Mongol tűzkultusz

By Barta Zsolt

A tűz az emberiség egyik legelemibb élménye, és szinte minden kultúrában számtalan hiedelem, szokás, illetve vallási és profán képzet kapcsolódik hozzá. A tűz a hagyományos mongol kultúra egyik központi szimbóluma is, és sokrétű szerepkörrel bír a kultúra különböző szféráiban. A szerző neves mongolista, aki sokéves egyetemi oktatói tapasztalattal is rendelkezik. Doktori disszertációjának továbbdolgozott változatában tudományos alapossággal ismerteti, hogy milyen szerepet játszik a „tűz” a mongol kultúrában. Ennek keretében a szimbólumok világától a tűzhöz kapcsolódó szokások ismertetésén át a tűz rituális jelentőségéig a társadalmi és kulturális jelentések sokaságát elemzi. Sok olyan vallási és folklórszöveget közöl, amelyek a tudományos vizsgálatot élővé, érthetővé teszik. A mongol kultúra számunkra azért is fontos, mert a magyarság múltjával is összekapcsolódó hajdani lovas nomád világban gyökerezve, a jelenkorra egy sajátos, sokszínű hagyományt teremtett. Sok szempontból egzotikus jellege ellenére sok más sztyeppei eredetű vagy szibériai nép világképével, szokásaival a mongolokat többek között éppen a tűzkultusz több eleme kapcsolja össze. A kötet sokéves kutatómunka eredménye, amelyben egy konkrét kulturális jelenség vizsgálatán keresztül nyerhetünk bepillantást e távoli nép gondolkodásmódjába, szokásaiba, vallásába. Azoknak ajánljuk e munkát, akik hiteles forrásból kívánnak megismerkedni az emberi kultúra egyik legősibb elemét jelentő tűz sokrétű szimbolikájával és ennek a mongol kultúrában megjelenő változataival.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: May 14, 2020
• ISBN: 9789632635668

Book preview

mongol_tuzkultusz_cover.jpg

Barta Zsolt

Mongol tűzkultusz

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Lektor: Szathmári Botond

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

Ómúltunk Tára 11.

ISSN 1789-2023

Sorozatszerkesztő: Csáji László Koppány

© Barta Zsolt, 2020

© Napkút Kiadó, 2020

ISBN 978 963 263 934 5

Támogatónk

A kötet megjelenését támogatta a Nemzeti Együttműködési Alap

Szüleim emlékének

Bevezetés

Az emberiség kultúrtörténete a tűz feletti uralommal kezdődik. Egyes vélemények szerint nagyobb vívmány ez, mint a nyelv és az eszközhasználat, bár ezek is kizárólag emberi képességek, annak ellenére, hogy bizonyos eszközök használata és kezdetleges formáiban a nyelv a majmoknál és más állatoknál is előfordul, azonban az emberi faj az egyetlen, amely megtanult uralkodni a tűz felett.

Ma már pontosan tudjuk, hogy az ember kiválása az állatok közül elsősorban a tűz megismerésének és felhasználásának az eredménye. Mindez nem ment végbe gyorsan, így az emberiség történetében megkülönböztetünk passzív és aktív tűzhasználati szakaszokat. A tűz beemelése az emberi társadalomba hosszú folyamat volt, mindig csak apró lépésekkel haladhatott előre, amelyeket újabb és újabb megtorpanások és visszaesések követtek. A passzív tűzhasználati szakaszban az emberiségnek még semmiféle eszköze nem volt a tűz befolyásolására, tehetetlenül nézték a villámcsapás, vulkánkitörések nyomán, illetve más természeti eredetű okból keletkezett tűzvészek pusztításait. A passzívból az aktív tűzhasználat felé vezető út az az időszak lehetett, amikor az emberek látták a lángok miatt elmenekülő vadállatokat, majd miközben a kihamvadó tűznél melegedtek, a hamuból félig elszenesedett rágcsálókat és gyümölcsöket szedhettek ki, amelyeket megízlelve megtapasztalhatták a tűz első előnyeit. Mindez természetesen nem több puszta feltételezésnél, hiszen erről a korszakról nincsenek hiteles információink, és olyan etnográfiai leírásoknak is híján vagyunk, amelyek olyan társadalmakról szólnak, ahol nélkülözték az aktív tűzhasználatot. Viszont cáfolhatatlannak látszik, hogy volt egy átmenet a tűzhasználat első, passzív fázisából a második, aktív fázisba. Ez lehetett az a pont, ahol fokozatosan elkülönült az emberi tűzhasználat más élőlényekétől, hiszen tudjuk, hogy számos állat is ismeri a tűz előnyeit, és alkalomadtán élnek is használatával, ám ezek az állatok nem tanulták meg, hogyan gyakoroljanak befolyást a tűzre, hogyan akadályozzák meg, hogy kialudjon, és hogyan határozzák meg formáját és kiterjedését. Erre egyedül az ember volt képes, még akkor is, ha nem tudunk megnyugtatóan választ adni azokra a kérdésekre, miszerint mikor sikerült ez nekik először, és mi tette őket képessé erre. Sokáig úgy tűnt, hogy az aktív tűzhasználat első nyomait egy Pekinghez közeli helyen, a csou-kou-tieni barlangban fedezték fel, ahol is egy tűzgyújtóhelyre bukkantak a régészek, s általános feltételezés szerint már 4-500 ezer évvel ezelőtt tápláltak itt tüzeket a homo erectus fajhoz tartozó emberek. Az utóbbi években azonban Chesowanja (Kenya) és Swartkrans (Dél-Afrika) mellett újabb leletekre bukkantak, amelyek sokkal korábbi, 1,4-1,5 millió évre visszamenő tűzhasználatot valószínűsítenek. Mint azt már említettük, ezek az adatok sem fogadhatók el végleges verzióként, hiszen meglehet, hogy más – jelenleg még nem ismert – helyszíneken korábban végbement a tűz megszelídítésének folyamata.

Magát a folyamatot sem képzelhetjük el úgy, hogy egyszerre, valamennyi embercsoportnál megjelent volna az aktív tűzhasználat, hanem fel kell állítanunk egy sorrendet, ami természetesen szintén spekulatív, de talán közelebb visz a tűzuralom fokozatainak stádiumaihoz. Minden bizonnyal létezett egy olyan időszak, amely alatt egyetlen csoport sem rendelkezett tűzzel, majd olyan időszak következett, amikor egyes csoportoknak volt, más csoportoknak pedig nem, végül pedig már nem voltak tűz nélküli embercsoportok.

Az eddig elmondottak rendkívül jól tükröződnek a tűzzel kapcsolatos mítoszokban, eredettörténetekben is, ami nem lehet véletlen, hiszen a lángok emberi szolgálatba állításáról, megszerzéséről szóló mítoszok a legelterjedtebbek a világon. Az emberiség tűzzel kapcsolatos képzetei minden bizonnyal egyidősök a passzív tűzhasználat kezdeteivel, hiszen a környező világ feltáratlan titkait kifürkészni vágyó ember már a kezdetek kezdetén megpróbált magyarázatot találni a számára ismeretlenre. Kezdetben még nem választotta el magát a természettől, hanem azonosult erőivel és jelenségeivel.

Idővel azonban kifejlődött az a nézet, hogy léteznek valamilyen sajátos, láthatatlan és az embernek nem engedelmeskedő erők, melyek jót vagy rosszat hozhatnak neki. Ez a természetről kialakult kép egy idő után dualisztikussá vált, elkülönültek a jó és gonosz erők, illetve azok jó és rossz cselekedetei. Az ember nem tehetett mást, mint hogy megpróbálta elnyerni és megtartani a természet minden erejét és jóindulatát, és kísérletet tett arra, hogy a saját oldalára állítsa azokat. Így alakult ki a jó és a rossz erők tisztelete, nota bene a természet kultusza. Legfőképpen azokat a jelenségeket tisztelték, amelyek kiemelkedő jelentőséggel bírtak, így ez elsősorban a földre, a napra, a csillagokra (asztrális jelenségek), illetve a levegőre, a tűzre és a vízre vonatkozott. A megismert, esetenként „megszelídített" elemek idővel természetfeletti lényekké (amorf, antropomorf, zoomorf) váltak, és a mitologikus gondolkodás szerint emberi módon viselkedtek, örültek, bosszankodtak, jóindulatukat pedig ajándékokkal, áldozatokkal lehetett elnyerni.

Ezen elemek közül a tűz volt az, mellyel az aktív korszaktól kezdve mindennap találkozhattak, s melynek – pusztító erejét ismerve – a legnagyobb figyelmet és gondoskodást kellett szentelniük. Mindenekelőtt azonban magyarázatot kellett adni arra, hogy miként került a tűz az emberek szolgálatába.

Az eddig elmondottak alapján úgy véljük, egyáltalán nem meglepő, hogy a tűz eredetéről szóló mítoszok számos kultúrában megtalálhatóak, valamint az a tény, hogy a leggyakoribb motívum a mítoszokban a tűz elrablása. Az eredettörténetek típusai a következőképpen írhatóak le:

I. az emberek nem ismerik a tüzet;

II. az emberek ismerik, de nem rendelkeznek vele;

III. a tűzzel az istenek, illetve valamilyen állat rendelkezik, de tudását nem osztja meg az emberekkel;

IV. egy kultúrhérosz (egyes szövegekben ember alakú isten, de többnyire állat vagy madár) megszerzi azt az emberek számára.

A típusokban jól felismerhetőek a passzív és aktív tűzhasználat szakaszai, a mítoszok világa azonban olyan segítőt is említ, aki/ami értelemszerűen nem szerepelhet a valós fázisokban. A kultúrhéroszok a mítoszok azon elmaradhatatlan szereplői, akik elsőként szerzik meg vagy állítják elő az embereknek a különféle kulturális javakat, így a tüzet is. Kultuszuk archaikus, alakjuk lehet ember vagy állat, esetenként isten. Legrégibb írásos emlékünk a görög mitológiában szereplő Prométheuszról szól, aki az istenektől lopta el az emberek számára a tüzet, ezért bűnhődnie kellett. Prométheusz jórészt egyedül áll a kultúrhéroszok sorában, ugyanis az általunk ismert mítoszok többségében nem ember, illetve ember alakú isten a tűz megszerzője, hanem valamilyen állat vagy madár. Mindez azt sugallja, hogy létezhetett egyfajta mitologikus gondolkodás, amely a „mai állapotokat a tökéletesen ellentétes „valamikori állapotokból vezette le, arra célozva, hogy bár jelenleg a tűz birtoklása az ember kizárólagos privilégiuma, s ez különbözteti meg az állattól, volt olyan idő, amikor az állatok rendelkeztek a tűzzel, és az emberek vagy nem ismerték, vagy nem volt a birtokukban.

Az eddig elmondottak híven tükrözik a Belső-Ázsiában élő mongol nyelvű népek tűzzel kapcsolatos hiedelmeinek, szertartásainak kialakulását is. A nomádoknál különösen fontos szerepet kapott a tűz. Mikor a végtelen füves puszta és a hegyek csak néhány helyen tudtak fedezéket nyújtani a dermesztő hideg elől, a tűz kétségtelenül a leghasznosabb természeti erőként szerepelt. A nemezsátrakban lakó emberek számára a láng élőnek tűnt, amely képes születni és meghalni, enni és inni, mohón elégetni az alá rakott tűzifát s gőzzé változtatni a vizet. Hangulata is úgy változott, mint egy emberé (vagy legalábbis élőlényé), vidáman ég, miközben a lángok mintha élnének, úgy játszadoznak, a tábortűz élénk fénye mutatja, hogy a tűz örül, de ha kialszik, akkor elégedetlen vagy szomorú. Úgy gondolták, hogy a tűz bosszúálló, elpusztítja az erdőket és a szállásokat. Istennek tartották, és hitük szerint jóindulatát csak áldozatokkal lehetett elnyerni. Akkor jó szándékú lesz, megóv a hidegtől, a szegénységtől és a nyomorúságtól. Így alakult ki fokozatosan a nomád népek tűztisztelete. Kezdetben ők is a lángot imádták, az anyagi, látható tüzet, később megszemélyesítették, házi istenné változtatták, olyanná, aki ott lakik minden jurtában és tűzben. Végezetül, pedig istenség vált belőle, aki bevonult a buddhista panteonba, de megmaradt a nemezfalú jurták mélyén is, egyfajta kettősséget hozva így létre, házi isten és buddhista istenség személyében.

A mongol népek tűztiszteletéről származó első hírt a XIII. században mongol területen járt követek és misszionáriusok hozták el Európába (Johannes de Plano Carpini, Willelmus Rubruck, Marco Polo), majd a XVIII. század végén az európai kalmüköknél kutató Peter Simon Pallas Sammlungen historischer Nachrichten über die mongolischen Völkerschaften című kétkötetes munkájában számolt be több, tűzzel kapcsolatos szertartásról. Őt követte Benjamin Bergmann, aki Nomadische Streifereien unter den Kalmüken in den Jahren 1802 und 1803 című művében szintén leír néhány, tűzhöz fűződő rítust. A XIX. század második felében mongol területen kutató G. N. Potanin Očerki severo Zapadnoj Mongolii köteteiben, majd a XX. század elején a burjátoknál gyűjtő M. N. Hangalov feljegyzéseiben (könyv alakban csak az 1960-as évek elején lát napvilágot, Sobranie sočinenij I–III. címmel) vannak adatok a kultusszal kapcsolatban.

A tudományos érdeklődés a XIX. században irányult először a téma felé, elsőként a burját származású tudós, Dordži Banzarov Černaja vera ili šamanstvo u mongolov c. tanulmányában adta átfogó szintézisét a mongolok tűzzel kapcsolatos hiedelmeinek és szertartásainak. Banzarov a tűzkultuszt a perzsáktól való átvételnek tartja, s teóriáját a későbbi munkák is előszeretettel átveszik.

Az 1920-as évektől kezdve az orosz orientalisták és folkloristák érdeklődése fokozatosan fordult a térség felé, s néprajzi, nyelvészeti gyűjtéseikből megjelent publikációikban adatokat közölnek (pl.: G. C. Cybikov: Kul’t ognja u vostočnyh buriat – mongolov), igaz, nem mindig precízen, a tűzkultuszról is. 1925-ben jelenik meg N. Poppe Zum Feuerkultus bei den Mongolen című tanulmánya, ami mérföldkőnek számít a téma kutatásában. Poppe 15 tűzszöveget elemez, s filológiai alapossággal vázolja fel a kultusz alapvonásait.

Poppe említett írásában már 1925-től sürgette a tűzszövegek minél hamarabbi és teljesebb feltárását és kiadását, hiszen azokban az években a kultusz már jócskán elhalványodott, ráadásul a szovjet szférába került Mongóliában a buddhista szertartásokkal együtt egyfajta „tilalmi listára" került. Tűzszövegek azonban minden kolostor könyvtárában voltak, s mivel számolni kellett azzal is, hogy a népvallási elemeket bőven tartalmazó, szájhagyomány útján terjedő úgynevezett vándorszövegek ismerői, főként idős pásztoremberek, lassan kihalnak, a gyűjtés és azoknak kiadása égetően fontossá vált.

A belső-mongóliai Ordos vidékén tevékenykedő A. Mostaert elsőként adott ki olyan folklórgyűjteményt, Folklore Ordos címmel, amelyben tűzszöveg is található.

A mongóliai szövegkiadás azonban csak az 1950-es évek végén indult meg, köszönhetően B. Rintchen professzornak, akinek Les matériaux pour L’étude du chamanisme mongol Wiesbadenban megjelent kötetei elsősorban sámán- és népvallási szövegeket közölnek, s ezáltal már bőven tartalmaznak tűzszövegeket is.

Lassan megindultak a jelentősebb európai könyvtárak mongol szövegeket rejtő gyűjteményei katalógusainak kiadásai is, így többek között a W. Heissig és Ch. Bawden által kiadott koppenhágai Királyi Könyvtár anyaga is tartalmaz tűzszövegeket.

A katalógusok közül említsük még meg a szentpétervári Keleti Intézet által közreadott anyagot, melyet A. G. Sazykin rendezett sajtó alá Katalog mongol’skih rukopisej i ksilografov Instituta Vostokovedenija Akademii Nauk SSSR címen, s eddig két kötet látott napvilágot, illetve a Kara György által összeállított The Mongol and Manchu manuscripts and blocprints in the Library of the Hungarian Academy of Scienses című munkát, amely az MTA Keleti Könyvtára mongol és mandzsu kéziratainak katalógusait tartalmazza.

Érdekes, hogy a számos szövegkiadás és néprajzi gyűjtés ellenére, mindmáig csupán egy monográfia született a témában, 1986-ban, Dominique Dumas: Aspekte und Wandlungen der Verehrung des Herdfeuers bei den Mongolen. Eine Analyse der mongolischen „Feuergebete" címmel. Dumas elsősorban tűzszövegekből dolgozott, így kevesebb figyelmet fordított az eredetlegendák és mítoszok kontextusaira, illetve a meglévő néprajzi gyűjtések publikált anyagaira.

Mongol nyelvterületen sem szenteltek eddig még nagyobb figyelmet e kérdésnek, vagyis átfogó mongol nyelvű monográfia nem készült s nem jelent meg. Kisebb tanulmányok azonban igen, így pl. O. Pürev Mongol böögiin šašin, A mongol sámánizmus című munkájában egy fontos fejezetet a tűz kultuszának szentelt.

1999-ben a Soros Alapítvány ösztöndíjával a szentpétervári Keleti Intézetben végeztünk kutatásokat, ahol az intézet munkatársával, A. G. Sazykinnal felvázoltuk és megvitattuk a téma lehetséges útjait.

Vizsgálódásunk kiterjedt azon népek tűztiszteletére is, amelyek esetlegesen szóba jöhetnek mint „átadó" kultúrák.

Könyvünk megírásához felhasználtuk az általunk elérhető legteljesebb nyelvi, történeti és néprajzi kutatások eredményeit, így a három tudományág együttes vizsgálatával igyekeztünk a lehető legszélesebb kontextusban tárgyalni a mongolság tűzzel kapcsolatos szertartásrendjét, hitvilágát és folklórszövegeit.

Itt szeretnénk köszönetet mondani Birtalan Ágnesnek, Hoppál Mihálynak, valamint Sárközi Alice-nak, akik jelen könyvünk alapjául szolgáló doktori disszertációnkat tanácsaikkal segítették és bírálták is egyben. Köszönet illeti Egeres Zsuzsannát, Szalma Andreát, Tóth Erzsébetet, Uherkovich Lászlót és Vértes Juditot a német, orosz és tibeti szövegekben nyújtott segítségükért.

Az idegen szavak, kifejezések átírásánál Ligeti Lajos – Terjék József Keleti nevek magyar helyesírása (Budapest, 1981) kötetét vettük alapul.

A szerző

I. Népvallás és buddhizmus

A mongol népvallás legrégebbi írásos nyomait a Mongolok titkos történetében, ebben a páratlanul szép történeti krónikában fedezhetjük fel. Ilyen textus a Burqan qaldun hegy szelleméhez szóló áldozati ima, mely a hegyek kultuszának ősi bizonyítékául szolgál:

Megvárta Temüdzsin, míg a merkitek jó messzire eltávoztak, ekkor lejött Burkan hegyéről, s öklével mellét verdesve így szólt: