Életünk romjain

By Alex Granville

A jövőbeli világok egyik legrémisztőbb változatában Jack Sinclair, az író napi szintű szélmalomharcot vív a megélhetésért. A maroknyi megmaradt olvasó is többnyire a mesterséges intelligencia által kreált, kaptafára menő e-könyveket keresi, így sosem tudhatja, hogy sikerül -e kihúznia a hónap végéig. Csillogástól mentes, de alapvetően nyugalmas élete azonban egy nap még ennél is rosszabbra fordul: a Földet uraló Birodalom rettegett Biztonsági Szolgálata kopogtat az ajtaján. Épeszű ember számára nevetségesnek hangzó vádakkal elhurcolják, hét év kényszermunkára ítélik, és mire feleszmélhetne, már egy héliumbányában találja magát a Holdon. Öt keserves év után már nem vágyik másra, csak hogy élve, és nagyjából ép ésszel megússza, amikor a Főkormányzó, a Birodalom zsarnoki ura, és lánya, Alysia hercegnő ellenőrző körútjuk során látogatást tesznek a holdbéli bázison. A velük való találkozás megváltoztatja Sinclair hozzáállását: rájön, hogy nem elég, ha egyénileg túléli, aztán elvegetál valahogy ebben a rémálomra emlékeztető rendszerben, tennie is kell valamit, mégpedig sürgősen. A világmegváltás ezúttal tegnapra kell: a hírek szerint ugyanis a már jelenleg is üzemelő MindCare viselkedésszabályozó adás továbbfejlesztett, minden eddiginél erősebb változata bármelyik pillanatban működésbe léphet, hogy az eddig is alvajáróként élő polgárokat világszerte központilag vezérelt biorobotokká változtassa. Szökése után Sinclair az események eszeveszett iramban pörgő, életveszélyes láncolatában találja magát, amelynek végén kiderül, hogy elég –e egy maroknyi elszánt ember összefogása, hogy megőrizze az intelligens és emberhez méltó élet lehetőségét ezen a bolygón.

 

A könyv alapvetően egy izgalmas, disztopikus sci-fi, ugyanakkor az teszi különösen érdekessé, hogy olyan jövőbeli helyzetekkel foglalkozik, amelyek eredete mai világunkba nyúlik vissza, kérdésekkel, amelyekkel könnyen szembesülhetünk, akár hamarabb is, mint gondolnánk. Olvasása közben nehéz szabadulni a gondolattól, hogy ez az egyelőre csak elképzelt, fiktív jövőbeli világ, ha nem is holnapután, de előbb-utóbb akár valósággá is válhat…

 

• Language: Magyar
• Publisher: Steven Taylor
• Release date: Sep 10, 2021
• ISBN: 9786150101736

Book preview

Alex Granville

Életünk romjain

© – Sáros Attila 2021

Kiadó: Sáros és Szőke Kft.

Felelős kiadó: Sáros Gyula ügyvezető

7635 Pécs, Kisszkókó dűlő 7.

ISBN 978-615-01-0173-6    

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó előzetes, írásbeli hozzájárulása nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmiféle formában nem sokszorosítható.

1.

A Föld mint hatalmas, fénylő kék gömb ragyogott fel a láthatáron, a világűr drámai, sötét háttere előtt. Ahogy a gigantikus, tengerjáró méretű szállítóűrhajó a maga lomha módján egyre közelebb úszott hozzá, úgy váltak mind jobban kivehetővé a kontinensek körvonalai a hófehér felhőfoszlányok alatt.

Több mint öt évvel azután, hogy elhagyni kényszerültem, kicsit furcsa volt újra viszontlátni. Egy napon ugyanis minden előzmény nélkül állig felfegyverzett kommandósok jelentek meg nálam, és a tőlük várható durva módon elhurcoltak egy nem túl kényelmes cellába. Rövidesen már a bíróság előtt álltam, ahol végre megtudtam, mivel vádolnak, majd másnap már úton is voltam a Hold felé egy szállítóhajón, hogy hét éves kényszermunka büntetésemet letöltsem. Hogy miért? Elsőre talán viccesnek tűnik majd, de hamar kiderült, hogy halálosan komolyan gondolták. A vád úgy hangzott, hogy: ,,felforgató jellegű, túlzottan informatív irodalom olvasása", mindez kiegészítve súlyosbító körülményként azzal, hogy íróként hasonló jellegű könyveket is írtam, ráadásul előre megfontolt szándékkal hallgattam a 20. század végéről származó zenét.

Ez a néhány apróság elég is volt ahhoz, hogy rám húzzák a vizes lepedőt. Nem is olyan meglepő persze, ha figyelembe vesszük, hogy történt mindez egy olyan korban, amikor az emberiség jelentős része önálló akarat nélküli, távirányitású biodiszletté vált, hogy születésétől kezdve két lábon járó agyhalott vásárlódroidként lézengje végig az életét. Az évtizedeken át a lakosságra zúdított népbutító műsorok, az oktatás lezüllesztése, a középszerűség és az igénytelenség követendő divatjelenséggé tétele oda vezettek, hogy jelenleg túlképzettnek számit mindenki, aki a PIN-kódján kívül bármit képes megjegyezni. Aki ezt a szintet meghaladta, és képes volt pár összefüggő mondatot észben tartani, netán leírni vagy önállóan megfogalmazni, az már nemkívánatosnak, sőt veszélyesnek minősült. Így történhetett meg, hogy a dolgok odáig fajultak, hogy végül már külön rendőri egység foglalkozott az ilyen esetekkel, akik minden elképzelhető technikai hátteret felhasználva vadásztak a hozzám hasonló renitens elemekre. Mint az én esetem is illusztrálja, nem kellett túl sok ahhoz, hogy valaki egyik napról a másikra eltűnjön otthonából, hogy nemsokára egy sötét cellában, vagy valami eldugott kényszermunkatáborban landoljon. Ott aztán együtt törhette a követ a köztörvényes bűnözőkkel, gyilkosokkal, betörőkkel, meg a szép új világ többi közveszélyes ellenségével. Öt év távlatából is jól emlékszem a napra, amikor először hajtottam álomra a fejem, három másik szerencsétlennel együtt, egy hipermodern, de lélekölő, acélfalú, ablaktalan cellában. Aznap különösen embertelennek tűnt, ami később sajnos napi rutinná vált: ébresztő reggel fél hatkor, ételosztás, aztán hatkor már masirozott mindenki a bányába vezető folyosón. A hatalmas börtönkomplexum közepén lévő aknában tucatnyi lift szállitotta a foglyokat a föld, akarom mondani a Hold gyomrába. Átkozottul nyomasztó egy hely volt ez, olyasmi, ahol a pozitív életszemlélet bajnokai is hamarosan már az öngyilkosság különféle módozatain kezdik törni a fejüket. Mindenütt acél- vagy betonfalak, biztonsági kamerák százai, amelyek a bánya legutolsó felszín alatti járatában is követték az elitéltek minden lépését. Ha mindez nem lett volna elég, ott volt még a börtön őrszemélyzetét alkotó droidok mindenütt jelenlévő serege, akik úgy voltak programozva, hogy hozzájuk képest egy SS-tiszt jámbor szerzetesnek tűnhetett volna. A robotokon kívül nagyjából tucatnyi ember dolgozott csak az egész bányában, akik a központi monitorok előtt ülve követték az eseményeket, illetve onnan utasították a droidsereget is. Velük csak ritkán találkozhatott elítélt, akkor se számíthatott túl sok jóra, mivel úgy tűnt, az emberi személyzetet is a könyörtelen szadisták legjavából válogatták. Mondanom se kell, hogy ők se voltak túlfizetve, így valakiknek nagyon jó üzletet jelentett ennek a bányának a működtetése, ahol az elítélteket kíméletlenül kizsigerelték, és mint bűnözők, természetesen egy fillér fizetést sem kaptak. Ez a börtön-bánya komplexum egyike volt a számos hasonló létesítménynek a Holdon, ahol a ritka értékes energiaforrásnak számító héliumot bányászták, és amelyek mind egyetlen hatalmas konszern tulajdonában voltak.

Évek óta ez volt az első alkalom, hogy kitettem a lábam ebből a galaktikus siralomházból. Történt ugyanis, hogy öt keserves, végiggürcölt év után ügyem végre felülvizsgálatra került, és úgymond a ,,jó magaviseletemnek" köszönhetően úgy döntöttek, hogy a visszalévő két évre áthelyeznek egy földi fegyintézetbe. Hát igen, vannak még csodák. Néha megesik ez, nem mintha a büntetésvégrehajtás szigorát próbálnák enyhíteni, inkább mert az évek óta kényszermunkát végző elítéltek hatékonysága egy idő után egyre meredekebben tart a nullához, így jobban megéri újakat hozni a helyükre. Az ily módon leselejtezett foglyokat rendszeres időközönként átszállították a Földre, ahol szabadulásukig egyszerű börtönökben helyezték el őket. Így kerültem én is erre a fogolyszállító hajóra, több száz sorstársammal együtt.

Néha még ma is megesik, hogy álmatlanul forgolódok fél éjszaka, ha visszagondolok erre az elátkozott öt évre, amit elvettek az életemből. Öt év, de ezalatt legalább tizenötöt öregedtem. A feszültség szinte tapintható volt egész idő alatt....az egész kóceráj olyan volt, mint egy valóságshow, mindenütt megfigyeltek, és a tempó, amit tartani kellett, azt nem emberekre tervezték. Az állandóan ott cirkáló droidok minden lazítást észrevettek, és ha egy bizonyos szint alá mentél, akkor egyszerűen leselejteztek, mint egy használt porszívót... magam is láttam pár ilyen esetet, a szerencsétlent egyszerűen közrefogták és elvitték, egyetlen szó nélkül, hogy aztán senki se lássa őket többé. Konkrétan persze nem lehetett tudni, mi történt velük, de biztos, hogy nem egy luxusnyaralásra fizették be őket. Így aztán mindenki dolgozott, sürgött-forgott, mert jól tudta, hogy az élete függ tőle. Az ilyen eseteken kívül a napok, hetek hónapok összemosódó robotolását csak ritkán törte meg valami említésre méltó esemény. Ilyen volt például, ha valamilyen fontos ember érkezett a börtönbe, legtöbbször a konszern földi központjából, hogy ellenőrizze, hogy mennek a dolgok. Ez átlagban három-négy havonta előfordult. Ilyenkor mindent jó előre kitakarítottak, elrendeztek, az egész komplexum ragyogott a tisztaságtól, mint valami kórház, és az elítéltek is frissen mosott overallt viseltek, hogy a lehető legkedvezőbb benyomást keltsük. A cég képviselői, általában két-három kifejezéstelen arcú, öltönyös alak végigsétáltak a foglyok arcvonala előtt, akik felsorakoztak a folyosókon celláik előtt, nagy ritkán véletlenszerűen kiválasztottak valakit, akivel pár szót beszélgettek, semmitmondó témákról, hogy persze minden rendben, és nincs semmi panasza, aztán egy félórán belül el is tűntek, és a bánya sivár élete visszatért a megszokott kerékvágásba.

Ám egy júniusi napon - ami egyébként a Holdon ugyanolyan volt, mint egy decemberi - váratlan dolog történt, amit azóta se tudtam kiverni a fejemből, és ami megváltoztatta az egészhez való hozzáállásomat. Addig úgy voltam vele, hogy csak éljem túl valahogy ezt a nonszensz történetet, aztán majd lesz valahogy, ha kiszabadulok végre. Ettől a naptól fogva azonban éreztem, hogy nem várhatok, amíg majd méltóztatnak kiengedni innen, évek múlva, ehelyett ki kell jutnom, meg kell szöknöm innét bármi áron, és ha lehet minél előbb.

Az egész ugyanúgy indult, mint bármelyik korábbi értelmetlen ellenőrző körút, bejelentették, hogy holnap fontos látogatók érkeznek, ezért mindenki takarítsa ki a celláját, vegye fel a kiosztott új egyenruhákat, és általában vegye elő a legszebb marketing mosolyát, hogy minden szépnek hasson. Ez meg is történt, aztán másnap dél körül mindenkit visszatereltek a bányából a felszínre, felsorakoztatták a népet a cellák előtt, aztán mikor mindenki elfoglalta a helyét, várakozásteljes csend közepette, az állig felfegyverzett droidok kíséretében felbukkantak a folyosó távoli végén a látogatók. Rögtön láttam, hogy ez most nem a szokásos társaság, nem a konszern sablonfigurái akikre számítottunk. Az őrség, amely kísérte őket, nagyobb volt, a szokásos négy-öt helyett tíz cyborg fényes fekete páncélzatban, amely elütött a börtönőrök által viselt fehértől. Mellükön mindegyik fekete alapon aranyszínű emblémát viselt, egy háromszög, amelyet kétoldalt szárnyas figurák fognak közre. Ahogy közelebb értek, kivehetővé vált, hogy tulajdonképpen mindössze ketten vannak, egy magas, sötét köpenyt viselő férfi, hátrasimított, hosszú ősz hajjal és szakállal, a másik egy alacsonyabb, törékeny alkatú, karcsú fiatal nő. Elmasíroztak a foglyok sorfala előtt, aztán nem messze attól a résztől, ahol én is álltam, megtorpantak, és a fekete köpenyes megszólított egy véletlenszerű elítéltet, aki a legközelebb állt, és beszélgetni kezdett vele. Ebben nem volt eddig semmi szokatlan, legfeljebb annyi, hogy a férfiből valami megmagyarázhatatlan, baljós hangulat sugárzott. Ennek akkor nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget, mert figyelmemet érthető okokból inkább a társaságában lévő fiatal lány kötötte le. Amilyen sötét, vészjósló figura volt az öreg, olyan üdítő látványt nyújtott ez a hosszú, hullámos fekete hajú, karcsú alakú lány, aki úgy volt öltözve, mintha valami estélyre vagy fogadásra készült volna. Hosszú kék szatén estélyi ruhát viselt, - mint valami hercegnő- gondoltam – aztán valami átvillant az agyamon, és hirtelen összeállt a kép: de hiszen ez Alysia....nem véletlen néz ki hercegnőnek, hanem mert az is...legalábbis igy kezelik, mint a Földet jelenleg uraló leghatalmasabb család tagját, a főkormányzó lányát. Akkor pedig az öreg nem lehet más, mint az apja....most már ráismertem: ő az, hát persze, Mercator, a Kormányzótanács elnöke.....ez a testület irányította gyakorlatilag teljhatalommal az egész bolygót. Tagjait elvileg választották, a Szenátusból, de ez persze csak színjáték volt, parasztvakítás a tömegeknek. Na szépen vagyunk-gondoltam- akkor most jó lesz vigyázni....a főkormányzó ugyanis kegyetlen és gátlástalan ember hírében állt. Mialatt ezt véggiggondoltam, már szinte ott is álltak előttem....Mercator ismét megállt egy másik elítélt előtt, pár méterrel mellettem, egy újabb semmitmondó csevegésre, a hercegnő pedig tétován továbbsétált, tekintete végigsiklott a foglyok végeláthatatlan sorfalán....Sokan vannak, akik igazán csak távolról tűnnek dekoratívnak, de ez esetben közelről nézve, ha lehet, a hatás még csak fokozódott. Arcát hosszú, vállára omló fekete hajzuhatag keretezte, hosszú szempillái alól kékeszöld macskaszemek villantak elő, orrának és érzéki ajkainak vonala olyan művészien tökéletes volt, amely legtöbbször csak szobrászok és festők legmerészebb álmaiban létezik…Én a többiekkel együtt lenyűgözve bámultam, aztán hirtelen, mintegy véletlenszerűen találkozott a pillantásunk. Máig se tudom, mit talált érdekesnek rajtam az akkori kinézetemben, a vacak börtön-egyenruhámban, de valahogy hirtelen érdeklődés villant a szemében, és odalépve hozzám, megszólított:

- Jó napot, kedves....elítélt...khmm...hogy hívják? – kérdezte csengő, dallamos hangon.

- Jack Sinclair, szolgálatára, hercegnőm....- válaszoltam a lehető legudvariasabb modorban.

- Szóval, Jack, mondja, maga hogy érzi magát itt, van esetleg valami panasza, vagy kívánsága...

Hát ez jó- gondoltam – méghogy van -e valami kívánságom...ez valami vicc, vagy beugratás akar lenni...? Aztán ránéztem a lányra, és rögtön láttam, hogy komolyan gondolja a kérdést. Persze ettől még nem válaszolhattam egészen őszintén, hiszen akkor azonnal kihajítottak volna a világűr sötétjébe. Így hát a konkrét válasz helyett a biztonságosabb, diplomatikus változatot választottam:

- Hát tudja, kedves hercegnő, tulajdonképpen nincs okom panaszra....hiszen van itt szállás, ellátás...unatkozni se lehet, hiszen mindig van mit csinálni...khmm...úgymond....egyébként pedig annak ellenére, hogy ez egy börtön, ha valaki megbecsüli magát, és beáll a sorba, akkor nincs mitől tartania.

A szemem sarkából láttam, amint a velünk szemben álló börtönőr arcán elégedett félmosoly jelenik meg a kissé giccses, de mindenképp jól hangzó hazugság hallatán. Ugyanakkor a hercegnő mintha nem lett volna elégedett ezzel a meseszerű változattal, és újabb kérdést tett fel:

- Értem, de mégis miért van itt, úgy értem, mit követett el...- kérdezte.

- Hogy mit követtem el...hát kérem, olvastam. Könyveket. - válaszoltam rezzenéstelen arccal.

Kíváncsi voltam a reakcióra, amit ez majd kivált, és az nem is maradt el. A lány megütközve, elképedt arccal nézett rám:

- Na de....ne viccelődjön....mi az, hogy olvasott...ezért senkit se ítélnek el....

- Jobb helyeken nem is – válaszoltam – de újabban itt a Földön igen. Persze nem mindegy, mit olvas az ember, de ha olyasmit, mint például én, valódi irodalmat, mondjuk a 20. századból vagy azelőttről, akkor az....hogy is mondjam....nemkívánatos. - Mialatt ezt mondtam, már éreztem, hogy ezt lehet, hogy nem kellett volna mondanom, de hát végül is ő kérdezte, és tény, hogy ezért ítéltek el.

- Értem... - hebegte a hercegnő, akit láthatóan teljesen kizökkentett ez a felismerés, hogy ebben az általa nyilván ideálisnak hitt világban embereket börtönbe juttatnak pusztán azért, mert valamit olvastak. -Szóval olvasott, bizonyos könyveket....ami...ami tilos...és ennyi volt a bűne...? -értetlenkedett.

- Nem teljesen – válaszoltam óvatosan – nemcsak olvastam, írtam is könyveket, mivel író vagyok. Legalábbis félállásban, hobbiból....hiszen ebből nem élnék meg manapság, mikor alig olvasnak, azok is vacak fércműveket. Mindenesetre próbálkozom vele. Ja, és ezenkívül zenét is hallgattam, rendszeresen...már úgy értem, régi, valódi zenét, a 20. századból...nem ezt a mai ricsajt, amit mintha egy gyárban vettek volna fel háttérzajként. Az is tilos, mint megtudtam. -Láttam, hogy a tiszt, aki mellettünk áll, szigorú képpel bámul rám, és a szeme villanásából arra következtettem, hogy jobb lesz, ha nem részletezem tovább az ügyemet.

- De hát....mondta a hercegnő elképedt arccal- ez hihetetlen....olvasott, es zenét hallgatott...meg könyvet írt....és elítélték....ezért....Szegény. Látszott, hogy hirtelen egy világ omlott össze benne.

Közben észrevettem, hogy a társalgásra már a főkormányzó is felfigyelt. Ebből még baj lesz...

- Szóval ezért vagyok most itt, hercegnő. - mondtam kifejezéstelen pókerarccal. - de nincs ezzel semmi baj, kicsit dolgozgatok itt, aztán nemsoká már talán lejár a hét év, és újra otthon lehetek. - Próbáltam kicsit elsimítani a helyzetet, elvenni a dolog élét, nehogy emiatt újabb hetet sózzanak rám.

- De...de hát....- hebegte a hercegnő, akinek továbbra sem sikerült magához térnie a sokkhatásból – ez szörnyű. Hét évet kapott, itt a bányában, mert olvasott es könyveket írt....de hiszen én is olvastam ilyen könyveket....régi klasszikusokat....regényeket....meg drámákat is... Shakespeare-t....sose hallottam, hogy ez tilos lenne....

- Nocsak, Ön Shakespeare-t is olvasott? – kérdeztem elismeréssel- ez igazán dicséretes. És elég ritka manapság.

- Igen olvastam....felelte izgatottan a lány – és nagyon tetszett....miért tiltják, hogy valaki ilyesmit olvasson....ez nagyon nincs így jól....

- Hát szerintem se, ha engem kérdez, hercegnő... – válaszoltam - de hát ki vagyok én, hogy ezt megítéljem...?

Ez volt az a pillanat, amikor mind a börtönőr tiszt, mind pedig a Főkormányzó megelégelte a társalgást, és mindkettő szinte egyszerre lépett oda hozzánk:

- Gyere Alysia, mennünk kell, nem cseveghetünk itt egész nap – mondta Mercator, és karon fogta a lányt. - Még beszélnem kell a vezetőséggel, aztán pedig estére vissza kell érnünk a fogadásra.

-Gyerünk...ezzel arrébb vonszolta a meglepett hercegnőt, aki vonakodva bár, de engedelmeskedett.

- Öö.....nagyon örültem, majd talán máskor folytatjuk....viszlát es vigyázzon magára....motyogta.

- Én is örültem, hercegnő- mondtam diplomatikus faarccal. - És Önnek is, Főkormányzó Úr.

A kormányzó villámló tekintetet vetett rám, aztán úgy döntött, hogy a hercegnő jelenlétében inkább nem mond semmit.

Gyerünk, Alysia, nincs időnk...ilyenekre. - Azzal magával vonszolva a lányát, elsiettek.

Nem stílusom a giccs meg az érzelgősség, de tény, hogy le voltam nyűgözve. Az egy dolog, hogy a hercegnőt olyan külsővel áldotta meg a sors, hogy bárki azonnal beleszeret. Rám is nagy hatást tett. De hogy emellett még ilyen intelligens is legyen, hogy Shakespeare-t olvas, manapság, az agyhalottak korában, ez hihetetlen. A gazdagság, jólét és a privilegizált életstílus alkotta burok ellenére megőrizte józan ítélőképességét. Éreztem, hogy meg kell találnom, hiszen éppen erre van most szükség. Lehet, hogy kissé túl nagyot sikerült álmodnom, de ha összefognánk hozzá hasonló értelmes emberekkel, talán még tehetnénk valamit ezért a bolygóért. Egyelőre azonban itt ülök egy fogolyszállító űrhajón, az ülésbe szíjazva, és az egyetlen, amire kilátásom van, az a világűr sötétje. Ki kell találnom valamit-gondoltam -nemsokára leszállunk a Földön, és újból rám zárul a cella ajtaja....legjobb lenne még útközben lelépni valahogy. Lázasan törtem a fejem, és mire megpillantottam a leszállópálya fényeit az űrsikló keskeny ablakán át, már körvonalazódott is egy terv...

2.

Tudtam, hogy túl sok alkalmam nem adódik majd a szökésre, így elhatároztam, hogy bármilyen lehetőséget kihasználok. Leginkább az átszállitás alatt volt esély bármiféle ilyen akcióra, később, ha egyszer bezárult az ember mögött a börtönkapu, onnantól eléggé reménytelen lesz a helyzet. A régi börtönökből se volt egyszerű megszökni, de ezekből a mai hipermodern, agyonbiztosított, kamerákkal, érzékelőkkel és droidok hadával őrzött komplexumokból még egy légy is csak nehezen tudott volna eltűnni.

Mialatt ezen gondolkoztam, a minket szállító hatalmas űrsikló leszállt egy fényárban úszó kifutópályán, majd lomhán továbbgurult az elszórtan parkoló űrjárgányok között. Volt itt minden, a csillagrombolótól a kisebb kereskedelmi vagy utasszállító űrhajókig. Vajon hol lehetünk...?-gondoltam- szokás szerint semmit se kötöttek az orrunkra arról, hogy hova szállítanak minket. Annyit tudtunk, hogy valahova a Földre. Eddig stimmel....futott át az agyamon, aztán hirtelen rájöttem, mi volt furcsa ezen a látványon: ez nem valamiféle börtönudvar, ez egy sima reptér, ahonnan majd továbbvisznek minket! Nagyot dobbant a szívem-talán mégis szerencsém lesz és legalább esélyt kapok a szökésre...

Közben a hangszórókból már harsogtak is a vezényszavak: - Öveket kikapcsolni! Mindenki sorakozzon fel a kiszálláshoz!

A többszáz elítélt felsorakozott a droidok kettős sorfala között, aztán a menet az űrsikló lenyíló rámpáján át megindult le a kifutópályára. Úgy százméternyire hatalmas csarnokszerű épület tornyosult, oda tereltek minket, az automata kapu döngve bezárult, aztán az óriási helyiségben visszhangozva felharsant az újabb vezényszó: - A következő utasításig mindenki itt várakozik! Figyelem, a droidok tűzparancs birtokában minden szökési kísérletet azonnal megtorolnak!

Na, szépen vagyunk, és itt akarok én megszökni....mindegy, legalább meg kell próbálnom, több esélyem nem nagyon lesz. Annyi szerencsém volt, hogy a felsorakozott tömeg szélére kerültem. A robotseregen kívül nyolc-tíz őr vigyázott ránk, akik a foglyok alkotta tömeg körül cirkáltak. Agyam lázasan kattogott, miközben próbáltam valami mentő ötletet kitalálni....a tervem tulajdonképpen annyiból állt, hogy valahogy megpróbálok pillanatnyi zavart kelteni, aztán a kialakuló káoszban eltűnni...itt azonban a csarnok középen állva túlzottan szem előtt voltunk..ez így nem fog menni....aztán hirtelen eszembe jutott, hogy rosszullétet színlelek. El is kezdtem szédelegni meg öklendezni, összegörnyedt testtel, fájdalomtól eltorzult arccal....a droidoktól persze nem várhattam túl sok együttérzést, de szerencsére a körülöttünk cirkáló őrök közül az egyik nemsokára észrevette, hogy valami nincs rendjén, és odalépett:

- Mi történt, rosszul van? - kérdezte – ne szimuláljon itt....

- Nem.....szimulálok – nyögtem a lehető legelgyötörtebb hangon – rohadtul kavarog a gyomrom....nem bírom a repülést...lehet, hogy attól....

- Na jól van, tartson ki, mindjárt jövök – azzal elrohant, és pár perc múlva visszatért a tiszttel, aki az átszállitásért felelős volt.

- Uram, ez az elítélt rosszul lett....lehet, nem bírja a repülést.

- Látom – morogta a tiszt – mindjárt kidobja a taccsot. Még csak ez hiányzott. - Egy-két pillanatig gondolkozott, aztán kiadta a parancsot:

- Rendben, őrmester, vigye ki a foglyot a mosdóba, aztán intézzék el a dolgot minél előbb. Jobb, mintha itt kéne takarítani utána.

- Igenis! -felelte az őrmester – na jöjjön! - azzal karon fogott, és vezetni kezdett a csarnokból nyíló folyosó felé. -Bírja még?

- Igen- nyögtem- talán a mosdóig még kibírom...- szenvedő képpel vánszorogtam az őrmesterre támaszkodva. Úgy tízméternyire több ajtó is nyílt bal kéz felől...Na ide menjen be- mutatott az egyikre az őrmester- jövök én is. Nem hagyhatjuk felügyelet nélkül az elítélteket.

- Jó, jó jöjjön akkor – sóhajtottam a mosdó fölé hajolva – mindjárt rendbe jövök, egy pillanat...

Na, most kell gyorsan cselekednem – gondoltam – ennél jobb alkalom nem lesz. Tovább piszmogtam a mosdónál, elterelve az őrmester figyelmét, aztán mikor félig hátat fordított egy pillanatra, egy hirtelen mozdulattal belevertem a fejét a falba. Tompán felnyögött, aztán ájultan zuhant a padlóra. Gyorsan átkutattam a zsebeit, megtaláltam a kulcsát, amivel kioldottam a csuklómon feszülő bilincset. Magamhoz vettem a pisztolyát, meg az azonosító kártyáját, aztán kilestem a folyosóra. Még nem türelmetlenkedtek az őrök, mindenki nyugodtan állt. Kiosontam. Már majdnem elértem a folyosó kanyarulatát, amikor hirtelen felharsant mögöttem egy nyers hang:

- Megállni! - egy pillanatra megtorpantam, és hátrapillantva láttam, hogy többen is felbukkantak a folyosó elején – Ott a szimuláns! Elfogni! - üvöltötte a parancsnok.

- Emberek! Itt az alkalom, meneküljetek! - kiáltottam, aztán kilőttem a lámpát, így a folyosó sötétbe borult.

A következő pillanatban elszabadult a pokol. Az utánam rohanó őrök lövéseinek zaját elnyomta a többszáz ember torkából felharsanó üvöltés. Ez volt a szerencsém, mert a droidok nagy részét lefoglalta a többi elítélt féken tartása, így csak néhányan eredtek utánam. Így sem volt persze sok esélyem a szökésre: az állig felfegyverzett őrök alig tízméternyire voltak lemaradva, ráadásul egy teljesen ismeretlen épületben próbáltam eltűnni előlük. Minden erőmet megfeszítve futottam a vaksötét folyosón, de az őrök bakancsainak csattogása így is egyre közelebb visszhangzott. Találomra feltéptem egy oldalajtót és beugrottam. Ráforditottam a zárat, épp időben, mert egy másodperccel később már valaki rángatta is kívülről. Rohantam tovább. Valamiféle raktárhelyiség lehetett, a sötétben mindenféle tárgyakba ütköztem, összevissza horzsoltam magam, de nem érdekelt. A távolban megpillantottam valami halvány fényt, arrafelé futottam tovább, kiderült, hogy egy ajtó feletti jelzőlámpa volt az. Lenyomtam a kilincset, de zárva volt. Erre minden teketóriázás nélkül szétlőttem a zárat, és kirúgtam az ajtót.A reptér! Kint álltam a kifutópályán. Mögöttem már hallatszott az üldözők zaja, ahogy a sötét raktáron átküzdötték magukat. Futás! A távolban megpillantottam néhány kisebb gépet. Gyerünk, gondoltam, ez az egyetlen lehetőség! Gyalog menekülve perceken belül elkapnak vagy lelőnek. Lélekszakadva rohantam a legközelebb álló géphez. Egyszerű kis kétszemélyes repülő volt. Feltéptem a felfelé nyíló szárnyas ajtaját, és beugrottam a pilótafülkébe. Eddig jó, de hogy fogom elindítani? Megvan, az azonosítókártya! Rövid matatás után megtaláltam a zsebemben. Ha ez egy katonai gép, amire jó esély van, akkor a kártyának működnie kell. Sosem éreztem még ekkora megkönnyebbülést, mint mikor a kártyát a scanner elé tartva hirtelen felvillantak a fények, és életre kelt a műszerfal. Ez az! Innentől gyerekjáték lesz, simán elvezetem, mint bármelyik hétköznapi Flycart. Előretoltam az inditókart, és a gép meglódulva száguldani kezdett a reptér betonján. Épp idejében, mert kívülről már lövések dördültek közvetlen közelből. Ez azonban a kisebbik probléma volt, ugyanis a következő pillanatban kinyílt a gép ajtaja, és egy őr nyomult be dühtől eltorzult képpel. Reflexszerűen orrba vágtam egy könyökütéssel, mire kissé hátrahőkölt. A következő pillanatban felrántottam a gépet, a fickó elvesztette az egyensúlyát, fél kézzel épphogy megkapaszkodott az ajtó szélében. Miközben a felszállásra próbáltam figyelni, a szemem sarkából láttam, amint szabadon lévő kezével a pisztolya után kapkod. Nem volt más választásom, az őrtől zsákmányolt fegyverrel belelőttem egyet. Felüvöltött fájdalmában, aztán kizuhant a sötétbe. Na egyre jobb – gondoltam - szépen bővül a bűnlajstrom: eddig csak tiltott irodalom olvasása volt, most meg rögtön hozzájön a szökés, plusz fegyveres ellenállás...Ezzel együtt ritkán éreztem magam ilyen jól, mint most ennek a magasba emelkedő kis gépnek a fedélzetén. Másodperceken belül elmaradt mögöttem a reptér, és a távolban megpillantottam egy város vakító fényeit. Egy hatalmas, fényárban úszó metropolis rajzolódott ki előttem, felhőkarcolók valóságos erdejével. Hát ez meg mi lehet, hová kerültem? A horizontot fürkészve hirtelen megpillantottam a Tower Híd és a Parlament ismerős épületét. De hiszen ez London! Alig lehet ráismerni a rengeteg ultramodern, sci-fibe illő építmény, torony miatt. A hagyománytisztelő angol fővárosból valóságos űrkikötő lett, mintha egy fantasy-regényből lépett volna elő. Nagyszerű, gondoltam, de most elsősorban valami menedéket kell találnom, mert már biztos, hogy a nyomomban van a fél hadsereg. Ezt a katonai kisgépet könnyen megtalálják, hiszen nyilván jeladó van benne, amivel egy óvodás is levadássza a radaron. Sürgősen le kell szállnom vele, aztán eltűnni, mint tű a szénakazalban. Jobb kéz felől, pár száz méterre előttem impozáns felhőkarcoló magasodott, tetején jókora leszállópályával. Tudtam, hogy alig pár perc előnyöm lehet, így késlekedés nélkül arra vettem az irányt, és leszálltam a torony tetejére. Kiugrottam, és a gépet sorsára hagyva futni kezdtem a focipálya méretű leszállópályán. A tető sarkán egy kisebb szögletes épület állt, innen nyílt a lépcső a liftekhez.