Avalon

By Anya Seton

Rumont, az ifjú francia vitézt nem hagyja nyugodni a vágy, hogy nyomára bukkanjon Artúr király legendás szigetének, Avalonnak. Ez a leküzdhetetlen sóvárgás űzi el otthonából, Provence-ból, hogy átszelve a frankok birodalmát, a britek szigetére utazzon. Miután Cornwall partjainál hajótörést szenved, találkozik a szépséges Merewynnel, akivel az élete elválaszthatatlanul egybefonódik. Rumon az angol király udvarába viszi a leányt, ám ott a lovag „rabságba esik: valósággal megbabonázza a ravasz királyné szépsége. A vágyódás és a misztikus utazás óceánokon és kontinenseken repít keresztül, bebarangolva a kilencszázas évek Angliáját, a rejtélyes Izlandot, Grönlandot és az ismeretlen Észak-Amerikát. Szerelem, féltékenység, meg nem értés, hamisság, ármány és a szívek csatája zajlik a történelem színpadán...

Anya Seton (Katherine 1-2., Elizabeth 1-2., A hűség foglyai), a történelmi románcok írónője legújabb regényében lebilincselő módon adja vissza az erős királyi hatalom, a nehéz sorsú parasztság, a viking harcosok és a nemes lovagok közötti feszültséget, miközben eleven, színes és hiteles képet fest a viharos középkorról.

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Dec 19, 2014
• ISBN: 9789636437077

Anya Seton

ANYA SETON (1904–1990) was the author of many best-selling historical novels, including Katherine, Avalon, Dragonwyck, Devil Water, and Foxfire. She lived in Greenwich, Connecticut.

Book preview

cover.jpg

ANYA SETON

AVALON

img1.jpg

Anya Senton

AVALON

img2.jpg

A mű eredeti címe

Avalon

Copyright © 1965 by Anya Seton Chase.

Copyright renewed 1993 by Pamela Cottier Forcey and Clemency Chase Coggins.

Published by special arrangement with Houghton Mifflin Harcourt Publishing Company.

Hungarian translation © Szentesi Mária

© General Press Könyvkiadó, 2014

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

SZENTESI MÁRIA

Szerkesztette

ILLÉS ANDREA

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 643 707 7

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő BARDI ERZSÉBET

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Első fejezet

A köd még szitált az Atlanti-óceán felől, amikor Merewyn a Camel folyónál összetalálkozott az idegennel.

A szemerkélő esőben és sárban megtett több órányi vánszorgás alig viselte meg a lányt, mert nagyon fiatal és lelkes volt, ráadásul először járt távol otthonától. Emellett abban is biztos volt, hogy a Szent Kúthoz vezető éjszakai zarándoklata segíteni fog az anyján. Szent Gundrada Roche-ban található kútja híres volt gyógyerejéről. A kedves Szent Gundrada (aki egykor itt élt) különösen közel állt az angyalokhoz, valamint érzékenyen viseltetett a fájó test vagy megzavarodott elme iránt.

Persze sokkal jobb lett volna, ha maga a szenvedő zarándokol el a kúthoz, és mártózik meg a gránitkereszt alatti hűvös, sötét vízben; Breaca, Merewyn anyja azonban túl gyönge volt ehhez. Így Merewyn ment el helyette. Imádkozott a kút mellett, beledobott egy értékes ezüst félpennyst meg anyja ruhaujjának egy apró darabját, hogy kétség se férhessen hozzá, kinek van szüksége a gyógyulásra. Némi szentvizet magával is hozott egy ólomfiolában.

Merewynnek társasága is akadt a lápon át vezető vad ösvényen, amelynek mentén most áprilisban aranyszínben tündökölt a rekettye a sziklák, keréknyomok és gázlók körül. Egyikük a kutyája volt: Trig. Nem volt fajtiszta. Egyszerűen nagytestű állat volt hosszú orral, ádáz, de figyelmes tekintettel és Merewyn iránti teljes odaadással. A lány védelmében farkast vagy rablót egyaránt megtámadott volna, bár ilyen hősiességre ez idáig nem volt szükség.

Merewyn másik kísérője a jobbágya volt, egy termetes, tizennyolc éves legény, akinek teste olyan vaskos és erős volt, mint a tiszafa törzse, üstökét bozontos, fekete haj borította, s egy lábnyival magasabbra nőtt a legtöbb férfinál. Beszélni viszont sohasem tanult meg rendesen.

Caw-nak hívták. Breaca állítása szerint a fiú elméje a „halál napján", tizenöt évvel ezelőtt, a Mi Urunk 958. esztendejében bomlott meg, amikor szemtanúja volt a tengerről érkező ördögi fosztogatók okozta borzalmaknak.

Mindent egybevetve szerencsésnek tartották magukat, amiért Caw velük élt: tudott halászni, ellátta a disznókat, és hatalmas ereje sokféle módon segítette a két magányos nőt. A háztartásukból senki más nem maradt életben, miután a sisakos és szakállas gyilkosokkal zsúfolt sárkányhajó továbbállt. Mindössze a kis Caw a búvóhelyén, valamint Breaca. Az asszony is súlyosan megsérült: combját kard sebezte meg, karját meg úgy kificamították, hogy az azóta is erőtlenül lógott.

Merewyn számára úgy rémlett, kora délután van, amikor Caw-val elérték Pendavey-t; a gomolygó köd fölött gyöngyházfényű sárga fény derengett. Pendavey-nél a Camel folyó kiszélesedett, a Szent Kút felé menet itt rejtették el csónakjukat. Hajlított fűzfavesszőből készült kerek kis csónak volt, amelyre zsírral bekent marhabőrt feszítettek. Most az áramlattal és az apállyal könnyedén hazasodródhatnak Padstow-ba. A hátralévő út már gyorsan eltelik. A ladik a parti nádasban várta őket, és Merewyn már éppen bele akart lépni, amikor Trig megmerevedett, nyakán felállt a szőr, és vicsorogni kezdett.

Caw nem nézett fel; ő határozottan lépkedett tovább, megtartotta a csónakot az áramlattal szemben, Merewyn azonban átkémlelt a ködön. Vajon koboldok? – gondolta izgatottan. Ám az apró emberkék ritkán merészkedtek elő világosban. Ki más lehet akkor egy ilyen elhagyatott helyen?

– Segíts nekem, leány! – hallotta egy férfi elfojtott hangját. – Eltévedtem.

Trig megindult előre, mire a lány nyugtatólag megfogta a nyakörvét. Merewyn kalapáló szívvel várt, aztán hirtelen egy lovas jelent meg előtte. A férfi előbb látta meg a lányt, mert egy helyen ritkult a köd, és mert Merewyn – akárcsak a legtöbb cornwalli nő – vörös gyapjúköpenyt viselt.

– Egész nap az utat kerestem – mondta a férfi. Az ideges, vicsorgó kutyára pillantott. – Ne félj tőlem! Messziről jött idegen vagyok.

– Hm? – gondolkodott el a kijelentésen Merewyn. Egy idegen. Ilyennel még sosem találkozott. Igazi, furcsa öltözékű és beszédű idegennel még nem.

Merewyn szemügyre vette. Eközben a köd eloszlott, és kisütött a nap. A napfény olyan élénkké tette a férfi alakját, amilyen a roche-i kápolnában látott Szent Mihály-festmény. Az idegennek sötét haja volt, akárcsak az anyjának, Caw-nak és mindenki másnak, akit valaha látott. Ám ezenkívül semmi másban nem hasonlított rájuk. Fekete haját, amely csillogott, mint a holló szárnya, rövidre vágták a füle fölött, keskeny arcán nem viselt szakállt, és durva háziszőttes helyett mókusprémmel és hímzéssel szegélyezett puha, kék köpenybe burkolózott. A köpenyt csillogó, aranyozott kapocs fogta össze a vállánál. Lábán hosszú szárú, díszített bőrcipő virított, kék nadrágot hordott, amelyet vászoncsíkokkal rögzített a térdénél.

Megfontoltságot tükröző barna szeme kellemes érzést keltett. Merewyn tudta, hogy nem kell félnie tőle. A kutya szintén – felhagyott a vicsorgással, és leült.

– Eltévedtél? – kérdezte a lány. – Hová akarsz menni?

– Angliába tartok, Edgár király udvarába – felelte mosolyogva a fiatalember.

Merewyn értetlenül nézett rá. Nemcsak a férfi szavainak megértése, furcsa kiejtése bizonyult nehéznek számára, de életének tizennégy éve során még senkiről nem hallott, aki Angliába igyekezett volna, és arról is vajmi keveset tudott, hogy él arrafelé valami király.

– Angliába? – ismételte meg a kérdést, és amikor a férfi bólintott, hozzátette: – Az nagyon messze van. Most jövök Szent Gundrada kútjától – tette hozzá büszkén. – Ott töltöttem az éjszakát… de nem ismerem az Angliába vezető utat, ahol a gonosz szászok élnek.

– Hová igyekszel, leány? – kérdezte a férfi, és derültséggel szemlélte Merewynt. Hasonlított a többi cornwalli lányra, akiket útközben látott a tanyákon: piszkos, meztelen láb; szürke háziszőttes ruha; vörös, sáros köpeny; hosszú, kócos, leomló haj. A lány színei mégis eltértek a többiekétől. Haja vörösesbarna volt – mint egy pej lónak –, nem fekete. Szeme sem sötét, hanem kék, akárcsak a fodrozódó tenger, zöld pöttyökkel. Nem találta szépnek; rózsaszín orcáját és pisze orrát szeplők festették, és zavarában furcsán tartotta magát. Komolyságát mégis megnyerőnek vélte. Ráadásul értelmesnek gondolta.

– Haza – felelte Merewyn, és a csónakra mutatott. – Úgy egy mérföldnyivel lejjebb a folyón.

– Az az óriás veled van? – kérdezte Caw felé intve, aki még mindig a csónakot tartotta, és minden kíváncsiság nélkül utasításra várt. – Ő tudja, hogy juthatok el Angliába?

– Caw csak azt tudja, amit mi mondunk neki – rázta meg a fejét a lány. Egy kicsit tétovázott, majd vonakodva folytatta: – Padstow-ban, ahol lakom, él néhány szerzetes. Talán ők megmondják.

– Akkor gyere velem! – kérte a férfi, és megveregette a lova farát. – Itt fenn, hogy mutasd az utat! Az a bugris egyedül is elboldogul a csónakkal, ugye?

Pillanatnyi gondolkodás után Merewyn engedelmeskedett. Megmondta Caw-nak, mit tegyen, aztán felmászott a ló hátára az idegen mögé, és a férfi utasításának megfelelően átölelte a derekát. Különös érzés töltötte el, hogy ilyen közelről érzi egy férfi testét. Nem értette, miért önti el melegség, és miért kezd el szédülni. Talán a másik köpenyének illata – gondolta –, mint az égő tőzeg vagy a rekettye édes füstje. Különös, hogy egy férfinak illata van. Caw izzadságtól és trágyától bűzlött.

– Hogy hívnak? – súgta oda a férfinak.

– Romieux de Provence. De a keltáknak nehéz ezt kimondaniuk. Szólíts csak Rumonnak, ahogy Bretagne-ban is tették. Megszoktam.

– Bretagne! – Arról a tengeren túli földről már hallott. Az egyik padstow-i halász járt délen. – Az a szülőfölded?

– Ó, nem. Négy hónapot töltöttem ott, ezért beszélem a nyelvedet. A breton nyelv olyan, mint a cornwalli.

– Akkor honnan jössz? – erősködött tovább a lány. Érezve a férfi köpenyének szagát, miközben orra szinte hozzáért a lovas tiszta, csillogó hajához; karcsú derekát átfonva, fel-le mozgó bordáit simítva, heves vágy ragadta el. Karja önkéntelenül szorosabban ölelt.

Rumon megérezte, és megmerevedett tőle.

– Egy hajóroncsról – felelte gyorsan. – Országod legdélebbi, Maneage vagy Lizard néven ismert pontjáról. Rettenetes hely, pogányok élnek ott. A többit úgysem értenéd. – Udvarias hangon beszélt, mégis elhallgattatta a lányt.

Lovaglás közben Rumon elgondolkodott.

„Honnan jössz? „Hová mész? – Az elmúlt öt évben, tizenöt éves kora óta, amióta látomás ragadta magával, folyton ez a kérdés, különösen az utóbbi.

A ló szépen ügetett az úton, amely a köd felszállta után már jól átláthatóvá vált. A kutya mellettük szaladt. Útközben itt-ott kőkereszt segítette a tájékozódást. A tenger illata erősebbé vált, fejük fölött sirályok vijjogtak. Ha jól értette a lányt, hamarosan meg fogja látni a Nyugati-tengert. Vándor vagyok – gondolta. – Kutató. És szégyent hozok a véremre, mert nem akarok harcos lenni. Ezt üvöltötte nagyanyja, arles-i Edgive királyné, amikor elfogyott a vele szemben tanúsított türelme.

– Nem fogsz harcolni, hogy visszaszerezd megtépázott királyságunkat, sőt a szaracénokkal sem veszed fel a harcot, ami pedig minden keresztény kötelessége? Te csak a könyveket bújod, angyalokról és a tündérek országáról álmodozol, ahol soha még ember nem járt! Szégyent hozol királyi véredre, kétszeresen is királyi véredre! Felfordul tőled a gyomrom!

Rumon szégyellte magát, ahogy a nagyanyja kívánta, ugyanakkor zavarodottságot és szomorúságot is érzett. Szüleire alig emlékezett. Apja harcban esett el, anyját egy hónappal később pestis vitte el. És imádta a nagyanyját, aki felnevelte. Ő angol volt, annak a Nagy Alfréd királynak egyik unokája, aki megszabadította Angliát a vikingektől. A férje pedig Vak Lajos, Arles királya. Bár ellensége, Berengár megvakíttatta, Lajos továbbra is képes volt uralkodni Burgundia felett, sőt uralma alá tartozott Provence, valamint Savoya és Itália több része. Jóval Rumon születése előtt meghalt. Az erős kéz hiánya miatt birodalma fokozatosan szétforgácsolódott, miközben a szaracénok délről, a frankok pedig nyugatról támadták. Időnként a magyarok, az Európa közepéről érkező vad lovasok is gyötörték Burgundiát. Rumon gyermekkora borzalmasan telt: folytonos kardcsörömpölés, harci kiáltások zaja, a megkínzottak üvöltései, s mindent belengett a vér bűze. Rumon szomorúan félrehúzódott ezektől. Csak búslakodott, sóvárgott, és borzalmas rémálmok gyötörték. Edgive végül, hogy biztonságban legyen, Les Baux hatalmas hegyi erődjébe menekítette, nem messze Avignontól, ahol született.

Les Baux vára egy magas, sziklás kiszögellésre épített kőerődítmény volt, ahonnan be lehetett látni a környező völgyeket. Egy kegyetlen báró lakta a lovagjaival, és Provence-szerte borzongva „Sasok fészke" néven emlegették. A báró továbbra is barátsággal viseltetett az idős, megözvegyült királyné iránt. Mélyen tisztelte uralkodói vérét és szellemét. Noha Edgive hatalma a férje halálával szertefoszlott, a báró beleegyezett, hogy Les Baux bevehetetlen erődjében nevelje fel törékeny unokáját.

Les Baux-ban Rumon szolgákat és néhány szobát kapott. Megerősödött, és elmúltak a félelmei. Mohón tanult a vár papjától, aki egyfajta tudós volt, és akit boldogsággal töltött el, hogy végre arra érdemes tanítványa akadt.

Rumon hamar megtanult latinul írni és olvasni. Angolul is kiválóan beszélt. Arról Edgive gondoskodott. Hozott neki egy angol szolgát, és látogatásaikor gyakorolta vele az anyanyelvét.

A fiúnak a Les Baux-ban töltött évek során egyetlen igaz barátja akadt: egy vak hárfás. Különös, kedves ember volt, Vincentnek hívták, és sok vidéket bejárt, mielőtt megvakították. Száz dalt ismert, amelyek ezer csodáról meséltek. E dalokat olyan megindítóan énekelte, miközben hárfán kísérte önmagát, hogy néha még az idős báró is végighallgatta és megtapsolta. Vincent megtanította Rumont hárfázni, és dalt írni provanszál nyelven. Rumon azonban, aki rajongott a hárfásért, mégis azokat az alkalmakat élvezte legjobban, amikor a vak férfi a nap felé emelte sovány arcát, és a nyugati utazásai során hallott legendákat mesélte.

Rumon egy ilyen alkalommal hallott először az Artúrnak nevezett hős királyról. Egy szent szigetről, Avalonról is tudomást szerzett, ahol minden ember boldog, és békében él. Hallotta Arimathiai Szent József történetét, aki a Mi Urunk drága vérét felfogó, Szent Grálnak nevezett kehellyel együtt menekült el a Golgotáról, és hogy e szent kehely puszta látványa is örökkévaló boldogsággal tölti el az embert. Hol van Avalon? Hol van a Szent Grál? – kérdezgette Rumon. A hárfás mindig szomorúan megrázta a fejét. Nem tudta. És mert tartott a báró rosszallásától, aki szerint Rumon túl sokat ül egyhelyben, Vincent ilyenkor elbocsátotta a fiút, s kiküldte a lovagokhoz.

A Les Baux-ban élő vitézek tanították meg Rumont lovagolni. Egyéb férfias dolgokat is igyekeztek elsajátíttatni vele: a kard, lándzsa és pajzs használatát, az ivászat örömét és a nők elcsábításának művészetét.

Rumon végighallgatta őket, mert nem tehetett mást, megtanult vívni meg a solymászni, de ahogy növekedett, mind jobban eltávolodott a lármás harcosoktól.

Vincent egy napon meghalt tüdővérzésben, Rumon pedig attól kezdve magányosnak érezte magát. Folyton sóvárgott, csak azt nem tudta, mi után. Kivéve talán, hogy egy tizenöt éves korában látott álom Vincent halála után néhány héttel visszatért. Az álom vagy látomás gyönyörű volt, bár amikor megfontolatlanul próbálta elmesélni Edgive-nek, maga is rádöbbent, mennyire képtelenül hangzik… Aranyfényben úszó szigetet látott valahol nyugaton. Átlátszó, rubinvörös kehely csillogott egy fehér galamb szárnya alatt. A kehely sugárzó fényt árasztott, és a fénysugár úgy simogatta Rumon arcát, akár egy virágszirom. Zene hallatszott, meg hangot is hallott: a szavakra nem emlékezett, de azt tudta, hogy szent küldetésre sarkallta őt, és az emberek testvériségéről meg a békéről beszélt. A szeretetről. Olyan áhítattal és örömmel töltötte el, hogy Rumon könnyek közt ébredt fel.

Edgive kigúnyolta ezt a látomást. Tiszteletreméltó háborúkban vesztette el a fiait. Nem állt szándékában álmodozó tétlenségben elveszejteni becses unokáját – számára mindez gyávaságnak tűnt. Ráadásul azt sem volt hajlandó megengedni, hogy a fiú kolostorba vonuljon. Az effajta élet nem egy olyan hercegnek való, aki az emberiség által ismert két leggyőzedelmesebb király leszármazottja: nemcsak Alfréd királyé az ő vérvonalán, hanem L’Aveugle, azaz Vak Lajosé is, aki Nagy Károlytól származott.

Így hát Edgive megvetéssel beszélt a látomásról, azt mondta, hogy a Rumonhoz hasonló korú fiatalokat mindig gyötrik furcsa álmok, de reméli, unokája hamarosan megszabadul tőlük; ebben nagy segítségére lesznek a buja lányok és a kéjvágyó szerelmeskedések. Ő pedig ezalatt megfelelő örökösnőt keres az unokája számára, akit feleségül vehet, mert a fiú láthatóan lusta asszony után nézni.

Edgive számos örökösnőt talált. Rumon a kedvükben járt, énekelt nekik, bókokkal halmozta el őket, megcsókolta a kezüket. Mégsem esett szerelembe, és folyton azt hajtogatta, hogy nem kíván ágyba vinni egy nőt sem, ha nem szerelmes belé. Egy még különösebb kijelentést is ismételgetett, mégpedig, hogy senkit nem akar megölni, még az ellenséget sem. Volt mersze a hatodik parancsolatot idézni a nagyanyjának és a Les Baux-ban állomásozó lovagoknak, akik folyton sürgették, hogy tartson velük a szaracénok ellen. Rumon a parancsolat után Jézus Krisztus rendelkezését is idézte, hogy szeressük ellenségeinket.

A lovagok undorodtak. Azt mondták, ez a sok badarság elég jó volt a szenteknek, vagy talán ezer évvel korábban is megfelelt, de ha Jézus ma élne, biztosan ő volna az első, aki megparancsolná a keresztényeknek, hogy öljék meg a pogányokat. Rumon kijelentette, hogy ő másképp vélekedik. A lovagok megvetően vigyorogtak rá, és elkerülték.

Edgive királyné nem tudta, mitévő legyen, és feldúlta a helyzet. Szíve mélyén azonban nagyon szerette Rumont, talán attól még inkább, hogy a fiú olyan hűvösen, szinte bánatosan visszautasította a kívánságait.

Egy napon behívatta Rumont a szobájába. Egy darabig csendben méregették egymást. Az özvegy királyné már öreg volt. Sápadt arcát mély ráncok barázdálták, aranykoronája alól megőszült, ritkás haja két varkocsba fonva lógott hajlott vállaira. Engedelmességhez szokott szeme azonban még mindig áthatóan kék volt. Merőn nézte az unokáját, igyekezett megfejteni őt.

A sötét hajú, igen magas, karcsú fiú nagyon hasonlított az apjára. Arca sovány, szája élénkszínű és telt. Nagyon megnyerően mosolygott. Tetszett a nőknek, s ezt az asszonyok nem is rejtették véka alá – az özvegy királyné által bemutatott előkelő dámáktól a buja parasztlányokig, akikkel a nagyanya kérésére Les Baux lovagjai kísértették. Mindig előkelően öltözött, aranyhímzéses bársonyt és szőrmét viselt, ahogy egy herceghez illik. Rendkívül tiszta volt, még a körme is. Megkövetelte a szolgáktól, hogy naponta húzzanak vizet a fürdéshez. Ez is olyan különcség volt, ami megkülönböztette a többiektől.

– Unokám! – szólalt meg végül Edgive az ünnepélyes pillanatokra tartogatott angol nyelven. – Nem értelek. – Lehunyta ráncos szemét, és nehézkesen folytatta: – Biztosan nem lehetsz olyan férfi, aki csak a férfiakban talál élvezetet, mint Toulouse grófja.

Rumon megrázta a fejét, és gyengéden a nagyanyjára mosolygott.

– Nem, királyi nagyanyám, nem vagyok olyan, mint Toulouse grófja, vagy a hozzá hasonlók. Ettől nem kell félned. Nem tudom megmondani neked, milyen vagyok. Kivéve, hogy hatalmas vándorlási, kutatási vágy lakozik bennem, oly hatalmas, hogy láz ég bennem, és eltompítja érdeklődésemet azon dolgok iránt, amelyekben a legtöbb ember élvezetet lel.

Edgive felsóhajtott.

– Nem értelek – ismételte. – De ha már ilyen vagy, akkor eldöntöttem, mit kell tenned. Nem, ezúttal nem fogsz ellenkezni – folytatta gyorsan, mert látta, hogy Rumon közbe akar szólni. – Elengedlek vándorolni, legalábbis elküldelek innen, bármilyen szomorúsággal tölt is el ez engem. Elmész Angliába, az unokaöcsémhez, Edgár királyhoz. Békét akarsz, és az ő országa békés. A múlt hónapban egy követ jött el hozzám, és azt mondta, pillanatnyilag Anglia a világ legbékésebb országa. Elmész Edgárhoz, és átadod neki üdvözletemet. Mondd meg neki, hogy hiányzik a szülőhazám, és ha nem lennék ilyen öreg, talán magam is meglátogattam volna. Mondd meg, könyörgöm neki, hogy találjon számodra olyan elfoglaltságot, amely méltó királyi származásodhoz. Vannak képességeid, bár számomra nem különösebben csodálatra méltóak. Tudsz írni, rajzolni, könyvből tanulni, a füled érzékeny a zenére és a nyelvekre. Talán a békés Edgár hasznodat veszi. És az is előfordulhat, hogy Angliában megtalálod azt, amit keresel.

Rumon annyira megdöbbent és megkönnyebbült, hogy először szóhoz sem jutott. Azután odarohant az idős asszonyhoz, és megcsókolta ráncos kezét.

– Ó, asszonyom, legkedvesebb nagyanyám! Terved boldoggá tesz. Mindig vágytam rá, hogy Angliát lássam. – Anglia a Nyugati-tengerben fekszik. Sziget. Tudta, hogy valami rejtélyes módon ez a sziget kapcsolódik az álmához, de legalábbis nem ellenszenves neki, ahogy itt minden. Teljes szívéből elege volt Provence-ból, ahol egyetlen barátja sem akadt.

Rumon szeptemberben kelt útra két szolgával; camargue-i lovakon ültek, s egy szamár cipelte a holmijukat meg az Edgár királynak szánt ajándékokat.

Edgive nem siettette. Azt javasolta, ismerje meg a vidékeket, amelyeken átkel, és – saját élénk emlékeiből merítve – könyörgött neki, hogy ne télen keljen át a tengeren, várja meg, míg kitavaszodik.

Edgive sírt az elváláskor, a fiút pedig kizökkentette saját maga elmélyedéséből a felismerés, mennyire hiányozni fog az idős asszonynak, és mekkora csalódást okozott neki. Mindketten tudták, vajmi kevés az esély rá, hogy valaha is újra találkozzanak.

A kápolnában Edgive mellett térdelve imádkozott, de alig bírt összpontosítani, mert az oltár melletti faragást nézte: egy kis fahajót. A műnek része volt a három Mária és Márta, valamint kísérőik faragott alakja, akik Jézus mennybemenetele után, az üldözés elől mind elszöktek Júdeából. A hajónyi ember csodával határos módon Provence partjainál ért földet. Rumon maga faragta a három Máriát – Bethániai Máriát, Márta húgát; Máriát, Szent János és Szent Jakab anyját; valamint Mária Magdalénát. Egy szerzetes mintázta meg Lázárt, Maximust és Sárát, a fekete szolgálót. Rumon régen odaképzelte magát a szent utazáson lévő hajóba. Legendája mindig felkavarta. Szeretett ilyen dolgokon gondolkodni.

Miután befejezték az imádkozást, Edgive szokásos szigorúsága mögé rejtette bánatát.

– Hát, isten veled, Romieux de Provence! Mindennap imádkozni fogok, hogy ne adj okot annyi aggodalomra unokafivérednek, Edgár királynak, mint nekem!

Rumon megcsókolta, és felült a lovára.

Rumon életében először érezte könnyednek magát, miközben észak felé vándorolt a Frank Királyságon át, és ha ahhoz volt kedve, megállt valamelyik kolostornál. Ajánlólevele szíves fogadtatást biztosított számára. Az egyik arles-i szerzetes jegyezte le cirkalmas betűkkel egy pergamenlapra, majd nagyanyja „Edgiva Regina" néven írta alá. A monostorokban elolvasták a latin írást, és lenyűgözte őket az uralkodói sarj érkezése, aki egyszerre angliai Alfréd és Nagy Károly leszármazottja is volt. Rumon egy hetet maradt Fleury-sur-Loire-ban, a hatalmas, új bencés kolostorban. Döbbenetesnek találta a szigorú regulákat, ugyanakkor lenyűgözte a fekete ruhás barátok legtöbbjéből sugárzó béke. Volt néhány kellemes beszélgetése velük, ám egyáltalán nem vágyott rá, hogy belépjen a rendbe. Ízléstelennek tartotta, hogy fel kell esküdniük az önmegtartóztatásra, a szegénységre és az engedelmességre. Bármennyire is szűz volt, nem állt szándékában annak is maradni, ha végre találkozik a nővel, akit szeretni tud, és gyermekeket is akart – egyszer majd. Egész addigi életében igyekezett engedelmeskedni, igen silány eredménnyel. Ami a szegénységet illeti, abban semmi vonzót nem talált. A szegénység együtt járt a mocsokkal és a kopott öltözékkel, ő pedig mindkettőtől irtózott.

Emellett éppen egyfajta börtönből menekült el Les Baux-ból, és Edgive félelmei ellenére egyáltalán nem akart egy kolostor rabjaként élni. Élvezte a szabadságát, és mint minden jó megfigyelő, boldogságot talált az utazásban.

Decemberben elérte Bretagne-t. Azonnal lázba hozta ez a föld, amely annyira különbözött minden általa addig megismerttől. A sötét erdők, a rómaiak előtti kőtemplomok, a ruhák, a kelta nyelv, amelyet először nem értett – mindez nagyon érdekelte.

Karácsony este, éppen a születésnapján érkezett a tengerpartra épült Szent Bereck-kolostorba. Havazott. Rumon életében akkor látott először havat. Az apátsági templomon túl a tenger a jeges partot csapkodta, fekete hullámok morajlottak ki a szárazföldre, majd fehér zuhatagként dübörögtek vissza.

A melegre gondolt, régi otthona napsütötte, kopár hegyoldalaira, a bágyasztó hőségre, amelyet csak időnként enyhített a süvöltő szél, a misztrál, ám egyébként vakító, kimerítő monotóniában éltek.

Rumon egy darabig csak állt, diadalittasan bámulta a tengert, s közben beszippantotta a hópelyhekkel teli levegőt. Mintha osztozni akarna örömén, megkondultak az apátság harangjai. Az éjféli misére hívogattak, amely Krisztus születését ünnepli. Rumon úgy gondolta, a harangszó és a tenger együtt csodálatos, neki szóló születésnapi köszöntő. Edgive mindig sopánkodott Rumon születésének ideje miatt. Balszerencse néhány órával Jézus előtt megszületni. Udvariatlanság. Az ilyen születésnapról tudvalevő, hogy felkelti a démonok, boszorkányok és varázslók figyelmét – az összes gonoszét, akiket éjfélkor, miután a szent kisded megszületett, azonnal megsemmisítenek. Edgive unokája sok különcségét a szerencsétlen születési dátumnak tulajdonította.

Rumon az utóbbi években hajlamos volt úgy vélni, hogy nagyanyja babonái ostobák. Mégis maradt benne némi kellemetlen érzés, és mindig megkönnyebbült, amikor eljött az éjfél.

Úgy tűnt, ezen a december 24-én valóban balszerencse kíséri, mert a szerzetesek nem voltak hajlandóak beengedni kolostorukba.

Rumon és kísérői, a lovak meg a szamár egyaránt fáradtak és éhesek voltak, s fáztak. Ott topogtak a hóesésben a kolostor kapuja előtt. Megjelent egy szerzetes, aki egy vállvonással válaszolt Rumon részben latin, részben kelta szavaira, majd eltűnt az ajánlólevéllel, hogy megmutassa az apátnak. Néhány perc múlva visszatért, visszaadta a pergament, ismét vállat vont, Rumon orra előtt becsukta a nehéz tölgyfa ajtót, majd belülről bereteszelte.

– A három Máriára! – kiáltotta Rumon megdöbbenve és dühösen. – Mi ütött ezekbe az ostoba britonokba? – Aznap éjjel nem kapta meg a választ. A faluban senki sem nyitott ajtót kopogtatására. Végül Rumon kis csapata vacsora nélkül maradt, csak némi havat szopogattak el, aztán dideregve egy elhagyatott pajtában töltötték az éjszakát.

Másnap reggel Rumon a templomhoz lovagolt, és mise után letámadta az apátot. Könnyen felismerte, mert püspöki mellkeresztet viselt, meg valamiféle pásztorbotot tartott a kezében, de egyébiránt ezekhez a szakállas, rongyos fehér reverendát viselő kelta szerzetesekhez hasonlót Rumon még sosem látott.

– Tisztelendő atyám! – szólította meg kiváló latinsággal. – Ezen a földön az a szokás, hogy elküldik a kapu elől az éhes vándorokat?

Az apát felhúzta őszülő szemöldökét.

– Gorombán beszélsz – közölte akadozó latin nyelven. – És mi nem kedveljük az idegeneket.

– Elolvasta a pergamenemet? – kérdezte Rumon, és felszegte az állát. – Látta, ki vagyok én?

– Tegnap este elolvastam, hogy egy angol meg egy frank királytól származol. Mindkét nép kegyetlenül üldözte az enyémet. És most már azt is látom, hogy még ezen a napon sincs benned alázat, amikor a Mi Urunk születésének örvendünk.

Rumon nyelt egyet. Homályosan emlékezett, hogy a keltákat az évszázadok során egyre nyugatabbra üldözték. Erre a francia félszigetre, valamint Walesbe és az angliai Cornwallba szorították őket. Ám annyira hozzászokott már a rangjának kijáró tisztelethez, hogy váratlanul érte az apát ellenállása.

– Mea culpa{1}, tisztelendő atyám – mondta lassan. – Nem gondoltam rá. – És elmosolyodott.

Az apát mogorva arca megenyhült.

– Mit keresel Saint-Brieuc-ben?

– Azt hallottam, itt talán találok hajót, amely átvisz a csatornán Angliába.

– Ebben az időben? – hitetlenkedett az apát. A havazás már abbamaradt, az északkeleti szél azonban továbbra is fütyült, alattuk pedig csapkodtak a hullámok.

– Van pénzem – jelentette ki Rumon, és megérintette a köpenye alatti nehéz, érmékkel teli erszényt. – Tudok fizetni a szállásért, amíg kifut egy hajó.

– Ebben az esetben – mondta az apát felcsillanó szemmel –, gyere, és költsd el velem a karácsonyi ebédet!

Mint utóbb kiderült, április elsejéig egyetlen hajó sem indult. Az időjárás dühöngővé vált. Az északi szelek jeges hullámokat söpörtek a kikötőbe. A teherhajók sem keltek útra.

Rumon a kelta nyelv tanulásával múlatta az időt, emellett a szentek legendáit hallgatta, amelyeket időnként a szerzetesek meséltek el neki. Egyik este különösen kíváncsi volt névrokona történetére – vagyis akiről az apát gyorsan eldöntötte, hogy a névrokona. A „Romieux nyilvánvalóan csupán a Rumon vagy Ronan, esetleg a Ruan barbár alakja. Ezt mondta az apát, aki képtelen volt kiejteni a „Romieux nevet. Az első Rumon Bretagne egyik mélyen tisztelt szentje volt. Évszázadokkal korábban, Szent Patrikkal érkezett Írországból. Hogy hány évszázaddal korábban? Azt senki sem tudta pontosan. Öt, talán hat. Nagyjából abban az időben, amikor Artúr király átkelt a csatornán, hogy megmentse Bretagne-t, ahogyan Angliában is megmentette a britonokat a fosztogató szász pogányoktól. Az áldott Artúr király!

– Áldott Artúr király – ismételte kórusban az összes szerzetes.

Rumon udvariasan fejet hajtott, bár Artúr király nem érdekelte.

– Könyörgöm, meséljenek nekem Szent Rumonról – kérte –, hiszen úgyis a névrokonomnak tartják!

Éppen a közös esti imádságra várakoztak. A szerzetesek az ebédlőben lévő nagy kandalló köré gyűltek, ahol elfogyasztották rozskenyérből és sózott halból álló eledelüket, majd erős almaborral öblítették le azt. Ónos eső verte a fa ablaktáblákat, s a közeli erdőből farkasvonyítás hallatszott.

Az apát elszundított székében, a többi pap dologtalanul kuporgott zsámolyán; csak a szolga tüsténkedett egy szakadt reverenda foltozásával, ő ott hunyorgott a tűz közelében. Rumon már korábban megfigyelte, ez a rend mennyire különbözik a Fleury-apátságban megismert bencésektől. Itt a misézés, valamint a favágás és főzés elengedhetetlen feladatain kívül alig volt mit tenni. Az unalom is eluralkodott, főként télen.

Az általános vélekedés szerint az öreg alamizsnaosztó volt a legjobb mesélő. Tüstént megköszörülte a torkát, és rákezdett Szent Rumon történetére.

– Gradlon, egész Britannia királyának idejében történt – mesélte az alamizsnaosztó kántáló hangon –, hogy Szent Rumon eljött hozzánk Skócia nyugati szigeteiről.

Rumon naivnak és visszataszítónak találta Szent Rumon hosszú történetét. Farkasemberekről szólt, meg az ördögről – itt minden hallgató keresztet vetett –, valamint egy Keban nevű csábító, pogány nőről, aki azonnal leprás lett, miután megpróbálta meggyilkolni Szent Rumont.

– És amikor Szent Rumon meghalt – mesélte az alamizsnaosztó –, szentséges testét Quimperben helyezték sírba, ahol az áldott relikviák sok embert kigyógyítottak betegségükből. Járjon közbe mindnyájunkért!

Az alamizsnaosztó összekulcsolta kezét, jelezve, hogy befejezte a mesét.

Az apát lassan bólintott.

– Nagyon tanulságos beszámoló. – Rumonhoz fordult. – Szent Rumon történetéből láthatod, fiam, milyen veszélyesek lehetnek a nők. Tanulj a leckéből!

– Igen, tisztelendő atyám – válaszolta a vendég. Bár a történetet egyáltalán nem találta tanulságosnak, inkább zavarba ejtőnek. Ha egy nőt megszállt az ördög, ha valóban megőrült, ahogy hangzott, és a szent képes volt csodát tenni, akkor miért nem űzte ki belőle az ördögöt, térítette meg, és óvta meg a lepra irtózatos szenvedéseitől? Ezek szerint az Úr rendelkezése, miszerint szeressük ellenségeinket, meg hogy tartsuk oda a másik orcánkat is, valóban olyan célszerűtlen, mint Edgive hitte? Persze azért a gyilkosságot büntetni kell. Keban megpróbált gyilkosságot elkövetni. Mondta bárhol az Úrjézus, hogy a gyilkosságot nem kell büntetni? Igen, a kereszten mondta. „Atyám, bocsáss meg nekik…" De vajon ugyanaz a kettő, nem istenkáromlás az efféle gondolkodás?

Rumon feje zsongott a kérdésektől. A zsúfolt ebédlőt fojtogatónak érezte; kimenekült, és elment lovagolni a csípős alkonyatban.

Aznap éjjel egy gyönyörű meztelen nőről álmodott. Tudta, hogy mezítelen, pedig szőke haja palástként borult a vállára. Elefántcsont- és aranyszínű volt, kivéve melle rózsaszín bimbója. Nem látta tisztán a szemét, mégis tudta, hogy vágyakozva és kihívóan néz rá. Különös volt az arckifejezése. Rumont izgalom járta át álmában.

Kegyetlenséget látott a nő arcán, rövid, szögletes álla formájában, előreálló alsó ajkában, amely enyhén látni engedte fehér fogait. Kegyetlenséget, hatalmat és mérhetetlen vonzerőt. Továbbra is mosoly nélkül nézett rá, kissé ívbe hajtotta a nyakát, kidüllesztette a mellét. Rumon megigézve lépett felé, és ekkor észrevette, hogy leengedett kezében drágakövekkel kirakott kis tőrt markol. A hegyéről vér csepegett. Rumon félt, amikor meglátta a tőrt, mégsem tudott megállni, ment tovább, kezét előrenyújtotta, mintha meg akarná érinteni a nő melleit.

Ekkor valahonnan hangos nevetés hallatszott, éles, gúnyos hang, amely felébresztette Rumont, aki rájött, hogy izzad és zaklatott. Életében és álmában először érzett nemi vágyat, és gyerekkora óta először félt ennyire.

Túl sok volt az erős almabor – gondolta, amint az álom eloszlott. És talán Keban borzalmas története is közrejátszott. Mégis tudta, hogy ennek nincs köze Kebanhoz. Bár kétségtelenül az ördögtől származott. Rumon megborzongott, és megérintette a nyakában lógó aranyfeszületet.

– Libera nos, Domine, ab omnibus malis…{2} – motyogta, miközben sietősen felkelt a fehér ágyneműs ágyról, amelyet kényelme érdekében a szerzetesek bocsátottak rendelkezésére, s a kápolnába sietett.

Rumon kimerült, öreg lova megbotlott, ahogy a Padstow felé tartó úton ügetett. Merewyn megszorította a férfi derekát, amikor az megrántotta a gyeplőt.

– Ajaj! – kiáltotta a lány. – El fog esni? – Korábban még sohasem ült lovon. És nem is nagyon élvezte. Nem félt különösebben a termetes állattól, nem, amíg ott volt vele az idegen, ráadásul izgatta ez a kaland, bár tudta, hogy a férfi, akit a kimondhatatln Romieux de Provence névvel illetnek, a legkevésbé sem figyel rá.

– Nem engedem elesni – felelte Rumon kedvesen, mintha egy gyermekhez beszélne, mert annak is tartotta a lányt. Egy nagyon fiatal, esetlen parasztlánynak. – Mennyit kell még mennünk?

Merewyn szemügyre vette a tájat, tőlük jobbra a Camel kiszélesedését, a deszkakerítéssel kerített zömök kalyibákat, ahová néhány éve eljött egyedül, és az anyja haragra gerjedt miatta. Breaca sosem akarta, hogy Merewyn bármerre elmászkáljon, kivéve Pentire üres földnyelvét.

– Még tovább – felelte Merewyn. – Már nincs messze Tre-Uther, az otthonom.

Rumon felsóhajtott. Nem érdekelte a lány otthona, bárhol is van. A Merewyn által említett kolostorban remélte tölteni az éjszakát, és abban bizakodott, hogy ott étellel is megkínálják. Bár a cornwalli vendéglátást eddig igen sajátságosnak találta.

– Húzódj arrébb egy kicsit! – mondta Rumon a ló farának közepe felé mutatva. – Nem hiszem, hogy nehéz lennél, mégis ez az öreg gebe dupla terhet cipel…

Kellett egy kis idő, mire Merewyn megértette a furcsán kiejtett kelta szavakat.

– Gyalogolhatok is – jegyezte meg a lány –, mindig azt teszem. – Azzal lecsúszott a lóról.

– Ha úgy tetszik… – egyezett bele Rumon azzal az udvarias mosollyal, amelyet Edgive régen begyakoroltatott vele. Merewyn – annak ellenére, hogy nem igazán volt tapasztalata az ilyesféle férfiakkal, sőt semmilyen férfival – nagyon jól tudta, hogy az a mosoly legalább annyira volt szórakozott is, mint udvarias.

– Ha elfáradsz, ülj vissza a lóra! – mondta Rumon, majd a lány csupasz, koszos lábára pillantott, amelyen az gyorsabban haladt, mint a ló. Rumonnak feltűnt, hogy van valami kecsesség Merewyn járásában, és hogy nagyon szépen mondta ki a „köszönöm" szót. Azután újra megfeledkezett róla, miközben a hátas tovább poroszkált, és át kellett vezetni a kátyúk meg sziklák között.

Rumon gondolatai visszatértek a hajóhoz, amely Cornwallba hozta.

Bár az időjárás még mindig nem nyugodott le, április elsején kihajózott Bretagne-ból. Egy Saint Brieuc-t érintő fríz kereskedelmi hajón bérelt helyet magának, állatainak és szolgáinak. A hatalmas hajó a Bizánci Birodalomból – Velencén keresztül – szállított bort, selymet és fűszereket, és Plymouthba tartott.

Kedvező parti szél dagasztotta négyszögletes vitorláját, a matrózoknak alig kellett evezniük, így remélhették, hogy a több mint száz mérföldes víziutat már másnap maguk mögött tudják.

A remény azonban hamar szertefoszlott. Amint elhaladtak Guernsey szigete mellett, és kikerültek a szélárnyékból, heves keleti szél söpört végig a csatornán. A hullámok felkorbácsolódtak. A matrózok bevonták a vitorlát, és kétségbeesetten eveztek, miközben a kapitány igyekezett tartani az irányt. A lovak és a szamár rémülten nyerítettek, dobogtak, a kötőfékjüket rángatták. Bár ugyanúgy bőrig ázott, mint a többiek, Rumont felpezsdítette az új élmény, és azonnal megszerette a tengert. Nem tudta, mikor sodródtak el a plymouthi iránytól, és a kapitány kétségbeesett fríz kiabálását sem értette, hogy a nyílt óceán felé kell tartaniuk, különben a cornwalli partok szikláin végzik, mint oly sokan előttük.

Ismét felhúzták a vitorlát, hogy megpróbáljanak elmenekülni a szél elől. A vitorla azonban széthasadt, darabokra szakadt, és eltűnt a homályban.

Rumon akkor jött rá, hogy veszélyben vannak. Provence-i szolgáihoz beszélt, ám a vihar hangzavarában nem hallották a szavait, ő viszont látta, hogy imádkoznak. Nem tudta, hány óra telt el így. Besötétedett. Lelke elcsendesedett, miközben a hullámok ostromolta hajókorlátba kapaszkodott. Nem tudta, mi történik velük, de érezte, hogy nem fog meghalni. Régi látomása ismét megjelent előtte, amitől a kiválasztottság érzése és a küldetésbe vetett hit szállta meg. A Te akaratodból nem fogok most meghalni – gondolta teljes bizonyossággal.

A hajó nekiütközött valaminek, majd egy hatalmas hullám erejétől magasra emelkedett. A Cragganra, a Lizard-fok keleti csúcsa közelébe csapódott.

Rumon beverte a fejét a hajókorlátba. Néhány percig szédült. Hallotta társai kiáltozását, és érezte, ahogy a hajó kettétörik alattuk. Víz söpört át felette. Viaskodott, fuldoklott. Nem tudott úszni, de hiába is tudott volna, vizes ruhái és a mellkasára erősített erszény úgyis lehúzta volna. Levegő után kapkodva merült fel a mélyből, sőt egy pillanatig meg is tudott állni a Craggan szirten, amikor a hullám visszahúzódott. Valami hosszú és sötét lökődött neki. Az egyik evezőpad. Ösztönösen megragadta. Újabb hullám érkezett, amely letaszította a szikláról, a pad azonban a víz fölött tartotta a fejét. Erősen belekapaszkodott. A dagály és a hullámok egyaránt vele voltak. Hamarosan szárazföldet érzett a talpa alatt. Sziklákkal körülvett, kavicsos tengerpartra tántorgott ki.

Lába csak akkor kezdett remegni, amikor már túljutott a sötétben csillogó habok vonalán. Két karját széttárva a földre zuhant. Most rohanta meg a korábban nem érzett félelem, amelyet a hála érzése követett.

Megcsókolta a talajt, azután elfordította a fejét, és kimerült álomba zuhant.

Amikor felébredt, már ragyogott a nap. A tenger lágyan hullámzott – áttetszően, csillámló zölden, s oly ártalmatlannak tűnt a napfényben.

A közeli zaj ugrasztotta fel. Ketten bámultak rá: egy szúrós tekintetű vénasszony meg egy fekete hajú, apró növésű férfi. Mindketten félmeztelenek voltak, és derekuk körül nyúlszőr kötényt viseltek. Sandán, bizalmatlanul méregették a hordalékfából rakott tűz mellől, amely felett valami nagy, nyársra húzott állatot sütöttek. A még mindig összezavarodott Rumon észrevette, hogy elvesztette a kardját és a sisakját. Ruhája és szőrmeszegélyű köpenye viszont szinte teljesen megszáradt. Bizonyára órákig feküdt a napon. Felkelt, és a pár felé közeledett, akik hátrahúzódtak, motyogtak valamit, közben előretartott kézzel igyekeztek távol tartani őt. A férfinál hosszú élű csontozókés volt, azt markolászta.

– Hol vagyok? – kérdezte provanszál nyelven.

A két másik a fejét rázta, és tovább hátrált. Rumon megpróbálkozott az angollal. Azok üres, gyanakvó, állatias tekintettel bámultak rá vissza. A férfi fenyegető mozdulatot tett a késével.

Rumon elméje tisztulni kezdett. Hol is lehet? Felidézte gyér földrajztudását meg egy régen látott térkép emlékét.

– Ez itt Cornwall, jóemberek? – kérdezte a nemrégiben elsajátított breton nyelven.

Halvány fény villant a férfi tompa tekintetében.

– Igen, Cornwall – felelte lassan.

– Köszönöm – mondta Rumon. A tűzhöz lépett. A sülő állat undorító szagot árasztott, ő azonban nagyon éhes volt. Éppen egy darab húst akart kérni, amikor rájött, mit sütnek: a Provence-ból hozott szamarat. Véres fejét félredobták, de ráismert a két szeme közötti fekete csillagról.

Szegény állat – gondolta. – Bizonyára ugyanúgy partra jutott, mint ő. De hol vannak a többiek? Nemcsak a lovak, hanem az emberek is. A kapitány, a matrózok, saját hű szolgái.

– Hol vannak az emberek? – kiáltotta. – Sok ember volt velem a hajón!

Az öregasszony válla közé húzta a nyakát, és megfordította a szamár lábát a nyárson. Rövid hallgatás után a férfi válaszolt. Szőrös kezével a tenger felé intett.

– Ott kinn! – Szemöldökét összehúzta, és rosszindulatúan bámult Rumonra. – Csak téged nem tartott meg a tenger. Bucca vagy. – Az öregasszony visszatartotta a lélegzetét, és megborzongott.

Kellett némi idő, hogy Rumon megértse, a másik két alak gonosz léleknek vagy szellemnek hiszi, és nyilvánvalóvá vált számára, hogy félnek tőle. Különben – gondolta – valószínűleg az én torkomat is elvágták volna, mint a szamárét. Ellépett a tűztől, a sistergő hús immáron undorral töltötte el, és