És mégis mozgok: Nagypapa tovább túrázik

By Merza József

Az ezredfordulót néhány álmosan nyújtózó esztendővel már meghaladtuk, amikor egy tavaszi napon túl korán ébredtem, és ha már így alakult, felkerekedtem, hogy friss, kemencemeleg pékárut zsákmányoljak reggelire. A Keleti pályaudvar hajnali szürkületében a vadászmező, akarom mondani, pékség felé lopakodtam, amikor ismerős alak bukkant fel előttem. Többször megdörzsöltem a szemem, az észlelés azonban nem változott: ő az, a matematikus, könyvtáros, tanár, szakfordító, szolgálatmegtagadó, lelki vezető… Akivel eddig szinte mindig csak a Reáltanoda utcai kutatóintézet könyvtárának villany világította labirintusában találkoztam, amint a polcok közötti másfél méteres szakaszokon cirkál… A turista. Mert a mozgásán és felszereltségén egyértelműen látszott, hogy nem hirtelen ötlet lódította útnak, hanem rutinszerű tevékenység végzésére indul.

Közel húszévnyi ismeretség után tudtam meg, hogy Merza József szakmai berkekben jól ismert teljesítménytúrázó, és írói munkássága felöleli túráinak elmesélését is.

Milyen szerencsés vagyok, gondoltam, hogy ismerhetek egy embert, aki a reáliák Csendes-­óceánja mellett legalább olyan otthonos a humán beltengerekben, aki a lelki kérdések aggályos boncolása (megszenvedése) mellett, lám, a testét is próbatételek elé állítja, aki a próbatételek előtt és után (és közben!), lám, oda tudja magát adni az élet örömeinek – milyen gyakran ismétlődik MJ beszámolóiban a szófordulat, „és élveztem az életet”! –, és aki a nehézségek-kellemetlenségek és boldog pillanatok széles amplitúdójának bejárása közepette is figyelmes segítője az oldalán caplató társaknak.

A túrós táska hamarabb fogyjon el, mintsem kihűl… Igen, mindannyian úton vagyunk, szeretnénk teljesíteni egy általunk vagy mások által kitűzött távot – az időjárásról ne beszéljünk, és ne felejtsük el élvezni az életet!



Kállay Kotász Zoltán

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: May 10, 2021
• ISBN: 9786156283436

Book preview

es_megis_mozgok_cover.jpg

Merza József

És mégis mozgok

Nagypapa tovább túrázik

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Kállay Kotász Zoltán

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

A könyv borítója

Gustave Doré Sziklamászás (1865)

című grafikájának felhasználásával készült

© Merza József, 2021

© Napkút Kiadó, 2021

ISBN 978 615 6283 43 6

A magyar 4×100-as váltó

BEAC Maxi 110, 2008

Van-e kellemesebb dolog, mint ülni a nagymarosi Duna-parton egy forró nap után, este negyed nyolckor, és nézni a túloldal hunyorgó fényeit? Enyhe, hűsítő szél fúj a víz felett, áthallik a beérkezett komp dohogása, az ember elégedetten majszolja az ellenőrző pontban kapott zsíros kenyeret, és arra gondol, hogy ezután egy pohár sörrel fogja majd lazítani az izmait. A túloldalon biztosan olaszos hangulatú kisvárosi élet zajlik, lehet, hogy vándorszínészek vagy popzenészek szórakoztatják a helybelieket. A közönség székeket rak az utcára, mi pedig igyekszünk kulturáltan átvergődni a mulatságon. Negyed nyolc még rendes idő, nem kell kapdosni, várhatjuk a hajót, nézelődhetünk.

Nem feszítem a húrokat, válaszolok. Igen, van ennél jobb dolog, mégpedig a befejezett Maxi. Ez az idén azonban elmaradt. Nyárspolgár módjára elnyúltam a padon, és nem volt kedvem továbbmenni. Azt hiszem, elég jól tűröm a meleget – pár évvel ezelőtt, a szaharai típusú Kinizsin, benne voltam az ötven százaléknál kevesebb teljesítő között –, most azonban mintha kifogyott volna belőlem a szusz. Nézegettem a másik oldal hegyeit, és nem éreztem lendületet arra, hogy felmásszak a Kálvária utáni sziklákra, aztán meg a Moli-pihenőhöz, pedig nagyon kíváncsi voltam, hogy ott van-e Csanya az ellenőrző eszközeivel. Erkölcsi kötelességem is lett volna továbbmenni, hiszen a Marcus Aurelius túrára ment Lévay Béla barátom rám bízta az ókori nyelvek tanárnőjének, Szabó Máriának a gardírozását az éj sötétjében, ám kénytelen voltam megállapítani, hogy a nyárspolgárság mellett erkölcsi hulla is lettem, mert a nemes lovagi feladat sem tudott döntően motiválni a folytatás mellett.

Pedig ki kellett volna tennem magamért, hiszen tizenhárom Maxi után megbízható kalauz vagyok, aki „minden fát ismer. Ezt nem én találtam ki, hanem „elsőalkalom tette közzé a csevegő rovat (3221) számú hozzászólásában, 2005-ben. Büszkébb is vagyok rá, mint egy állami kitüntetésre, hiszen nem kételkedem a megállapítás elfogulatlanságában. Ezúttal azonban nem került sor ilyen kiválóságra, maradt a sivár befejezett jelen, és azt sem tudhatom, mit hoz a jövő, lehet, hogy ez lett volna az utolsó Maxi, s ez nem megalapozatlan nyávogás, hanem rideg ténymegállapítás. A 13-as szám egyébként nem zavar, szakmámból következően a 12 után következő számnak tartom, és – babonás okokból – nem javítom ki. Minthogy nem biztos, hogy írok még 110-es beszámolót, azért szeretnék a kedvetekért néhány dolgot elmondani. Megszervezem tehát ezt a beszámolót, s először az idei túrát foglalom össze röviden.

Rendben megérkeztünk Magyarkútra, és örvendtünk az ismerős arcoknak (Borosnyai, Corradi, Dobos Ákos, Molnár Gábor, Wehner Géza, és mások, akiknek a neve kiesett az agyamból). Török Ákosnál feladtam a lámpámat, mivel van vagy fél kiló, de nem mondok le róla, mert nagyon messze világít és alkalmas a távoli jelzések keresésére. Mészáros János, szokása szerint, nagylelkű volt, és aggastyán voltomra tekintettel ingyen adott nevezési lapot. Beával ölelkeztünk, Amál – elfoglaltsága miatt – nem volt jelen. Mindezek után – nagyjából fél kilenc táján – elindultam, és a szokott tempóban másztam fel az első dombra. Az őszi kikericsek már vártak, mint ahogy később is ott virítottak az ismert helyeken. A Nagy-Kő-hegy után végigkocogtam a kedvenc lejtőmön a patakig, utána be Nógrádba. A falu szélén értem utol Végh Katit, akivel körülbelül addig mentem, ahol a vadméhek szeretnek tanyázni. Kaptam is egyszer tőlük egy akkora csípést, mintha kalapáccsal vágtak volna a fejemre. Ezután utolértük a klasszika-filológia tanárnőjét, hozzászegődtem, Kati pedig elhúzott tőlünk. Egy ideig még láttam vidám, korszerű kalapját, aztán már azt sem. Innen vegyes harmonikázással mentünk tovább. A Saj-kút utáni emelkedőn egy fiatal hölgy hagyott el, ilyenkor mindig arra gondolok, milyen jó lenne legalább 15 kilóval könnyebbnek lenni. A Foltán-keresztnél megálltam egy banán elfogyasztása erejéig, itt ért utol Molnár Gábor, akivel a Csóványosig volt szerencsém eszméket cserélni. A csúcson a kedves pontőrök aziránt érdeklődtek, hogy rendbe jött-e a Kinizsin megfájdult derekam. Megállapítottam, hogy híre ment groteszk testtartásomnak – nem lehet elbújni a sporttársak elől! –, amellyel az utolsó kilométereken döcögtem a célig, még szerencse, hogy bőven maradt időm a mutatványra.

A Rakodóig esemény nélkül telt az idő. Ott – egészségügyi okokból – megálltam egy pillanatra, megnyugtatva a mögöttem elhaladó útitársat, hogy nem látom. Ő ugyanis elkerülte a szükségtelenül ott levő Nagy-Hideg-hegyet, és szintben folytatta az útját. Az ilyesmi nem rázkódtat meg. Ha el nem felejtem, majd a beszámoló végén ejtek néhány szót az ún. kispistázás elméleti és gyakorlati kérdéseiről.

A turistaháznál mindig megállunk negyedórára, húsz percre, felfrissítendő erőnlétünket. Aztán zuhi lefelé. Jó, hogy az utolsó tíz évben fű nőtte be a talajt, nem olyan görgeteges, mint egykoron. Kocog-döcög az ember lefelé, és örömmel látja, hogy ismét ott található Mészáros Gyuri bácsi a kisinóci tető alatt. A konzervatív típusok szeretik az előre kiszámítható dolgokat, az állandóságot. Megfelelő embert a megfelelő helyen. Ezután átvágunk Kóspallagon, betérünk egy pohár sörre a központban a kocsmába, aztán ki a faluból.

A település szélén valamikor egy nyomós kút állt, mellette a ház tulajdonosa el is magyarázta, hogy bizony nem ingyen csorog a víz belőle. Jó, mi (Lévay Béla meg én) kivételek vagyunk, de sok a meggondolatlan ember, aki folyni hagyja a kutat. Bélával egyébként, jóval korábban, éppen itt, Kóspallagra bemenet ismerkedtünk össze, mert egyetértően szidtuk az egyik ház udvarán üvöltő táskarádiót, és ez azóta is fennálló kapcsolatot kovácsolt össze köztünk.

Kóspallag után elhaladunk egy kikericsfolt mellett, aztán hosszú menetelés Törökmezőig. Közben Marika elhúzott, a törökmezői pontőröktől tudom meg, hogy érdeklődött utánam. Valószínűleg túl hosszan mulattam a hideg-hegyi büfében. Elég kelletlenül mentem a Hegyes-tető aljáig, majd felvánszorogtam a dinnyékhez, túl hosszúnak éreztem a mászást, s ez kedvem szegte. Taktikai hiba volt, meg kellett volna nézni az órámat, mert általában 12-13 perc alatt fenn vagyok. Most sem lehetett nagy eltérés. A türelmetlenség nem jó tanácsadó, ezt mindenkinek mondhatom, sok rossz következménye van. Az effajta emelkedőket számontartom, azt is tudom, hogy a Muzslákra mennyi idő kell, és nem csalódtam még a mérésekben.

A dinnye közepes minőséget mutatott – a hollóházai csodálatos ízűt nem lehet elfelejteni (Rákóczi-túra). Dinnyézés után irány lefelé a K jelzésen (és nem másfelé, to fix the ideas), és megállapíthatja az ember, hogy az idő jótékony múlása sok mindent megold. Mondjuk közel egy évtized alatt megtörténik az, amit két ember egy benzinfűrésszel egyetlen nap alatt elintéz, vagyis néhány fát tényleg eltakarítanak az országos (főútvonal!) K ösvényéről, a többit meg addig kerülgetjük, amíg új csapást taposunk ki. Boldog időkben elég strapásnak bizonyult egész napos zivatarban átmászni esőköpenyben ezeken az akadályokon. (Szemtelenül meg is jegyeztem egyszer, hogy nem akadályversenyre neveztünk be.) Boldog idők, ismétlem, hiszen még hatossal kezdődött az életkorom.

A Templom-völgyön lekocogni rutinmunka, ereszkedés közben az egyik túratárs kritikai megjegyzéseit vettem tudomásul, majd pedig azt, hogy a komp kellő időben elment. Marika már felszállt, mentegetőző szöveget mormoltam, és közöltem, hogy ezúttal a Börzsöny 50-nel megelégszem. A pontőrök elvégezték a szükséges adminisztrációt, utána pedig háromféle palacsintából választhattam. Élveztem az életet, s néhány telefonnal értesítettem azokat, akik itt vagy ott számítottak a megjelenésemre. Táplálkozás után az állomást céloztam meg, a vonat öt perc múlva befutott. Mivel egy kerékpáros rengeteget vacakolt a rakodással, átszaladtam egy másik ajtóhoz, az első szakaszban pedig a mobilozásom közben diszkréten eltűnt Marikára bukkantam, így hazáig megtárgyalhattuk a nap eseményeit.

Most pedig a virtuális túra következik. Példának Corradi „Hogyan nem teljesítettem a Kinizsi 100-at? című nagybecsű írása szolgálhat, de én valamelyest eltérő módon fogom taglalni az utat, és inkább csak mozzanatokat említek. Bevezetésként átalakítom a műegyetemi közmondást, amely ott bizonyos karokon szállóigeként ismert. Eszerint „a víz a mérnök legjobb barátja és legnagyobb ellensége. Ferdítésemben ez így hangzik: „a gravitáció az idős turista legnagyobb barátja és legnagyobb ellensége". Az idős gyalogló ugyanis több időt pazarol az emelkedők leküzdésére, viszont a lejtők alkalmasak a hátrány behozására. Sötétedéskor szoktak kialakulni a kisebb karavánok, akik egy utat jól ismerő egyént követve haladnak. Meg kell mondanom, hogy e tekintetben szerénységgel párosult praktikus gondolkodást is tapasztalhattam, megesett ugyanis, hogy az amerikai szupermaratonon részt vevő futó vélte úgy, hogy jobb lesz türelmesen ballagni egy aggastyán után, mint kockáztatni, hogy eltévelyedései folytán jelentősen megnövekszik a túra távja.

Így érünk el a nagyvillámi ellenőrző ponthoz, amely a túra kritikus pontja. Itt döntik el a résztvevők, hogy visszaereszkednek-e az Apát-kúti völgybe, vagy – maradva a K-n – a gerincutat választják.

Az újonnan indulók és a tárgyilagosság kedvéért el kell mondani a következőket. Több éve már annak, hogy az erdészet komoly hangú figyelmeztetés után megtiltotta ezen a részen az éjszakai mászkálást. Szeptember elején megkezdődik a vadászidény, és – például a Sikároson – láttam a fákra feltűzve olyan hirdetményeket, miszerint 17 óra után még a jelzett túraútvonalakon sem szabad járkálni. Ez persze felbőszíti az embert, hiszen délután 5 órakor még világos van, és különben is, a túraútvonalakon mégsem kellene lövöldözni. Na, ezek érzelmi és eleve vesztésre ítélt vélekedések a hatósággal szemben, bár Mészáros János a távközlés mindenféle eszközét bevetve kérvényeket írt és küldött az erdészetnek, de ezeket elutasították. Azt javasolta tehát, hogy a békesség kedvéért és az esetleges balesetek kiküszöbölésére ereszkedjünk le az Apát-kúti völgybe, és úgy érjünk el Pilisszentlászlóra. Kisded csapatunk azonban azt tette, hogy nem fordult vissza Visegrád felé, hanem – a K-n előremenekülve – csak később, már az erdőben tért le a szerpentin felé, szerencsésen eltalálva, hogy hol tud lejutni az egyébként támfallal szegélyezett útra. Tehát mégiscsak a völgyet választottuk, mert nem akartuk Jánost kellemetlen helyzetbe hozni.

A Kis Rigóba érkezve hozzáfogtunk Gyurkovich Gyuri bácsi legendás ragulevesének bekebelezéséhez, amikor is nyílt az ajtó, és a keretében megjelent Valtinyi László. „Hát te hogy kerülsz ide?, kérdeztük meglepetten. „A Pap-réten át, érkezett a válasz. A csodálattól és az irigységtől megállt a kanál a kezünkben, belegondolva halált megvető bátorságába, amivel kockáztatta, hogy a vadászok ólmot küldjenek a bőre alá. Ettől kezdve egy-két évig úgy alakult, hogy saját felelősségünkre maradtunk fenn, és ha valaki firtatta (volna), hogy mit keresünk arra, azt válaszoltuk (volna), hogy eltévedtünk.

Önérzetünk azonban nem veszett ki. Így történt, hogy amikor pár év múlva egy karavánnal megérkezve a Pap-rétre a sötétből hang mordult ránk: „Tudják maguk, hogy hol járnak?, büszkén feleltük, „centire pontosan. „Azt is tudják, hogy tönkretettek egy vadászatot?, hangzott a folytatás. „Sajnáljuk, mondtam udvariasan, de minden átélés nélkül. „Még utánunk is jönnek", fűzte hozzá valaki a hátam mögül. Lehet, hogy ez hatotta meg az úgyszólván az erdészház kapujával szemben, a betonút mellett tartózkodó ismeretleneket, mert mire elértük a kis rét felső szélét, vadul elhajtottak autójukkal a hegytető felé.

A helyzet tehát cseppfolyóssá vált. A mindig kispistázók – akik most igazolva látták magukat – és a bizonytalanok a völgyet választották, az öntudatos meg a kiíráshoz ragaszkodó egyének viszont a gerincet. Nekem az volt a véleményem, hogy szebb egy tetőterasz a fényekkel teleszórt táj fölött, mint egy sötét, bezárt földszint. Ilyen körülmények közepette másztunk fel 2005-ben egy kisded karavánnal a Barát-halomra, amikor fényt pillantottunk meg a fák között. A Moli-pihenőben égett a tűz, s körülötte fekete alakok mozogtak. Megrémültünk, mert azt hittük, hogy sátánisták karmai közé kerültünk, a helyet azonban nem lehetett kikerülni, s az is látszott, hogy az előttünk haladókat továbbengedik, miután valami bélyegzőféleséggel manipulálták a papírjaikat. Túlélésünk érdekében mi is engedelmeskedtünk, majd pucoltunk a forgóajtók irányába. Nem volt világos, hogy mi is zajlik a tűz körül, a pecsét szövegét sem tudtam elolvasni, az idővel pedig mindig spórol az ember. A Kis Rigóba érkezve – nyilván nem elsőként – beszámoltunk élményünkről az ott székelő rendezőségnek. Úgy láttam, Mészáros sem tudja, miről van szó, és valamilyen csapdát vagy aknamunkát gyanít, az idő azonban elhozta a megoldást, és megtudtuk, hogy Csanya nevelőakciójának voltunk tanúi és tárgyai, amivel azt kívánta elérni, hogy az emberek mégis a Maxit járják végig, kibúvók nélkül. János is megnyugodott a tisztázás után. A statisztikának kellene igazolnia, hogy Csanya pedagógiája, mint minden nevelési kísérlet, mennyire bizonyult sikeresnek, annyi azonban elmondható, hogy a „megbélyegzett emberek bizonyos öntudattal mutogatták másoknak a pecsétes vagy lyukasztott papírkáikat. Ennyi – a további részleteket az involvált személyektől kell megtudakolni. Később kisilabizáltam a bélyegző szövegét, miszerint „A becsületes játék az egyetlen út! Jó tanács, olyasmi, mint ez: „Mondj mindig igazat, akkor nem kell törnöd a fejed, hogy mit hazudtál legutóbb."

A Kis Rigó: fogalom. Azután is, hogy Gyuri bácsi átadta az üzemben tartás jogát egy vállalkozónak. A vendéglátáshoz lélek kell, és Gyuri bácsinak volt lelke, ennek leszögezése után nem foglalkozom a jelennel, mert csak a tavalyi helyzetet ismerem, meg azokat a beszámolókat, amiket nem túrázó, csak betérő ismerőseimtől hallottam. Sajnos, semmi sem tart örökké. Jó, hogy Gyurkovich úr legalább ezen az estén mindig velünk van, lehet ölelkezni, vidámkodni, és azt mondani, hogy jövőre ugyanekkor, ugyanitt.

Ameddig.

Tavaly János töklámpái mellett távozhattak a résztvevők, ez szép, régi ígéret teljesítése, ugyanis valamikor korábban (az is lehet, hogy tíz éve, nagyon megy az idő) a pilisszentkereszti szurdokba tervezett ilyen kísérteties világítást, megtoldva magnóról szóló rémes, félelmet keltő zenével. Aztán sajnos elmaradt a töklámpa, el a szférák zenéje. Muzsika most sem volt, de a lámpát, úgy látszik, nem felejtette el.

Ugrok egy nagyot. Ha az ember régi fényképeket néz, majd a látottakat összeveti a mával, arra gondolhat, hogy Dobogókő sem tud ellenállni a pénz hatalmának. Szépen benépesül, mindig újabb területeket harapnak ki az erdőből, és épülnek a tájba nem illő tüdőszínű, citromsárga marcipánpaloták. Legutóbb a Rákóczi-túrán ért sokk, amikor megláttam azt az épületet, amelyet a megrendelő és a kivitelező a Bodó-rétre álmodott. Tartózkodva attól, hogy indulatos minősítéseket alkalmazzak, inkább azt tudtam volna javasolni, hogy menjenek egy kilométerrel odébb, és kérjék meg Waberer urat, hogy mutassa meg a László-tanya épületét. Azt mondják, voltak túrázók, akiknek megtette. Lehet, hogy az a ház kissé régies, de tájba illő. A mai építészeknek csak ennyire futja? Ne haragudjatok a kitérésért, nekem is vannak érzelmeim. Dobogókői esetünkben annyi biztos, hogy a PS jelzést eltorlaszoló telek kerítését indulatos túratársak az első pillanatban letaposták. Magam mindig megkerülöm, csak azért is.

A Fagyos katonától az S jelzésen haladunk, amit azért jegyzek meg, mert Jávor Zoltánt és embereit dicséri a festés. Annyi festékük azonban nem volt, hogy a Tölgyikreken túl is jelezzenek, ezért a lom-hegyi jobb forduló után, az erdészeti munkáknak köszönhetően, a változó csapások miatt évente tévedtek el az emberek. Egy alkalommal néhányadmagammal bő fél órát töltöttem el ide-oda szaladgálással, mert valahogy nem sikerült ráismernem sem az útra, sem (az irtás miatt) az erdőre. Pár év után Mészáros segített rajtunk. A tökéletes megoldást nem találta meg – nem tőlünk kérdezte meg, hogy hol szoktunk eltévedni! –, hanem valahonnan a Torinától kezdve festett, kezdetben nagyon, sőt szükségtelenül sűrűn, s mire a kritikus helyre ért, már nekik is szépen elfogyott az anyaguk. Azért jó volt ez is, hiszen a fatörzsekre festett függőleges mészcsíkok az idők során nagyon megkoptak, sokan nem is tudtak róluk.

Csikóváralján nagy a kísértés az alvásra. A belső teremben mindig akadt néhány fekvő ember, de a pontőröknek sem könnyű megőrizni éberségüket a ritkásan szállingózó túrázók miatt. Feidiga keményen állta a sarat, Amál kevésbé, de dicséretére legyen mondva, hogy amikor felébresztettem, és rám meredt, azt motyogta félálomban: Ági is itt van? Ági a lányom, és a női pontőrök rendszeresen érdeklődnek iránta.

Csobánkáról a reggeli harangszó idején caplat fel az átlagos túrázó a Kevély-nyeregbe. Nem hagyhatom ki az alkalmat, amikor a pontőrök a nyereg utáni lejtőn parkolnak az autójukkal, a nyeregben meg nincs senki. De hát azért mégis… Egy szerencsétlen házaspár éjszakázott ott, ők – ha jól emlékszem – kéktúráztak, és a nyeregben ütötték fel a sátrukat. Tessék elképzelni, milyen „alvás az, amikor 5-15 percenként rángatja valaki a sátorponyvát, és a pontbélyegző felől érdeklődik. Ez a nem túl fiatal emberpáros példát mutatott türelemből, mivel amikor én – már világosban – tudakozódtam, hogy „ti vagytok a pontőrök?, nem küldtek el a fenébe, hanem nyugodt hangon közölték, hogy a bélyegző valahol lejjebb lesz. Utólagos főhajtásom előttük.

Menjünk át a Virágos-nyeregbe, ahol pár éve Dévényi Zoli állt őrséget az ellenőrző pontban. Nem szeretnék túlozni, ezért nem mondom, hogy 24 órán át zuhogott, talán csak 18-on át, Zoli esőköpenyben magasodott az út fölé, és megdicsért minket, mondván, hogy mindenki megérdemli, aki egyáltalán idáig jutott. Természetesen nagyon jólesett egy rutinos sporttárs elismerése, de másért idézem fel ezt a napot. Miután ugyanis elintéztük a célbeli adminisztrációt, az 56-os villamossal a Moszkva térre gurultunk, majd ott átszálltunk a 6-osra. A lényeg most jön. Amikor leültem az ülésre, velem szemben a nő, mint akit kígyó csípett meg, felugrott és a villamos túlsó végébe rohant. Ha valaki nem sejtené ennek okát, könnyen rájöhet a megoldásra, ha húsz óránál többet gyalogol esőköpenyben. Meg sem mondom, legyen ez rejtvény.

A Virágos-nyeregből átbotorkálunk a túloldalra. Ha valaki nem megy körbe, vigyázzon, hogy hasra ne essék a vitorlázógépek vontatókötelében, viszont ha már elszántuk magunkat az egyenes útra, akkor ne nézzünk se jobbra, se balra, így nem fogjuk látni a szakembereket, amint az öklüket rázzák felénk. Megértem őket, valóban zavaró, ha mindenféle alakok kószálnak a réten, miközben folyik a repülés: fel- és leszállás. Egy bal kiflivel, ami nem is kerül sok időbe, megóvhatjuk az érdekeltek idegrendszerét.

A célban a szponzorok és házigazdák