Illegális szerelem

By Anne Raven

Vivien élete majdnem tökéletes.

Csak annyi kell a boldogságához, hogy rendezze húgával korábban megromlott kapcsolatát, és hogy akadjon egy jó téma a fotós diplomamunkájához.

A véletlen összehozza Zalánnal, aki bokszedző. A téma izgalmas, a férfi inspiráló, Vivien mégsem tud felhőtlenül örülni a kínálkozó lehetőségnek. A férfi sincs elragadtatva az ötlettől, hogy a lányt istápolja.

Vivien kényszerhelyzetbe kerül, így hiába nem akarja a közös munkát, végül rájön, hogy szüksége van a férfi segítségére. A lebilincselő edzések, a boksz, a ring kötelei viszont többet árulnak el a férfiről, mint azt valójában szeretné. A múltját övező rejtély gyanakvást kelt Vivienben. Minél több kérdés marad megválaszolatlanul, a lány annál kevésbé képes megfékezni a kíváncsiságát. A késztetés, hogy kiderítse,a férfi miért fordított hátat egykori karrierjének, egyre erősebb. Tudni akarja, mit titkol és miért, de túl későn jön rá mekkora árat kell fizetnie a kíváncsiságáért.

Vajon még elmenekülhet?

És egyáltalán akar?

• Language: Magyar
• Publisher: Anne Raven
• Release date: Nov 3, 2021
• ISBN: 9786156309518

Book preview

Első fejezet

Tompa puffanás hangjára ébredtem.

Ritmikusan ismétlődött.

Az első gondolatom az volt, hogy a fölöttünk lakó család gyerekei keltek ma is túl korán. Kinyújtottam a karom a franciaágy másik oldala felé, hogy felébresszem Ákost, de ujjaim csak a hideg lepedőt markolták, zavartan pislogtam ki a szememből az álmosságot.

Újabb puffanás.

A nappali irányából hallottam. És mellettem üres volt Ákos helye. Ekkor már biztos voltam benne, hogy a zajért ő a felelős, felültem, és az éjjeliszekrényen hagyott telefonom után nyúltam. Negyed hatot mutatott, ezek szerint alig aludtam néhány órát. Még nem kelt fel a Nap, a szomszéd épület falai a hajnali nedvességtől nyirkosan, szürkén festettek, ablakaiban egy-egy felkapcsolt lámpa jelezte egy újabb munkanap kezdetét. A járdán elvétve akadt járókelő, ki munkába sietett, ki kutyát sétáltatott a lágyan hulló falevelek és a világos égbolt alatt.

Fújtatva hanyatlottam vissza a párnámra, összeszorítottam a szemem, már tudtam, hogy nem fogok visszaaludni. Felültem és szorosan magam köré tekertem hófehér polártakarómat, és magam után húzva elindultam, hogy megkeressem a zaj forrását. Talpam alatt csendesen recsegett a szebb napokat is megélt francia, halszálkás parketta. Ahogy átvonultam a nappalin a vendégszoba irányába, a puffanások egyre hangosabbak lettek. Az ajtó résnyire nyitva volt, tenyeremet a fehérre festett, kazettás ajtóra tettem és benyomtam.

Pislogva szoktattam szemem a fényhez, és közben néztem a férfit, aki háttal állt nekem, szürke melegítőnadrágja felett meztelen lapockáját, gerince vonalát árulkodó izzadságcseppek borították. Fel-le mozgott, gyakorlott ritmusban vette és préselte ki a levegőt, miközben teljes figyelmét a bokszzsákra fordította. Ütéseket mért rá újra és újra, ugyanabban a tempóban. Mozgott és mozdult minden pillanatban, táncolt a zsákkal, ahogy jobbra-balra mozdulva kitért az útjából.

Nem tudtam levenni róla a szemem.

Izmai kitartóan dolgoztak, engedelmeskedtek akaratának.

Legalább azok igen.

Tudtam, hogy nem véletlenül húzott kesztyűt. Biztos voltam benne, hogy álmatlansága mögött a munka áll. Évek óta keményen dolgozott azért, hogy bankfiókvezető lehessen, és így, hogy végre megpályázta, jobban kikészítette a várakozás, mint hitte.

Az ajtó melletti polcon karnyújtásnyira volt a fényképezőgépem, odatapogatóztam érte. Óvatosan leemeltem a kupakot a teleobjektív lencséjéről. A digitális kijelzőn ellenőriztem a kép élességét, ráfókuszáltam a mit sem sejtő Ákos alakjára. Több képet is készítettem, gépem hangtalanul dolgozott a kezemben, és ezúttal különösen örültem neki, mert nem akartam megzavarni őt. Láthatóan szüksége volt arra, hogy levezesse a feszültséget. Hátraléptem, hogy csendben távozzak, de a takaróm, amit magam után vonszoltam, feldöntötte a parkettán hagyott vizespalackot. Ákos azonnal felém kapta a tekintetét.

Rövid, aranybarna hajából csöpögött a veríték, kék szeme kimerülten, véreresen nézett felém. Alighanem ő sem pihent többet, mint én.

– Vivien… felébresztettelek? – kérdezte zihálva.

– Egyébként sem aludtam jól – hazudtam, és megvontam a vállam.

Fejével a kezemben tartott gép felé bökött.

– Az miért van nálad?

– Csak jó volt nézni téged, gondoltam, megörökítem.

– Ilyenkor?

Odalépett hozzám. Légzésének még nem volt ideje lecsillapodni. Kidolgozott mellkasa fel-le liftezett, testében még dúlt az adrenalin, nem látszott meg rajta, hogy az ehhez hasonló edzések egyre ritkábbak.

– Pihenned kellene – mondta bűntudatosan. – Mindjárt felkel a Nap és indulnod kell az egyetemre. Ne haragudj.

Lágy csókot nyomott a homlokomra. Ajka nedves volt, mellkasa ontotta a forróságot.

Magamba szívtam bőrének izzadsággal vegyült fűszeres illatát. Az utóbbi években olyan ritkán élvezhettem természetességét, mára kölni és drága parfümök vették át a helyét. Lábujjhegyre álltam, és felnyújtóztam az ajkáig.

– Nem haragszom – feleltem játékosan, és kacér mosollyal szájon csókoltam.

Egyik kezemmel megmarkoltam és magamhoz szorítottam a takarót, a másikkal pedig Ákos vállába kapaszkodtam. Szédítő férfierő sugárzott belőle. Kipirosodott bőre, duzzadó izmai és a testéből áradó hő mágnesként vonzott.

Orrával játékosan megérintette az enyémet.

– Igazán? Mivel érdemeltem ki ezt a megértést? – kérdezte elfúló hangon. Tekintete az enyémbe mélyedt.

Lassan kioldoztam a teste mellett nyugvó kezéről a kesztyűt. Némán végignézte, majd amint a kesztyűk a földre kerültek, meztelen mellkasához rántott. Állatias morgás tört föl belőle, miközben lecsapott az ajkamra. Tekintete izzott. Egy pillanatra eleresztette a számat. Mellkasa szabálytalan ritmusban emelkedett és süllyedt; ezúttal én váltottam ki belőle ezt a hatást. A takaró a földre zuhant, én pedig a következő pillanatban már Ákos ölében voltam, hevesen kapaszkodva a nyakába. Meg sem állt velem a hálószobáig.

Egy órával később a telefonom ébresztőjére riadtam fel újra. Fél hét volt. Gyorsan benyomtam a szundit és Ákos felé fordultam. Az ő szeme nyitva volt, valószínűleg nem is aludt vissza. Elégedetten mosolygott rám.

– Fel kell kelnünk – mondtam csalódottan.

Felült és megcsókolt.

– Tudom – felelte egyszerűen, és már ki is pattant az ágyból. – Megyek, lezuhanyozom.

Lustán visszadőltem a párnára, néhány perc nyugalmat remélve, de a fejem fölött dobogó zajokból ítélve mostanra tényleg felébredtek a felettünk lakó kis gézengúzok. A megsárgult mennyezetre meredtem. Pontosan meg tudtam volna mondani, éppen a lakás melyik pontjában kergetőznek. A hatalmas ablakok felé fordítottam a fejemet. Könyörtelenül engedték be a fényt, és ez elűzött minden álmot a szememből. A kávébarna tapétás fal mellett álló piros fotelen megállt egy pillanatra a tekintetem. A könyveim sorakoztak rajta, hazaérkezve csak leszórtam őket, és hozzájuk sem nyúltam az utolsó óráim óta. Sóhajtva gondoltam bele, hogy nem halogathatom tovább. Kótyagosan ültem fel az ágyban. Automatikusan masszírozgatni kezdtem a vádlimat. Sajogtak az izmaim, fájt a lábam az előző esti hosszú műszaktól, annyit mentem, hogy szerintem elkopott a cipőm talpa.

Nem maradhattam tovább ágyban, felöltöztem és a konyhába indultam kávét főzni. Hallottam, ahogy Ákos elzárja a zuhanyt, majd alig néhány perccel később kilép a fürdőből. Egyetlen kék törölköző volt a derekára tekerve, haját egy barnával törölte éppen szárazra. Megállt a konyhaajtóban. Még nedves, vizes mellkasához bújtam. Bőrének tusfürdőillata volt.

– Már egy éve annak, hogy utoljára edzeni láttalak – mormoltam a bőrébe mosolyogva. – Szeretem azt a férfit, aki akkor vagy.

Ákos felhorkant.

– Izzadt és büdös? Ne butáskodj.

Egy pillanatra magához szorított, csókot nyomott a fejem búbjára, aztán eltolt magától és a hálóba ment felöltözni.

Csalódottság suhant át a lelkemen; a varázs, amit ma hajnalban újra átéltünk, elrepült.

A kotyogós kávéfőző pöfékelése rántott vissza a valóságba, az aromás ital intenzív illata. Csészét vettem elő a fehér vitrines konyhaszekrényből, cukrot és tejet a hűtőből.

– Kérsz kávét? – kiáltottam, bár előre tudtam a választ.

– Én ugyan meg nem iszom ezt a mérget, amit te kávénak nevezel – szólalt meg a hátam mögül. Megpördültem. Ákos az ajtófélfának dőlve figyelt. Hamuszürke öltönyt és nyakkendőt viselt. Indulásra készen állt, tökéletesen festett. Mint minden reggel, amikor munkába indult.

Elnevettem magam.

– Inkább iszom ezt a mérget, mint te azt a löttyöt az irodában.

Ákos szemöldöke a magasba szökött, de a szeme vidámságról árulkodott.

– Lötty? – vágott vissza, és közben igazított egyet a nyakkendőjén. – Ha ezt a főnököm meghallaná, biztosan szívrohamot kapna. Az a kávégép, ami azt a löttyöt főzi, többe került, mint a lakásunk havi bérleti díja.

Végigsimítottam öltönyének hajtókáján és felnéztem okos, kék szemébe.

– Még szerencse, hogy nemsokára te leszel a fiókvezető – mondtam komolyan. – Így ettől nem kell tartani.

Éreztem, hogy teste megfeszül, de higgadtságot erőltetett magára. Felsóhajtott.

– Ne is mondd. Jó lenne egy nappal öregebbnek lenni.

– Ezért húztál kesztyűt?

Ákos bólintott, mozdulataiból áradt a nyugtalanság és a bizonytalanság.

– Majd gondolok rád. Bár biztosra veszem, hogy megkapod az állást.

Megköszörülte a torkát.

– Köszönöm. – Majd a hűtőhöz lépett és kivett magának egy ásványvizes palackot. Kinyitotta és a szekrénynek dőlt. – Mikor értél haza a munkából? – vetette fel.

– Úgy éjfél után – feleltem és a pulthoz léptem, hogy befejezzem a kávémat. – Alex hazahozott.

– A tulaj? Ő az a szakállas fazon, ugye? – kérdezte felém fordulva. – Rég láttam.

– Igen. A tetkós, nagydarab – helyeseltem.

Alexet marcona kinézete ellenére kenyérre lehetett kenni, és kínosan figyelt arra, hogy a vendégek véletlenül se lépjék túl azt a bizonyos határt, amit gyakran feszegettek. Na, akkor mutatta meg Alex a kevésbé kedves oldalát, valósággal atyáskodott felettünk.

– Továbbra sem szeretem, hogy ott dolgozol. Számtalanszor mondtam, hogy bármikor szerezhetek neked egy jó kis pozíciót a fiókban.

– Én pedig mindig elmondom, hogy köszönöm, de ne. Tudod, hogy ez csak átmeneti meló. A bár mellett be tudok járni az egyetemre, Alex úgy oszt be, ahogy nekem jó, ezt nem sok munkahelyen engedhetném meg magamnak. És nem mellesleg, a pénzből kényelmesen ki tudom fizetni, amit kell.

– Így viszont alig találkozunk. A hét nagy részében dolgozol esténként.

Kinyúltam és megszorítottam a kezét.

– Igaz, de ez az utolsó félévem. Felvettem az összes tantárgyat, amit csak lehetett, és ha ezt túlélem, csak az államvizsgám van hátra. Nem akarok mást, mint befejezni a sulit és boldogan élni. Veled.

Ákos tekintete ellágyult. Magához vont.

– Igazad van. Ne haragudj. Tudom, hogy neked sem könnyű.

– A lényeg, hogy te itt vagy nekem, és egyikünk sem megy sehová.

Ákos látványosan az elegáns Police karórájára pillantott, majd sokatmondó sóhaj szakadt fel a torkából.

– Ami azt illeti, nekem mennem kell – búcsúzott, és hallottam a bejárati ajtó kattanását, ahogy kilépett a lakásból.

A kávémat a dohányzóasztalra tettem és a könyveimmel együtt a nappali halványzöld kanapéjára költöztem. Ákos utált rajta ülni, azt mondta, kemény, és durva a szövete. Én szerettem. Igyekeztem kizárni az utcáról beszűrődő zajokat és csak a jegyzeteimre koncentráltam. A sajtójog nem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé, na de ezen is túl kellett esnem, ha diplomás fotóriporter akartam lenni. Épp végigolvastam az első két sort, amikor megszólalt a csengő. A faliórára pillantottam.

Dóri barátnőm a szokásosnál is korábban érkezett.

– Nem tudsz aludni? – kérdeztem, ahogy szélesre tártam előtte az ajtót.

– Viccelsz? Fel vagyok pörögve. Azt reméltem, ha időben jövök, még kapok tőled egy kávét indulás előtt, de a kora reggeli veszekedés a parkolóhelyért már így is feltornázta a vérnyomásomat. Persze nem utasítom vissza, ha megkínálsz eggyel. – Mindezt villámsebességgel közölte, majd bemasírozott mellettem. Ledobta krémszínű kardigánját, leült, majd félresöpörte barna, göndör haját az arcából.

– Akkor jöhet a kávé? – kérdeztem bizonytalanul. – Nem pörögsz így is eléggé?

– Talán nem fog megártani – felelte ártatlan arccal.

Öntöttem neki egy csészével, aztán lehuppantam mellé. Elővette vékony cigarettáját és kérdőn rám nézett. Bólintottam. Nem zavart, hogy rágyújt, bár Ákos nem szerette a füstszagot a lakásban.

– Nem dolgoztál?

Felnevetett, miközben kifújta a cigarettafüstöt, és nagyokat bólogatott.

– De igen. Halálra dolgoztam magam az este. Mondd, mi a fenéért akar mindenki pizzát enni, mikor focimeccset adnak a tévében?

Megrántottam a vállam. Nálunk is zsúfolásig megtelt a bár, de nekem, Dórival ellentétben, fájt minden porcikám. Ahogy néztem őt, jó érzés töltötte el a lelkem. Ő volt az egyetlen az egyetemről, akivel összejártam. Minden tanítási napon eljött értem és együtt mentünk az órákra, vele szerettem eltölteni az időt.

Elkeseredve a kanapé háttámlájának dőltem.

– Mi a titkod? Én úgy érzem magam, mint akin átrobogott egy tehervonat. Fáj a lábam, kialvatlan vagyok és kimerült.

Belekortyolt a kávéjába, majd elfintorodott.

– Ha adsz még egy cukrot, elárulom.

Résnyire szűkült szemmel néztem rá.

– Ne mozdulj – vágtam rá méltatlankodva. – Barna cukor, vagy fehér?

– Te szórakozol velem? – csattant fel sértődött képet vágva.

– Oké, értem. Egy másodperc – mondtam, és egy egész doboz kockacukrot tettem elé. – Ki vele.

Dóri rávetette magát, egyet a bögrébe dobott, egyet pedig a szájába.

– Kondiba járok – motyogta cukorral a szájában.

– Kivel jársz?

Heves fejrázás volt a reakciója.

– Kondiba járok – ismételte.

Kétkedve fogadtam a hírt. Cigarettázó barátnőm káros szenvedélye valahogy nem illett össze az mozgás feltételezte egészséges életmóddal.

– Ennyi?

Bólintott.

– Magam is alig hittem el, de amikor egy-egy edzés alkalmával kellemesen kifárasztom magam, utána úgy feltöltődöm energiával, hogy úgy érzem, egy egész stadionnyi embert ki tudnék szolgálni. Egyszer te is eljöhetnél velem. Nemrég nyílt a hely, alig két utcányira van tőletek.

Ákos jutott eszembe, benne is olyan energia dúlt ma reggel, edzés után, ami máskor sosem. Elhúztam a szám.

– Meggondolom.

Dóri a háló felé nyújtogatta a nyakát.

– Ákos?

– Már elment.

– Idegroncs?

– Tombol benne a feszültség.

– És te hogy vagy?

Egy pillanatig némaságba burkolództam, mielőtt feleltem volna. Tekintetem a kávéspoharamra szegeztem.

– Várom, hogy túl legyek rajta.

– Akarod, hogy elkísérjelek? Kérek egy szabadnapot és elviszlek…

– Nem – vágtam rá, mielőtt befejezhette volna. – Ákos megígérte, hogy elvisz.

– Noémivel javult a helyzet?

Felkeltem és az ablakhoz sétáltam. Az üvegen keresztül beszűrődő reggeli napsütés melege megérintette a karomat. Tekintetem a barna szekrénysorra tévedt, amin az ezüstkeretbe foglalt fényképet őriztem. Fájón emlékeztetett arra az időre, amikor még minden rendben volt. A kép kettőnket ábrázolt, Noémit és engem. Mindketten boldognak látszottunk rajta. Noémi szeme épp olyan sötétbarna volt, mint az enyém. Amikor dühösek voltunk, mélysötét árnyalattal izzott. Az ő haja is fényes, egyenes szálú volt, csak világosbarna színe ütött el az én koromfekete tincseimtől. Sűrű szemöldöke, hosszúkás arca, széles, telt ajka is akárcsak az enyém. A vak is láthatta, hogy testvérek vagyunk, pedig volt köztünk hat év korkülönbség. Elmerengtem a képen, de Dóri telefonjának csipogása visszarántott a valóságba.

– Fél éve láttam őt utoljára, és a helyzet változatlan. Szóba sem áll velem, mióta visszajöttem Pestre. Azt is csak a keresztanyámtól tudom, hogy felvették az egyetemre.

Keserű sóhaj hagyta el az ajkam, erre Dóri rám nézett nagy, zöld szemével és vigasztalóan megjegyezte:

– Nem hagytad cserben, ugye tudod?

Nem válaszoltam. Bizonyos értelemben igenis cserbenhagytam.

– Melyik egyetemre jelentkezett? – kérdezősködött tovább Dóri.

– Az ELTE-re. Arra gondoltam, megkeresem. Lakhatna nálunk, amíg nem talál megfelelő helyet magának.

Dóri összeszorította a száját és a kikapcsolt tévét bámulta.

– A közelemben akarom tudni – folytattam. – Ez már nem az a békés kisváros, ahol felnőttünk. Ha nem figyel, elnyeli. Egyébként sem lesz más választása, úgy tudom, nem vették fel a kollégiumba. A keresztanyám szerint ingázik Keszthely és Pest között. Dacból nem kér segítséget, pedig kétlem, hogy lenne pénze albérletre, és elég nagy ez a lakás hármunknak is. Legalábbis ideiglenes megoldásnak tökéletes.

– Ákossal már megbeszélted?

– Előbb Noémi véleményére vagyok kíváncsi, de a keresztanyámnak említettem néhány napja, amikor felhívott. És ha már úgy is haza kell utaznom a hagyatéki tárgyalásra, legalább ezen is túlleszek.

Második fejezet

Mivel szabadnapot vettem ki estére, suli után bevásároltam és erőt vettem magamon, hogy bepótoljam az elmaradt házimunkát. Meglepetésnek szántam – biztosra vettem, hogy Ákos jó hírrel fog hazajönni. Vacsorát készítettem: szűzérmét barnamártással és fűszeres steakburgonyával, órákon keresztül sürgölődtem a konyhában. Megterítettem és gyertyát gyújtottam. Ajkamra rubinvörös rúzst tettem fel, és méregzöld, hátul nyitott ruhába bújtam a kedvéért. Testhez simuló szabása miatt nem tartozott a kedvenc viseleteim közé, de tudtam, hogy Ákost mennyire beindítja majd, ha meglát benne.

Vártam, hogy hazaérjen.

De nem jött.

Amikor már minden kihűlt, felhívtam. Az asztalra fektetett, kihangosított telefonomra meredtem és feszülten hallgattam a búgást. Sípolás vetett véget a próbálkozásomnak. Újra tárcsáztam. Egyre épült bennem a harag. Akár megkapta az állást, akár nem, egy hívást megérdemeltem volna tőle. Felpattantam az asztaltól, a hálóba indultam, hogy levegyem magamról a miniruhát. A cipzárral bajlódtam, amikor felvillant a telefon kijelzője. Ákos üzenetet küldött. Remegő ujjal nyitottam meg.

„Ne haragudj, bébi, elhúzódik az este, ne várj meg. Megkaptam az előléptetést, holnap megbeszéljük."

Az ágyra hajítottam a telefont. Ennyi? Egy nyamvadt üzenet? És „bébi"? Ákos akkor hívott bébinek, ha ivott, ami azt jelentette, hogy jól érzi magát valahol. A kollégáival. Nélkülem. Mardosott a féltékenység és a düh. Letéptem magamról a ruhát és egy kinyúlt, fehér egyetemi pólóra cseréltem. Korán volt még az alváshoz, de ahhoz sem volt kedvem, hogy tévét nézzek. Előkotortam a táskámból a képet, amit hajnalban készítettem Ákosról, és reggel az egyetem fotólaborjában előhívtam. Végigsimítottam a fotón, ujjam követte a megfeszülő kar vonalát, amelyet védekező állásban az arca előtt tartott, ahogy egy igazi meccsen tette volna.

Az én haragomtól nem fogja megvédeni semmilyen bokszkesztyű.

Hogy eltereljem Ákosról a gondolataimat, olvasni kezdtem az egyetemi jegyzeteimet. A képi sajtó alapjaiba, majd A szakmai kultúra alapjaiba mélyedtem, de újra a kezem ügyébe került a sajtójog is. Aztán elvesztem a sorok között, valahol a véleménynyilvánítási szabadság és korlátai között.

Könyvvel a kezemben riadtam föl.

A szoba már sötétségbe borult.

Zajt hallottam.

A bejárati ajtót rángatták. Ákos tehát hazaért. Hallottam, ahogy a kulcscsomója leesik a földre, majd azt, hogy próbál beletalálni a zárba. Felkapcsoltam a villanyt. Hajnali kettő volt. Eszembe jutott, hogy a kulcsot belülről a zárban hagytam. Papucs nélkül szaladtam, hogy kivegyem. Megtorpantam, amikor talpam hozzáért a hideg kőpadlóhoz, Ákos ezt a pillanatot választotta, hogy a csengőre feküdjön. A duplaajtó üvege mögött körvonalazódott az alakja. Valaki mást is észrevettem mellette. Ákos újra rázni kezdte a kilincset, közben dörömbölt.

– Engedj be, bébi!

Nem hiányzott, hogy felverje a kíváncsi szomszédokat. Felkapcsoltam az előszobavillanyt, és elfordítottam a kulcsot. Ákos százwattos mosollyal az arcán lépett be, zakója a kezében lógott, inge könyékig felgyűrve. Ösztönösen felém mozdult, hogy megcsókoljon, de megbotlott a küszöbben. Alig bírtam megtartani rám nehezedő testét, megtántorodtam. Kesernyés sörszag áradt belőle.

– Szia – motyogta.

Miközben tartottam, elnéztem a válla fölött. Az alak, aki felhozta, már nem volt ott. Megtámasztottam Ákost, és az ajtóba kapaszkodva kikukucskáltam a függőfolyosóra. Egy ismeretlen férfi körvonalait vettem ki, egyik kezét farmernadrágja farzsebébe süllyesztve távolodott. Világos, rövid ujjú pólója ráfeszült kidolgozott hátizmaira, Ákoséra hasonlított testfelépítése és határozott járása is. A haja