Emberek

By Ivan Franko

„Egyetlen esztétikai kódexünk: az élet” - ez volt Franko művészi hitvallása. Mint a kritikai realizmus követője, min-dig arra törekedett, hogy „valószerűen ábrázolja a korabeli életet, mélyen és igazan analizálja a tényeket és az emberi jellemeket”. A mély jellemábrázoláson kívül nagy erőssége Frankónak a környezet leírása. Nincs olyan falusi tárgyú elbeszélése, ahol ne szentelne sorokat a hazai tájnak, amelyet - ezt világosan érezzük - szívből szeret. Megkapó líraisággal rajzolja a Kárpátok lejtőinek hatalmas erdeit, vad hegyi folyóit, a szénaillatú réteket és aranyló gabonaföldeket. De éppoly jól tudja érzékeltetni a városi környezetet. Néhány szóval, néhány mondattal szemléletesen elénk állítja Boryslaw sikátorait, az olajkutakat, a fülledt tömegszállásokat, a füstös kocsmákat, ahol a társadalom mélyére szorított emberek mulatnak. Franko sötét színekkel festi az életet, de mint igazi író - a szó legteljesebb értelmében - nem tehetett másként. írásai sokszor beszélnek halálról, nyomorról, erkölcsi pusztulásról, kegyetlenségről. S ez volt a valóság, ez volt a tipikus; a tőke kegyetlensége halálba, nyomorba, erkölcsi pusztulásba taszított százakat, sőt ezreket, lezüllesztette az egész társadalmat. De a sötétség ellenére mégsem reménytelen pesszimizmus hatja át Franko műveit. Noha a kibontakozás útját nem látta tisztán, szilárd hit élt benne - s ez még legkomorabb soraiban is megcsendül - hogy a társadalmi változásnak el kell következnie. (Leszev Irén) A fordítás a kiváló műfordító, Honti Rezső utolsó munkája volt.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Jul 18, 2019
• ISBN: 9789634745471

Book preview

Ivan Franko

EMBEREK

fordította

Honti Rezső

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-547-1 EPUB

ISBN 978-963-474-548-8 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

a mű eredeti címe:

Рассказы и Повести

első kiadás: 1948-1950

első magyar kiadás: 1956

a borító Georges Seurat (1859 - 1891) Egy pár láb - tanulmány

krétarajz részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

A szénégető

Egyezernyolcszázhetvenöt őszén gyalog indultam útnak Dolinából a hegyek közé, Velgyizsbe. Egyedül mentem, nem volt kivel beszélgetnem, és hogy valamivel kissé elszórakozzak, népdalokat dúdoltam magamban.

Nem is tudom, jó vagy rossz szellemem súgta, hogy az új útnak vágjak neki. Igaz, hogy ez rövidebb a réginél - egyenesen nekimegy a velgyizsi hídnak - de van egy nem nagyon előnyös tulajdonsága, amelyik emettől megkülönbözteti: az tudniillik, hogy új. Megesett már veletek is, hogy újonnan készülő úton utaztatok, ahol még dolgoznak a kövezésen és döngölik a kavicsot az esőzéstől és a tavaszi áradás vizétől málladozó agyagos földbe? Ha ilyen úton kocsiztatok vagy gyalogoltatok valaha, biztosan ti is elátkoztátok. Milyen jó tartósnak kell annak a szekérnek lennie, amelyik nem esik szét darabokra, amint végigzörög az óriási köveken; milyen kitartóak legyenek a lovak, milyen erősen kell megpatkolni őket, hogy összevissza ne repesszék patáikat az éles köveken, milyen erős legyen az ember, hogy ekkora rázásra el ne akadjon mellében görcsös lélegzete. Hát még aki gyalog megy! Azt bizony nem kisebb kellemetlenségek fenyegetik. A legjobb esetben azt remélheti, hogy csizmájából, ha még olyan tartós is, ócska rongy lesz; ha nem elég ügyes és edzett, akkor meg bizton számíthat rá, hogy kificamítja a lábát. Azon az új úton, ahol én vándoroltam, még nem volt kétoldalt gyalogjáró, ez az üdvös intézmény. De ha a múlt nyáron volt is, már annyira széttaposták, hogy egészen beleveszett az agyagos latyakba és még nyomát se lehetett megtalálni, nemhogy menni rajta.

Még jó volt, hogy útközben gyakran találkoztam emberekkel: kövező munkásokkal. Keserű volt ezeknek a sorsa. Nyomorult hatvan-nyolcvan krajcáros bérért egész nap a szélben, sárban, nedvességben ülni, emelgetni a súlyos kalapácsot és követ aprítani! Sokan voltak együtt, de a munkától nem beszélgethettek, mind némán ültek, még ének se hallatszott, pedig a mi ukránjainknak ez állandó kísérője munka közben. Mintha valami gonosz démon varázsolta volna el ezeket a toprongyos, komor embereket, mintha holmi bűvölettel láncolta volna a nehéz testi munkához. De csakugyan így is van. A gonosz démon: az ínség, a bűvölet meg: a siralmas, véres kereset.

Nem messzire tőlük egy kis emelkedés mögött egy szenesembert pillantottam meg. Nagy, fekete szekere - két kis hegyi ló volt befogva - ott rekedt egy mély, agyagos gödörben, nem tudott elmozdulni helyéből. Akárhogy kínlódtak a lovak, akárhogy nógatta őket a szenesember, akárhogy feszítette erős vállait a szekérnek, nem használt semmi.

Odamentem hozzá.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus.

- Mindörökké, ámen! - felelte, kibújt a szekér alól, sárral befröcskölve, lihegve felállt, kiegyenesedett, levette a kalapját és letörölte homlokáról a nagy verítékcseppeket.

- Mi történt itt magával? - kérdeztem.

- Tetszik látni - felelte a szenesember elfúló lélegzettel - az ördög ide bolondított erre az útra! Hogy a fene enné meg azt az istentelen pogányt! (Elfelejtettem mondani, hogy az utat egy Popper báró építtette a maga költségén.) Egy szót se szólnék, ha rakományt vinnék, de, amint látni tetszik, csak zsákok vannak benne, mégse tudok kikászolódni ebből az átkozott gödörből! A lovakat is megkínoztam meg magam is halálra vesződtem! Az ördög hozott ide, ebbe az árokba!

- De miért vesződik egymaga? - kérdeztem. - A szekér nagyon nehéz, még megszakadhat bele. Várjon, hívok embereket, majd együtt nekilátunk, hogy kiemeljük, könnyebb lesz úgy.

Feleletét be sem vártam, kőről kőre szökellve elszaladtam, hogy hívjam a munkásokat.

Beletartott jó időbe, amíg öt ember kihúzta a szenesember nehéz kocsiját a mély árokból. A szekér végre szilárd talajon állt, az emberek visszamentek munkájukhoz, a szenesember pedig fogta ostorát és rákiáltott az elcsigázott lovaikra. A szekér megindult, mellette a szenesember. Elhatároztam, hogy útitársa leszek. A szekér lassan, nehezen vánszorgott előre - volt a beszélgetéshez idő bőven.

A szokásos kérdésekkel kezdtem: ,,Honnan való? Mennyit keres? Sokat hoz a munkája? Milyen a háza tája, hogy s mint...?" - egyszóval, amint az már szokásos.

- Szuhodolból való vagyok - felelte - de ott égettük a szenet az ilemi erdőben. Most is oda tartok.

- Tehát nincs egyedül?

- Négy szekér jár. Mikor boldogult Ivánom még élt, öten fuvaroztunk.

A szénégető, akivel beszélgettem, már idős volt, lehetett ötven éves, ha nem több; magas termetű, mint a mi hegyi népünk rendszerint. Már deresedő hosszú haja fekete nemezkalapja alól válláig omlott le. Rövid, ujjatlan irhazubbony, úgynevezett ,,bunda" és fekete gyapjú-fűzős, erős bőrbocskor volt rajta.

- És régen meghalt már az Ivanja? - kérdeztem egy percnyi hallgatás után, míg az öreg lehajtott fejjel, komoran lépdelt a szekér mellett.

- Péter böjtjekor egy esztendeje lesz. Legyen könnyű drága lelkének a másvilágon! Derék legény volt a lelkem! S olyan halált küldött rá az Úristen, hogy rágondolni is szörnyűség! Bizony, ha másképp meg tudnám keresni a kenyeremet, nem csinálnám többé ezt a munkát. Ez vette el tőlem a fiamat, az én Ivancsikomat, pedig csak ez az egy volt nekem, mint ahogy csak egy istenadta lelke van az embernek!

Az öreg nagyot sóhajtott.

Hagytam, hogy kiöntse a szívét. Magam tapasztalásából tudom, milyen keserves dolog, ha szomorú visszaemlékezéseinket valaki félbeszakítja kíváncsiskodó kérdéseivel. Próbáltam lecsillapítani a szenesember lelkét, és más tárgyakra tereltem a figyelmét; aztán megkérdeztem:

- Mi történt a maga Ivánjával?

- Jaj! Még ellenségeimet is óvja meg tőle az Isten! Ha már kívánja, tessék meghallgatni! Majd megtudja belőle, milyen keserves és véres ez a mi kenyerünk és énrám micsoda bánatot hozott. Meg kell mondanom, hogy ott Szuhodolban a mi egész atyafiságunk szénégető. öt szekérrel jártunk. Az egyikkel én, a másikkal a fiam, a harmadikkal öcsém, Dmitro, a negyedikkel és ötödikkel az ő két fia, Jakimko és Sztyepan. Csak az asszonyok maradtak otthon. Ivánon kívül volt még egy leányom is, Marunya; az öcsémnek nem volt több gyereke.

- De honnan vettek annyi fát a szénhez?

- Összevásároltuk. Az erdőben akad sok rothadt tönk, meg a szél is kidönt egy-egy fát: ami az ember keze ügyébe esik... sok ilyen kincs van a mi erdeinkben. Ezt mi olcsón megvesszük, a birtokos még örül is, hogy elvetette a gondját, hiszen haszontalanul heverne meg rothadna a jószága. Mi elhordjuk, apró darabokra fűrészeljük, kivisszük a tisztásra és kupacokba rakjuk.

Különben tessék csak tovább hallgatni.

Pünkösdkor történt. Abban az időben már egész halom széldöntött fát lehetett az erdőkben találni. A tavasz nedves volt, a szél fújt - annyi fát kidöntött, hogy csuda! Még nézni is sok volt. Vasárnap este egyszerre benyit hozzám Dmitro öcsém.

- No, Makszim - mondja - nem kellene már útra készülődni? Eleget rostokoltunk itthon... a te Ivánod eljegyzése miatt.

Az én Ivánom épp azon a tavaszon jegyezte el Olenyuk lányát, Fennát. Szép lány, ha nem is gazdag családból való. Istenem, hogy szerették egymást! Ha rájuk néztem, örült a lelkem és az én szívemben is megint kivirított a fiatalságom, fiatal szerelmem.

- Igaz - mondom - igazad van, öcsém. Már hí a munka. Meg a széna is mind elfogyott, amit tavaly vettünk; kaszálni nincs hol, hisz nincs földünk, se kaszálónk. A kenyér is fogytán van. Nincs itt sok beszélni való, öcsém. Gyerünk, lássunk hozzá!]

- Én már készen is vagyok. Hát ti holnapra elkészültök?

- Mit kell készülődni? A szekereket megkenni, a fűrészt megköszörülni, aztán még talán a szekerek oldalát friss hánccsal bevonni. Ketten vagyunk, mi ez minékünk?

Hívtam Ivánt, megvacsoráztunk; az ünnepnek vége volt, hozzáfogtunk a munkához. Úgy volt, hogy másnap reggel indulunk. Éjjel Fenna jött, futva.

- Azt hallottam, Ivan, már kimentek az erdőbe.

- Az; kimegyünk.

A lány egyszerre egészen kikelt magából, kötényét gyűrögeti, aztán látom, hogy szeméből csak úgy potyognak a könnyek.

- Mi lelt, Fennyica? - kérdezem.

- Semmi! - felelte és elpirult.

- Nyugodj meg, ne sírj, kis árva! Hiszen nem a tengeren túlra megyünk. Hazajövünk, ne félj, Mária Oltalma napjára; hozunk pénzt és megüljük a lakodalmat.

Még erősebben elpirult. Ivan odamegy hozzá, csillapítja, a lelkére beszél. Aztán megcsókolta: tudjuk már, hogy van ez a fiataloknál. El is mosolyodott a lány, én pedig megint mondom neki:

- Ne sírj, Fennyica! Ha mindig sírni fogsz, valahányszor Ivan elmegy hazulról, nem lesz elég könnyed.

- De hisz nem is... - felelte, könnyes szemmel mosolyogva - csak most valami... csak épp most... magam se tudom, miért.

- No jó, nem baj - mondom - de most, szívecském, szépen menj haza, ránk még sok munka vár.

Jóéjszakát kívánt nekünk és elment.

Mindent elrendeztünk, amit kellett és lefeküdtünk pihenni.

Reggel valahogy betegen is, rosszkedvűen is ébredtem, egyszóval, nem voltam egészen rendben.

- Hallod-e, anyjuk - mondom a feleségemnek - valami rosszat álmodtam az éjjel.

- Micsodát? - kérdezi.

- Reggelig még volt róla valami sejtelmem, de aztán mintha valami ösztökélt volna, ránéztem az ablakra.¹

- Pokolba minden búval-bajjal! - mondja az asszony.

Fölkeltünk, megmosdottunk, imádkoztunk, feleségem befűtött a kemencébe, elkészítette a reggelit. Már Dmitro is eljött.

- Hé, Makszim, készen vagy-e?

- Rögtön - mondom. - Eridj haza, hívd el a fiaidat, majd együtt eszünk valamit, amit Isten adott.

- Mi már reggeliztünk - feleli Dmitro.

- Sebaj, azért nem fog megártani - feleltem. - Magunk közt vagyunk, nem kell sokat teketóriázni. Hé, Marunya, szaladj és hívd el a bácsikád fiait.

A fiúk eljöttek, leültünk a reggelihez.

A nap már magasan állt az égen, mire elindultunk. Az idő gyönyörű volt. Ivan, miután búcsút vett Fennától, nagyon szomorú lett. Dmitro arról tanakodott velem, hol lesz legjobb a favágást megkezdeni, Jakimko és Sztyepan pedig kocsijuk mellett ballagva, dalaikkal öntöttek bánatot Ivan szívébe. Jakimko még a tilinkóját is előhúzta öve mellől és elkezdett rajta játszani, de olyan búsan és panaszosan, hogy Ivan csak úgy lógatta a fejét, amint mögöttük lépdelt. Sztyepan meg egyre ezt énekelte:

Egy szekér fű, két szekér meg szénával tetézve,

Hej, kislány, de belopództál szívem közepébe!

Hej, te kislány, te szép kislány, oly kedves vagy nékem

Mint melegben hűvös forrás vize a zöld réten.

Mint ki nyárban nagy munkában friss víztől feléled,

Úgy vagyok én, hogyha látlak, beszélgetek véled.

Már ilyenek a fiatalok. Nekik minden könnyű. Bármi történik, mindig a nóta jár a fejükben: ez az ő természetük. Mi öregek mások vagyunk. Hol vagyunk mi már ettől?

Biztosan az úr is jól tudja, hogy minden állapotnak, minden munkának, ha még olyan nehéz is, megvan a maga öröme. Hogyne. Az ember elvégre nem barom, így van ez nálunk, szénégetőknél is. Kiválasztjuk a tisztást, ahol tüzet gyújthatunk, a kocsit otthagyjuk a faluban, mi meg ki az erdőre. Kettesével nekiállunk a fatörzseknek. Rágyújtunk a pipára, elővesszük a fűrészt. Körülöttünk zúg az erdő, a nap átkandikál a lombok közt, a madarak úgy csicseregnek, hogy örül az ember lelke, szívja a pipát, a fűrész meg csak úgy jár a kezében. Mikor aztán felfűrészeltük az egész fát, kupacokat rakunk belőle a tisztáson. Istenem, de vesződséges munka ez! Néha olyan, hogy az ember szeme szinte kiugrik tőle. Az ember azt hiszi, hogy a tuskó nem is olyan nagy, de ha a vállára emeli, hát a lélegzete is eláll tőle. No, összehordunk egy nagy kupacra valót és elkezdjük a fát boksába rakni. Legaljára a rozsé kerül, mert ott kell meggyújtani, aztán következnek a tuskók, tuskók egészen a tetejéig! A tetejét letakarjuk fenyőgallyakkal, hogy a szél el ne oltsa és a láng ki ne csapjon, aztán még füvet vagy nedves mohát rakunk fölébe, hogy a szén jobban izzék. No, aztán ha egy kupac készen van, meggyújtjuk; egyikünk ottmarad vigyázni, a többi megint munkához lát. Amíg egy kupac átizzik, addig három-négy másikat gyújtunk meg.

Ha látná, milyen szép dolog ez: hogy száll az erdőben a füst fölfelé, akárcsak a gomolyfelhő! Éjszaka meg olyan, mintha nagy vörös gyűrű venné körül a hegyet. No akkor, ha már az egész kellően átizzott, hozzálátunk az oltáshoz. Egy boksából gyakran tíz- tizenkét szekérre való telik. Elképzelheti, mekkora boksák azok! Mi egy kunyhó az olyanhoz képest? Semmi!

Akkor is így volt ez. Négy boksát raktunk fel, meg- gyújtottuk, aztán vártunk. Az enyémet a legkésőbben gyújtottuk meg; a második mellett Dmitro állt, a harmadik mellett Ivan, a negyediknél Dmitro, Sztyepan fia. Jakimko a faluban maradt a lovak mellett. A dolog délután történt. Én jó erősen megraktam a kupacot fenyőággal, betömtem a réseket, pipára gyújtottam; lefeküdtem egy fenyőfa alá, lehasaltam - bocsássa meg ezt a buta szót - és könyökömre támaszkodtam. Még azt gondolom magamban: „Úgy látszik, Dmitro és Ivan boksáját holnap kell eloltani, éjjelen át épp le fog égni. Egyszerre kiáltást hallok Ivan boksája mellől. Felugróm, odafutok. Mi az? Volt jó darab út szaladni- való. Odaérek Dmitro boksájához: Dmitro nincs ott! Fülelek és Dmitro hangját hallom Iván boksája felől: „Gyorsan, gyorsan széthányni! Uramisten, gondolom, mi az? Nekiiramodom, átugrom fatönkökön és tüskökön, átfurakszom bokrokon és bozótokon, s csak úgy kalimpál a szívem. Odaérek. Te Szűzanya! Dmitro és Sztyepan ide-oda futkos Ivan boksájánál. A láng úgy lövell ki, mint a pokolból - a szén már átizzott. Füst száll fel, szikrák röpködnek, azok pedig falapátokkal küszködnek, hogy a boksát széthányják.

- Mi az? Mi történik itt? - kiáltok. De azok meg se hallanak, úgy recsegnek a fenyőágak és úgy zúg a tűz. Látom, hogy itt nem kérdezősködni kell; fogok egy hosszú lapátot és nekiállok széthányni a tuskókat. Dmitro meglátott a füstfelhőn át.

- Gyorsan! - kiáltott felém. - Gyorsan, bátyám!

- De hát mi történt? - kérdezem. - Hol van Ivan?

- Dmitro nem felelt. Csak Sztyepanko kiáltotta felém, egészen összesülve, alig lihegve a forróságtól meg a füsttől: Beleesett a tűzbe! A láng fölfelé csapott, ő odasietett, hogy földet szórjon rá. Abban a pillanatban a boksa ledűlt, ó meg...

- Irgalmas Isten! - kiáltottam; úgy éreztem, hogy fejbe vágtak. Nem tudom, honnan vettem egyszerre akkora erőt. Meglendítem a lapátot és úgy hullnak szét a tuskók, mint a szilánkok a fejsze alatt; egyet lendítek, és csak úgy repülnek szerteszét. Megperzseltem kezemet, lábamat, arcomat, nem törődöm senkivel, csak mondogatom egyre, mint az őrült:

- Ivancsikom, fiacskám! Hol vagy, Ivancsik?

És a vörös parázs között egyszerre előtűnik valami feketeség. Kettesben megfogtuk a lapáttal és kihúztuk. Az én Ivancsik fiam volt.

Isten anyja ne adja, hogy valaha is lásson vagy halljon az úr olyan szerencsétlenséget, amilyen az én szegény öreg fejemre szakadt! Ott feküdt az én Ivancsikom előttem, a földön, véges-végig fekete volt, mint az üszők. Teste a tűzben meggörbült, bőre átégett, megrepedezett. Nem lehetett meglátni, hol a szeme, hol a szája, hol az arca - semmit se...! Mennyei királynő, soha életemben nem láttam rémítőbbet, mint amilyen ő volt, lelkem fiacskám! Ott álltam fölötte, nem voltam sem eleven, se holt; csak a kezemet tördelem és mondogatom: „Ivancsik szívecském, szólalj meg, csak egyetlen szót mondj!"

De az én Ivancsikom már rég átadta lelkét az Úristennek. Adj neki, Uram, örök nyugodalmat! Szörnyű úton ment ki ebből a világból, itt hagyott engem keserves bánatomban, elhagyta az öreget, aki itt maradt segítség nélkül, egymagában, mint az árva fűszál. Jaj, fiacskám, fiacskám, hát ez volt a te sorsod! Inkább velem, az öreggel esett volna meg! Anyjukom a gyerekekkel együtt sírt volna utánam, meggyászolt volna és azzal kész. Megéltek volna, gond nélkül. De most? Az évek kikezdik az embert! Nekem már régen a kemencén kellene pihennem, hogy öreg csontjaimat melengessem, nem pedig kereset után szaladgálnom! Ó, jaj, Isten, te nagy Isten! Ott álltam Ivancsikom fölött, de nem értem rá álldogálni. Letörültem könnyeimet, beburkoltam a fiút egy darab vászonba, bevittem a faluba, mint egy kisgyereket. Másnap eltemettük. Ó, uram, tisztelt uram, még nem tetszik tudni, hogy fáj egy apa szíve a gyereke után! De ott van a szükség, vár a munka, az ember nem pusztulhat éhen! Nem lehetett sokáig bánkódni és sírni; nem értem rá, hogy odamenjek öreg anyjához és megvigasztaljam fájdalmában. Harmadik nap megraktuk a szekereket szénnel és elindultunk. Idegen emberek mondták meg az anyjának: „Ne búsulj, mátuska, ne emészd magadat, de a fiadat többé ne várd vissza! Nem jön már vissza a fiad, hogy öreg napjaidra becézgessen; nem szórja megkeresett pénzét az asztalra és nem mondja: Itt van neked, anyám! Messzi útra ment el a fiad, idegen vidékre, ahol nincs szükség semmi keresetre. Ott fog rád a fiad várni. A szegény Fennyicának pedig így mondták meg: Te, kislány, ne várd vissza a jegyesedet! Elcsalta tőled az a másik, az a mindent szétszakító, nyirkos sírgödör!

Anyja és húga keservesen megsiratta, a szegény Fennyica még keservesebben. Elmentünk mind a hárman Ilembe, misét mondattunk lelkéért, imádkoztunk friss sírjánál. Hát ez az én szegény Ivancsikom históriája. Anyja még most is sír utána, nekem pedig a koporsóig szüntelenül fog fájni a szívem. Fenna is soká siratta, bánkódott utána, de a böjt után más kérő akadt és férjhez ment. Isten adjon neki boldog életet jó szívéért...

Egy évvel ezután, ugyanilyen idő tájban megint találkoztam az öreg szénégetővel. Beszédbe ereszkedtem vele, érdeklődtem, hogy megy a sora.

- Hát, tetszik tudni, az ínség, mindig csak az ínség! Egyébről se beszélnek sehol. A keresetünk napról napra soványabb. Az erdőket is kivágják, meg mindig több kőszenet fuvaroznak. Nyilván már éhen kell halni. Hála az Úristennek, lányomat idén böjt után férjhez adtam. Dmitro már nem jár szénért, Sztyepannal elment dolgozni Ludvikovkába a gőzfűrésztelepre. Még jó, hogy itthagyta velem Jakimkót. Azt mondta: „Vedd, bátya, az én fiamat magadhoz, ha már a tiedet elvette az Úr." Ez az én halálos búbánatom. Ha Jakimko nem volna, éhen veszhetnénk anyjukommal. Amint látja, egészen elgyengültem, az évek csak múlnak fölöttem és minden erőmet elviszik. Már késő volna más kereset után nézni. Nem is tudnék, meg kedvem sincs hozzá. Mint szénégető éltem és nyilván mint szénégető fogok a sírba feküdni. Hej, ha az én aranyos Ivancsikom még élne! Nem így menne a sorom. Jaj nekem, itt hagyott árván! Mintha jobb karomat veszítettem volna el. Vele együtt minden elment: erő, vagyon, öröm, kereset - minden.

1876

---

¹ A néphit szerint, aki felébredéskor az ablakra pillant, elfelejti, amit álmodott. (a Szerző megj.)

Olajmunkások

1.

- Ivan, Ivanocsko, drága sólymom.

- Mi kell?

- De most mérges vagy, olyan barátságtalan...

- Mondd, hogy mit akarsz.

Az őszi szél zúgott és süvített Boryslaw szűk utcácskáin és széthányta a nedves agyagot, amelyet előző napon kotortak ki a kútból. Az est sötét volt.

- No, meddig várjak még, hogy megszólalj? Mondd, miért híttál ki az utcára ilyen szélben?

- Beszélni akartam veled... úgy mint valamikor... emlékszel, a falun.

- Nagyszerű! Jól megválasztottad hozzá a helyet és az időt. Mondd meg csak hamar, mit akarsz. Nem látod, hogy egészen meggémberedtem?

- Látom, látom! - A lány hangja reszketett; ő sokkal jobban didergett, mint Ivan. - Látom, Ivan, hogy már nem szeretsz engem... vagy nem úgy szeretsz, mint azelőtt.

- No, tessék! Miből gondolod?

- Ez a kerekképű Hanka... Minden este vele csatangolsz.

- Mi jut eszedbe? Én ővele? ő szalad utánam. Hogy tilthatom meg neki, ha egyre a nyakamon van?

- Akkor nekem miért tiltod meg?

- Eh, te mindig magadat tolod előre! Mi kell neked? Szükséged van valamire? Beszélj, hiszen