A tűz meghódítása

By Joseph Henri Rosny

80.000 évvel ezelőtt többféle törzs élt egymás közelében, volt amelyik használta a tüzet, ám csak egy volt képes azt meggyújtani. Joseph Henri Rosny, a modern sci-fi megteremtője nagysikerű könyvében írja meg egy elképzelt törzs harcát a tűz megszerzéséért, amit bizony az Ember-evők törzsétől kell megszerezni. A könyvből Jean-Jacques Annaud rendezésében nagy sikerű film készült 1982-ben, mely Oscar-díjat is nyert.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 13, 2019
• ISBN: 9789634749035

Book preview

Joseph Henri Rosny

A TŰZ MEGHÓDÍTÁSA

fordította

Laky Margit

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-903-5 EPUB

ISBN 978-963-474-904-2 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

a mű eredeti címe

Les Conquérants du Feu

első kiadás: 1929

Az argentínai Kezek barlangja

barlangi festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I. fejezet

A TŰZ HALÁLA

A fáradtságtól és szenvedéstől félőrülten menekültek az Oulhamr-ok a rémületes éjszakában. Minden egyéb, pótolhatónak látszott előttük a rettenetes csapáson kívül: a Tűz meghalt! Három kőkalitkában őrizték a törzs eredete óta. Négy asszony és két harcos szította éjjel-nappal. A leggonoszabb időben is megkapta a maga éltető anyagát.

Esőben, viharban, árvízben diadalmasan kelt át velük a folyókon és mocsarakon. Lángja bágyadt kék színben ragyogott reggel, véres nyelvekben csapott föl a fekete éjszakában. Hatalmas képe visszariasztotta a Fekete Oroszlánt és a Sárga Oroszlánt, a Barlangi Medvét, a Szürke Medvét, a Mamutot, a Tigrist és a Leopárdot. Vörös fogai megvédelmezték az embert az egész világ ellen. Minden öröm belőle származott. Ő vonta ki a húsból azt az ínycsiklandozó illatot, ő keményítette meg a lándzsa hegyét, ő zúzta össze a nehéz követ, ő vigyázott a törzsre a susogó rengetegben, a végeláthatatlan mezőn, a barlangok mélyén, ő volt az Atya, az Őr, a Megmentő, bár rettenetesebbnek bizonyult, a Mamutnál is, ha kitört a kalitkából és elpusztította a fák gallyait.

A Tűz meghalt! Az ellenség összerombolt két kőkalitkát, a harmadikban pedig menekültükben egyre fakóbb lett, egyre fogyott a láng. Oly gyönge volt már, hogy nem tudott belekapni a mocsár füveibe sem. Időnkint megremegett, mint egy beteg fenevad. Végül csak egy vöröslő bogár lett belőle, melyet a szél minden lehelete megsemmisíthet... Azután kialudt... és az Oulhamr-ok kétségbeesetten menekültek a csillagtalan, őszi éjszakában. A nehéz ég szinte ráfeküdt a nehéz vizekre. A növények hideg rostjai testük köré fonódtak, hüllők siklottak el mellettük, láthatatlan férfiak és asszonyok fúltak a mocsár vizébe. A vezetők hangjai után igazodva, az Oulhamr-ok egy magasabb és keményebb ösvényen haladtak, majd a gázlón, majd a szigeteken. Ezt az utat már három nemzedék ismerte előttük, dg szükségük lett volna a csillagok fényére. Hajnaltájban végre elérték a mezőt.

Gyér világosság szűrődött át a sűrű felhőkön. A szél fölkavarta a mocsár iszapos vizét. Egy félig elkorhadt fán gém üldögélt. Csakhamar előtűnt a mező, didergő növényeivel. Rozsdás színű köd lebegett az egész tájon. Az emberek új erőre kapva törtek át a nádason és hamarosan ott voltak a magas fű között, a szilárd talajon. A fáradtság erőt vett rajtuk. Sokan kimerült fenevadak módjára vágódtak el a földön és álomba merültek. Az asszonyok jobban ellent- állottak, mint a férfiak. Azok, akik elvesztették gyermekeiket a mocsárban, nőstény farkasok módjára üvöltöttek. Néhányan magasra emelték megmentett, kicsinyeiket. Mindnyájan egyformán érezték a fajukat ért borzalmas csapást és a nehéz jövőt.

Fauhm az ágak és ujjai segítségével megolvasta törzsét. Rosszul számolt, de mégis látta, hogy négy ág harcos maradt, több mint hat ág asszony, körülbelül három ág gyermek és néhány ág aggastyán. Az öreg Goun, aki jobban számolt valamennyinél, azt mondta, hogy ötre egy férfi, háromra egy asszony és egy ágra egy asszony maradt csupán.

Fauhm nagy ereje mellett is kétségbeesett. Nem bízott már szörnyűséges karjában sem. Kemény szőrrel fedett arca, sárgás leopárd-szeme mélységes levertségről beszélt. Tekintete ráesett az ellenség lándzsái és dárdái ütötte sebeire. Időnkint. kiszívta a karjából szivárgó vért.

Mint minden legyőzött, ő is újra átélte azt a pillanatot, mely kiragadta kezéből a győzelmet. Az Oulhamr-ok rárohantak az ellenségre. Kemény csapásaik alatt hullottak az emberek, mint a legyek. Közel álltak már ahhoz, hogy megsemmisítsék a másik hordát, elrabolják asszonyaikat, összetapossák az ellenséges Tüzet és új mezőkön, bőséges erdőkben vadásszanak.

Mi történt hát? Miért változott az Oulhamr-ok harci kedve rémületté? Miért ropogtak az ő csontjaik, dőltek ki beleik, miért lett halálordításaiktól hangos a mező, amíg az ellenség elözönlötte földeiket és megsemmisítette a Szent Tüzeket? Ezt kérdezte minduntalan Fauhm vergődő lelke.

A világosság teljes hatalmasságában jelentkezett. Elárasztotta a mocsarat, átjárta a sarat, fölszárította a mezőt. Benne lüktetett a reggel vidámsága, a növények friss húsának illata. Még a víz is könnyebbnek, kevésbé alattomosnak, kevésbé zavarosnak tetszett. Ezüstfátyolba burkolta a szigeteket és illata édesebbé vált a fűzfákon át.

A játszi fényben diadalmaskodva ébredtek föl a moszatok; a tavi liliomok, a sárga vízirózsák szikrázva tárták ki kelyheiket, a lizinkák, nőszirmok, kutyatejek, nyílvirágok egymásután ütötték föl fejüket. A szironták, sisakvirágok öblei, a keserű foszlárok, harmatfüvek, réti füzények ágyai, a nádasok és füzesek dzsungeljei közt valósággal hemzsegtek a vízi tyúkok, a fekete libucok, a csörgő-rucák, a bíbicek és a nehéz túzokok. A kis révek partján gémek leskelődtek, lármás darucsapat szállt egy előfokra, a csukák rávetették magukat a cigányhalakra és az utolsó szitakötők zöldes, tűzvonalakban sorakoztak a levegőben.

Fauhm végigjártatta szemét a törzsön. A balsors úgy körülfonta, mint egy hüllőcsapat. Nehéz izzadság- és vérszag terjengett a levegőben. A sebek iszonyatosak, feketék lettek a has tájékán, még inkább a fejen. Hanem azért csaknem valamennyien fölépülnek, mert a súlyos sebesültek meghaltak a túlsó parton, vagy elvesztek a mocsárban.

Fauhm elfordította tekintetét az alvókról és azokat kezdte vizsgálni, akik keserűbben érezték a vereséget, mint a fáradtságot. Az Oulhamr-oknak hatalmas arcuk, lapos koponyájuk, erős állkapcsuk volt. Bőrük sötét volt, de korántsem fekete. A szaglásban versenyre kelhettek a fenevadakkal. Szemük nagy, gyakran vad kifejezésű, néha réveteg és főképpen a gyermekeknél s néhány fiatal leánynál feltűnően szép volt. Bár külsejük megközelítette a mai primitív emberekét, minden összehasonlítás merő ábránd volna. Az őskori lények a mienkétől egészen különböző, sűrű légkörben éltek, fiatal hajtásai voltak annak a rég elmúlt életnek, melyet csak tökéletlenül tudunk képzeletünkben helyreállítani.

Fauhm hosszas bömböléssel emelte föl karját a nap felé:

- Mi lesz az Oulhamr-okból a Tűz nélkül? - kiáltott föl. - Hogyan élnek majd a mezőkön és az erdőben, ki védi meg őket a sötétség és a tél hidege ellen? Nyers húst és keserű növényt kell ezentúl enniük, sohasem melegíthetik fel többé dermedt tagjaikat. Az Oroszlán, a Medve, a Tigris, a Marcangoló fogú Fenevad és a Nagy Hiéna elevenen fogják szétszaggatni őket az éjszakában. Testvéremmé fogadom azt, aki meghódítja számunkra a Tüzet. Háromszoros területen Vadászhat, négyszeres részt kap a zsákmányból; övé lesz leányom, Gammla és halálom után ő veszi át a vezérpálcát.

Erre Naoh, a Leopárd fia fölkelt helyéből és így szólt:

- Adjatok mellém két gyorslábú harcost és elrablóm a Tüzet a Mamutok fiaitól, vagy az Emberevőktől, akik a Kettős Folyam partjain vadásznak.

Fauhm rosszindulatú pillantást vetett rá. Naoh volt a leghatalmasabb testalkatú Oulhamr. Nem volt nála ügyesebb és a futásban kitartóbb harcos. Földre terítette Mouh-t is, a Medve fiát, aki Fauhm-mal vetélkedett erő dolgában. És Fauhm félt tőle. Nehéz föladatokat rótt rá, eltávolította a törzstől, gyakran kitette a halálnak.

Naoh sem szerette a főnököt, de a magas, hajlékony, rejtelmes Gammla lángra gyújtotta szívét. Naoh forró tenyérrel, remegő kézzel lesett rá a fák között. Harag és gyöngédség fölváltva uralkodott rajta. Néha kinyújtotta karját, hogy lassan és gyöngéden magához vonja, máskor arra gondolt, hogy rárohan és bunkójával földre teríti, mint az ellenséges törzsek leányait. Mindamellett semmi rosszat sem akart tenni. Ha felesége lett volna, minden durvaság nélkül bánt volna vele. Nem szerette látni az arcokon a félelem kifejezését, mely oly sajátossá teszi őket.

Minden más időben Fauhm rosszul fogadta volna Naoh szavait. De most egészen összetörte a szerencsétlenség. Talán jó volna a Leopárd fiával szövetségre lépni. Ha nem sikerül a Tüzet meghódítania, legalább ott hagyja a fogát.

- Fauhm-nak csak egy nyelve van - szólt a fiatal harcos felé fordulva. - Ha visszahozod a Tüzet, Gammla a tied lesz. Te leszel Fauhm fia.

Magasra emelt kézzel beszélt. Hangjából megvetés csendült ki. Azután intett Gammlá-nak.

A leány remegve közeledett és ráemelte változó fényű, a folyók nedves tüzével telt tekintetét. Tudta, hogy Naoh leselkedni szokott rá a sötétben és a fű között. Amikor néha hirtelen előtte termett, mintha rá akarna rohanni, félelem szorította össze szívét. Máskor meg úgy találta, hogy arca egyáltalában nem kellemetlen neki. Egészében azt kívánta, hogy vesszen el az Emberevők csapásai alatt és mégis hozza vissza a Tüzet.

Fauhm durva keze lecsapott a leány vállára. Vad büszkeséggel kiáltott föl:

- Van-e ennél különb az emberek leányai közt? A szarvast is elbírja vállán, reggeltől estig tud gyalogolni, éhséget, szomjúságot egyaránt elvisel, lenyúzza az állatok bőrét, átgázol a mocsarakon. Elpusztíthatatlan gyermekeket fog szülni. Ha Naoh visszahódítja a Tüzet, Gammla az övé lesz, anélkül, hogy fegyvereket, szarvakat, kagylókat, bőröket kellene érte adnia...

Ekkor Agboo, a Bölény fia, a legszőrösebb Oulhamr lépett a főnök elé.

- Agboo meg akarja hódítani a Tüzet. Meglesi testvéreivel az ellenséget a folyam túlsó oldalán és meghal, ha nem adja vissza az Oulhamr-oknak a Tüzet, mely nélkül éppoly gyöngék, mint a szarvasok.

A beszélő arcából csak durva szabású ajka és gyilkos tekintetű szeme látszott. Zömök testalkata még feltűnőbbé tette karjának rendkívüli hosszúságát és vállának roppant szélességét. Egész lénye durva, fáradhatatlan, könyörtelen hatalmat fejezett ki. Tudták, hogy szörnyű ereje van, bár sohasem mérkőzött még Fauhm-mal, Mouh-hal, vagy Naoh-hal. Nem csábította semmiféle békés küzdelem. Azokat, akik útjába álltak, egyszerűen megcsonkította vagy agyonütötte s koponyáikat odatette előbbi diadaljelvényei mellé. Távolabb élt a törzstől, két hasonlón szőrös testvérével és több rémületes rabszolgaságra lealacsonyított asszonnyal.

Bár az Oulhamr-ok természetüknél fogva durvák voltak és vadak mások iránt, mégis rettegtek a Bölény fiaitól, akik túlhajtották ezeket az erényeket. Valami homályos rosszallás támadt lelkűkben: a tömeg első szövetsége a ráleselkedő veszély ellen.

Csakhamar kis csapat vette körül Naoh-t, akinek a legtöbben azt hányták szemére, hogy nem eléggé bosszúálló. De ez a hiba - mivel félelmetes harcosról volt szó - tetszetős volt azok előtt, akiknek nem voltak oly hatalmas és rugalmas tagjaik.

Fauhm éppoly kevéssé szívelhette Agboo-t, mint a Leopárd fiát. Mindenkinél jobban félt tőle. A testvérek vad, alattomos ereje megsebezhetetlennek látszott. Ha valamelyik közülük egy ember halálát kívánta, mind a három ugyanezt akarta és az áldozat el volt veszve.

A főnök kereste szövetségüket, de a testvérek valósággal körülbástyázták magukat bizalmatlanságukkal. Képtelenek voltak hinni az emberek szavaiban vagy cselekedeteiben. A jóakarat fölháborodást szült bennük. Nem értettek más hízelgést, mint a félelemkeltést. Fauhm éppoly bizalmatlankodó, éppoly kegyetlen volt. Mindamellett megvoltak benne a jó főnök tulajdonságai is: türelmes volt hívei iránt, nem fukarkodott az elismeréssel ott, ahol szükség volt rá és nem hiányzott nála valami korlátolt társadalmi érzék sem.

Brutális engedékenységgel felelte:

- Ha a Bölény fia visszahozza az Oulhamr-oknak a Tüzet, váltságdíj nélkül kapja meg Gammlá-t. Ő lesz a második ember a törzsben, akinek a főnök távollétében minden harcos engedelmeskedni tartozik.

Agboo brutális arckifejezéssel hallgatta szavait. Szőrös arcát Gammla felé fordította és sóvár pillantást vetett rá. Kerek szemében fenyegető láng lobbant föl:

- A Mocsár Leánya a Bölény fiáé lesz. Meghal, aki rá meri tenni a kezét!

Ezek a szavak fölingerelték Naoh-t. Elfogadta a harcot.

- A leány azé lesz, aki visszahozza a Tüzet!

- Agboo fogja visszahozni!

Összenéztek. Mind e napig semmi okuk sem volt a viszálykodásra. Ismerték egymás erejét. ízlésük különbözősége folytán nem nyílt alkalmuk közvetlen versengésre, útjaik nem keresztezték egymást, sohasem futottak egyazon vad után. Fauhm beszéde most megtermetté köztük a gyűlöletet.

Agboo, aki az előző este alig nézett Gammlá-ra, egész testében megremegett, amikor Fauhm áradozni kezdett a leányról. A gyors indulatok rabja volt. Oly hevesen vágyott reá, mintha már évszakok óta járt volna utána. Minden vetélytársát halálra ítélte. Ez a kemény elhatározás járta át testének minden porcikáját.

Naoh jól tudta ezt. Balkezével fölkapta baltáját, jobbjában lándzsáját szorongatta.

Agboo kihívására a másik két testvér alattomosan, félelmet keltően közeledett. Sajátságosán hasonlítottak hozzá. Vörös szőrük, vértől aláfutott szemük még vadabbá tette külsejüket. Hajlékonyságuk éppoly nyugtalanító volt, mint erejük.

Gyilkolásra készen néztek mindhárman Naoh-ra. Zaj keletkezett a harcosok között. Annyi Oulhamr pusztulása után most, amikor megígérte, hogy visszaadja a törzsnek a Tüzet, még azok sem kívánták vesztét, akik kárhoztatták Naoh gyűlöletének gyengeségét. Tudták, hogy ügyes és fáradhatatlan harcos s érti azt a mesterséget, hogy lehet megóvni a legnyomorúságosabb tüzet, lángra lobbantani a szunnyadó parazsat: sokan hitték, hogy vállalkozása sikerülni fog.

Valójában Agboo-ból sem hiányzott a türelem és ravaszság, mely az ilyen vakmerő kalandhoz szükséges, és az Oulhamr-ok megértették a kettős kísérlet hasznosságát.

Bár a félelem ismeretlen fogalom volt előtte, a Bölény fia sem vetette meg az óvatosságot. A harcot későbbre hagyta. A szárazcsontú Goun ilyképpen foglalta össze a tömeg ködös gondolatait:

- El akarnak-e tűnni az Oulhamr-ok a föld színéről? Elfelejtik-e, hogy az ellenség meg a gyilkos vizek annyi harcost pusztítottak el közülük? Minden negyedik maradt csak életben. Élni kell mindazoknak, akik baltát, dárdát, bunkót tudnak forgatni. Naoh és Agboo a legerősebbek azok közt, akik az erdőben és a messzi síkságon vadásznak: ha az egyik meghal, az Oulhamr-ok gyöngébbek lesznek, mintha négy más harcost vesztenének el... A Mocsár Leánya azé lesz, aki meghódítja a Tüzet. Ez a törzs akarata!

- Úgy legyen! - helyeselte a tömeg.

A nagy számuk, csaknem érintetlen erejük és érzelmeik egyenlősége által félelmetes asszonyok fölkiáltottak:

- Gammla azé lesz, aki meghódítja a Tüzet.

Agboo fölvonta szőrös vállát. Megvetette a tömeget, de nem tartotta helyesnek, hogy dacoljon vele. Biztosra vette, hogy megelőzi versenytársát s elhatározta, hogy megöli Naoh-t, amint alkalom nyílik rá és keble bizalommal telt meg.

II. fejezet

A MAMUTOK ÉS A BÖLÉNYEK

Ragyogva kelt föl a nap a következő reggelen. A felhők közt könnyű szellő fújdogált, míg a föld színén meleg, illatos, tikkasztó volt a levegő. A moszatok, a sápadt