Csillagvonatok - Railhead 1.

By Philip Reeve

A Nagy Hálózat vasútvonalain az ember sosem lehet elég óvatos. Különösen olyasvalaki, mint Zen Starling: zilált életű tini, ügyes kezű tolvaj és "railhead" vagyis vonatmániás sínkósza, aki nem csak a jó zsákmány reményében, de pusztán az utazás élményéért és az intelligens mozdonyok társaságáért is gyakran nekivág a csillagok közé vezető útnak.
Ám egy nap, amikor a sikeres tolvajlás után az utcán egy piros kabátos lány a nevén szólítja, és egy elszánt drón is a nyomába ered, Zen kénytelen rádöbbenni, hogy sorsa új, ismeretlen irányba kanyarodott, és a fényéveket átívelő síneken, csodás és veszélyes világokon át olyan kalandra indul, amelyből kiszállás nincs, úti célja ismeretlen, tétje pedig hatalmas. Talán az egész Univerzum jövője múlik azon, hogy Zent milyen fából faragták, s hogy megtudja, ki is ő valójában:
rendbontó,
akcióhős,
igazmondó,
lázadó,
hazug,
ellenség,
alávaló, vagy
dicső - és vajon még mi minden más...
SZÉDÍTŐ SZÁGULDÁS A VÉGÁLLOMÁSIG - ÉS MÉG TOVÁBB!
VADONATÚJ, ELKÉPESZTŐEN IZGALMAS KALANDSOROZAT ELSŐ KÖTETE
A "RAGADOZÓ VÁROSOK" SZERZŐJÉTŐL

• Language: Magyar
• Publisher: Móra Kiadó
• Release date: Mar 15, 2021
• ISBN: 9789634864394

Book preview

PHILIP REEVE

CSILLAGVONATOK

RAILHEAD

img1.png

MÓRA KÖNYVKIADÓ

A mű eredeti címe:

RAILHEAD

© Philip Reeve, 2015

Railhead was originally published in English in 2015.

This translation is published by arrangement with Oxford University Press.

Fordította:

AJKAY ÖRKÉNY

A szöveget gondozta:

JÁRDÁN CSABA

Borítóterv:

KOVÁCS PÉTER

Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása, másolása, egyéb engedélyköteles felhasználása – beleértve a kiadvány digitalizálását és ily módon történő többszörözését, nyilvánossághoz közvetítését – szigorúan tilos!

A kiadó könyveit kedvezménnyel megrendelheti webáruházunkban:

www.mora.hu

Hungarian translation © Ajkay Örkény, 2018

Hungarian edition © Móra Könyvkiadó

Móra Könyvkiadó

1950 óta családtag

Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

ISBN 978 963 486 439 4 (epub)

ISBN 978 963 486 438 7 (mobi)

Kiadja a Móra Könyvkiadó Zrt.,

Janikovszky János elnök-vezérigazgató

Felelős szerkesztő: M. Szabó Csilla

Műszaki szerkesztő: Somos Péter

Elektronikus változat: Farkas István

Móra Könyvkiadó Zrt., Budapest, 2020

E-mail: [e-mail] • Honlap: www.mora.hu

Sarah Reeve-nek, mint mindig

ELSŐ RÉSZ

CSILLAGKÖZI EXPRESSZ

1

Hallga csak…

Épp a Harmónia utcán futott, amikor meghallotta. Eleinte halk volt, de aztán egyre tisztábban szólt, túlszárnyalta az utcák moraját. Odakint a sötétben, túl a városon szirénahang búgott fel magányosan, akár a bálnák éneke, ő pedig erre a hangra várt. A Csillagközi Expressz bedübörgött az Arany Elágazás felől, és jöttében dalolt.

Az ő sietsége így már egészen természetesnek hatott: már nem is tetthelyről menekült, csupán a vonatot akarja elcsípni. Csupán Zen Starling volt; vékony, barna srác, aki riadt tekintettel, kabátja zsebében a lopott ékszerrel iszkolt a Harmónia utcán, átcikázva a hol itt, hol ott megnyíló és összezáruló tömegen. Arcát időnként kirajzolta az ódon üvegházak közt csüngő lámpafüzérek fénye, ahogy hátra-hátrapillantva szemmel tartotta az őt hajszoló drónt.

***

Ki hitte volna, hogy az aranyműves drónt uszít utána? Eddig úgy tudta, az Ambersai Bazár kereskedői eltűrik a tolvajlást, feltéve, hogy a tolvaj csak ritkán lop ugyanabból a boltból. Mintha még portékájuk időnkénti megdézsmálását is méltányosnak találták volna cserébe azért, hogy árusíthatnak a keleti szárnyvonalak legnagyobb piacán. A Bazár emberemlékezet óta ígéretes vadászterületet nyújtott e roppant város aljanépéből mindazoknak, akik hozzá hasonlóan fiatalok voltak, merészek és becstelenek.

Az Ambersai nagy hold volt. Anyabolygójának piszkossárga korongja éber szemként meredt odafentről a nyüzsgő utcákra, ám az üzletek külső pultjairól eleséget vagy karkötőket elcsenő Zent valahogy sosem vette észre. Az árusok viszont néha igen, és fenyegetéseket kiáltozva, bambuszbotot suhogtatva meg is kergették. De pár utcasarok után többnyire felhagytak az üldözésével, és mindig talált tömeget, amelyben el tudott tűnni. A Bazárban nappal és éjjel is nyüzsgött a nép: nemcsak a kávézókban, a bárokban és a szexboltokban, de a mesteremberek és fémkereskedők standjainál is. Az utóbbiakból egy teljes kerületnyi kínálta a mélyűri bányatársaságoktól felvásárolt nyersanyagot. Az Ambersai helyi aszteroidaöve úgy tele volt nemesfémekkel, akár egy drága nyaklánc.

A dolgok véletlen egybeesése folytán aznap éjjel ő is pont egy drága nyakláncot emelt el. Még a zsebén át is érezte: neki-nekiütődött a csípőjének, miközben az állomáshoz és a közelgő vonathoz vezető csúszós lépcsősoron nyargalt lefelé.

Általában kevesebbel is beérte. Az Ambersaira tett útjain rendszerint néhány bokaperec vagy orrkarika volt a zsákmánya. De amikor észrevette az aranyműves pultján fekvő nyakláncot, úgy érezte, vétek lenne kihagyni egy ilyen jó lehetőséget. Az aranyműves asszonyság a nyakláncot épp szemlélő vásárlóval tárgyalt, és más, még értékesebb holmikat próbált a figyelmébe ajánlani. Az áruvédelemre felbérelt embere őrködés helyett sportműsort vagy háromdét nézett fejpánttal és olyan üveges tekintettel, amely a videófolyamot közvetlenül a látókérgükkel befogadókra volt jellemző.

Mielőtt Zen agya felfogta volna, mire készülnek az ujjai, már le is nyúlta és a kabátjába rejtette a nyakláncot. Aztán félrefordult, és igyekezett lazának tűnni, miközben ismét elvegyült a tömegben.

Húsz lépést sem tett meg, amikor valaki az útjába állt. Mivel leszegett fejjel ment, így először csak a lány vaskos bakancsát, piros esőkabátját és a dereka köré kötött övet pillantotta meg. Felemelte a tekintetét. Az esőkabát kapucnijának árnyékában kislányos arc halvány körvonala sejlett fel, de e pillantásnál többre már nem maradt ideje. Az aranyművesnek addigra feltűnt, hogy meglopták, és az őr is észbe kapott: visszanézte a stand biztonsági videóját, és látta rajta, ahogy ő elemeli a nyakláncot.

– Tolvaj! – rikoltotta az aranyműves, az őr pedig bambuszbotot ragadott, és a tömegen át Zen felé nyomult.

– Gyere velem! – szólt a lány.

Ő ellépett mellette. A lány meglepő erővel lecsapott rá, és megmarkolta a karját; ő megtántorodott, de kitépte magát a szorításból. Háta mögött már hallatszott a vásárlókat félretaszigáló botos őr ordítása.

– Zen Starling! – kiáltotta a piros kabátos lány. De nem, ezt nyilván nem kiálthatta. Biztos rosszul hallotta. Hiszen honnan is tudhatná a nevét? Rohanni kezdett, és felszívódott a Harmónia utca tolongásában.

Már kezdte azt hinni, hogy megúszta, amikor meghallotta a légcsavarok cserregését, és hátranézve meglátta a drónt, amely úgy lebegett a járókelők feje felett, mint valami nagy cserebogár. Csillogó, ijesztő és katonainak tűnő gépezet volt, páncélján ide-oda siklott a neonlámpák visszfénye, lézerszemei vörösen izzottak. Az alján levő baljós gubókban Zen fegyverzetet gyanított. Ha a drón utoléri, és egyebet nem is tesz vele, a fotóját és a tartózkodási helyét fellőheti a helyi adatbárkára, ez pedig a nyakára hozná a zsarukat vagy az aranyműves gorilláit.

Így hát kékről feketére kapcsolta át ómódi flanel okoskabátja színét, és befúrta magát a tömegbe, miközben fülelt, hogy hallatszik-e már a vonat dala.

***

Ambersai állomás: a pazar színházhoz illő magas homlokzaton kék fénnyel lángolt a bejárat felett függő K-Bahn embléma. Megafonhangok állomásnévsorokat dörögtek. A kültéri lámpák alatt bagolylepkék és kaptárszerzetesek, na meg koldusok, utcakölykök és utcazenészek rajzottak. Emitt árusok kínálgattak főtt tésztát, gyümölcsöt és fűszeres teát, amott utasra vadászó riksasofőrök civódtak. És aztán, túlzengve lármát és karattyolást, felbődült a vonathang.

Zen átkelt a peronzáron, és kifutott a peronra, amely mellé épp akkor állt be az Expressz. Elsőként a fényes vörös-arany lemezekkel burkolt, hosszú törzsű, hatalmas Helden Hammerhead mozdony gördült be. Majd kivilágított ablakok sora következett, és két peronangyal, amely kóbor szivárványként villódzott a kocsik oldalán. Néhány mellette álló turista az angyalokra mutogatott, és pocséknak ígérkező fotókat készített. Ő kitartott a helyén a K-Bahn utazóinak forgatagában, és bár legszívesebben hátranézett volna, tudta, hogy nem szabad megtennie. Ha a drón ott van, akkor épp erre, egy bűntudatos kifejezéssel hátraforduló arcra vár.

Az ajtók szétnyíltak. Zen a leszállók mellett benyomult az egyik vagonba. Odabent édes illat terjengett, mintha a vonat egy tavaszidőben járó bolygóról érkezett volna. Az ablak mellé ült, és a lábától a kerámiapadlón át a kopottas üléskárpit mintázatáig mindenhová nézett, csak az ablakon túlra nem, pedig leginkább oda szeretett volna. A többi utas ingázó volt, meg néhány motorikfutár, amely a gépagyába zsúfolt adatokkal a vonal távolabbi állomásain lévő egy-egy céghez igyekezett. A vele szemközti dupla ülésen elterülve és egymást átkarolva két tini aludt: sínkószák a K’mbussiról vagy a Galaghastról. Gazdagnak és jóképűnek tűntek, akár a háromdé-sztárok. Zenben felötlött, hogy leszálláskor magával viszi a táskáikat, de ezen az éjjelen ki-kihagyott a szerencséje, és inkább úgy döntött, nem kockáztat.

A vonat nekiindult, olyan finoman, hogy alig vette észre. Aztán az Ambersai állomás lámpásai elmaradoztak, felerősödött a hajtóművek dübörgése, és felgyorsult a kerekek ritmikus csattogása. Óvatosan kikémlelt az ablakon. Eleinte, a belső tükröződések és a kint tovasuhanó városi fények zűrzavarában nehéz volt bármit is kivenni. Aztán ismét észrevette a drónt: ablakmagasságban, a vonatéval azonos tempóban repült, rotorlapátjai szilánkokra szeletelték a fényt, miközben seregnyi szeme, kamerája és ki tudja még mije mind rá meredt.

A vonat befutott egy alagútba, és ő már csak saját vékony tükörképét bámulhatta: a vagon ringását követve remegő, kiugró arccsontokat és a bagolylepkék szárnyfoltjaihoz hasonló nagy, üres szemeket.

A vonat felgyorsított. Süvítése nőttön-nőtt, mígnem hangtalan dörrenéssel – afféle csendrobbanással – átszáguldott a K-kapun, és minden megnyugtatóan furcsa lett. Egy időtlen pillanatra Zen kilépett az univerzumból. Úgy érezte, zuhan, noha nem volt már semmiféle „lefelé", amerre zuhanni lehetett volna. Az üres ablakokon túl fellobbant valami, ami nem egészen volt fény…

Aztán újabb csendrobbanás, és a vonat kicsusszant egy másik, hétköznapi alagútból, és lassított egy újabb, hétköznapi állomás előtt. Ezen a bolygón kisebb gravitáció és fényes nappal fogadta az utazókat. Zen kényelmesen hátradőlt az ülésben, és elvigyorodott, mert maga elé képzelte a hoppon maradt drónt, ahogy visszafordul az Ambersai üres alagútjából, innen ezer fényévnyire.

2

A K-kapu nevében a K betű a „KH"-nak is rövidített Kficat-haDerech kifejezésre utal, ami az Ó-Föld egyik nyelvén annyit tesz: „Az út megrövidítése". A kapu működését csak az Őrzők ismerik. Vonatra szállsz, az átmegy a K-kapun, és máris másik világba cseppensz, ahol a nap, amely egy perce sütött rád, már csak apró csillag az égen. Ilyen messzire űrhajóval utazni tízezer évbe is beletelne, ám a K-vonatnak ez csupán pár másodperces ugrás. A kapukon nem lehet sem átgyalogolni, sem kocsival áthajtani. Rakéták és lövedékek ugyanúgy nem jutnak át rajtuk, mint a lézersugarak vagy a rádióhullámok. A K-Bahnon kizárólag vonatok közlekedhetnek: a Birodalom vén, bölcs vonatai, sárkány-szépségesek, amelyek sebesség-ről és távolságról álmodnak, miközben vágtatnak világról világra.

Manapság a legtöbben olyan nemtörődömséggel utazgattak egyik naprendszerből a másikba, mintha városon belül, a kerületek között közlekedtek volna. De Zen azok közé tartozott, akik még érezték az utazás varázsát, és azon az éjszakán, mint mindig, arcát az ablaknak szorítva nézte az elsuhanó világokat.

Csendrobbanás. Tarakat: kövér holdak, gőzt pöfögő kémények. (A vonat megállás nélkül haladt át.) Csendrobbanás. Nyárnak Élete: lent öböl, fent fehér utcák; hogy ilyen helyen élhessen, arról ő legfeljebb csak álmodhatott. Csendrobbanás. Tusk: türkiz égbolton gigászi gázbolygók, félrecsapott szalmakalapok karimáját idéző ferde gyűrűkkel. A Tusknak jó nagy volt a piaca. Lehet, hogy legközelebb ott kéne próbálkoznom, és Ambersait a biztonság kedvéért kicsit hanyagolnom, gondolta. Vagy talán az egész K-Bahnt kerülnie kellene egy darabig; akad bőven lopnivaló odahaza Szurdokban is.

De tudta, hogy úgysem fogja kerülni a vasutat. Nővére, Myka szerint ő sínkósza, akinek úgy kell a K-Bahn, mint drogfüggőnek a szer. Ezzel maga Zen is egyetértett. Nem pusztán lopni járt a vasútvonalakra, hanem azért, mert imádta a változó tájakat, az alagutak bömbölő feketeségét és a kapuk szikrázását. És mindenekfelett imádta a vonatokat, a nagy mozdonyokat: mind egyéniségek voltak, komorabbak vagy kedvesebbek, de mindet az a mély öröm fűtötte, amelyet ő is érzett, ha vasúton utazott.

A mozdonyokat nem érdekelte, milyen szerelvényt húznak. Csillogó személyvagonok vagy rozzant tehervagonok, nekik egyre ment. És rendszerint az utasokkal sem igen törődtek, noha volt bennük romantika, és sok rege szólt arról, hogy szökevény szerelmeseket vagy daliás tolvajokat segítettek útjukon. És ha a vonatra néhanapján egy gyilkos vagy a betétesek pénzével meglépő bankár szállt fel, a mozdony az első állomáson riasztotta a hatóságot, vagy egyszerűen ráeresztette saját karbantartó robotpókjait a bitangra…

Zen ezen tűnődött, miközben a Csillagközi Expressz átrobogott az utolsó kapun, és az alagút hosszú sötétjét egy pályaudvar tágas tere váltotta fel. Ablaktalan várost formázó konténerhalmok, kerámialapokon felfénylő hűvös tükörképek, ablakok előtt elvillanó állomásnévtáblák következtek, majd a vonat kellemes hangon bemondta:

– Szurdok, végállomás. Szurdok. Szíveskedjenek elhagyni a vonatot!

A peronra lépve észrevette, hogy néhány karbantartó pók inal végig a vagonok tetején. Láttukra eltöprengett, hogy a drón vajon leadta-e az adatait a vonatnak, mielőtt az elhagyta az Ambersait. Lehet, hogy a vonat most majd felnyomja, mert nem találta eléggé daliásnak vagy romantikusnak, vagy mert megsajnálta a kifosztott aranyművest. A peronon ballagva elképzelte, ahogy a soklábú robotok rávetik magukat, és harapófogóikkal szétszaggatják − vagy csak lefogják, amíg oda nem érnek a helyi rendőrök.

De egyiket sem tették. Megint hagyta, hogy a félelmei magukkal ragadják, ahogy Mamussal szokott történni. Oda kell figyelnem erre, gondolta; tudta, hogy a túl sok képzelgés hova vezethet. A robotok mentek a dolgukra, ellenőrizték a kocsik közötti vonókapcsokat, rendbe hozták a vonat fényezésének karcolásait. Ő pedig, alig maréknyi másik utas és a nyomukban iparkodó gurulós bőröndök társaságában, a peronzáron át elhagyta az állomást. Úgy tűnt, senkit sem lelkesített fel túlságosan, hogy Szurdokon kellett leszállnia.

***

A Zennek otthont adó város meredek falú árokra hasonlított. Szurdok házai és gyárai az állandó viharoktól sújtott, egykapus Angkat bolygó egyik mérföldnyi mély kanyonjának falain, egymás hegyén-hátán emelkedtek. Helyszűkében az épületek felkuporodtak minden hozzáférhető kiszögellésre, feltapadtak a szirtekre, és ellepték a hidakat, amelyek átíveltek a sziklafalak közti szakadékon – a szakadékon, amelyben szutykos eső verte a mindenfelé csüngő kábeleket és a himbálózó neonfeliratokat, és a szmogban légitaxik, kompok és bérlimuzinok repkedtek hangos rotorcsattogással. A meredeken feltornyozott épületek közt ezernyi vízesés zubogott a mélyben rejlő folyó felé, mind hozzáadva saját zúgását az ipari zóna sokféle zajához. Szurdokot a lakói Robajvárosnak nevezték.

Szabványidőben számolva Zen épp csak tízéves múlt, amikor ideköltöztek Mamussal és Mykával. Korábban a Santherakin laktak, még korábban a Qalaton, és hogy előtte merre, azt már felidézni sem tudta. Olyan sokfelé, hogy a silány lakásokról és a mindig más égboltról csupán elmosódó emlékei maradtak. A korábbi lakhelyeikről általában sietve távoztak, mindig azok elől menekülve, akik Mamus szerint a nyomukban voltak. De Szurdokra érve Myka és Zen már kezdett rájönni, hogy az üldözőik csupán az anyjuk képzeletéből kiszivárgó rémálmok, akárcsak a „gondolathullámok", amelyeket Mamus időnként a falakból és ablakokból kiáramlani vélt. Így hát innen már nem mentek tovább, és amennyire tőlük telt, megpróbáltak Mamusról gondoskodni. Myka gyári munkásként jutott álláshoz, az öccsét viszont a pénzkereset könnyebb módjai vonzották.

Ám annyira azért nem is voltak könnyűek ezek a módok. Eléggé megviselte a hajsza, ott az Ambersai Bazárban. A lopott nyaklánc az állomásról kijövet még mindig húzta a kabátzsebét, mintha balszerencsét akarna hozni rá. Szeretett volna megszabadulni tőle, ezért a neonpocsolyák és a sistergő vízesések között eltrappolt az utcába, ahol Bogaras Bácsi boltja állt.

A drónt, amely kameráit esőn, párafüggönyön és tömegen át rászegezve követte, Zen nem vette észre.

***

Bogaras Bácsi valójában nem is bácsi volt, hanem kaptárszerzetes. A testét kolóniába gyűlt nagy, barna bogarak alkották, amelyek a gallyakból, madzagból, csirkecsontokból maguknak összetákolt, nagyjából emberforma vázon mászkáltak. Millióan lehetnek, gondolta Zen, miközben kezében a nyaklánccal a bolt mögötti félhomályos, szűk irodában álldogált. Bogaras Bácsi koszos zsákvászon csuhája alól zizegés hallatszott. Csuklyája árnyékában az arc mint holmi papírfalú darázsfészek vagy mint három helyen is kilyukasztott lepény derengett: a két szemrés és a rojtos száj mögött a sötétben csillámló bogártestek hemzsegtek. A szájnyílásból szóló hangot ezernyi egymáshoz súrlódó fűrészfogas rovarláb keltette.

– Ez szép darab, Zen. Szebb, mint a szokásos szemét, amit általában hozol.

A maszk nyílásain át hosszú rovarcsápok integettek a fiú felé. A legtöbb kaptárszerzetes a K-Bahnon tett végtelen és titokzatos zarándokutakkal töltötte az idejét. Kereskedelemmel csak elvétve foglalkoztak, de Bogaras Bácsi remekül értett hozzá; ugyanolyan jól alkudozott, mint bármely ember.

– Kétszáz – zümmögte.

Ez legalább százzal kevesebb volt, mint amennyit Zen remélt, de fáradt volt, és meg is utálta már a nyakláncot, így hát letette Bogaras Bácsi mocskos pultjára. A vászonköpeny alól rovarokkal borított, ormótlan ruhafogaskéz emelkedett fel, és az ékszer után nyúlt.

Zen kilépett a bolt ajtaján, és közben megszámolta a kötegnyi bankót, amelyek mindegyikén a Császár videoarcképe mosolygott. Aztán hazaindult, ugyanazzal az érzéssel, mint mindig, ha végzett – mintha kurta szabad szárnyalás után térne vissza a kalitkába.

Elfeledkezett arról, hogy hátranézzen. Nem látta, ahogy a drón a neonködből leereszkedik Bogaras Bácsi boltjára. Odabentről fény villant, kurta csörömpölés hangzott, majd a drón ismét előbukkant, és mindaddig ott lebegett, amíg oda nem ért egy piros esőkabátos lány, aki felpillantott rá. A gépezet megdöntött rotorokkal Zen után lódult, a lány pedig követte, gyalog.

3

Starlingék abban az évben a Híd utcában laktak, ahol alacsony volt a lakbér, és az egész kerület Szurdok egyik vézna függőhídjára épült. Itt a házak mind génmódosított majomkenyérfamagvakból kikelt bioépületek voltak: úgy kuporogtak a hídon, mint melegebb égtájakra vágyódó, bús elefántok. Legtöbbjük felmagzott, és kusza erkélyeket meg semmirevaló, gumós kis nyúlványokat hajtott. Zen családja az egyik ilyen ház legfelső szintjét bérelte. Úgy laktak a kanyargós folyosóról találomra nyíló formátlan szobákban, mint három bogár egy tölgygubacsban. Bejárati ajtóként nagy műanyag ládaroncsot használtak, amelyen halványan még látszott egy khoorsandi vasúti teherfuvarozó cég emblémája.

Zen belökte a műanyag ajtót, és belépett. A fakuló szőnyegeket és a burjánzó falakat sápadt, sárgás fény világította meg. Volt idő, amikor a lakást Myka, a nővére igyekezett otthonossá tenni. Naponta kitakarított, és holografikus tapétákkal is próbálkozott, amelyek a nappalit a Nyárnak Élete tengerpartjává vagy a Kristály-hegység rétjévé varázsolták, főleg, ha az ember nem törődött az alsó szomszédtól felharsogó bhangra-zenével. De Mamus számára, aki a partoktól és rétektől éppúgy rettegett, mint a csupasz falaktól, mindez nem sok különbséget jelentett. Amikor Myka külön műszakokat is vállalt, és nem jutott már ideje a házimunkára, Zennek nem volt kedve átvenni tőle. A mosogatóban kupacba gyűltek az edények, az ablakkönyöklőket ellepték a döglött legyek, a tapéta pedig már rég felmondta a szolgálatot.

Mamus a szobába lépő fiúra emelte rémült tekintetét. Vékony szálú, őszülő fürtjei zilált irkafirkaként rajzolódtak ki a háta mögötti ablak fényében, és így szólt:

– Visszajöttél! Már azt hittem, sosem térsz vissza… hogy valami történt veled…

– Mindig ezt hiszed, Mamus. Akkor is ezt mondod, ha öt percre lemegyek kaját venni.

(És egyszer majd igazad lesz, tette hozzá gondolatban. Nemsokára összeszedi a bátorságot és a pénzt ahhoz, hogy egy napon végleg lelépjen innen, és a Csillagközi Expresszel elmenjen egészen az Arany Elágazásig, aztán még tovább…)

– Biztosra vettem, hogy elkaptak! – zsémbelt az anyja. – Azok…

Myka is átjött saját szobácskájából, ugyanabban a szürke overallban és ugyanabban az arcára is kiülő mogorva hangulatban, amelyben mindennap dolgozni ment a gyárnegyedbe. Szemlátomást nem örült túlzottan öccse felbukkanásának.

– Merre jártál?

– Erre-arra.

– Vonatoztál?

– A vonatok is benne vannak! – vágott közbe Mamus. – Meg az Őrzők is. Az Őrzők mindent látnak.

– Történik elég sok minden a bolygókon, nem valószínű, hogy az Őrzők majd pont hármunkat fogják figyelni – felelte Myka fáradtan.

A nővére egészen más volt, mint ő. Az is lehet, hogy csak féltestvérek voltak: Mamus sosem mondta el, ki az apjuk, és ők sem kérdezték. Myka vállas, széles csípőjű, termetes lány volt, Zennél magasabb, sötétebb bőrű; fekete üstökéből vad szikrák pattogtak, ha nekiesett a fésűvel. Tudta, hogy az öccse miket csinál a K-kapukon túlra tett kiruccanásai során, és nem helyeselte. De Bogaras Bácsi pénzét sosem utasította vissza, mert anélkül még a Híd utcai életszínvonal felére sem futotta volna nekik.

– Ma is kikészült – újságolta, Zen tolvajtúráiról inkább Mamusra terelve a szót. – Mire megjöttem, teljesen beparázott…

– Megint ránk találtak – motyogta Mamus. – Kihallgatnak minket a falakon keresztül.

– Semmi baj, Mamus! – csitította Myka szelíden. Nem mintha Zen nővérét úgy általában szelídnek lehetett volna nevezni. Ő úgy „általában" mindenkire haragudott: az öccsére, a munkatársaira, a munkahelyére, a cégfamíliákra, a császárra, sőt még magukra az Őrzőkre is. Részt vett a motorikellenes zavargásokban, és Zen néha rajtakapta, amint tiltott röpiratokba mélyedve forradalomról ábrándozik. De az anyjukkal szemben Myka mindig megőrizte az önuralmát.

– De mennyire hogy baj van! – nyafogta Mamus. – Figyelnek minket! Innen is el kell majd mennünk…

– Senki nem figyel minket, Mamus – bizonygatta Myka, és kezét gyengéden az anyja vállára tette, de Mamus ingerült szisszenéssel lelökte onnan.

Zen nem tudta, a nővére honnan meríti a türelmét. Talán onnan, hogy idősebb, és emlékszik Mamusra azokból az időkből, amikor még fékezhető volt anyjuk képzelete, nem vadászott rá senki, és a falak sem füleltek utána. Myka csak sajnálta Mamust. Zen is sajnálta ugyan, de leginkább dühöt érzett. Dühítette, ahogy az anyja téveszméi kihatottak az egész életére. És az is dühítette, hogy az anyja milyen sok éven át elhitette vele a képzelt összeesküvéseit.

– Most is ott vannak kint, és minket lesnek! – nyöszörögte Mamus.

Zen az ablakhoz lépett, és kikukucskált a párás cellulózrétegen át.

– Mamus – kezdte –, nincs ott senki…

Aztán elakadt a szava.

A hídra nézett, amely szűk utcaként futott odalent a bioházsorok között, és tele volt járókelőkkel. Mykához hasonló, nappali műszakos munkások baktattak hazafelé a gyárnegyedből, az ellenkező irányban éjszakai műszakos kollégáik masíroztak dolgozni. Riksák és lebegő mágneskocsik evickéltek előre az ázott esőköpenyek, kalapok és esernyők áradatában. És az utca túloldalán, mozdulatlanul, ott állt a piros kabátos lány, és egyenesen őrá meredt.

***

Mielőtt egy vonat áthalad a K-kapun, és a kerekei a K-Bahn normál vágányáról a kaput metsző ősi, különös, súrlódásmentes sínekre gördülnek át, minden elnémul egy pillanatra, amely olyan rövid, hogy csak a sínkószák érzékelik. Amikor Zen felismerte a lányt, pontosan ugyanezt érezte: szívdobbanásnyi csendet, amely után már más a környező világ.

– Nincs ott senki – mondta, miközben igyekezett a hangjából száműzni a félelmet. Hátralépett az ablaktól, noha nem tartotta valószínűnek, hogy a lány láthatná őt. Nem vette le róla a szemét: vajon hogyan követte idáig? A lány is biztos ugyanazzal a vonattal jött el az Ambersairól. De mégsem jöhetett azzal, hiszen nem látta Szurdokon kiszállni. Nem lehet ugyanaz a lány…

És ekkor a lány felemelte az arcát, mintha az ő szemébe akarna nézni, és bár az arcvonásai továbbra is elmosódtak az esőfüggöny mögött és a kapucnija alatt, Zen már biztosan tudta, hogy igenis ugyanaz a lány.

Ő mondta neki azt, hogy „Gyere velem!".

És a nevét is tudta.

Mi lehet ez a lány? Rendőr? Orgyilkos? Tuti, hogy az aranyműves küldte, gondolta. Ez nem tűnt túl észszerűnek, hiszen ő csak egy nyakláncot lopott, arra meg rögtön fizet a biztosító, amint a cucc kiment a K-kapun. De más magyarázatot nem talált. Az Ambersai aranyművesei ma már nyilván bérgyilkosokkal kerestetik azokat, akik loptak tőlük.

A lány átvágott az utcán a házuk felé.

Myka Mamust kérdezgette, mit kér vacsorára. Ha Mamus rosszul lett, mindig azt hitte, nincs pénzük élelemre, és bármikor kifogyhat a víz meg az energia. Nem volt hajlandó enni, és azt akarta, hogy más se egyen. Myka továbbra is türelmesen tudakolta, kér-e egy kis zöld curryt. Zen töprengett, hogyan figyelmeztethetné a nővérét a kémre anélkül, hogy Mamus meghallaná, és még jobban megrémülne.

Úgy rémlett neki, árny libben el az ablak piszkos cellulózlapja mögött. Ha nem az a rohadt, lerázhatatlan drón volt az Ambersairól, akkor csak annak a tökéletes másolata lehetett.

Hasra vágódott. Mamus felsikoltott. Ugyanabban a pillanatban valaki bekopogott a lakás műanyag ajtaján, és bekiáltott:

– Zen Starling!

Ő a nappalin át négykézláb saját szűk szobájába inalt, miközben a fejével nemet intett a rápillantó Mykának. Aztán mintha bújócskázna, behúzódott az árnyékba, és lapult, ahogy csak bírt. Hallotta Mamus siránkozását, majd a nyíló bejárati ajtó nyikorgását és a nővére hangját:

– Nincs itt – mondta Myka, aztán hozzátette: – Megrémíted az anyámat, felfogtad?

A lány felelt valamit, de olyan halkan, hogy Zen nem értette. Aztán megint Myka hangja hallatszott, dühödtebben:

– Nincs itt! Tűnés! Mi itt Szurdokon utáljuk a fajtátokat!

Zen körbenézett a szobájában. Vetetlen ágy, szétdobált ruhák. Cuccok a gyerekkorából: a játék vonatai meg a bross, amit hétéves korában csent egy bódéból a McQue Elágazáson. Az ötletszerű brosslopást hatheti bűntudat és szorongás követte. A végén jött rá arra, ami szerint azóta is él: lehet úgy másoktól holmikat szerezni, hogy ne kapjanak el.

De úgy tűnt, tévedett, és most utoléri a megtorlás. Hallotta, ahogy odakint elcsetteg a ház körül keringő drón. Myka ismét közölte a látogatójukkal, hogy öccse nincs itt. Mamus rikácsolt, dühösen és rettegve, de a szavait nem lehetett kivenni.

Zen ágya felett is volt ablak: maszatos és elvastagodott, akár a lakás többi ablaka, de elég nagy ahhoz, hogy egy elszánt ember átnyomakodhasson rajta. Nem szánták nyithatónak, de kiderült, hogy mégis az, ha jól megütik. Az ablak kifordult a keretből, és pár növényi roston lógott. Mielőtt a drón körbeért volna, Zen fürgén a