Vitéz kapitányok

By Rudyard Kipling

A milliárdos vasútmágnás elkényeztetett fiát egy hullám lesodorja egy hajó fedélzetéről. Új Foundland partjainál egy halászhajó kimenti a vízből, ás a fiú történetét nem hiszik el, ezért az elkényeztetett Harvey kénytelen megismerkedni a Cape Cod környéki tőkehal-halászok kemény, veszélyes és rövid életével. A regény elsőként folytatásokban jelent meg, és rögtön hallatlan népszerűségre tett szert. Még a későbbi elnök, Teddy Roosevelt is lelkesen írt Kipling regényéről. Harvey az "Itt vgyunk" halászhajó fedélzetén megismeri az igazi munka értékét, s mikor végre kikötnek Bostonban nemcsak személyisége, de élete is gyökeresen megváltozik.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Aug 9, 2018
• ISBN: 9789634744009

Rudyard Kipling

Rudyard Kipling (1865-1936) was an English author and poet who began writing in India and shortly found his work celebrated in England. An extravagantly popular, but critically polarizing, figure even in his own lifetime, the author wrote several books for adults and children that have become classics, Kim, The Jungle Book, Just So Stories, Captains Courageous and others. Although taken to task by some critics for his frequently imperialistic stance, the author’s best work rises above his era’s politics. Kipling refused offers of both knighthood and the position of Poet Laureate, but was the first English author to receive the Nobel prize.

Book preview

Rudyard Kipling

VITÉZ KAPITÁNYOK

fordította:

Bartos Zoltán

BUDAÖRS, 2018

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-400-9 EPUB

ISBN 978-963-474-401-6 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018

a mű eredeti címe:

Captains courageous

első kiadás: 1892

a borító N. C. Wyeth (1882 - 1945) Billy Bones kapitány

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Első fejezet

A dohányzó szélfogó ajtaja tárva állt. Az Észak-Atlanti-óceán köde betódult, mikor a nagy gőzhajó utolérte a ködöt; a halászjárműveket figyelmeztető kürt erősen búgott.

- Ez a kölyök, ez a Cheyne, a leghaszontalanabb semmirekellő a hajón - mondta egy úr s bevágta az ajtót. - Legalább ide ne ütné az orrát az éretlen fickó.

Egy fehérhajú német vajas kenyérért nyúlt s evés közben dörmögte:

- Ismerem a fajtáját. Amerika tele van ilyen díszpéldányokkal. Jó erős kötél vég kellene nekik!

- Tévedés! A fickó egészen jámbor; sajnálatot érdemel, ma reggel beszéltem az édesanyjával - szólt közbe egy new yorki úr, aki a díványon kényelmesen elnyúlva feküdt. - Kicsi kora óta szállodáról szállodára hurcolják. Megfigyeltem őt is, édesanyját is. Nagyon kedves asszony, csak éppen a fia neveléséhez nem ért. Most Európába viszi, hogy ott fejezze be a nevelését.

- De hiszen azt még el sem kezdték - szólalt meg egyik sarokból egy philadelphiai úr. - S már most kétszáz dollár havi zsebpénze van a fiúnak. Maga mesélte nekem. S még nincs tizenhat éves.

- Az apjának vasútjai vannak, ugye? - kérdezte a német.

- Igen. Bányái, erdei és hajógyára. Szép birtoka van az öregnek San Diegóban és Los Angelesben; vagy fél tucat vasútvonal ura s övé a Csendes-óceán felé lejtőződő hegységen kitermelt fának a fele. A felesége annyi pénzt költhet, amennyit akar - folytatta a philadelphiai kényelmesen. - Az asszony nem szereti a nyugalmat, azért kóborol a fiával és az idegeivel; közben egyre azon töri a fejét, mit szeretne a fiú. Így látom a helyzetet. Florida, Adirondacks, Lackewood, Hot-Springs, New York között bolyonganak. Most körülbelül annyit tud a fiú, mint egy másodrangú szálloda fizetőpincére, de csak legyen befejezve a nevelése, réme lesz a világnak.

- S mit csinál az apa, mint olyan? - kérdezte valaki gúnyosan.

- Az! Pénzt harácsol s halomba gyűjti. Nem szereti, ha háborgatják, azt hiszem. De nemsokára rémülten látja majd be hibáját. Kár, a fiú jó anyag, csak az öreg venné keze alá.

- A kötélvéggel, a kötélvéggel - morgott az öreg német.

Most kitárult az ajtó s a gyenge testalkatú, tizenöt éves fiú átbotorkált a magas küszöbön, szájában félig elszívott cigarettával. Duzzadt, sárga arca sehogy sem illett korához, tekintetében a határozatlanság hencegéssel és alacsony gúnnyal vegyült. Egészen könnyű, fehér-piros csíkos kabátka lebegett a testén; ehhez térdnadrágot, piros harisnyát és kerékpárcipőt viselt; piros flanellsapkáját hátratolta a tarkójára. Halkan fütyörészve vette Szemügyre a jelenlevőket. Majd éles kamaszhangján hangosan kiáltotta:

- Köd van odakünn; köröskörül kürtőinek a halászbárkák. Pompás volna, ugye, ha utunkba akadna egy?

- Tegye be az ajtót - mondta a new yorki -, még pedig kívülről. Itt semmi szükség magára.

- Talán ön fizeti meg az utamat, Martin úr? - kérdezte Harvey, minden szót hangsúlyozva. - Ugyanolyan joggal vagyok itt, mint bármelyikük. - Néhány kockát vett föl s azokat játszva dobálta.

- De, uraim, hallják-e, itt szörnyen unalmas. Nem játszhatnánk így, magunk között egy kis pókert?

Senki sem felelt; tovább füstölt hát s nem éppen tiszta ujjaival az asztalon dobolt. Majd bankjegycsomót vett elő, mintha meg akarná számlálni.

- Hogy van az édesanyja? - kérdezte valaki. - A villásreggelinél hiányzott.

- Azt hiszem, a szalonjában lesz. Többnyire tengeri beteg útközben. Éppen most akarok tizenöt dollárt adni a stewardessnek, hogy nézzen anyám után. Magam csak akkor megyek le, ha muszáj. Mindig rosszul leszek, ha a pincemester kamrája előtt el kell mennem. Először utazom a tengeren.

- Ne mentegesse magát, Harvey.

- Eszemben sincs! Ez az első tengeri utam; de az első napot leszámítva, nem voltam beteg, bizony nem, uraim! - s öklével az asztalra ütött; majd megnyalta ujját s tovább számlálta papírpénzét.

- Úgy bizony; én amerikai vagyok, tősgyökeres amerikai s az is maradok, tetőtől-talpig! Be is bizonyítom ezt majd Európában! Ujjé! Elfogyott a cigarettám. Amit a steward árul, nem bírom szívni. Nincs az uraknál igazi török egy sem?

Az első gépész, hőségtől kipirulva, lépett be egy percre.

- Hé, Mac! - kiáltott oda neki Harvey pajtáskodva -, mit csinálnak odalent?

- Amit rendesen - felelt amaz komolyan. - A fiatalság, szokása szerint, udvarias a tapasztaltabb emberekkel szemben s mi öregek igyekszünk még jó képet is vágni hozzá.

Halk kacagás hangzott mindenfelől. A német Harvey elé tartotta tárcáját s egy vékony, sötét szivart kínált.

- Ez jófajta, fiatal barátom - mondta. - Van kedve megpróbálni? Igen? Ízleni fog.

Harvey barátságos mozdulattal köszönte meg s bár nagyon erősnek látszott, rágyújtott, mert érezte, hogy az urak előtt csak így szerezhet tekintélyt.

- Ennél igazán erősebb kell, hogy megártson nekem - vetette oda félvállról. Nem is sejtette, hogy a legerősebb szivarfajtával, a „stogie"-val¹ próbálkozik.

- Majd meglátjuk - felelt a német. - Hol járunk most, Macdonald uram?

- Erre meg arra - felelt a gépész. - Ma éjjel a nagy zátony fölé érünk; hogy közelebbről megjelöljem, éppen a halászrajban vagyunk. Dél óta három halászbárkát horzsoltunk s egy francia kétárbocos főárbocát csaknem lenyírtuk; átkozott közel járt hozzá, mondhatom.

- Nos, hogy ízlik a szivar? - kérdezte a német, Harvey könnyes szemét látva.

- Mesésen. Pompás íze van - felelt a fú, összeszorított foggal. - Ugye, most lassabban megyünk? Kimegyek, megnézem a mérőorsót.

- Én is azt tenném a maga helyén - biztatta a német.

Harvey a nedves födélzeten a hajókorláthoz botorkált. Nagyon rosszul érezte magát. A födélzeten a steward székeket kötözött össze, s mert ez előtt dicsekedett, hogy ő sohasem tengeri beteg, kénytelen volt most hátrafelé, a második osztályú szalon előtt el, a hajó fara felé menni, mely teknősbéka alakú födélzetben végződött. A hátulsó födélzet üres volt; lassanként a végére kúszott, egészen a zászlórúdig. Itt lerogyott, csupa verejték volt a homloka; a szivar hatását fokozta a hajócsavar nyikorgása, súrlódása, úgy hogy majd a lelkét adta ki. Feje elnehezült, tüzes karikákat látott: teljesen elvesztette az egyensúlyt, tagjai szinte röpködtek a szélben. Elájult a tengeri betegségtől s a hajó mozgása a párkánytámasztó oszlopokon át a teknősbéka alakú födélzet szabadon lejtősödő részére gurította. Hatalmas, szürke hullám csapott föl a ködből, átölelte Harveyt s magával vitte a szél irányába. A végtelen zöld víz összecsukódott fölötte s mély álomba merült.

Egy kürt hangja térítette magához, amilyennel az adirondacksi nyári iskolában ebédhez hívták a növendékeket. Lassanként jutott eszébe, hogy ő, Cheyne Harvey az, aki belefulladt a tengerbe s most biztosan halott; de nagyon gyönge volt ahhoz, hogy a benyomásokat összeegyeztesse. Ismeretlen szagot érzett, didergett, csupa sós víz volt. Mikor ki merte nyitni a szemét, látta, hogy még a tenger színén úszik - ott kavargott ezüsthabos hullámokban körülötte -, hogy egy rakás félig döglött halon fekszik s hatalmas, kék gyapjúba öltözött emberi lény van mellette.

- Ez mind semmi - gondolta a fiú, halott vagyok, az bizonyos s ennek az alaknak is van valami köze hozzá.

Felnyögött; amire az alak megfordult s Harvey sűrű, göndör haj között egy pár arany fülbevalót látott.

- Aha! Már jobban vagy! - szólt az alak. -

De maradj nyugton; mindjárt jobb fekvőhelyre viszlek.

A rövid evező gyors mozdulatával az eddig határozatlanul ide-oda imbolygó csolnakot egy habtalan hullám felé irányította, mely a csolnakot teljes húsz lábnyira emelte, hogy rögtön egy üveges fényű völgybe eressze le. Ez a szakadatlan hintázás nem zavarta a kék gyapjúruhás alakot a beszédjében.

- Mesés! Mondom neked, hogy kifogtalak; he, mi? Sokkal jobb dolog, mintha a te csónakod fogott volna ki engem! Hogyan estél le?

- Beteg voltam - felelt Harvey -, nagyon beteg s nem akadályozhattam meg.

- Éppen akkor fújtam meg a kürtömet, s a te hajód kicsit előresietett; hát látlak ám leesni; he, mi? Azt hittem, persze, hogy a csavar ízekre tépett, de nem, úszol, úszol felém s kifoglak, mint egy kövér halat; hát ezúttal még nem halsz meg.

- Hol vagyok most? - kérdezte Harvey, aki nem találta olyan föltétlen biztonságúnak jelenlegi helyzetét.

- Nálam vagy a bárkában; Manuel a nevem s a gloucesteri Itt vagyunk szkúnerhez tartozom. Én is Gloucesterben lakom. S most nemsokára kapsz vacsorát; he, mi?

Mintha Manuelnek négy keze s egy kemény vaskoponyája lett volna; nem találta elégségesnek, hogy egy nagy kagylóból tülköljön, fölállt s így állva, a lapos fenekű bárka mozdulatait ügyesen követve, lökte ki a bömbölő, morgó hangokat a ködbe. Hogy meddig tartott ez az élvezetes játék, Harvey nem tudta. Ott feküdt, a füstölgő hullámhegyektől elrémülve s lövést, meg egy kürt szavát, majd kiáltást vélt hallani.

Azután a bárkánál sokkal nagyobb, de éppen úgy táncoló valami tűnt föl; hangok zavarában sötét, ingó helyre vitték, forró italt töltöttek belé s levetkőztették.

Megint elvesztette eszméletét s mély, nagyon mély álomba merült.

Mikor fölébredt, várta a jól ismert reggelire hívó csengőt. Nem hallott semmit! Hol volt hát? Pompás kabinja helyett egy háromszögletű lyukban feküdt; egyik tetőgerendáról pislogó lámpa lógott.

Egészen közel hozzá állott egy árboc, egy asztal s egy sokat használt kályha. Amögött ült egy véle körülbelül egykorú, sima, piros arcú fiú, s szürke szeme feléje pislogott. Ez is kék gyapjúruhát és tengerészcsizmát viselt. Néhány pár hasonló lábbeli, egy öreg sapka s több, teljesen elhordott hosszú gyapjúharisnya hevert a földön szanaszét. Sárga és fekete olajos holmi csapkodta a hajószoba falát a bárka tekergése közben. Az egész helyiség úgy tömve volt holmival, mint a köteg gyapjúval. Az olajos ruhák sajátságos illata keveredett a sült hal, olvasztott zsír, festék, bors és kihűlt dohányfüst parfümjével. De mindezt megint elnyomta a mindent betöltő hajó- és tengerszag. Harvey utálattal födözte föl, hogy ágyából hiányzik a fehér huzat, s a piszkos barna takaró alatt, melyen fekszik, szörnyű összevisszaság lehet, annyi rajta a mélyedés, gödör. S ez nem is a gőzhajó mozgása! Ez a jármű nem siklott a hullámok tetején, nem is kanyarog, hanem olyan céltalanul hánykolódik a horganykötélen, mint a csikó az első kötőféken. Szorosan a füle mellett zúgott a VÍZ S recsegtek a tetőgerendák. Az édesanyjára gondolt s mindez kétségbeesett sóhajtást váltott ki belőle.

- Aha! Már jobban vagy? - vigyorgott rá a másik fiú. - Akarsz kávét? - S már oda is nyújtotta a teli ólomkupát édesített kávéval és sziruppal.

- Nincs hozzá tej? - kérdezte Harvey s úgy bámult a két sor alvófülkére, mintha tehénistállót látna maga előtt.

- De nincs ám - felelt a fiú. - Affélét nem látunk egész szeptemberig. De a kávé nem rossz, magam főztem.

Harvey minden további kérdezősködés nélkül ivott. Azután egy tányér ropogósra pirított szalonnát kapott s azt is mohón lenyelte.

- Megszárítottam a ruhádat, de biztosan összement kicsit - mondta a fiú. - Nem olyanok, mint a mi ruháink, egyáltalán nem. Tapogasd meg magad, nem esett-e valami bajod.

Harvey minden irányban kinyújtózott, de semmi sérülést sem talált testén.

Ennek nagyon megörült a másik fiú, s vígan kiáltotta:

- Hurrá! Most bújj gyorsan a ruhádba. Az öreg beszélni akar veled. Én a fia vagyok - Dánnak hívnak -, segítek a szakácsnak s elvégzem a födélzeten, amit a többiek nem akarnak. Magam vagyok, mióta Ottó odavan; az egy afféle hollandus volt, tán húszesztendős. De hát te, hogy tudtál ilyen csöndes időben lepotyogni?

- Csöndes?! - Harvey vállat vont. - Vihar dühöngött s én tengeri beteg voltam. Úgy hiszem, a hullám fölemelte a hajót s így gurultam le...

- Tegnap, s a múlt éjszaka volt egy kis hullámverés, mint mindennap - vélekedett Dán. - Ha már ezt is viharnak nézed - Dan jelentősen fütyült -, jön még rosszabb is, mielőtt elkerülsz tőlünk! De mozogj már, az öreg vár.

Mint sok más ifjú, Harvey sem kapott még soha életében egyenes parancsot, legalább is soha hosszas, néha könnyekkel is kísért magyarázat és megokolás nélkül. Cheyné asszony örökké attól félt, hogy fia akaraterejét gyöngíti. Talán ez viselte úgy meg az idegeit. Így Harvey nem is érthette, hogyan várhatják tőle, hogy valaki kedvéért siessen.

Azt felelte hát:

- Az öreged lejöhet, ha olyan nagyon vágyik velem beszélni. Azt kívánom, hogy egyenesen New Yorkba vigyen! Nagyon jól megfizetik érte.

Dán egyre nagyobbra meresztette szemét. Ilyen jó tréfát még sohse hallott.

- Te öreg - kiáltott föl a tetőnyíláson -, ez aszondja, hogy legyühetsz s itt beszélhetsz véle, ha olyan nagyon akarsz, hallod, öreg?

Harvey még sohasem hallott ilyen mély hangot, amilyen most felelt:

- Hagyd az ostobaságot Dán, küldd föl.

Dán kuncogott s odadobta Harvey-nek a kerékpárcipőt. A födélzetről leszóló hangban volt valami, ami Harveyt haragja legyűrésére késztette. Azzal vigasztalta) magát, hogyan fogja a maga és apja gazdagságával ezeket az embereket a hazafelé vezető utón elkápráztatni. Egész életére bámulói lesznek majd!

Fokról-fokra mászott a meredek lépcsőn fölfelé s fél tucat akadályon botorkált át a hajó fara felé. Ott, a hátsó födélzethez vezető lépcsőfokon alacsony, borotvált képű, bozontos fehér szemöldökű férfi. ült.

A tenger éjszaka lecsöndesült s csak apró, sima hullámokat vetett; körül-körül halászbárkák úsztak, köztük sok apró fekete pontként a halfogásnak nekikészült csónakok. A kis szkúner, kis vitorlával a főárbocán, kényelmesen ringott a horgonyláncon. A hajószoba - itt „háznak" nevezték - közelében ülő férfit kivéve, senki sem volt a födélzeten.

- Jó reggelt - jó estét kéne igazában mondanom. Majd egy napot aludtál egyvégtiben, fiam - hangzott feléje köszöntésképen.

- Jó reggelt - felelt Harvey.

A fiam megszólítás nagyon bosszantotta, annál inkább, mert a kiállott halálos veszedelem után részvétre számított. Édesanyja halálosan reszketett, ha csak a lábát nedvesítette is át, de ez a tengerész nem látszott részvétre hajlandónak.

- Hát most mondj valamit magadról. Először és végül is, mindent egybevetve, áldhatod a gondviselést. De hogy hinak? Hogy honnan és hová, azt gondolom, Európa felé, ugye?

Harvey megnevezte magát s a gőzöst, röviden elmondta a szerencsétlenséget és azzal fejezte be, hogy vigyék azonnal vissza New Yorkba, ahol édesapja minden árat meg fog fizetni ezért a szolgálatért.

- Hm - dörmögött az öreg, Harvey utolsó szavaira nem is figyelve -, hm! nem mondhatnám, hogy valami sokra becsüljük azt az embert vagy akár fiút is, aki teljes szélcsöndben lepotyog egy személyszállító hajóról. De akkor meg éppen nem, ha tengeribetegséggel mentegetődzik!

- Mentegetődzik?! - kiáltott Harvey -, igazán azt hiszi, hogy kedvtelésből estem le a hajóról, ide, a maga mocskos kis bárkájába?

- Nem tudom, fiam, mi a te kedvtelésed, hát nem iá mondhatok véleményt róla. De a te helyedben nem szidalmaznám a hajót, melyet a gondviselés megmentődül küldött. Mert először ez minden vallásos érzés ellenére van, másodszor meg sért engem - s én az öreg Troop Disko vagyok a gloucesteri Itt vagyunk-ról. S ezt, úgy, látszik, még nem tudod, fiam.

- Nem tudom, de nem is bánom - felelt Harvey. - Természetesen hálás vagyok a megmentésemért s minden egyébért is; csak szeretném, ha megértené; mennél előbb visz vissza New Yorkba, annál