A Gömb

By Balázs Zágoni

Az Európai Unió felbomlik. Az országok városállamokra esnek szét, a nyugdíjasok első lázadását újabbak követik, megjelenik a röghöz kötés és a neojobbágyság. A gyerekek öröklik szüleik adósságait, ezért csak egyetlen módja van, hogy az ember ne legyen haláláig a Város szolgája: ha csatlakozik a falon kívüli kolóniák egyikéhez.
A tizenhárom éves Vik egy gombászkolóniában él, az egy évvel idősebb Ajla pedig a Városban. A fiú minden nap a túlélésért küzd, a lánynak sejtelme sincs, mi történik a falon túl. Mielőtt a sorsuk összefonódik, Vik találkozik a rejtélyes eredetű Gömbbel, és ez örökre megváltoztatja az életét.
A Fekete fény sorozat első kötete eredeti hangú kalandregény, amely egy számunkra ismerős vidék lehetséges jövőjébe vezeti el olvasóit.

• Language: Magyar
• Publisher: Móra Kiadó
• Release date: Mar 8, 2021
• ISBN: 9789634861089

Book preview

cover.jpg

FEKETE FÉNY

A GÖMB

ZÁGONI BALÁZS

MÓRA KÖNYVKIADÓ

IMPRESSZUM

Borítóterv: Papp Beatrix

Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása, másolása, egyéb engedélyköteles felhasználása – beleértve a kiadvány digitalizálását és ily módon történő többszörözését, nyilvánossághoz közvetítését – szigorúan tilos!

A kiadó könyveit kedvezménnyel megrendelheti webáruházunkban:

www.mora.hu

© Zágoni Balázs, 2018

© Móra Könyvkiadó, 2018

Móra Könyvkiadó

1950 óta családtag

Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

ISBN 978 963 486 108 9 (epub)

ISBN 978 963 486 109 6 (mobi)

Kiadja a Móra Könyvkiadó Zrt.,

Janikovszky János elnök-vezérigazgató

Felelős szerkesztő: Dóka Péter

Műszaki szerkesztő: Bublik Zita

Elektronikus változat: Farkas István

Móra Könyvkiadó Zrt., Budapest, 2018

E-mail: [e-mail] • Honlap: www.mora.hu

ELSŐ RÉSZ

1.

Bögölydrónok

Apa megtanított arra, hogy a bögölydrónok elől nem lehet csak úgy elbújni. A testhőd akkor is elárul, ha teljesen mozdulatlanul fekszel. A beton viszont jó, mert véd a kamerától meg a hőérzékelőktől is.

Mozdulatlanul lapulok egy nagy betoncső belsejében, ami valamikor talán szennyvízcsatorna akart lenni, aztán itt maradt haszontalanul az erdő közepén. Azon gondolkodom, vajon látja-e a drón a barna hátizsákomat, ami lecsúszott rólam, amikor beugrottam a csőbe, és meg tudja-e különböztetni a nedves levelek rozsdabarnájától. Mielőtt elindultunk, Apa végig a drónokról beszélt, de egy szóval sem említette, hogy már ilyen közel húzódik hozzánk a Tiltott Övezet határa. Pedig én a drónokkal egész jól elboldogulok. Tény, hogy három éve, amikor megjelentek a bögölydrónok, mindegyik kolóniában nagy riadalmat keltettek. Korábban csak azok az apró drónok léteztek, négy kis propellerrel, amelyeket évtizedekkel ezelőtt fejlesztettek kisebb árucikkek házhoz szállításához. Aztán észrevettem, hogy ezek a drónok egyre gyakrabban röpködnek felénk, az erdő és a kolóniák felé, ahol nem jellemző, hogy bárki bármit is rendelne. Errefelé nincsenek se utcanevek, se házszámok, sőt az ittenieknek bankszámlájuk sincs, maximum régi és megfizethetetlen adósságuk a Városban. Napnál világosabb, hogy ezek a drónok a városi rendőrségnek kémkedtek, és így egyre több gondot okoztak a ketyerészőknek, a szemétválogatóknak, de még a magunkfajta egyszerű gombászoknak is.

Az élelmes fémgyűjtők viszont hamar megtalálták a drónok gyenge pontját: ha már leszálltak, és föléjük tartasz egy faágat, nem fognak újra felszállni, mert az ágat akadályként érzékelik. És akkor könnyen megfoghatók. A feketepiacon jó pénzt kapni egy ép drónért, ezért elkezdték összefogdosni őket, egy időre meg is ritkultak a fejünk fölött ezek az őzlábgombánál alig nagyobb repdeső gépecskék. Egészen addig, amíg úgy három éve meg nem jelentek a bögölydrónok. Nem a formájuk, hanem a hangjuk miatt kapták ezt a nevet. Akkorák, mint egy szemeteskuka, sugárhajtóművel közlekednek, és fel vannak szerelve gázzal, lézerrel, de még lőfegyverrel is. Viszonylag magasan repülnek, és szkennelik a környéket, ám néha látszólag minden ok nélkül leereszkednek pár méterre, és ott lebegnek.

Apa egyszer látta, amint egy bögöly rátámadt egy csapat fémgyűjtő fiúra, nem lehet tudni, hogy megdobálták-e a drónt, vagy csak az öklüket rázták felé. A bögöly gázt fújt, a gyerekek menekülni próbáltak, ketten összeestek, őket a társaik otthagyták. Tény, hogy egy bögölydrónt nem lehet megfogni és eladni a ketyerepiacon két használt napelemért vagy egy negyed disznóért. Gyorsabb, nagyobb és sokkal veszélyesebb, mint az elődje. Viszont jóval hangosabb is, ezért idejében meghallja az ember. Én mindig meghallom legalább fél perccel azelőtt, hogy ideérne. És mindig találok valamit, ami alá vagy mögé elbújhatnék.

Ez a mostani bögölydrón viszont sehogy sem akar elhúzni. Itt zúg közvetlenül a fák ágai fölött, úgy dübörög tőle a betoncső, hogy már fáj a fülem. Bent a csőben is kavarognak a falevelek. Felemelem a fejem, és közelebb kúszom a cső egyik végéhez. Anélkül, hogy kidugnám a fejem, kikémlelek, és módszeresen végigpásztázom az erdőt. Galyat azóta nem láttam, mióta a töltés innenső oldalán belerúgott abba a dróthuzalba, ami valószínűleg az egész riasztórendszert beindította. Annyi gaz meg szemét volt a töltés mellett, és annyira siettünk a közeledő tehervonat miatt, hogy nem figyeltem a tiltó táblákra – már ha egyáltalán voltak. Apa hasonló helyzetben mindig rám kiáltott: „Emeled a lábad, fiam, mert sem csapdába lépni, sem drótba, ágakban botolni nem akarsz!" De Galynak nincs apja, aki megtaníthatta volna ilyesmire. A drón gyorsan közeledett, éppen a sínek fölött, így hát futottunk befelé az erdőbe.

Bokit nem látom sehol. Galyat az utolsó pillanatban veszem észre. Egy nagyobb fa mögött lapul alig három méterre tőlem, csak az ujjait látom, amint görcsösen kapaszkodnak a fa kérgébe. Nem tudom, hogy ő meglátott-e engem. Most jó helyen van, a drón nem veheti észre, de ha a bögöly kicsit ellebeg jobbra, akkor bajban lesz. Megfordulok, és elkúszom a cső másik végéig, szétnézek ott is, amennyire lehet. Itt kevesebbet látok az erdőből, a szűkebb panorámát alaposabb szemlélődéssel próbálom pótolni. Hátha észreveszem Bokit. Néhány perc eredménytelen szemmeresztés után visszatérek az eredeti helyemre. Úgy döntök, hogy kiáltani fogok Galynak.

– Galy, Galy! Ne mozdulj! Most ne mozdulj, de ha megindul feléd a drón, kerüld meg balról a fát, és csússz be ide mellém! Galy, hallasz?!

Nem hall, túl nagy a zaj. Újra próbálkozom, eredménytelenül, a zaj tovább erősödik. Ereszkedni kezdett a drón? A levelek változatlan kavargásából ítélve nem. Még egy drón jön, döbbenek rá, de nem tudom eldönteni, hogy merről. Galy nem mozdul, tehát valószínűleg nem az ő irányából. Vagy csak nem veszi észre?

Igazából most sem értem, hogy Galyat miért küldték velünk. Normális körülmények közt Első portyázásra csak tizenhárom évesek mehetnek, ketten vagy hárman, életükben először felnőtt kísérő nélkül. Így találták ki az alapítók, vagyis apám és a barátai. A legidősebb közülük a portyavezető, az most én lettem, noha Bokival mindketten az elmúlt hónapban töltöttük be a tizenhármat. Galy még tizenkettő sincs, árva, a nagyanyjával él a kolóniában. A szülei kicsivel az után haltak meg influenzában, hogy kiköltöztünk ide. Úgy hallottam, az apja már betegen jött ki, az anyja meg tőle kapta el. De akkor én még csak hároméves voltam. Galynak sokkal nagyobb szüksége van arra, hogy egyedül tudjon gombászni és gyűjtögetni. Csak ne volna olyan ügyetlen és figyelmetlen! Mindent a szájába kell rágni, és amit elmondasz, azt tíz perc alatt elfelejti. Sokszor úgy viselkedik, mint egy hatéves. De nagyon jó szíve van, és nagyon vicces tud lenni. És néha nagyon fején találja a szöget.

Mondok egy példát: mielőtt elindultunk volna, kettesben voltam Apával, aki egyszer csak arra kért, hogy térdepeljek le. Meglepett, mert utoljára tízévesen térdepeltetett le, egy fél órára, büntetésből, mert kidobtam egy fél vödör vargányát, ami már el volt rohadva. Ő viszont állította, hogy az még egészen jó volt, és neki vásárlója lett volna rá aznap délután. Szerintem csak kitalálta az egészet, hogy rosszul érezzem magam, és elgondolkodjam azon, hogy mekkora kincs a gomba. De fogadok rá, hogy ő is kidobta volna, ha beleszagol. Mindegy, szóval ma reggel is letérdepeltetett, de most sokkal szelídebb volt velem, mint a vargányás esetkor. Kezét a fejemre tette, és ott ültünk csendben, nem is tudom, meddig. Nem néztem fel rá, csak vártam. Vártam, hogy valami történni fog, de közben jó is volt ott térdepelni, nem akartam, hogy vége legyen. Hirtelen mozgást hallottam az ajtó felől, és felnéztem. Galy volt az, ott állt és vigyorgott. Szokásához híven fél órával korábban jött. Miközben felálltam, láttam, hogy Apa megtörölte a szemét. Ettől kicsit megrémültem. Miért sír? Most láttam életemben másodszor könnyezni. Ennyire veszélyes az Első portyázás? Mikor végül elindultunk Bokiék háza felé, Galy csak annyit mondott:

– Apád megáldott. – Aztán hozzátette: – Jó neked.

Nem jutottam szóhoz. Először azért, mert noha ismertem ezt a szót, soha nem gondoltam volna arra, hogy ilyen az áldás. Apával soha nem beszéltünk Istenről vagy vallásról. Azt hiszem, őt a vallás csak annyira érdekelte, amennyire köze van a filozófiához. Az is lehet, hogy hitt Istenben, csak megharagudott rá, miután Anya elhagyott minket, és visszaköltözött a Városba. De miért áldott most meg? Van valami, amiről nem tudok? Örülnöm kéne, vagy félnem? Másodszor azon lepődtem meg, hogy Galy ezt honnan tudja. Harmadszor meg arra gondoltam, hogy ő ezt végignézte, de neki atyai áldásban soha nem volt része. És már nem is lesz.

Galy hirtelen megmozdul a fa mögött. Újból kikiáltok:

– Galy, gyere, bújj ide!

Nem tudom, most meghallotta-e, de talán igen, mert látom, hogy lassan elkezd oldalazni a fa körül észak felé. Ha így folytatja, akkor előbb-utóbb meglát, és tudok inteni neki. De remélem, ő hamarabb lát meg engem, mint a drónok őt. Megint kavarogni kezdenek a levelek, a szemembe repül valami, és éles fájdalmat okoz. Talán egy homokszemcse a betoncső málladozó széléről. Mindenesetre nagyon sérti a szemem. Nem dörzsölöm, hanem – ahogy Apa tanított – elkezdek gyorsan pislogni, és várom, hogy kimossák a könnyeim. Addig is leteszem a fejem, és eltakarom a kezemmel. Gyorsan pislogok, és próbálok arra koncentrálni, hogy minél többet könnyezzek, hogy aztán láthassam, mi van Gallyal. Ekkor a drónok dübörgése erősödni kezd. Felkapom a fejem, megtörlöm a szemem, de csak színfoltokat látok. És már nem látom Galyat. Az is lehet, hogy most is a fa mögött van, csak nem látszik. Elég széles törzsű fa. Viszont látok egy ereszkedő árnyékot, ami arra utal, hogy az egyik drón észrevett valamit, és közelebb jön. Remélem, nem a zsákom! Gyorsan a cső közepére kúszok. Aztán megnyugszom, mert eszembe jut, hogy a zsákot a cső túlsó oldalán hagytam. A fa ágai miatt a drón nem tud annyira leereszkedni, hogy belásson a csőbe. De a légörvénye egyre több levelet, ágat, moha- és földdarabot lök a levegőbe, úgyhogy egyre kevesebbet látok. Még mindig zavar a homokszem, tovább pislogok és könnyezek. Behunyom a szemem, és ismét leeresztem a fejem a dübörgés és a légörvény közepette, egy bögölydróntól csupán néhány méterre. Hát… nagyon kalandosra sikerült az első utunk. Ha épségben hazaérünk, és otthon elmeséljük, nagy hősöknek fogunk tűnni a srácok előtt. Sőt, még a fémgyűjtő kölykök előtt is! De Apa biztosan le fog szidni. A Tiltott Övezetbe jönni nem gyerekjáték. Persze jó lenne, ha az ember pontosan tudná, hol kezdődik az övezet! Én úgy tudtam, hogy sokkal lejjebb, a gyakorlótér alatt, pár száz méterre a városhatártól. De úgy tűnik, minden évben közelebb hozzák a kolóniákhoz…

Ekkor az jut eszembe: mi van, ha rendőrök is jönnek? Ők bizony be tudnak nézni a csőbe, ki is tudnak rángatni innen. Mi van, ha a drónok csak a rendőröket várják? Azzal nyugtatom magam, hogy amióta léteznek a bögölyök, nem láttam rendőröket erre. Ha nem muszáj, nem jönnek. Mindent a drónokkal intéznek. Fekszem, és várom, hogy történjen már valami. A drónok remélhetőleg megfordulnak és elrepülnek. Vagy legalább Galy idemászik mellém, és biztonságban lesz.

Ekkor ropogást hallok. Először arra gondolok, hogy az egyik drón töri le a fa ágait, de ahhoz túl egyenletes a pattogás. Aztán arra gondolok, hogy valaki kopogtat, talán itt a betoncsövön, lehet, hogy Boki az, és így akarja megtudni, hogy itt van-e valamelyikünk. Vagy éppen Galy! Felkapom a fejem, és érzékelem, hogy ez a hang mégsem a betoncső felületéről jön, hanem távolabbról. Apró tárgyak, amelyek erővel csapódnak a földbe vagy mohába, mindenesetre valami puhába…

Hirtelen megértem, hogy amit hallok, azok földbe csapódó lövedékek. Az egyik drón leadott egy sorozatot! Ebben a pillanatban már ülök, kitöröltem a szememből a könnyeket, és minden erőmmel próbálok tisztán látni, megérteni, hogy mi történik. De csak a levelek lassan elülő kavargását látom. A drónok bizonyára felemelkedtek, távolodnak. A fa felé nézek, ahol Galy állt az előbb. Már nincs a fánál. Pár méterrel távolabb fekszik, mozdulatlanul. A kabátja több helyen füstöl, a felkavart levelek lassan megtelepednek rajta. Égett hús szagát érzem. Öklendezni kezdek.

2.

A Város peremén

Régebben valahányszor Apával gombászni indultunk, mindig eszembe juttatta a Tiltott Övezetet. Meg is mutatta az erdő széléről. Kezdetben csak a Város körül húzódott, és nem volt szélesebb száz méternél. Mindkét oldalán szögesdrót kerítés, benne áram, legalábbis a táblák szerint. Belépni életveszélyes és tilos. Aztán ez a gyűrű a Város körül mind nagyobbra duzzadt. Néha azért, mert valamelyik városnegyed megnőtt, és tovább kellett költöztetni a falakat. Ilyenkor ledózerolták a kolóniák első házsorait, és kijjebb költöztették a szögesdrót kerítést. A fémgyűjtők, szemétválogatók vagy annak a kolóniának a lakói, amelyet épp érintett a dolog, háborogtak és jajveszékeltek, de kaptak cserébe egy kis pénzt és építőanyagot, és hamarosan kétszer annyi düledező viskó és bódé emelkedett kicsit távolabb a Várostól. De szerintem legtöbbször csak azért növelték a Tiltott Övezetet, mert a városlakók így nagyobb biztonságban érezték magukat. Ahogy nőttek a kolóniák, úgy próbáltak egyre távolabb tolni maguktól minket. Helyenként már fél vagy egy kilométer széles volt az övezet, aztán bekebelezett erdőket, mezőket és utakat, amelyekre mi többé már nem tehettük a lábunkat. De soha nem gondoltam volna, hogy egész a vasútig kitolták a határt. Ezzel bekebelezték a bezárt gyakorlótér mellett azt az erdőrészt is, ahol a legtöbb gomba terem!

Amióta az eszemet tudom, mindig kérdezgettem Apától, hogy miért van fallal bekerítve a Város. Ahogy nőttem, Apa más és más választ adott. A legrégebbi válasz, amire emlékszem: a fal védi meg Anyát és a többi bentlakót az állatoktól. Mire én azt kérdeztem, hogy minket, akik kint élünk az erdőben, vajon ki véd meg az állatoktól. Apa azt felelte, hogy mi elég ügyesek vagyunk ahhoz, hogy megvédjük magunkat. Tehát a fal Anyát védi, nyugtáztam magamban.

Mikor úgy hétévesen újra megkérdeztem, azt mondta, hogy a Város olyan, mint egy vár. A nevét is innen kapta. És minden rendes várnak kell legyen fala. Ezt is értettem.

Mikor már tíz voltam, egyszer Boki tüdőgyulladást kapott, és be kellett vinni a kórházba, de a kapunál visszafordítottak minket. Boki anyja nagyon sírt, és én akkor is megkérdeztem, hogy miért nem engednek be, de akkor Apa nem válaszolt semmit. Aztán este otthon elkezdett mesélni arról, hogyan alakult ki a fal.

Minden az éhséglázadásokkal kezdődött. Akkor két év alatt hét nagy- és dédszülőmet vesztettem el. Nem is emlékszem rájuk, alig voltam kettő. A városban eluralkodott a zűrzavar: mindennaposak lettek a rablások és a gyújtogatások. A módosabb lakóparkok fegyveres őröket fogadtak, falakat emeltek maguk köré, vagy a már meglévőket erősítették. Aztán ezek a parkok úgy terjeszkedtek, hogy összekapcsolódhassanak egymással, hogy gazdagéknak ne kelljen kimenniük a veszélyes utcákra, ha meg akarják látogatni a nagyit, aki a másik lakóparkban él. Szegények!

Végül a Város vette kézbe a falépítést. Mikor elkészültek vele, Apáék rádöbbentek, hogy az ő lakónegyedük és még sok más kerület kívül rekedt.

Ezt nagyon nehezen értettem meg. A Város miért rekesztett ki minket? És hogyan lehet az, hogy Apa nem tudta, hogy a falon kívül vagy belül vagyunk? Akkor úgy gondoltam, hogy Apa végzetes figyelmetlensége miatt vagyunk most idekint, nem pedig bent a Városban, Anyával. De aztán elmagyarázta: csak azt lehetett látni, hogy ennél és annál az útkereszteződésnél is építőtelep van, mindenütt útlezárások. Neki nem volt drónja, hogy a levegőből lássa, pontosan merre is kanyarog a fal. És ha látta volna, akkor sem lett volna elég ideje eladni a lakást. Mikor pedig kész lett a fal, már késő volt. A kívül rekedt lakásoknak azonnal lezuhant az ára. Mindenki menekült, akinek volt kihez mennie: szülőkhöz, testvérekhez, bárhova, csak a falakon belül legyen. Mi nem mentünk sehova. Apáéknak ez volt az utolsó csepp. Betelt a pohár. Apa Bátyóval együtt megalapította a gombászkolóniát, és mi kiköltöztünk ide az erdőbe.

Apa egyszer megmutatta messziről a tömbházunkat: csak az oszlopok maradtak belőle. Egy tömbházcsontváz. Még az ablakkereteket is kilopták. De ma a régi lakónegyedek a Tiltott Övezetnek csak a Városhoz legközelebb eső gyűrűjét jelentik. Körülötte a mezők, s most ez a legújabb: az erdők.

* * *

A gyomrom újra és újra összerándul. Mindent kiadok magamból. A fülemben mintha a nagyapám csörgőórája csörömpölne megállíthatatlanul, a szívem úgy ver, mintha ezerrel rohannék, pedig meg se merek mozdulni. Furcsa, de közben az jut eszembe, hogy vigyázzak, le ne hányjam a ruhámat. Hogy lehet, hogy most ez jut az eszembe?!

Fülelek, és próbálom eldönteni, hogy a drónok elmentek-e már, de a fülemben dübörgő-csörömpölő hangtól nem sokat hallok. Kint már nem kavarognak a levelek. Óvatosan kidugom a fejem. Az ég tiszta. Minden erőmet összeszedve kimászom és felegyenesedem.

Képtelen vagyok odamenni a földön fekvő testhez. Belekapaszkodom a betoncső szélébe, mélyeket lélegzem, próbálom összeszedni magam. Ekkor felbukkan Boki. Valamit mond, de nem értem. Odalép a vértócsában fekvő testhez, és kis hezitálás után megfordítja. Hiába akarom, nem tudom elkerülni a tekintetét. Boki sem. Csak állunk, és hosszú másodpercekig nézzük Galy meglepett, rezzenéstelen arcát. A szürke, felhős ég tükröződik a szemében.

Nem halhatott meg. Egész biztosan nem. Valamit biztosan lehet csinálni. Gyereket nem lőhetnek le, nem igaz? Még tizenkettő sem volt!

Boki lassan lehajol, és lezárja Galy szemét. Majd kérdőn rám néz. Tőlem várja, hogy mi legyen. Hogy tud ilyen nyugodt maradni?! Pedig az ő szemében is ott a rettenet. Én csak arra bírok figyelni, hogy egyenletesen lélegezzek, és lehetőleg ne ájuljak el. Bokinak kellett volna portyavezetőnek lenni, nem nekem!

– Azt hiszem, nem fogjuk tudni ketten hazavinni – pihegem. – Induljunk, szóljunk Apáéknak mielőbb.

Boki bólint.

– Igen, azt kéne. De hogyan? Úgy láttam, a drónok a töltés felé repültek.

Megint elfog a rémület. Ezek szerint a drónok nem úgy távoztak, mint akik befejezték a küldetésüket, hanem lesben állnak, és ránk várnak.

– Egyszer… évekkel ezelőtt Apával átmásztunk a töltésen – mondom. – Sokkal lejjebb… közelebb a Városhoz. Ha elindulunk az erdőben, végig a sínekkel párhuzamosan, akkor kijutunk a bázisról, és ott tudunk átmászni, ahol már nem röpködnek a drónok.

Boki bólint, aztán körülnéz, hogy mivel tudná megjelölni a helyet. De nem szükséges megjelölni, a betoncső jó viszonyítási pont lesz.

– Ne tegyük be a testét inkább a csőbe? – kérdi Boki. – Eső… vagy állatok…

Erőtlenül intek, hogy felesleges.

– Az állatok elől a cső sem véd. Viszont hátha azok, akik a drónokat küldték, mégsem biztosak abban, hogy Galynak voltak társai. Ha elmozdítjuk a testet, és a drónok később visszatérnek, egyértelmű lesz, hogy nem volt egyedül.

Boki bólint. Visszafordítjuk Galy testét, arccal lefelé. Eddig próbáltam kerülni a tekintetemmel a lőtt sebeket, de most már nem tudom. Négy helyen ütötte át lövedék Galyt: három a mellkasán, egy a lábán. Úgy tűnik, mindegyik lövedék távozott a túloldalon. Nagyok voltak, talán egy is halálos lett volna. Ennyi volna az élet? Pár perccel ezelőtt Galy még hozzám akart kúszni, most meg már azt is kitaláltuk, hogy itt hagyjuk a holttestét. Futni akarok. Azonnal. Felállok, és a fák törzséről próbálom megállapítani, merre lehet észak. Pár perce még tudtam, de most össze vagyok zavarodva. Ekkor megint erősödő zúgásra kapom fel a fejem. Boki még nem hallja, de pár másodperccel később már ő is. Egymásra pillantunk, majd szó nélkül rohanni kezdünk kelet felé, a Város irányába. Pár száz méterrel odébb megállunk, egy fa mögül figyelünk. A drónok már látszanak, a betoncső közelébe érve lassítanak, azt figyelhetik, hogy van-e még valaki, vagy járt-e valaki a holttestnél. Egyikük visszarepül a töltés fölé, a másik pedig egyre nagyobb köröket ír le. Nyomokat keres. Márpedig mi nemigen vigyáztunk arra, hogy ne hagyjunk nyomokat… Szerencsére majdnem mindent beborítanak a falevelek, lábnyomokat nem láthatnak. Azt viszont nem tudom, hogy a kisebb letört faágakat egy drón tudja-e észlelni. Mindegy, továbbfutunk, figyelmesebben kerülgetve a faágakat és a terepjárók régi keréknyomaiban keletkező pocsolyákat. Tíz perc futás után mindketten zihálva állunk meg. Ritkulnak a fák, mindjárt vége az erdőnek. A vasút még mindig a jobb oldalunkon. Kifújom magam, és intek Bokinak, hogy óvatosan lépkedjünk el a szélső fákig. Előttünk dimbes-dombos, kopár terep sok kis betonépítménnyel, kúszó- és mászóalkalmatosságokkal, valamint egy lőtérrel. Innen jól látszik a Város magas betonfala, s azon túl maga a Város. Közel vagyunk a Tiltott Övezet másik, belső kerítéséhez. A katonai gyakorlótér elhagyatott, de nem mernék megesküdni rá, hogy használaton kívüli. Főleg a ma történtek után. A gond az: ha kimegyünk a nyílt terepre, ott sokkal könnyebb célpont leszünk. Akad ugyan pár betonépítmény, de egyiktől a másikig semmi fedezék. S mi van, ha őrök is vannak?

– Menjünk a vasút felé! – mondom Bokinak.

Pár száz méterre van a vasúti töltés, anélkül is meg tudjuk közelíteni, hogy kilépnénk a fák közül. Itt viszont már teljesen ép a kerítés, nagy lyukat, bontást, ahol átmászhatnánk, egyáltalán nem találunk rajta. Csak az elemek illesztései között lehet