Bulyba Tárász

By Nikoláj Gogol

A Tarasz Bulyba című elbeszélés már majdnem regény, ritka darabja Gogol rövid életének. Méltatói ekként dicsérik: A Mirgorod című kötetben van egy már-már regény terjedelmű elbeszélés is, a Bulyba Tárász. Egyszerre mulatságos, nagy pátoszú és tragikus hőstörténet az ukrán múltból. Romantikus hősköltemény prózában, romantika a realizmus szolgálatában. A népélet, a nép őrizte történelmi hagyományok látomása. A nagy humorista kitűnően tudott tragikus mozzanatokat is ábrázolni. De a tragédián túl még valami belopakodott ebbe a derűbe. A szorongás. (Hegedüs Géza) Nézzünk egy másikat: A Tarasz Bulba fordulatos cselekménye a 16-17. században, a lengyelek elleni háború idején játszódik. A legendás kozák atamán történetében a romantikus történelmi regények ismert jelenetei: hősi tettek és árulások, féktelen indulatok és nagy leszámolások elevenednek meg. Mégsem annyira regény, mint inkább a hősi énekek stílusában, bár prózában írt eposzi hatású mű; vágyakozás a nyomasztó jelenből egy letűnt, hősi világ után. Tarasz Bulba a (katolikus) lengyelek elleni harcában végül az ortodox hit védelmezőjévé magasztosul, ám máglyahalála „az ősi és tiszta, bár naiv lét széthullásának, fájdalmas pusztulásának jelképe is.” (moly.hu) Az elbeszélést Kiss Dezső klasszikus műfordításában adjuk közre.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 29, 2016
• ISBN: 9789633981290

Book preview

Nikolaj Vasziljevics Gogoly

BULYBA TÁRÁSZ

fordította

Kiss Dezső

GYULA, 2015

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-398-129-0 EPUB

ISBN 978-963-398-130-6 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2015

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

ELSŐ FEJEZET

- Fordulj csak meg, kedves fiam! De fura figura lettél! Hadd lám csak, milyen ruha van rajtad? Mutassad csak! Hát valamennyien így jártok az akadémián?

E szavakkal üdvözölte az öreg Bulyba két fiát, akik a kievi akadémiára jártak s elvégezvén az iskolát, hazajöttek az apjukhoz.

A két fiú most szállott le a nyeregből, két izmos fiatal legény, akik beszéd közben, még lesütötték a szemüket, mint afféle fiatal szeminaristák. Pirospozsgás fiatal arcukat az első férfipihe borította, amelyet borotva még nem ért. Rendkívül meglepte őket, hogy apjuk így fogadta fiait és most mozdulatlanul földre sütött szemmel, nagyzavarban állottak előtte.

- Megálljatok csak, hadd nézzek végig rajtatok! - folytatta az apja és lassan megforgatta őket. - Honnan szedtétek ezeket a hosszú köpönyegeket? De fura köpönyegek. Ilyent még nem láttam soha életemben. Ugorj csak egyet, fuss el odáig a kerítésig! Kíváncsi vagyok, hogy nem akad-e a lábad a köpönyeg szélébe s nem vágódsz-e el a földön?

- Ne nevess apám! - szólalt meg végre az idősebbik.

- Na né, milyen magasan hordja az orrát! Ugyan miért ne nevessek?

- Azért, mert ha százszor az apám vagy is, ha kinevetsz, elpáholtak.

- Ez már aztán derék fiú! Saját apádat akarod elpáholni? - kérdezte Bulyba, miután csodálkozva hátrált meg pár lépésnyire a fia elől.

- Igen, még akkor is, ha az a saját apám! Ha valaki megsért, akkor nem kérdezem, hogy kicsoda.

- Hát hogyan akarsz tulajdonképpen velem megverekedni? Talán ökölre menjünk?

- Hát én azt sem bánom.

- No jó, menjünk ökölre, - szólt Bulyba, s felhajtotta az inge ujját, - majd meglássuk, hogy milyen ökölvívó vagy te!

A helyett, hogy a hosszú távoliét után megölelték volna egymást, apa és fiú ököl csapásokat osztogattak egymásnak, oldalukba, csípőjükre, mellükre,vissza-visszaugorva, körülnézegetve, neki-nekimentek egymásnak.

- Hát elment a jó dolgotok? Egészen megháborodtál, öreg? - szólt a szikár és sápadt, szerető édes anya. Ott állt a küszöbön és gyermekeit, akikkel nem tudott betelni a szeme, meg se tudta ölelni. - Hazatértek a fiúk, több mint egy esztendeje nem láttuk őket, az öregnek meg tudja a jó ég, mi szállta meg a lelkét, nem ökölre megy velük?

- Jól van no, egészen jól verekszik, - szólalt meg Bulyba s abbahagyta a verekedést. - Istenemre mondom, hogy jól, - folytatta aztán és rendbe szedte a ruháját, - igazán nincs szüksége, hogy próbára tegyem. Derék kozák lesz belőle. Na jól van fiacskám! Hát ölelj most meg! S apa és fiú csókolódzni kezdett. - Jól van fiacskám, mást is úgy püfölj el, ahogy engem az imént, ne engedj senkinek. No de mindegy, azért mégis fura ez a ruha. Micsoda zsinór lóg itt a hasadon? Te meg bibasz, mit állsz itt és lógatod a karjaidat? - szólt aztán a fiatalabbhoz. - Hát te nem akarod elnáspángolni az apádat, ebadta kölyke?

- No nézze meg az ember, hogy mi jut az eszébe! - szólt rá az anya, mialatt megölelte ifjabbik fiát. - Ki gondol olyat, hogy a saját édesapját verje meg a fia? Elég volt ebből mára ennyi. Fiatal még a gyerek. Hosszú utat tett meg, kifárad, (a gyerek elmúlt húsz esztendős és majdnem két méter magas volt). Ráfér a pihenő és valamit ennie is kéne, apja meg arra kényszeríti, hogy verekedjék vele.

- Látom már, hogy anyámasszony katonája vagy, - szólt Bulyba, - ne hallgass fiacskám az anyádra, a vászoncselédek nem értenek az ilyesmihez. Ne hallgass soha becéző szavukra. Kozákembernek a sík mező való, meg a jó paripa. Látjátok ezt a szablyát, ez a ti anyátok. Minden másdolog csak szemét, amivel az emberek koponyáját kibélelik, az akadémia, meg az a sok könyv, szótár, filozófia, meg mi más. Köpök rájuk. - És Bulyba olyan szóval fejezte be a mondatot, hogy le se lehet írni. - De mégis csak azt hiszem, leg-okosabb lesz, ha még ezen a héten leküldlek benneteket a zaporogi kozákokhoz. Azok ismerik a tudományt és milyen pompásan! Az az igaz iskolátok, ott majd észre térítenek benneteket.

- Hát csak egyetlen hétig maradjanak itthon nálunk? - kérdezte elboruló könnyes szemmel a szikár, ősz anya. - Hát ne legyen abban se részük a szegényeknek, hogy egy kicsit összeszedjék magukat, még azt sem engeded meg, hogy körülnézzenek az apai házban és én kedvemre gyönyörködhessek bennük?

- Elég volt, ne bőgj, öreg. A kozák nem arravaló, hogy az édesanyja szoknyáján üljön. Tudom én azt jól, hogy szívesen eldugnád őket a rokolyád alá, még rájuk is ülnél, mint a tyúk a tojásra. Sokkal okosabb lesz, ha bemégy, megteríted az asztalt és feltálalod nekik, amid csak van. De ne mézeskalácsot, mákos fonottat, kontyos népnek való édes tésztát. Hanem adjál nekünk ürücombot, kecske-pecsenyét, negyven esztendős méhsört. Meg aztán mennél több pálinkát, de nem olyan körülteremtettézett italt, mazsolásat, meg mindenféle fűszerrel pácokat, hanem tiszta habzó pálinkát, ami úgy sziszegjen és kavarogjon, mint a Dnyeper vize.

Bulyba bevezette fiait a szobába, ahonnan ha-mar kiszaladt a két szép cselédleány, akiknek piros korallfüzér volt a nyakukban. Éppen rendbe szedték a szobát és nyilván nagyon megrémítette őket a két fiatal úr megérkezése, akiknek meg volta szokásuk, hogy nem hagyták a fehércselédeket nyugton, vagy tán csak ősi ösztönüknek engedve,sikoltoztak nagyokat. Ijedten rohantak ki a szobából, mihelyt férfiembert megpillantottak és még sokáig takargatták a ruhájuk újjával nagy szégyenlősen az arcukat. A szoba, annak az időnek az ízlése szerint volt berendezve, amiről ma már csak a régi nóták emlékeznek meg, azok a népszerű balladák, amiket ma már nem énekelnek a nagyszakállú vak aggastyánok a bandura halk cincogása mellett az egybegyűlt népnek, mint ahogy egykor, abban a harcias nehéz időkben szokták, amikor Ukrajnában a véres harcok és küzdelmek megkezdődtek. Nagy volt a tisztaság a szobában, színes vakolatból volt verve a fala, kardok, ostorok, hálók és fegyverek lógtak rajta, művészi veretű puskaporszarvak, arannyal hímes lószerszám és ezüst veretű kantár. A szoba ablaka kicsi volt, kerek, homályos üveglapok voltak benne,aminőket ma már csak a régi templomokban találni s amiken csak akkor látni keresztül, ha az egyik kinyitható kis táblát kiemeli az ember. Az ablakot és az ajtókat vörös fakeret ölelte körül. A fal mentén futó állványon és a sarokban zöld és kék üvegkorsók, kancsók és fiaskók állottak, metszett ezüstkupák, aranyozott pálinkás pohárkák, mindenféle fajtájúak. Volt ott velencei, cserkesz, de török is. Nagyon kanyargós utakon, három-négy kézen keresztül jutottak ezek Bulyba házába, mint ahogy ez ama régmúlt időkben általában szokásos volt. Faragatlan nyírfából készült padfutott körbe a szobában, óriási asztal állott az egyik sarokban a szentképek alatt, hatalmas kemence padkával, lépcsőkkel és kiugró emelkedésekkel, amit színes, tarka cserép borított. A két fiatal legény előtt ez természetesen nagyon ismerős volt, mert hiszen minden esztendőben hazajöttek szünidőre, még pedig gyalog, mert lovuk eddig nem volt és nem volt szokás lovat adni iskolába járó diáknak. Minden kozák, akinek puskavolt a vállán, szabad volt, hogy kicsit megrángassa hosszú üstöküket. Csak amikor elvégezték az iskolájukat, akkor küldött nekik Bulyba a méneséből két fiatal paripát.

Fiai megérkezésének ünnepére Bulyba kiadta a parancsot minden alantas tisztjének, hogy maga is eljöjjön és magával hozza ezredének egész törzskarát, akit csak össze tud toborozni. S mikor két tisztje beállított, köztük régi bajtársa Tovkacs Demeter kapitány, rögtön odaállította eléje a fiait,mondván : «Ide nézz, milyen derék legények, ha-marosan leküldöm őket a végekre!»

A vendégek sok szerencsét kívántak Bulybának és a két fiatal legénynek, megmondták, hogy okosan teszik, ha lemennek a határra és hogy nincsen jobb iskolája a fiatalembernek, mint a végbeli kozákok serege.

Most pedig testvér, ülj az asztalhoz, ti is valamennyien, ahova jól esik. Na fiacskám, hát először iszunk egyet, - szólott Bulyba. - Isten áldjon meg benneteket, maradj egészséges fiacskám, te is Osztap, meg te is Andrej. Adja Isten, hogy harcban, háborúban mindig veletek legyen a szerencse. Legyetek, győzedelmesek a buzurmánok felett, verjétek meg a tatárt, meg a törököt, hogyha fegyverét igazhitű ellen meri emelni. No tartsd ide a kupádat! Hát izlik a pálinka? Hogy hívják a pálinkát latinul? Ki hallott már ilyent. Olyan ostobák voltak azok a latinok, hogy azt se tudták, hogy pálinka van a világon? Hogy is hívják azt az embert, aki azokat a latin nótákat írta? Én már elfeledtem a literaturát, nem emlékszem már a nevére! Nem Horacius volt?

- No nézd, milyen ravasz fráter az én édesapám! - gondolta magában Osztap, az öregebbik fiú. Tud az öreg kutya mindent, mégis az ostobát játssza.

- Azt hiszem az iskolában pálinkának még a szagát sem éreztétek, - folytatta Tárász. - De váltjátok meg fiaim, hiszen most már szabad, alaposan elvertek néha benneteket, nyírfavesszővel, frissen vágott mogyorópálcával s veres lett a hátatok tőle, meg az, ami a kozák hát alatt következik. De lehet, hogy nadrágszíjjal raktak a feneketekre, mivelhogy már túl okosak voltatok. És nemcsak szombat napján, de szerdán és csütörtökön is dukált a porció.

- Az ember felejtse el azt, ami elmúlt, apám, - válaszolta Osztáp nagy hidegvérrel. - Ami elmúlt, az elmúlt.

- Most próbálja meg valaki, - szólt Andrej. - Most próbáljon valaki belém kötni, most merjen csak megmoccanni a tatár csirkefogója, majd megmutatjuk neki, hogyan izlik a kozák kardja!

Rendjén van fiaim. Istenemre mondom, így van ez rendjén. És ha rákerül a sor, én is veletek megyek. Isten uccse veletek megyek. Mi az ördögnek koslassak én itthon. Hát mi legyen belőlem, szántóvető paraszt? Derék gazda, aki a birkáit őrzi, meg a disznait és az asszonyát cirógatja? Bánom is én, mi lesz velük, kozák vagyok, az is maradok! De kár, hogy most nincsen háború. Azért mégis elmegyek veletek a zaporogiakhoz, legalább nagyokat iszunk. Isten uccse elmegyek.

S az öreg Bulyba egyre nagyobb méregbe gurult, végre egészen erőt vett rajta a dühe, felállt az asztaltól, egyenesre kihúzta magát, mint egy szál gyertya és nagyokat dobbantott a lábával.

- Már holnap elindulunk. Minek is halasztgassuk? Micsoda ellenségre várakozunk itten szép csendben? Mire való nekünk ez a ház, mire való ez itten, ez az egész gazdaság? Mire való ez a sok fazék? ... - Alighogy ezt kimondta, a fiaskókat, kancsókat sorba vagdalta a földhöz, úgyhogy ezer darabra törtek.

A szegény öregasszony, aki már megszokta a férje kitöréseit, ott ült a pádon és szomorúan nézte. Nem mert szólni egy szót se, de mikor hallotta, milyen szörnyű elhatározásra szánta el magát az öreg, nem tudta visszatartani könnyeit, két fiára nézett, akitől olyan gyorsan kell megválnia és senki sem tudta volna átérezni e szótlan fájdalom erejét, ami szemében és görcsösen meg-megránduló ajkain remegett.

Bulyba rettentően nyakas ember volt. Azok közé az emberek közé tartozott, akik a véres XVI. században és Európának ebben a félig nomád sarkában tömegesen termettek akkor, amikor az egészősi déli Oroszországot fejedelmei elhagyták és a zabolátlan mongol hordák meg-megújuló betörései tökéletesen elpusztították. Bulyba megszokta azt, hogy az életnek keményen nézzen a szemébe és elfelejtette az idők során, hogy olyasvalami is van a világon, amit félelemnek" neveznek. Abban az időben az ősi, békés, szláv lélek izzó harci bátorsággal lángolt, akkor keletkezett a kozákság, az orosz lélek fékezhetetlen, széles nekilendülése. A folyók völgyei, a révek, a lejtős partok és egyéb ilyen alkalmatos helyek nyüzsögtek a sok kozáktól, akiknek a számát senki sem tudta. Igazuk volt azoknak a bátor harcosoknak, akik a szultánnak azt felelték, amikor megkérdezte, hányán vannak: Ki tudja azt? Az egész steppén szét vannak szórva, ahol egy kis domb emelkedik, ott van már kozák is. Kétségtelen, hogy egészen különös megnyilatkozása volt ez az orosz erőnek. A nép öléből szülte a halálos szükség. A régi kis hűbéres hercegségek és városkák helyén, ahol nem lakozott más, mint kutyamosó és vadászkutya, az egymással hadakozó és a városaikkal kereskedő kis