A fekete viking

By Bergsveinn Birgisson

Geirmundur Heljarskinn, a "fekete viking" a legkorábbi, legelőkelőbb és leghatalmasabb izlandi honfoglaló volt - mégsem maradt fenn róla saga. Vajon miért? Mitől volt vajon más, mint a többi? Mi lehetett a titka, ha volt egyáltalán? És főleg, vajon miről szólna ez az elhallgatott történet?
Ennek a kérdésnek jár utána a szerző, Geirmundur Heljarskinn harmincadfokú leszármazottja, aki szájhagyomány útján fennmaradt részletekből, forrástöredékekből és helynevekből következteti ki és meséli el a fekete viking viszontagságokban és kalandokban gazdag, regényes élettörténetét a születésétől a haláláig. Mindeközben olyan lenyűgöző részletességgel tárja az olvasó elé a 9. századi Észak-Európa politikai, gazdasági és kereskedelmi viszonyait, hogy több tudományág eredményeire támaszkodó nyomozómunkája is mindvégig magával ragadja az olvasót. Nem véletlen, hogy a Paramount Pictures már meg is vásárolta a könyv megfilmesítésének jogát.

Bergsveinn Birgisson izlandi író és filológus Reykjavíkban született 1971-ben. Eddig hat regénye és több verseskötete jelent meg, többek között az Északi Tanács Irodalmi Díjára is jelölték Jelenleg a norvégiai Bergenben tanít óizlandi poétikát és mitológiát.

• Language: Magyar
• Publisher: Corvina Kiadó
• Release date: Apr 8, 2020
• ISBN: 9789631366518

Book preview

Borító

Bergsveinn Birgisson

A

fekete

viking

Corvina

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Bergsveinn Birgisson: Den svarte vikingen, Spartacus Forlag, Oslo, 2013

Published by arrangement with Immaterial Agents

A kiegészítésekhez felhasznált kiadás:

Bergsveinn Birgisson: Leitin að svarta víkingnum, Bjartur, Reykjavík, 2016

© Bergsveinn Birgisson, 2020

Hungarian translation © Veress Dávid, 2020

A borítót Kun Fruzsina tervezte

Kiadja 2020-ban a Corvina Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

ISBN 978 963 13 6651 8

Elektronikus verzió:

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette: Ambrose Montanus

Kedves tanárom,

Preben Meulengracht Sørensen (1940–2001)

emlékére

„Azért, ha mégis ilyen útra térek,

félek, hogy balga lennék, balga bátor."

Dante Alighieri: Isteni színjáték,

Pokol, Második ének. Babits Mihály fordítása

A múlt Ginnungagapjában halászva

dekor

Gyerekkoromban, az 1980-as évek elején gyakran meglátogatott minket egy öregember Reykjavík külvárosában. Snorri Jónssonnak hívták, a szüleim barátja volt. Kopár helyen nőtt fel, Izland legészakibb részén, a Hornstrandir-félszigeten. Mint sokan mások, ő is az ötvenes években költözött el onnan, gondolatai azonban nem hagyták el a vidéket, gyakran és szeretettel beszélt róla. Erős hangú, sovány fickó volt, kiáltása könnyen túltett a hullámtörések és a sziklákat belepő madarak zaján. Nagy „ereszkedő" hírében állt – így nevezték a fészekrablókat, akik kötélen ereszkedtek le a meredek sziklákról, és fészektől fészekig lendülve szedték a tojásokat.

Harmincadfokú ősapám, az izlandi honfoglaló Geirmundur Heljarskinn volt Snorri nagy hőse. Még Vigdís Finnbogadóttirról, az akkor újonnan megválasztott miniszterelnökről sem beszélt olyan tisztelettel, mint róla. Tíz-tizenkét éves lehettem, és nem igazán értettem a Geirmundurékről szóló történeteit. A legtöbbre már nem is emlékszem, de az egyik mély nyomot hagyott bennem. Valahogy így szólt:

Geirmundur ír rabszolgákat tartott Hornstrandiron. Nem ment valami jól a soruk, sokat küszködtek, keveset kaptak enni. Egy nap elhatározták, hogy megszöknek. Elloptak egy csónakot, és kieveztek a tengerre. A navigáláshoz nem sokat értettek, csak minél messzebb akartak kerülni. Addig eveztek, amíg egy nagyobb zátonyhoz nem értek a tengeröbölben. Ezt a szigetet azóta is Ír-zátonynak – Íraboði – nevezik. Ha szegények kijjebb merészkedtek volna a tengeren, a végén az Északi-sarkon kötnek ki.

Szinte látom magam előtt a történetet. Valamiért szürke gyapjúcsuhás, tonzúrás szerzeteseknek képzelem őket. Arcuk piszkos, tekintetük komor, merev. Látni a szorongást a szemükben. Némelyiküknek evezője van, a többiek deszkákkal próbálják hajtani a csónakot. Szemük fehérje kivilágít a sötét arcukból. Az életükért eveznek. Csak el, mindentől el. Ennél bárhol jobb. Odaérnek a tengeröbölben fekvő zátonyhoz. Talán arra gondolnak: hol kötünk ki vajon, ha mégis továbbmegyünk? Lehajózunk a földről? Látom, ahogy dideregnek a hidegben a zátonyon, miközben az északi széltől fölkorbácsolt hullámok ostromolják a szirteket. Miután megették és megitták, amijük volt, egyre jobban hatalmába keríti őket a pokoli hideg. Lassan elgémberednek a tagjaik. Talán szomorú ír dalokat vagy zsoltárokat énekelnek (valószínűleg tényleg keresztények voltak), és szorosan összebújnak, hogy melegítsék egymást. Képzelhetjük, milyen borzalmas lehet az ilyen lassú haldoklás. Vajon átsegítették egymást a túlvilágra?

Időközben Geirmundur Heljarskinn tudomására jut, hogy megszöktek a rabszolgái, és a keresésükre indul. Vajon élve, vagy holtan találja őket a zátonyon? És vajon a rabszolgák látták-e uruk hajóját közeledni?

Biztosan csak annyit tudunk, hogy odavesztek mindannyian. A hullámok elmosták maradványaikat, szétfoszlatták a testüket egykor melengető gyapjúrongyokat, leáztatták a húst a csontjaikról, amelyek azután porrá őrlődtek egy Jeges-tenger felől érkező viharban, míg végül nyomuk se maradt. Mindannyian odavesztek. De legalább emberhez méltón tették, a saját zátonyukon, ahol senki sem parancsolhatott nekik, és senki sem alázhatta meg őket.

Íraboði: ez lett az írek földje, aminek neve megmentette emléküket az enyészettől.

***

Azóta már Snorri sem él, a történetei viszont igen.

1992 nyarán, nagyjából tíz évvel azután, hogy Snorri az ír rabszolgákról mesélt, épp egy halászhajón vagyok a Nyugati-fjordok egyik félreeső öblében, valamivel Hornstrandir alatt. Akkoriban halászással töltöttem a nyarakat; az egyik rokonomtól béreltem egy kis csónakot, amit a helybéliek vicceskedve csak teknőnek neveztek – és halásztam, hogy fedezni tudjam a téli tanulmányaimat Reykjavíkban. Nézem a térképet, azon tűnődöm, hová menjek másnap halászni, amikor egyszer csak megpillantok egy régi ismerőst a térképen, kitűnik a többi zátony és sziget közül, jó egy mérföldre fekszik a parttól: Íraboði.

Megint bevillannak a képek. A gyapjúcsuhák. A sötét arcokból kivilágló tágra nyílt szemek. A szörnyű rabszolgaság elől deszkákkal evező emberek. A zátonyon didergő testek. A partot ostromló hullámok.

Azt hiszem, ennek a könyvnek a megírásában az a történet segített a legtöbbet, amit Snorri újramesélt, vagy inkább az a beleélés, ahogyan mesélte. Különösen azután, hogy később megtudtam, a középkori tudósok, akik a benépesült Izland legkorábbi időszakáról szóló sagákat leírták, nem meséltek olyan szívesen Geirmundurről, mint ő. De akkor mégis honnan tudott annyit Snorri? Lehetséges, hogy a kezdetek óta Hornstrandiron élő szóbeli hagyomány utolsó szikráját láttam felvillanni? Nem hagytak nyugodni a kérdések: Ki volt Geirmundur Heljarskinn? Mégis mihez kezdett a rabszolgáival a legmesszibb északon? Miért épp róla nem írtak sagát – róla, akit a „legelőkelőbb honfoglalónak" tartottak? Miért mondták csúfnak és feketének, ahogy egyébként a rabszolgákat volt szokás leírni? Valóban voltak ősei Bjarmalandon? Hogy jutott rabszolgákhoz? Rabolta őket, fizetett értük? Ha igen, mégis mivel? Lehet, hogy gazdagsága nem csak mendemonda volt? Ráadásul a kietlen Izlandon? És mindez tényleg nem tűnt elég jó alapanyagnak egy sagához?

A sors fintora, hogy miután apránként beleástam magam Geirmundur Heljarskinn történetébe, és többek között a helyneveket is tanulmányoztam, be kellett látnom, hogy az Ír-zátonyról szóló történet valószínűleg későbbi lelemény. Sok hasonló történet próbál régi helyneveknek értelmet adni. Akár a legkorábbi időkből is származhat az Íraboði név, emléket állítva annak, hogy írek, akarva vagy akaratlanul, szabadon vagy szolgaként, de partra szálltak ezen a zátonyon.

Történetekké gyúrjuk a tapasztalatainkat. Amikor emlékezünk, nem azt kérdezzük, igazak-e a történetek vagy sem, hanem hogy jók-e. Geirmundurnek valószínűleg több száz ír szolgája volt a számtalan izlandi tanyáján. Közülük sokan akkor kerültek az északi birtokra, Hornstrandirra, amikor apadni kezdtek az erőforrások a Breiðafjörðurben, ahol uruk először állapodott meg. A rabszolgák többsége melegebb éghajlatról származott, nehezen viselhették a zord viszonyokat. Így aztán az sem elképzelhetetlen, hogy néhányan megpróbáltak megszökni – az óészaki irodalom rabszolgákról szóló történeteiben többnyire épp szökésben lévő emberekről hallunk. Ennek alapján az Ír-zátony története bármikor keletkezhetett a későbbiek során. Geirmundur néhány szolgája talán ott végezte. Talán nem.

Vélhetően volt egyszer valaki, aki szerette volna, hogy szépen összecsengjenek a dolgok, ezért összekapcsolta a korai írások Geirmundur Heljarskinnről szóló történetfoszlányait a birtokán található egyik helynévvel. Története fel akarja idézni és közelebb akarja hozni ezt a rejtélyes embert és a Jeges-tenger partján folytatott visszás üzelmeit, őt magát pedig nagy és meglehetősen kegyetlen rabszolgatartóként kívánja megőrizni az emlékezetnek.

***

Könyvünk egy 1100 évvel ezelőtt élt emberről szól. Töredékek maradtak fenn róla csupán, amelyeknek egyetlen olyan részletük sincs, amitől egy múltbéli név eleven emberré válhatna. Geirmundur Heljarskinn jelleméről semmit sem árulnak el a források. Nem tudjuk, hogy rossz fogait kivillantó széles mosolya volt-e, hogy alárendeltjeivel kegyetlen volt-e, vagy igazságos, hogy derűsen látta-e a világot, hogy mosolygott-e dühében vagy félelmében, amikor viharban evezett, hogy szólt-e nagy szavakat, amikor ivott, hogy sántított-e, volt-e sebhelye, sírt-e valaha, hogy minden fájdalmát magába fojtotta-e, vagy a hozzá legközelebb állókon töltötte ki.

Fogalmunk sincs.

Egy 30 generációval ezelőtt élt viking életét nem egyszerű végigkövetni a bölcsőtől a sírig. Geirmundur nem több, mint árnyék, egy hang az őstörténet és a történelem közötti sötétségből – akárcsak az összes ebből fakadó megválaszolatlan kérdés. Ki kell halászni a Ginnungagapból.

Vajon lehet annyi életet lehelni egy árnyékba, hogy olvasni lehessen róla? El tudnak viselni az olvasók egy olyan mesélőt, aki néha úgy tapogatózik a sötétben, mint Dante a pokolban?

Sokszor eltűnődtem azon, hogy mégis miért folytattam az írást, amikor egyik összegyűrt és falhoz vágott piszkozat követte a másikat, és rendre meg kellett állapítanom, hogy nem, ez NEM megy – mi volt az, ami folytatásra sarkallt, mint a csökönyös, hajthatatlan trøndelagi parasztokat, akik azután is kitartottak pogányságukban, hogy maga Jó Hákon király hirdette nekik az evangéliumot, miért gondoltam azt, hogy kutathatnék még egy kicsit itt, egy kicsit ott, miközben legbelül tudtam, hogy amit találok, nem lesz különösebben figyelemre méltó.

Munkám időnként az öreg kapitány rokonomról szóló történetére emlékeztetett, aki hozzám hasonlóan makacs kormányosok és hajósok leszármazottja volt, és nem futamodott meg csak úgy. Idős volt már, amikor egyszer útnak indult kis halászhajóján két-három fős legénységével. Köd szállt a tengerre. Ő a kormánynál állt vastag lencséjű szemüvegében, a többiek a hajóorrban. Az emberei azt mondták, először halkan és kissé félénken, hogy mintha zátonyt látnának maguk előtt, aztán valamivel hangosabban: egyenesen egy zátonynak tartanak! Faroljon! Öreg rokonom kétszer olyan erővel visszakiáltott: „Nem lesz itt semmilyen zátony! Nem látok semmiféle átkozott zátonyt!"

És a hajó zátonyra futott.

***

Tehát a huszonhatod fokú ük-ükapámról írom ezt a könyvet. Álljunk is meg itt egy kicsit: nagyszüleinkkel feltehetőleg találkoztunk, alkalomadtán hallhattunk tőlük ezt-azt a dédszüleinkről, egy keveset talán még az ükszüleinkről is. Nagyapám gyakran mesélte, hogyan fogant meg a dédapám. Ükapám akkoriban huszonéves fiatalember volt Északnyugat-Izlandon, és egy nap valamiféle csomagot kellett két fjorddal északabbra vinnie egy tanyára, egészen pontosan Strandirra, a Nyugati-fjordokba. Mindenki szénát volt gyűjteni kint a mezőn, amikor bekopogott a tanya ajtaján, kivéve egy harmincnyolcéves asszonyt, aki akkorra már kétszer is megözvegyült, és mind a négy gyerekét elvesztette. Mindenét. A fiatal postás pillantása talán eszébe juttatta a régi időket. Lehet, hogy mégis van remény? Behívja, süt neki egy hurkát. Igazán ráférne a fiatalemberre egy kis pihenés, mielőtt visszaindulna…

Kilenc hónappal később megszületett a dédapám, amiből nagyapám levonta a következtetést: „egy hurkavégen múlik az életünk." Egyébként keveset lehet tudni az ükapámról. Mielőtt jómódú, megbecsült hajómester nem vált belőle nagy tanyával és családdal, nem akarta elismerni sajátjának a dédapámat. Üküknagyapám ugyanezen az ágon kapitány és révész volt a Breiðafjörðurben, és egyszer megmentette egy dán vitorlás legénységét, amiért Koppenhágában ki is tüntették. Tudjuk még róla, hogy az egyik hideg, éhínséges időszakban átfordított egy hajótörzset, és ajtót vágott rá, hogy a nincsteleneknek legyen hol meghúzódniuk. A strandiri őseim ugyanekkor egy évekkel korábban kidobott cipőt kerestek a szemétdombon – a talpát akarták megsütni, olyan éhesek voltak.

Aztán ott van dédnagyanyámék családja Skarðsströndön (ahol Geirmundur Heljarskinn telepedett le annak idején). Olyan csámpásak voltak, hogy nem volt ember, aki meg tudta volna mondani a hóban vagy latyakban hagyott nyomaikat látva, hogy melyik irányba mentek. Ezt követően viszont fakulni kezd a kép. Azt mondják, száz év alatt mindent elfelejtünk, százötven év múltán pedig mintha benőné a történelmet a moha. Ez, legalábbis az én családom esetében, biztosan igaz. Ha nemzedékről nemzedékre átadott történetek nyomába eredek, hamar a semminél kötök ki, így aztán muszáj az írásos forrásokhoz, a lehangolóan szűkszavú egyházi anyakönyvekhez és a családi feljegyzésekhez nyúlnom, amik olyanokat írnak, mint például hogy Guðbrandur ükükükapám Tröllatunguheiðinél eltűnt egy hóviharban, és „a következő tavasszal találtak rá, vagy hogy az apja, Hjálmar, aki lelkész volt és orvos, „sok más rokonához hasonlóan [!] sem az italt, sem a nőket nem vetette meg, a nagyapja, Halldór „türelmetlen volt és iszákos, az ő apja, Páll meg „a 17. századi boszorkányüldözések élén álló lelkész, és ez így megy tovább, miközben a Skarð-tanyán élő törvénymondókról is hallunk ezt-azt.

Ekkor azonban valami igazán érdekes dolog történik. Az embereket közelebbieknek érezzük, és elevenebbekké válnak annak köszönhetően, hogy különböző sagák szereplőiként tűnnek fel. Olyan jól ismert alakokon vezet tovább a nemzetség, mint Skarði Snorri († 1260) és Þorkell Eyjólfsson, aki Guðrún Ósvífursdóttir férje volt, mielőtt a Breiðafjörðurbe nem fulladt. Az a Þorkell, aki draugurként, élőhalottként visszatérve azt mondta csatakos ruhában Guðrúnnak, hogy: „rossz hírem van, Guðrún." A Laxdæla saga szerint erre a nő minden együttérzés nélkül így felelt: „akkor ne is mondd, te szerencsétlen." A vérvonal Bölcs Auðurnél és a férjénél, Fehér Ólafurnél ér véget, aki Dublin királya volt. Ezeket a sorokat az ő harminckettedfokú leszármazottjuk írja.

Mennyivel egyszerűbb lett volna olyan valakit választani, aki közelebb áll hozzám időben, valakit, aki akkor élt, amikor már volt pergamenjük az embereknek, hogy papírról ne is beszéljünk. Úgy legalább reményem lehetne arra, hogy lesz mibe kapaszkodnom. Valaki olyat választani, aki élő emberre emlékeztet.

De „az első" mindig csábítóbb a többinél. Geirmundurrel az izlandi nép kialakulásának kezdetén vagyunk, egy olyan nép kialakulásánál, amely minden lehetőt összegyűjtött azokról, akik először telepedtek le a szigeten, később pedig megszerkesztette és leírta az összegyűjtött anyagot. Ez ad választ arra a talányra, hogy miért tudunk többet az izlandi történelem kezdetén élők egynémelyikéről, mint a hozzánk időben jóval közelebb állókról. Valaki az izlandi honfoglalás korából nemcsak annak határát jelöli, ameddig vissza tudunk tekinteni a múltban, de azt is megmutatja, mi foglalkoztatta azokat, akik először írtak róla.

***

Szóval van néhány forrástöredékünk Geirmundur Heljarskinnről – valójában jóval több is, mint mondjuk Njáll Þorgeirssonról, akire Dél-Izlandon rágyújtották a tanyáját. A különbség csupán annyi, hogy Njáll történetét megírták a Njáls sagában. Bizonyára volt egy nagy író a 13. században, aki arra adta a fejét, hogy összegyűjti az írásos töredékeket és a Njáll körül keringő történeteket, amiket kiegészített néhány zseniális részlettel, és ezzel életre is keltette az alakját. Njállékat generációk állították példaként maguk elé, újra és újra megvitatva életüket és tetteiket. Ezzel szemben Geirmundur Heljarskinn árnyék csupán, mivel senki sem írt róla sagát. Vagy ha írt is valaki, a műnek időközben nyoma veszett.

Még ha nem teszünk is mást, mint hogy összegyűjtjük és alaposan megvizsgáljuk a töredékeket, máris egy lenyűgöző életút körvonalai bontakoznak ki előttünk: Geirmundur Heljarskinn Hjörsson mellőzött gyerekként kezdte az életét. Rabszolgák között nőtt fel, később azonban kiderült, hogy az egyik legnagyobb norvég királyi család sarja. Életét a valaha élt legelőkelőbb izlandiként fejezte be, ő volt „a legnemesebb izlandi honfoglaló". Fénykorában nyolcvanfős kísérettel lovagolt izlandi tanyái között – szemléltetésképpen Széphajú Haraldur kísérete békeidőben hatvanfős volt. Rabszolgáinak értéke óriási összegekre rúgna ma. Több tanyája állt Hornstrandiron és Strandiron, sokfelé telepítette le az embereit a Breiðafjörður mentén és a Nyugati-fjordokban. A forrásokban különböző vidékeken találkozunk a nevével: Rogalandon, ahol egy királyi udvarban született és nőtt fel, Bjarmalandon, ami vélhetőleg valamilyen szibériai területet jelöl, és ahonnan anyja származott, Írországban, ahol Dublin mellett telepedett le, és végül Izlandon, ahol az egyik első honfoglaló volt.

Minden forrás egyetért abban, hogy ránézésre „csúf volt és fekete", a Heljarskinn név maga is „fekete bőrű-t jelent. Mondják még a legnagyobb „tengeri királynak is, aki tetemes hajóhaddal rendelkezett, és akinek munkahelye az egész Atlanti-óceán volt. Amikor Széphajú Haraldur uralomra tört, Geirmundur elmenekült apja rogalandi királyságából. Nem mérték össze erejüket, pedig volt, aki erre biztatta. Az egyik saga úgy ír róla, mint aki „a nyugati úton minden viking közül a leghíresebb". Ugyanakkor az is világos, hogy nem fosztogatás vagy rablás révén jutott a vagyonához, amint azt egyébként egy vikingtől várhatnánk. Egyes történetek szerint jó volt néhány szolgájához, más töredékek kegyetlennek mutatják ellenségeivel szemben. Sok északra való emberhez hasonlóan neki is varázserőt tulajdonítottak. Egyébként hol két, hol három feleségről és nem kevés gyerekről hallunk vele kapcsolatban, bár a források egyedül abban értenek egyet, hogy volt egy Ýri nevű lánya – aki nem kapott óészaki nevet. Geirmundur előkelő nemes volt számos alárendelttel, és ha valamennyire is hihetünk a töredékeinknek, ő volt az ír rabszolgák nagybeszállítója Izlandon.

***

Hosszú és lenyűgöző történetet villantanak fel ezek a kétségbeejtően rövid töredékek. Sok minden foglalkoztatott, amikor nekiláttam a munkának, de valahányszor sikerült valamiféle válaszszerűséget találnom, újabb kérdés merült fel, újabb és újabb kérdésekhez vezetve. Amikor azt hittem, végre sikerült rátapintanom valamire, rögtön ki is csúszott a kezemből. Nem könnyű ennek a fickónak a közelébe jutni – csak olyan kerülőutakon át lehetséges (már ha lehetséges egyáltalán), amelyekre akkoriban még féltem volna rálépni: mások szakterületéhez tartoztak. Amikor először hagytam fel a dologgal, egy halom megválaszolatlan kérdésem maradt.

Mindenekelőtt igen lehangoló volt belegondolni abba, hogy olyasvalakiről írok, akiről azt se tudom biztosan, hol született… Vajon ki lehetne valahogy deríteni Geirmundurről, hogy hol nőtt fel Rogalandon belül? És mégis miért mondták csúfnak és feketének, akár egy rabszolgát, amikor nemzetségtáblája szerint előkelő királyfi volt, mind közül a legnemesebb? Létezik bármilyen magyarázat a külsejére? Annyit tudtam, hogy az Írországban letelepült régi skandinávok már a 9. században megfordultak Észak-Afrikában, ahonnan fekete (írül: gorma) rabszolgákat hoztak magukkal. Vajon ez egy nyom lehet?

Aztán ott volt Geirmundur bjarmalandi kötődése. Amikor elkezdtem átfésülni a forrásokat, láttam, hogy egy Fehér-tenger vagy a Kola-félsziget partján fekvő helyre mutatnak. Egy középkori írnok másolási hibája volt talán az utalás Bjarmalandra? Egyébként mi indíthatta arra a rogalandiakat, hogy egészen odáig utazzanak a 9. században? Na és Írország! Lehet abban valami, hogy Geirmundur ennyire jól megtalálta a számítását a nyugati úton, amikor máskülönben semmi sem utal arra, hogy vikingportyákkal, dúlással és fosztogatással töltötte volna az idejét? Honnan szerzett tőkét ez a rogalandi menekült ahhoz a sok rabszolgához, akiket a források neki tulajdonítanak? Izlandról? És mégis miért nem írtak sagát a legelőkelőbb honfoglalóról? Akárhogy legyen is, egy dolog már akkor világos volt: nemigen jegyeztek le efféle dolgokat a 12. vagy 13. században, ha valamilyen hagyomány nem állt mögöttük.

Ilyen kérdéseken rágódtam, amikor felhagytam az egésszel.

De mégsem tudtam annyiban hagyni. Valamikor a 90-es években, amikor még egyetemista voltam, lemásoltam egy nagy térképet a Nyugati-fjordokról, és kitűztem egy parafa táblára. Új hobbim gyanánt rajzszögeket szúrtam azokra a helyekre, amelyekről kiderült a forrásokból, hogy Geirmundur emberei lakták.

Szembetűnő ábra kezdett kirajzolódni. Olyan ábra, amelyet kétlem, hogy a középkori szerzők láttak volna: úgy tűnt, a tanyák stratégiailag voltak elhelyezve a Hornstrandirról vezető utak és régi hegyi ösvények mentén. Mindegyik ugyanoda, Geirmundur fő birtokára vezetett: a Breiðafjörðurbe! Hirtelen megértettem, hogy szállítási útvonalak lehettek ezek, és mivel sok utat és sok embert érintettek, bizonyára értékes árukat vagy nyersanyagokat vittek rajtuk. Ezért élhetett rövid ideig Írországban, gondoltam, és azon kezdtem tűnődni, vajon mi vihette Geirmundurt Izlandra. Talán ugyanaz, ami korábban Bjarmalandra csábította a családját?

Ez volt a fordulópont: kételyeim felett győzött a kíváncsiság. A térkép alátámasztotta a forrásokat, amelyek azt mondták Geirmundurről, hogy gazdag volt és hatalmas… Bizonyára sok vasat tartott az izlandi tűzben. Viszont nem hittem el a középkori szerzőknek, hogy marhacsordákkal szerezte volna a vagyonát; ez sehogy sem illett a képbe. Elhajóztam Hornstrandirra a nagybátyámmal, aki turistautakat szervezett a környékre. Zord, kietlen vidék volt, földművelésre gondolni sem lehetett, és már egyetlen tehén legeltetése is problémát okozott volna; mégis azt állítják a források, hogy Hornstrandir tartotta fenn Geirmundur teljes vállalkozását, még az először elfoglalt birtokait is a Breiðafjörðurben. Ha Geirmundur gazdálkodással foglalkozott volna Hornstrandiron, aligha vehette volna meg a termésből azt a sok rabszolgát Dublin piacán. Ekkoriban hiánycikk volt a muzulmánoknál a rabszolga, és ennek megfelelően sokba is került. Más szóval: a kialakult hagyományt nem lehetett elvetni, de a magyarázata nem állta meg a helyét. A 12. és 13. századi tanult szerzők nem látták át a helyzetet. Geirmundur gazdagságáról szóló hagyományokra mutattak, de nem tudták megmagyarázni ezt a gazdagságot – vagy ha meg is tudták volna, valamiért nem akarták ráhagyni az utókorra.

Ezt követően fogtam hozzá az izlandi, rogalandi, bjarmalandi és ír nyomok felgöngyölítéséhez, és beleástam magam a szakirodalomba. A munka nagy része zsákutcákba torkollt, más nyomok azonban nem engedték, hogy felhagyjak a kutatással. Remélem, az olvasó végigkövet ezeken az utakon. Ahhoz, hogy kiderítsük, honnan származott Geirmundur, helynévtörténeti kitérőt kell tennünk. Ahhoz, hogy megismerjük Bjarmalandot és Izlandot, látnunk kell, hogyan készül egy viking hajó. Ahhoz, hogy el tudjuk különíteni a források régi anyagát az újaktól, meg kell ismernünk a középkori történetírókat.

Sok évvel ezelőtt úgy gondoltam néha, hogy „nem érdemes megfordulni". Talán olyan voltam, mint a rokonom, aki nem látott semmiféle zátonyt, amikor egyik probléma után a másikon feneklettem meg, hogy aztán újra vízre tegyem a csónakot és továbbvitorlázzam ezeken a majdhogynem ismeretlen vizeken, évszázadok néma sötétjén át, harmincadfokú ősapámat keresve.

***

Tudomásom szerint még nem írtak olyan történeti munkát a viking korról, amelyik születésétől haláláig követné végig egy ember életét. Az elérhető művek többsége a tudományos objektivitás hagyományos követelményeit követi – inkább leírók, semmint lebilincselők. Közelebb lehet hozni, életre lehet kelteni valakit ebből a korból?

A középkori történetírók szívesen kísértek el embereket bölcsőjüktől a sírukig, szövegeik egyszerre voltak történelmiek és irodalmiak. Jóravaló történetíróként összegyűjtötték az összes elérhető töredéket és ismeretet az illetőről, majd ugyancsak megtoldották őket, hogy eleven történet váljon belőlük – valószínű okozati összefüggéseket keresve, és jellegzetes vonásokkal ruházva fel a főszereplőket. Mindennek eredménye egy saga lett. Míg azonban a régi sagaírók igyekeztek teljesen elrejteni a kezük nyomát, én a magaméra próbálom irányítani az olvasó figyelmét. Hosszú és több tudományágat átfogó ismeretanyagot kell figyelembe vennie annak, aki a viking korral kíván foglalkozni. Ez bizonyos esetekben vezetheti az intuíciót, és olyan távlatot adhat, amellyel a régiek nem rendelkeztek. Úgy döntöttem, hogy tartom magam a tudományossághoz, leginkább attól való félelmemben, hogy különben a viking korról szóló számtalan regény és fantasy közé sorolnák a könyvet – így pedig kutatásom nem érné el a célját. Ha ilyen távoli múltba megy vissza az ember, szüksége lesz egy sagamondóra, aki tolmácsolja a történetet, és megvilágítja a homályban lévő dolgokat. Azokban az esetekben, amikor valamit nem tudhatok biztosan, arra támaszkodom, amit tudásalapú képzeletnek nevezek, menetközben pedig elmondom, mi az, amit tudhatunk, és mi az, amit csak találgatni lehet. Az érveléseimet jobban alátámasztom a végjegyzetekben.

Minél többet dolgoztam ezzel az anyaggal, annál világosabbá vált, hogy nem véletlenül nem írtak sagát Geirmundurről. Minél jobban körvonalazódtak az izlandi eredetmítosz kontúrjai, annál érthetőbb lett, miért nem illik abba Geirmundur Heljarskinn. Az eredetmítoszok rendszerint ideális körülményeket mutatnak: azt, ami a jelenből hiányzik. Amikor Izland eredettörténetének nagy részét írták, polgárháború dúlt a szigeten. Úgy gondolták, a legjobb lesz ennek épp az ellenkezőjére emlékeztetni – a régi szép időkre, amikor mindenki egyenlő volt, és nem néhány törzsfő kezében összpontosult a hatalom, mint a sagák lejegyzésekor.

Sokszor hallottuk így elmesélve az izlandi honfoglalást: egy csapat nagygazda elmenekül a kegyetlen Széphajú Haraldur király önkénye elől, hogy szabad és független emberként éljen. Hajóra dobják jószágaikat, tengerre szállnak, és kikötnek egy szigetnél. Ott építik fel tanyáikat, ahol trónoszlopaik partot érnek, és „nemes pogányokként" viselik magukat, mintha csak keresztények volnának, bár igaz, nem ismerték az igaz hitet. Az új izlandi társadalmat, mondják, az emberek és nemzetségek egyenlősége jellemezte – a nagygazdák szabadok voltak, egy-két rabszolgájuk volt, ha volt egyáltalán, és ki-ki a maga földjét művelte, a maga jószágáról gondoskodott.

Itt egészen máshogy meséljük el a történetet.

Drámai kezdet

Rogaland (Kr. u. 846–860)

dekor

„Gangleri föltette a kérdést:

– És mi volt a kezdetekkor, hogyan történt minden, és mi volt előtte?

– Az volt, ami A jósnő szavában áll – felelte Nagyságos:

Múltunk múltjában,

mikor semmi nem volt,

nem volt homok, se tenger,

nem vert hűvös hullám,

föld nem terült el,

fölötte ég sem,

Káprázó űr fújt,

fű sem fakadt. […]

– Mi volt, mielőtt az emberek nemzetségei létrejöttek volna? – kérdezte Gangleri…

– [A] Káprázó űrnek az északra néző oldala megtelt a jég és dér nyomasztó nehezével, és párák záporával – folytatta Éppoly-Nagyságos. – Viszont az Űrnek déli oldalát fölmelegítették a déli világrészből, Múspelből kiröppenő szikrák és parazsak…

Ahol pedig a dér és a fúvó meleg összetalálkozott, a jég vízként lecseppent, a lehulló cseppek a forróság erejétől életre serkentek, és létrejött egy ember-formájú lény, melyet azután Ýmirnek neveztek el…

– Hol élt Ýmir? – kérdezte Gangleri. – És mi tartotta életben?

– Azok után, hogy a dér már olvadva csöpögött, létrejött belőle egy tehén, amelynek Auðhumla a neve. Tőgyéből négy tejfolyó ömlött, ezzel táplálta Ýmirt…

– Ha már isteneknek hiszed őket, ezek után mit vittek végbe Bur fiai? – kérdezte Gangleri.

– Nem csekély dolgokat – felelte Nagyságos. – Fogták Ýmirt, odahurcolták a Káprázó űr kellős közepére, és testéből megteremtették a Földet, véréből pedig a tengert és az édesvizeket. Húsából lett a föld, csontjából a hegyek, amint a sziklákat és görgetegeket tépő- és őrlőfogaiból, valamint törött csontjaiból formálták.

– Abból a vérből – folytatta Éppoly-Nagyságos –, amely sebéből áradt, teremtették a földet körülölelő és gyűrűként összefogó tengert. A legtöbb ember lehetetlennek hitte, hogy azon át lehessen kelni."

(Snorri Sturluson: Próza Edda1)

Krisztus után 846-ban kezdődik a történet.

Körülbelül százezer ember él Norvégiában. Skandinávia legnagyobb városa a dániai Hedeby – feltehetőleg pár ezer lakossal. A világ legnagyobb városai: Konstantinápoly, Bagdad és a kínai Tang-dinasztia Hszianja – mindhárom nagyjából egymillió lelket számlál. Néhány évvel később lehanyatlik a Tang-dinasztia, közben a híres Tu Fu megírja legszebb költeményeit. Guatemalában, Közép-Amerikában épp a maják uralkodnak, és kivágott szívű emberi tetemeket gurítanak le a tikali piramisok lépcsőin. A mongolok irdatlan, egymást gyilkoló és kifosztó törzsekbe tagolódnak – igaz, máshol sem különb a helyzet. A mórok és a szaracénok felhajóznak a Teverén Rómáig, ellopják az oltárt Péter apostol földi maradványai fölül – a velejáró gazdag zsákmányról már nem is beszélve.

Ez az esemény az egész keresztény világot megrázta.2

Ugyanebben az évben 300 farkast is számláló falkák támadnak Galliára, felfalnak mindent és mindenkit, aki az útjukba kerül. Nem sokkal húsvét előtt elfognak egy kancával közösülő embert – a frankok élve elégetik. Frízföldön meghal Klakk-Haraldur dán király, akinek a viking portyáktól kellett megóvnia a fríz partokat. Jó barátja, a térítő Ansgar kínzó ekcémája ellenére is tovább hirdeti a Megváltó evangéliumát a svédországi Birkában. Ebben az évben norvég vikingek sikeresen megtámadják Dél-Írországot, majd egyre nagyobb csapatokban költöznek át Nyugat-Norvégiából a nyugati út zöld szigetére – sokan Rogalandot hagyják oda. Cerball (Kjarval) ír király becsvágyó hatalmi harcát folytatja: éppen az egyik ír ellenlábasával készül megvívni – csatájukban el fog esni 1200 ember…

Olyan vidékre tartunk, ahol még nem tértek át a Nagy Károly által Európa-szerte vassal hirdetett Fehér Krisztus-hitre. Olyan vidékre, ahol még tartják az ősök régi szokásait. A tengerben tekereg a világkígyó, az égbolton tündököl Bifröst, a szivárványhíd, a föld alatt a nornák és a halottak teszik a dolgukat. Örök körforgásban zajlik az élet, amiben az istenek és a zöldellő természet elveszti a csatát az óriások erejével szemben, hogy aztán újra győzzön az emelkedő Nappal. Egyik kiskirály viaskodik a másikkal ebben a sokszáz tengeri mérföld hosszan északról délre elnyúló országban, ahol különböző népcsoportok élnek ugyan, de valamennyire mégis összeköti őket a hosszú part mentén futó kereskedőút: az északi út, Norvégia.

Nem sokat változott itt a helyzet az utóbbi pár száz évben.

A hajókra vitorla került.

Egyébként minden maradt nagyjából a régiben.

Világra jön a csúf, fekete ember

Rogalandon áll egy királyi csarnok, odabenn fekszik egy vajúdó nő, Ljúfvina. Ekkoriban úgy hitték, nornák jönnek a szülőágyhoz, hogy kiszabják az újszülött sorsát: élethosszát, szerencséjét és gazdagságát. A szkaldok „a nornák ítéletének" hívták a halált, senki sem kerülhette el a sorsát. Kövessük a nornákat, ahogy egyre közelebb repülnek Ljúfvina vajúdó kiáltásai felé. Ahogy elrepülünk a mezők és rétek felett, látjuk a harmatos fűben alvó lovakat és marhákat, a tavaszi áldozatok után épp csak kisarjadt búzaföldeket. Világosodik, a szürkészöld fűtetők szépen belesimulnak a tájba. Még alszik mindenki. A tengernél néhány árbócos hajó vesztegel a horgonyzóhelyhez kötve; a homokpadon álló csónakházakat állatbőrök borítják. A királyi csarnokból, ahonnan a kiáltások jönnek, füst száll fel.

Egyelőre csak annyit tudunk a vajúdó nőről, hogy szokatlanul néz ki, nem hasonlít se az északi, se a germán nőkre. Haja fekete, bőre sötétebb, mint amit a legtöbben valaha láttak, szemén mongolredő, arca lapos, kerek. Képzeljük el a körülötte sürgő-forgó nőket, néhányuk fehér, a többiek sötétebbek, akárcsak ő. A faragott faágy mindkét oldalán zsírkő lámpásokban pislákol az égő olaj lángja. Miközben a sötét bőrű asszonyok egy nagy szellemet hívnak, az északiak az istennőikhez fohászkodnak. Valamelyik északi asszony belekezd egy varázsénekbe,3 egy másik szülést könnyítő rúnákat, bjargrúnirt rajzol a nő hasára.

Amikor előtűnik a gyerek feje, a nők már nem a szellemeket hívják – a szülő asszonyhoz beszélnek.

Fiú született.

Aztán még egy.

Mindkettőjüket gyapjútakaróba csavarják. Bőrük sötét, hajuk fekete, arcuk lapos és kerek, mint az anyjuké. Szemükön mongolredő. Egyáltalán nem ütöttek az apjukra! Az asszonyok csendes döbbenettel nézik őket.4

Gondolhatjuk, hogy ez nem fog tetszeni a királynak. Egyáltalán elképzelhető, hogy ő a fiúk apja?

***

Az ikerpár – Geirmundur és Hámundur