Rendszerhiba

By Snowden Edward

Edward Snowden 2013-ban, 29 évesen sokkolta a világot azzal, hogy szakított az amerikai hírszerzéssel és nyilvánosságra hozta, hogy az USA kormánya titokban azon dolgozik, hogy minden egyes telefonhívást, sms-t és e-mailt rögzítsen. Ez a példa nélküli lehallgatási rendszer képes arra, hogy a Föld minden lakójának magánéletébe behatoljon.

Most, hat évvel később Snowden először tárja fel, hogyan működött közre a rendszer kiépítésében és miért jutott el arra a pontra, hogy szerepét nyilvánosan is vállalja.

A Rendszerhiba rendkívüli elbeszélés egy éles eszű fiatalemberről, aki online nőtt fel, gyermekkorát az Egyesült Államok fővárosának bukolikus elővárosaiban töltötte, majd felnőttként titkos funkciókat látott el a Központi Hírszerző Ügynökségnél és a Nemzetbiztonsági Ügynökségnél. Kémként dolgozott, aztán whistleblower (kiszivárogtató) lett, amiért menekülnie kellett; az internet élő lelkiismeretévé vált. A Rendszerhiba egy kivételes íráskészséggel megalkotott, szenvedélyes és elegáns, kulcsfontosságú memoár, digitális korunk valóságos foglalata, amely menthetetlenül bevonul a klasszikusok sorába.

Edward Snowden Elizabeth Cityben született (Észak-Karolina) és a marylandi Fort Meade árnyékában nőtt fel. Képesítése szerint rendszermérnök, dolgozott a Központi Hírszerző Ügynökségnek (CIA) és szerződéses partnerként a Nemzetbiztonsági Ügynökségnek (NSA). A köz javára tett erőfeszítéseiért több díjat kapott: Right Livelihood-díj, német Whistleblower-díj, Ridenhour Prize for Truthtelling, az International League for Human Rights Carl von Ossietzky medálja. Jelenleg a Freedom of the Press alapítvány elnöke.

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Sep 20, 2019
• ISBN: 9786155955709

Book preview

Edward Snowden

Rendszerhiba

Budapest, 2019

Fordította

TOMORI GÁBOR

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Edward Snowden: Permanent Record

Copyright © 2019 by Edward Snowden

Published by arrangement with Henry Holt & Company, LLC, New York.

All rights reserved.

Hungarian translation © Tomori Gábor, 2019

© XXI. Század Kiadó, 2019

Jacket design by Rodrigo Corral

Jacket photograph © Platon

A szöveget szakmai szempontból ellenőrizte: Bodnár Balázs

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Kiadványfelelős Kovács-Rényi Anna

Szerkesztette Barkóczi András

Versfordítás N. Kiss Zsuzsa

Előkészítés Koltai Mária

Korrektúra Takács Andrea

Tördelés Váraljai Nóra

Elektronikus változat

Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-5955-70-9

L.-nek

A nevem Edward Joseph Snowden. Valaha a kormánynak dolgoztam, de most már a közjóért dolgozom. Majdnem három évtizedre volt szükségem, hogy ráébredjek, van különbség, és amikor ez megtörtént, támadt némi gondom a munkahelyemen. Ennek eredményeként immár azzal töltöm az időt, hogy igyekszem védeni a társadalmat attól az embertől, aki valaha voltam – a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) és a Nemzetbiztonsági Hivatal (NSA) hírszerzője, egyike azoknak a fiatal informatikusoknak, akik úgy vélték, hogy egy jobb világ építésében segédkeznek.

Az amerikai hírszerző közösségben töltött pályafutásom röpke hét évig tartott csupán, és most meglepetten szembesülök a ténnyel, hogy ez csak egy évvel több, mint amennyi ideje száműzöttként élek egy országban, amelyet nem én választottam magamnak. E hét év alatt azonban részt vettem az amerikai hírszerzés történetének legnagyszabásúbb vállalkozásában – amelynek során az egyes személyekre irányuló célzott megfigyelés helyébe az egész populációkra irányuló tömeges adatgyűjtés lépett. Egy kormány számára az én közreműködésemmel vált lehetségessé a világ teljes digitális kommunikációjának összegyűjtése, hosszú távú tárolása és tetszés szerinti kutatása.

9/11 után a hírszerzőket bűntudat gyötörte, amiért hiába őrködtek, nem akadályozták meg a támadást, mely a legpusztítóbb volt, amit Pearl Harbor óta az ország ellen intéztek. Válaszlépésként az ország vezetői igyekeztek olyan rendszert kiépíteni, amelynek birtokában soha többé nem kell attól tartaniuk, hogy készületlenek lesznek a támadásokkal szemben. Ennek alapját egy olyan technológia kellett hogy képezze, amely a katonai és politikai képzettséggel rendelkezők, illetve a vállalatirányításban jártas vezetők számára idegen volt. A legtitkosabb hírszerző ügynökségek ajtói hirtelen szélesre tárultak a magamfajta fiatal informatikusok előtt. És ilyenformán az IT-seké lett a világ.

Ha értettem akkoriban bármihez is, hát a számítógépekhez értettem, és ennek köszönhetően gyorsan emelkedtem a ranglétrán. Huszonkét évesen kerültem az NSA szupertitkos munkát végző állományába, a szervezeti hierarchia legaljára. Kevesebb mint egy évvel később rendszermérnök voltam a CIA-nál, és hozzáfértem néhányhoz a bolygó legkényesebb hálózatai közül. Az egyetlen felnőtt felettesem egy olyan srác volt, aki a munkaidejét Robert Ludlum és Tom Clancy puha fedelű könyveinek olvasásával töltötte. Az ügynökségek a saját szabályaik mindegyikét megsértve igyekeztek tehetséges informatikusokat toborozni. Normális körülmények között senkit nem vettek fel egyetemi vagy legalább főiskolai diploma nélkül; én egyikkel sem rendelkeztem. Nekem voltaképpen sosem lett volna szabad bebocsátást nyernem az épületbe.

2007-től 2009-ig az Egyesült Államok genfi nagykövetsége volt az állomáshelyem; egyike lettem a néhány informatikusnak, akiknek az a feladat jutott, hogy diplomáciai fedőtevékenység örve alatt, az európai állomáshelyek internetkapcsolatának megteremtésével és az Egyesült Államok hírszerzési céljait szolgáló hálózat digitalizálásával és automatizálásával átsegítsék a CIA-t a jövőbe. A nemzedékem nem csupán újratervezte a hírszerzői munkát; teljesen újradefiniáltuk a hírszerzés mibenlétét. Számunkra ez nem titkos találkozókról és fedett találkozóhelyekről szólt, hanem adatokról.

Huszonhat évesen névleg a Dell alkalmazottja voltam, de ismét az NSA-nek dolgoztam. Álcázásképpen alvállalkozó lettem, ahogyan majdnem az összes informatikus-hírszerző a csapatomban. Japánba küldtek, ahol közreműködtem az ügynökség globális tartalék hálózatának megtervezésében – egy hatalmas rejtett hálózatéban, amely biztosította, hogy még ha az NSA főparancsnoksága hamuvá válna is egy nukleáris csapás következtében, akkor se vesszen el semmilyen adat. Akkoriban nem láttam át, hogy tragikus vétség olyan szisztémát létrehozni, amely mindenki életéről tartósan megőriz adatokat.

Huszonnyolc évesen tértem vissza az Államokba, és hatalmas lépést tettem előre a ranglétrán, amikor a Dell és a CIA kapcsolataival foglalkozó technikai összekötő csapat tagja lettem. Az volt a feladatom, hogy üljek le a CIA technikai részlegének vezetőivel, és találjak, illetve kínáljak megoldást minden problémára, amit csak el tudnak képzelni. A csapatom hozzásegítette az ügynökséget egy új informatikai architektúra, a „felhő" létrehozásához, az első olyan technológiáéhoz, amely lehetővé tette minden ügynök számára, bárhol volt is fizikailag, hogy a távolságtól függetlenül hozzáférhessen minden adathoz, amire szüksége van, és kutathasson az adatbázisban.

Összefoglalva, a hírszerzési adatáramlás kezelésének és összekapcsolásának helyébe immár az a feladat lépett, hogy kitaláljuk, miként lehet örökre eltárolni, majd pedig az, hogy egyetemlegesen hozzáférhetővé és kutathatóvá tegyük. Ezek a projektek Hawaiin kerültek igazán a látókörömbe, ahová huszonkilenc évesen utaztam, hogy újfent alvállalkozóként dolgozzam az NSA-nél. Egészen addig annak a doktrínának a jegyében tevékenykedtem, hogy mindenki csak annyit tudjon, amennyit szükséges, és képtelen voltam megérteni a nagyobb egységek elemeit alkotó, specializált feladataim mögött rejlő kumulatív szándékot. Csak a Paradicsomban kerültem olyan pozícióba, hogy lássam, hogyan illeszkedik egymáshoz a sok-sok részfeladatom, akár egy hatalmas gépezet fogaskerekei, globális léptékű, tömeges adatgyűjtés rendszerévé formálódva.

Egy ananászföld alatt mélyen húzódó alagútban – Pearl Harbor korabeli, hajdani repülőgépgyárában – ültem egy terminálnál, ahonnan gyakorlatilag korlátlan hozzáférésem nyílt a világon jószerével minden férfi, nő és gyermek adatforgalmához, aki valaha is tárcsázott egy telefonszámot vagy hozzányúlt egy számítógéphez. Ezek közül az emberek közül 320 millió amerikai honfitársam volt, akiknek a rendes, mindennapos életvitele került megfigyelés alá, viszolyogtató módon megsértve nemcsak az Egyesült Államok Alkotmányát, hanem bármely szabad társadalom alapértékeit.

Azért olvassátok ezt a könyvet, mert elkövettem valamit, ami az én pozíciómban lévő ember számára veszedelmes: úgy döntöttem, hogy elmondom az igazságot. Belső hírszerzési dokumentumokat gyűjtöttem, amelyek bizonyították az Egyesült Államok kormányának törvényszegését, és ezeket átadtam újságíróknak, akik ellenőrizték és a felháborodott világ elé tárták.

Ez a könyv arról szól, mi vezetett ehhez a döntéshez, a morális és etikai elvekről, amelyek áthatották, illetve arról, miképp alakultak ezek ki bennem – minek folytán szól egyszersmind az életemről is.

Mi tesz ki egy életet? Több, mint amit mondunk, még annál is több, mint amit csinálunk. Az is része az életnek, amit szeretünk, és amiben hiszünk. Számomra, amit leginkább szeretek, és amiben leginkább hiszek, a kapcsolat, az emberi kapcsolatok és a technológia, amely ezeket lehetővé teszi. E technológia részét képezik a könyvek is, természetesen. De az én generációm számára a kapcsolatot túlnyomórészt az internet jelenti.

Mielőtt elborzadnátok, jól ismerve azt a mérgező őrületet, amely napjainkban fertőzi ezt a méhkast, értsétek meg, hogy számomra, amikor én megismertem, az internet nagyon más dolog volt. Barát volt, és szülő. Határok, korlátok nélküli közösség, egyetlen és milliónyi hang, közös határvidék, amelyet benépesítettek, de nem zsákmányoltak ki különféle törzsek, akik meglehetős barátságban éltek egymás mellett, és amelyek minden egyes tagja szabadon megválaszthatta a nevét, a történetét és a szokásait. Mindenki maszkot viselt, és mégis, az anonimitásnak ebből a soknevűségen keresztül megvalósuló kultúrájából több igazság fakadt, mint hamisság, ugyanis inkább volt kreatív és kooperatív, mint kommercializált és versenyelvű. Természetesen előfordultak konfliktusok, de ezeknél nagyobb súllyal esett a latba a jószándék és a jó érzés – az igazi pionír lelkület.

Bizonyára megértitek hát, ha azt mondom, hogy napjaink internete felismerhetetlen. Említést érdemel, hogy ez a változás tudatos döntés, kiváltságos kevesek szisztematikus erőfeszítésének eredményeként következett be. A kezdeti igyekezet, hogy a kereskedelem az interneten is folyjék, gyorsan elvezetett a dotcomlufihoz, ami aztán, közvetlenül az ezredforduló után, kipukkadt. Ezt követően a cégek rájöttek, hogy akik a netre mennek, sokkal inkább megosztani kívánnak, mintsem költeni, és hogy az internet által lehetővé tett emberi kapcsolatokon pénzt lehet keresni. Ha az emberek a nethasználat során leginkább arra törekedtek, hogy tudassák a hozzátartozóikkal, barátaikkal és idegenekkel, mi van velük, és megtudják, mi van a hozzátartozóikkal, barátaikkal és idegenekkel, akkor a cégeknek nem volt más dolguk, mint kitalálni, miképpen férkőzzenek be e társas érintkezésekbe, és húzzanak belőlük hasznot.

Ez volt az adatgyűjtési kapitalizmus kezdete és az általam megismert internet vége.

Na, már most, a kreatív Háló omlott össze, amikor számtalan gyönyörű, bonyolult, egyedi fejlesztésű weboldal lehúzta a rolót. A kényelem ígérete arra indította az embereket, hogy a személyes oldalukat – amelynek fenntartása állandó és fáradságos munkát igényelt – Facebook-oldalra és Gmail-fiókra cseréljék. A tulajdonlás látszatát könnyű volt összekeverni a valósággal. Kevesen értettük meg akkoriban, de amit a továbbiakban megosztottunk, abból immár semmi nem volt a miénk. A netes kereskedelmi cégek kudarcot vallottak, mert nem tudtak eladásra kínálni semmit, ami érdekelt volna bennünket, az utódaik viszont immár új terméket árultak.

Az új termék mi voltunk.

A figyelmünk, a tevékenységeink, a tartózkodási helyünk, a vágyaink, minden, amit tudatosan vagy tudattalanul elárultunk magunkról, megfigyelés és áruba bocsátás tárgyát képezte, titokban, késleltetendő az erőszaktétel elkerülhetetlen érzését, amely legtöbbünket csak most kezd elfogni. És folytatásképpen ezt az adatgyűjtést tevőlegesen bátorította, sőt finanszírozta egy sereg kormányzat, amelyek mohó kíváncsisággal viseltettek e roppant információtömeg iránt. A bejelentkezési jelszavaktól és a pénzügyi tranzakcióktól eltekintve az első húsz-egynéhány évben jószerével semmi nem volt titkosítva, minek folytán a kormányok sok esetben még csak nem is kényszerültek a cégekhez fordulni, hogy megtudják, mit csinálnak az ügyfeleik. Úgy kémkedhettek a világ után, hogy nem szóltak erről egy léleknek sem.

Az amerikai kormány az alapító okiratát teljesen figyelmen kívül hagyva pontosan ennek a kísértésnek esett áldozatul, és miután megízlelte a mérgezett fa gyümölcsét, ádáz hevülettel ragaszkodott hozzá. Titokban szert tett a tömeges adatgyűjtés képességére, és ez a hatalom magától értetődő módon sokkal inkább sújtja az ártatlanokat, mint a bűnösöket.

Csak amikor teljesebben tudatára ébredtem ennek az adatgyűjtésnek és az ártalmainak, akkor kezdett gyötörni a felismerés, hogy a társadalom – nemcsak egy ország, hanem az egész világ társadalma – soha nem kapott lehetőséget, hogy akaratát, vagy akár csak véleményét nyilvánítsa ebben a folyamatban. A szinte mindenre kiterjedő megfigyelés rendszerét nem csupán a beleegyezésünk nélkül hozták létre, hanem bizonyos értelemben úgy, hogy a programjai minden aspektusát szándékosan palástolták előttünk. A változó eljárások és következményeik minden lépésben titokban maradtak mindenki előtt, ideértve a törvényhozók többségét is. Kihez fordulhattam? Kinek beszélhettem minderről? Az igazságról akár csak suttogva szót ejteni egy ügyvédnek, egy bírónak, vagy a Kongresszusnak, olyan súlyos bűnnek minősült volna, hogy pusztán a legáltalánosabb tények felvázolása életfogytiglani büntetést vont volna maga után egy szövetségi börtönben.

Tanácstalan voltam, és komor hangulat hatalmasodott el rajtam, miközben a lelkiismeretemmel viaskodtam. Szeretem a hazámat, és hiszek a közszolgálatban – az egész családomat, évszázadokra visszamenőleg olyan férfiak és nők alkotják, akik annak szentelték az életüket, hogy szolgálják ezt az országot és a polgárait. Én magam nem egy ügynökség, de még csak nem is egy kormány, hanem a köz szolgálatára tettem esküt, arra, hogy megtartom és megtartatom az Alkotmányt, amelynek a polgári szabadságjogok biztosítására vonatkozó része oly vérlázító sérelmet szenvedett. Immár nem csupán része voltam a megsértésének: a részese voltam. Oly sok munka, oly sok éven át – kinek is dolgozom én? Hogyan kellene összeegyeztetnem az engem alkalmazó ügynökséggel aláírt titoktartási szerződésemet és a hazám alapelveire tett eskümet? Ki vagy mi iránt kellene elkötelezettebbnek lennem? Hol van az a pont, amikor erkölcsi kötelességem megsérteni a törvényt?

A töprengés ezeken az elveken hozzásegített a válaszokhoz. Ráébredtem, hogy egyáltalán nem lenne radikális húzás részemről, ha előlépnék, és újságírók tudomására hoznám, milyen mértékű visszaélések történtek, nem olyan lenne ez, mintha a kormány, vagy akár a hírszerzői közösség vesztére törnék. Visszatérés lenne a kormány és a hírszerző közösség által hirdetett eszmények követéséhez.

Egy ország szabadsága csakis abban mérhető, mennyire tiszteli a polgárai jogait, és meggyőződésem szerint ezek a jogok voltaképpen az államhatalom korlátai, amelyek pontosan meghatározzák, hol és mikor nem szabad egy kormányzatnak megsértenie a személyes vagy egyéni jogok azon területét, amelyet az amerikai polgári forradalom időszakában „szabadságjognak neveztek, az internet forradalmának korában pedig „magánszféra néven emlegetnek.

Hat év telt el az óta, hogy a nyilvánosság elé léptem, mivel világszerte a szemem láttára csökkent az úgynevezett fejlett országok kormányainak elkötelezettsége, hogy óvják a magánszférát, amelyet én – az ENSZ-hez hasonlóan – alapvető emberi jognak tekintek. Ámde a szóban forgó évek során a hanyatlás csak folytatódott, miközben a demokráciák visszafejlődnek a tekintélyelvű populizmusba. Ez a visszafejlődés egyetlen más területen sem olyan szembetűnő, mint a kormányzatoknak a sajtóhoz való viszonyulásában.

A választott tisztségviselők próbálkozásait az újságírás hitelének aláásására segítette és ösztönözte az igazság elve ellen indított átfogó támadás. A valóság bemutatását szándékosan összekeverik a dezinformációval, olyan technológiákra támaszkodva, amelyek képesek példátlan, globális mértékű zavarrá fokozni az álhírek kavalkádját.

Elég közelről ismerem ezt az eljárást, hiszen az álvalóság teremtése mindig is a hírszerző közösség legsötétebb fortélyai közé tartozott. Ugyanazok az ügynökségek, amelyek, csak amíg én ezen a pályán tevékenykedtem, hírszerzési adatokat manipuláltak, hogy háborús ürügyet teremtsenek, és törvénybe ütköző eszközök, valamint egy árnyék-igazságszolgáltatás alkalmazásával szereztek engedélyt emberrablásra, amit „rendkívüli kiadatásnak, kínzásra, amit „nyomásgyakorlással végzett kihallgatásnak és lehallgatásra, melyet „tömeges adatgyűjtésnek neveztek, egy pillanatig sem haboztak engem kínai kettős ügynöknek, orosz hármas ügynöknek, és ami még rosszabb, „ezredfordulósnak{1} minősíteni.

Nagyrészt azért tehették meg, hogy ilyeneket állítsanak, és ilyen szabadon, mert nem voltam hajlandó védekezni. Attól a pillanattól, hogy a nyilvánosság elé léptem, mostanáig, eltökélten ügyeltem arra, hogy soha ne fedjek fel semmilyen részletet a személyes életemet illetően, ami további keserűséget okozhatna a hozzátartozóimnak és a barátaimnak, akik máris eleget szenvedtek az elveim miatt.

Azért haboztam megírni ezt a könyvet, mert ódzkodtam ennek a szenvedésnek a fokozásától. Végtére is könnyebb volt elhatároznom, hogy a nyilvánosság elé lépek a kormányzat törvénysértéseiről szóló bizonyítékokkal, mint meghoznom a döntést, hogy számot adok az életemről. A visszaélések, amelyeknek tanúja voltam, cselekvést követeltek, de senki nem ír memoárt azért, mert képtelen ellenállni a lelkiismerete parancsának. Ez az oka annak, hogy igyekeztem megszerezni minden hozzátartozóm, barátom és kollégám beleegyezését, akit nevesítek, vagy másképp teszek a nyilvánosság számára azonosíthatóvá ezeken az oldalakon.

Ahogyan nem feltételezem, hogy mások magánszféráját illetően egyedüli döntőbíró lehetnék, úgy azt sem gondolom, hogy egyedül eldönthetném, a hazám mely titkait kell a nyilvánosság tudomására hozni, és melyeket nem. Ez az oka annak, hogy a kormányzati dokumentumokat csak újságírókkal osztottam meg. Közvetlenül a nyilvánossággal tulajdonképpen egyáltalán nem osztottam meg dokumentumokat.

Úgy vélem, ahogyan az említett újságírók is úgy vélik, hogy a kormánynak szabad titokban tartania bizonyos információkat. Még a világ legátláthatóbb demokráciája is titkosíthatja a fedett ügynökei nevét, vagy a katonái mozgását hadműveleti területen. Ebben a könyvben egyáltalán nincsenek ilyen titkok.

Nem egyszerű feladat úgy beszélnem az életemről, hogy közben óvom a szeretteim magánszféráját, és nem adok ki a kormány által legitim módon titkosított adatokat, de ez a feladatom. Én e két felelősség között vagyok megtalálható.

ELSŐ RÉSZ

— 1 —

Az ablakon át

A lefekvés ideje volt az első dolog, amit valaha is meghackeltem.

Igazságtalannak éreztem, hogy a szüleim aludni küldenek – amikor ők még nem készülnek lefeküdni, a nővérem sem készül lefeküdni, és nem is vagyok álmos. Az élet első apró igazságtalansága.

Életem első, hozzávetőleg 2000 estéje közül sok polgári engedetlenséggel végződött – sírtam, könyörögtem, alkudoztam –, mígnem a 2193. estén, aznap, amikor hatéves lettem, felfedeztem a közvetlen cselekvést. A hatóságok nem mutattak érdeklődést a reformigények iránt, én pedig nem aznap jöttem le a falvédőről. Zsenge életem legjobb napja volt az aznapi, barátokkal, szülinapi zsúrral, sőt ajándékokkal, és nem akaródzott hagynom, hogy vége legyen pusztán azért, mert mindenki másnak haza kell mennie. Így hát suttyomban az összes órát a házban visszaállítottam néhány órával. A mikrohullámú sütő óráját könnyebb volt visszatekernem, mint a tűzhelyét, már csak azért is, mert könnyebben értem el.

Amikor a hatóságok – a maguk végtelen tudatlanságában – nem vették észre a dolgot, mámorossá tett engem a hatalom, és körbe-körbe rohangáltam a nappaliban. Engem, az idő urát, soha többé nem fognak ágyba küldeni. Szabad voltam. És így történt, hogy elaludtam a padlón, miután végül láttam a napnyugtát június 21-én, a nyári napforduló, vagyis az év leghosszabb napján. Amikor felébredtem, a házban az órák ismét apám karórájához igazodva jártak.

Ha ma bárki is veszi a fáradságot egy óra beállításához, honnan tudja, mihez állítsa? Ha ti olyanok vagytok, mint az emberek többsége manapság, akkor az okostelefonotok által mutatott időhöz állítjátok. De ha megnézitek a telefonotokat, mármint igazán megnézitek, beleásva mélyen a menüjén keresztül a beállításaiba, végül azt fogjátok látni, hogy a telefon ideje „automatikusan beállított. A telefonotok szép csendben – némán – időről időre megkérdezi a szolgáltatótok hálózatát: „Hahó, mennyi az idő? A hálózat pedig egy nagyobb hálózatot kérdez meg, amely egy még nagyobb hálózatot, és ilyenformán egymást követő tornyok és vezetékek hosszú során keresztül a kérdés eljut az idő igazi urához, az egyik hálózati időszerverhez, amelyet vagy az olyan helyeken tartott atomórák vezérelnek, mint a Országos Szabványügyi Hivatal az Egyesült Államokban, a svájci székhelyű Szövetségi Meteorológiai és Éghajlattani Intézet és a Japánban működő Országos Informatikai és Híradástechnikai Intézet, vagy pedig ezeket tekintik referenciának. Ezt a hosszú, láthatatlan utat egy töredékmásodperc alatt teszi meg a kért adat, ezért nem szoktatok villogó 12:00-t látni a telefonotok kijelzőjén, valahányszor újra bekapcsoljátok, miután az akkumulátora lemerült.

1983-ban születtem, a világnak azon a végén, ahol az emberek maguknak állították be az időt. Ebben az évben történt, hogy az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma két részre bontotta az összekapcsolt számítógépei rendszerét, létrehozva a védelmi létesítmények részére egy hálózatot, MILNET néven, és a nyilvánosság részére egy másikat, amely az Internet nevet kapta. Az év még véget sem ért, és már új szabályok határozták meg e virtuális tér határait, minek folytán megszületett a Domain Name System, amelyet mindmáig használunk – a .gov-ok, .mik-ek, .edu-k és persze a .com-ok –, valamint az országkódok, amelyek a világ többi részét hivatottak jelölni: .uk, .de, .fr, .cn, .ru és így tovább. A hazámnak – és ezáltal nekem – máris adatott egy előny. És még így is további hat év kellett a World Wide Web kitalálásához, és nagyjából kilenc év ahhoz, hogy a családom szert tegyen egy számítógépre, valamint modemre, amellyel a gép csatlakozni tudott hozzá.

Az internet természetesen nem egy különálló entitás, jóllehet hajlamosak vagyunk úgy utalni rá, mintha az volna. Műszaki szempontból a valóság az, hogy az egymáshoz kapcsolódó kommunikációs hálózatok globális tömegében mindennap új hálózatok születnek, amelyeket te – nagyjából hárommilliárd emberhez, vagyis a világ népességének hozzávetőleg 42 százalékához hasonlóan – rendszeresen használsz. Én mégis szélesebb értelemben fogom használni a kifejezést, „a világ közös protokollok során keresztül egymáshoz kapcsolódó számítógépeinek többsége által alkotott hálózatok egyetemes hálózata" jelentésében.

Néhányan közületek talán aggódnak, amiért gőzük sincs, mi az a protokoll, de mindannyian sok ilyet használunk. Úgy képzeljétek el a protokollokat, mint gépek számára alkotott nyelveket, a közös szabályokat, amelyeket követnek, hogy megértsék egymást. Ha nagyjából velem egyidősek vagytok, talán emlékeztek, hogy be kellett gépelnetek a „http"-t egy-egy weboldal címének elején a böngészőtök címsorába. Ez a Hypertext Transfer Protocolra utal, a nyelvre, amelyet azért használtok, hogy hozzáférjetek a világhálóhoz (World Wide Web), a jobbára szövegalapú, de egyszersmind audio- és videófelvételek megosztására is alkalmas oldalak hatalmas gyűjteményéhez, mint a Google, a YouTube és a Facebook. Valahányszor bejelentkeztek az e-mail-fiókotokba, olyan nyelvet használtok, mint az IMAP (Internet Message Acccess Protocol), az SMTP (Simple Mail Transfer Protocol), vagy a POP3 (Post Office Protocol). A fájlok továbbítása az interneten az FTP (File Transfer Protocol) használatával történik. Ami pedig az említett időbeállítási procedúrát illeti a telefonotokon, ezekre a frissítésekre az NTP (Network Time Protocol) révén kerül sor.

Az imént felsorolt protokollokat sok más protokollal együtt applikációs protokollként ismerjük, és a protokollcsaládok közt csak egy szintet képviselnek. Például ahhoz, hogy ezeknek az applikációknak bármelyikével adatok menjenek át az interneten, és érkezzenek az asztali számítógépeitekre, laptopjaitokra vagy telefonjaitokra, először be kell csomagolni őket egy erre rendelt transzportprotokollba – gondoljatok arra, hogy a hagyományos postaszolgálat szereti, ha a leveleiteket és csomagjaitokat az általa forgalmazott, szabványos méretű borítékokban és dobozokban külditek el. A TCP (Transmission Control Protocol; átviteli vezérlő protokoll) arra használatos, hogy egyéb applikációk között weboldalakat és e-maileket továbbítson. Az UDP (User Datagram Protocol) időérzékenyebb, valós idejű applikációk, például internetes telefonálás és élő közvetítések során keletkező adatok továbbítására használatos.

Óhatatlanul hiányos lesz minden összegzés azokról a sokrétegű működésekről, amelyeket gyerekkoromban kibertérnek, a világhálónak, az Infobahnnak vagy információs szupersztrádának neveztek, de a lényeg az, hogy ezeket a protokollokat eszközként használva digitalizálhatunk, és a netre tehetünk jószerével a világon mindent, amit nem eszünk, iszunk, viselünk, vagy lakunk. Az internet majdnem annyira integráns részévé vált az életünknek, mint a levegő, amelyen át az internetes kommunikáció oly sok esetben zajlik. És ahogy azzal mindnyájan szembesültünk már – valahányszor a közösségi média révén tudomást szerzünk egy-egy posztról, amely kedvezőtlen fényt vet ránk –, digitalizálni valamit annyit tesz, mint rögzíteni olyan formátumban, ami örökre megmarad.

Leginkább azt érzem lényegesnek, amikor felidézem a gyerekkoromat, kiváltképp az első kilenc, internet nélküli évet, hogy nem tudok beszámolni mindenről, ami akkoriban történt, mert csak az emlékezetemre hagyatkozhatom. Az adatok egyszerűen nem léteznek. Amikor gyerek voltam, a „felejthetetlen élmény" még nem egy fenyegetően betű szerint értendő technológiai leírás volt, hanem csak szenvedélyes, metaforikus szófordulat, ami valami fontosat jelölt: az első szavaimat, az első lépéseimet, az első kipottyant fogamat, az első alkalmat, amikor bicikliztem.

Az én nemzedékem volt az utolsó Amerika, sőt talán a világ történelmében is, amelyre ez igaz – az utolsó nem digitalizált nemzedék, amelynek gyermekkora nincs fent a felhőben, hanem jobbára analóg formátumokban került rögzítésre, például kézzel írott naplók, polaroid felvételek és VHS-kazetták, kézzelfogható és tökéletlen készítmények révén, melyek az idő múltával romlanak és visszahozhatatlanul elveszhetnek. Az iskolai feladataimat papíron, ceruzával és radírral végeztem, nem hálózatra kapcsolódó tabletekkel, melyek naplózzák, amit a billentyűzetemmel csinálok. A növekedésem fázisait nem okosotthon-technológiák követték nyomon, hanem késsel ejtett rovátkák az ajtófélfán a házban, ahol felcseperedtem.

Egy pompás, régi vörös téglás házban laktunk egy pázsitsáv mellett, amit somfák árnyékoltak, nyaranta pedig fehér magnóliák ékesítettek; az utóbbiak fedezék gyanánt szolgáltak a műanyag katonák számára, melyekkel a földön kúszva játszottam annak idején. A háznak jellegzetes kialakítása volt: a főbejárata a második szintjén nyílt, ahová egy masszív téglalépcsőn lehetett feljutni. Ez a szint jelentette a fő lakóterület, itt kapott helyet a konyha, a nappali, valamint a hálószobák.

E fő szint felett egy poros, pókhálós és tilalmas padlás húzódott, amit raktárként használtunk; kísérteties neszek forrása, melyeket anyám szerint mókusok keltettek, apám azonban nem tágított attól, hogy vérszívó farkasemberek, és felfalnak minden gyereket, aki elég bolond ahhoz, hogy felmerészkedjen oda. A fő szint alatt egy többé-kevésbé befejezett alagsor volt – ritkaság Észak-Karolinában, kiváltképp ennyire közel a tengerparthoz. Az alagsorokat gyakorta víz öntötte el, és a mienk bizony örökösen nedves volt, dacára a szakadatlanul működő páramentesítőnek és szivattyúnak.

Abban az időben, amikor a családom beköltözött, a fő szint hátsó részét kibővítették, és itt kapott helyet egy mosókonyha, egy fürdőszoba, az én szobám, valamint egy odú, egy tévével és egy kanapéval. A szobámból átláttam az odúba egy ablakon át, mely abban a falban volt, ami eredetileg a ház külső falát alkotta. Ezen az egykor kifelé néző ablakon immár egyik helyiségből a másikba lehetett átlátni.

Ez a szoba és az ablaka is az enyém volt majdnem az összes évben, amit a családom abban az Elizabeth City-i házban töltött. Bár az ablakot függöny takarta, ez nem sok intim szférát biztosított számomra, már ha egyáltalán. Amennyire fel tudom idézni, a kedvenc tevékenységem volt félrehúzni a függönyt, és belesni az ablakon át az odúba. Ilyenformán elmondható, hogy amennyire fel tudom idézni, a kedvenc tevékenységem a kémlelés volt.

Kémkedtem a nővérem, Jessica után, aki tovább maradhatott fenn, mint én, és megnézhette azokat a rajzfilmeket, amikhez én még túl kicsi voltam. Kémkedtem anyám, Wendy után, aki a kanapén üldögélve hajtogatta a kimosott ruhát, miközben az esti híradót nézte. De a legtöbbet az apám, Lon – avagy déliesen: Lonnie – után kémkedtem, aki a késő éjszakai órákban vette birtokba az odút.

Apám a parti őrségnél dolgozott, bár akkoriban a legcsekélyebb fogalmam sem volt arról, hogy ez mit jelent. Tudtam, hogy időnként egyenruhát visel, máskor meg nem. Korán ment el otthonról, és későn jött haza, gyakran új kacatokkal – egy Texas Instruments TI–30 tudományos számológéppel, egy zsinóros Casio stopperórával, egy házi hifirendszerhez való hangszóróval –, amelyek némelyikét megmutatta nekem, másokat pedig eldugott előlem. Képzelhetitek, mi keltette fel jobban az érdeklődésemet.

Az engem leginkább érdeklő holmi az egyik este került a házba, közvetlenül lefekvés után. Ágyban voltam, és már-már álomba merültem, amikor meghallottam apám közeledő lépteit a folyosón. Felálltam az ágyamon, félrehúztam a függönyt, és figyeltem. Apám egy titokzatos dobozt tartott a kezében, és egy bézs színű tárgyat vett elő belőle, ami téglára hasonlított, és mintha a rémálmaimban szereplő mélytengeri szörnyek valamelyikének csápjai lennének, hosszú fekete vezetékek kígyóztak belőle.

Apám lassan és módszeresen dolgozva – részben azért, mert mérnökként ahhoz szokott, hogy így csináljon mindent, részben azért, mert próbált csendes lenni – szétbogozta a vezetékeket, és az egyiket a rongyszőnyegen keresztül a doboz hátuljától a tévé hátuljáig húzta. Majd egy másik vezetéket csatlakoztatott a kanapé mögötti fali konnektorba.

A tévéképernyő hirtelen kivilágosodott, fényt vetve apám arcára is. Apa általában csak úgy töltötte az estéit, hogy üldögélt a kanapén, Sun Drop palackokat gyűrögetett, és nézte, ahogy emberek szaladgálnak a tévében egy pályán, de ez most más volt. Csak egy pillanat kellett, hogy eljussak egész addigi, bár bevallottan rövid életem legdöbbenetesebb felismeréséig: Apám irányítja, ami a tévében történik.

Egy Commodore–64-gyel szembesültem éppen – a valaha piacra került első otthoni számítógépek egyikével.

Természetesen fogalmam sem volt a számítógépek mibenlétéről, nem is beszélve arról, hogy apám vajon játszik, vagy dolgozik. Mosolygott ugyan, és olybá tűnt, hogy jól szórakozik, de egyszersmind ugyanolyan feszült figyelmet szentelt annak, ami a képernyőn zajlott, mint a ház körül adódó összes műszaki feladatnak. Egyetlen dolgot tudtam csupán: bármit csinál is apám, én is csinálni akarom.

Ezt követően valahányszor apám bejött az odúba, hogy kibontsa a bézs színű téglát, én felálltam az ágyamon, félrehúztam a függönyt, és leskelődve figyeltem, mit csinál. Az egyik éjjel a képernyő alján egy aláhulló labda látszott; apámnak az ütőt vízszintesen kellett mozgatnia, hogy eltalálja a labdát, felfelé üsse, és az nekicsapódjon egy színes téglákból álló falnak (Arkanoid). Egy másik éjjel különböző alakú, színes téglák alkotta fal volt a képernyőn, ami előtt ült; mindegyik leesett, és miközben estek, apám mozgatta és forgatta őket, hogy tökéletes sorba rendeződjenek, mely azonnal eltűnt (Tetris). Igencsak tanácstalan voltam azonban, hogy mit is csinál apám – szórakozik, avagy ez a munkája része –, amikor egy éjjel átlestem az ablakon, és azt láttam, hogy repül.

Apám – aki mindig örömöt szerzett nekem, amikor figyelmeztetett, ha a parti őrség légibázisáról való helikopterek átrepültek a házunk felett – a saját helikopterét vezette az orrom előtt a házunk odújában. Egy apró bázisról szállt fel, amelyet egy kicsiny, lengedező amerikai zászló tett teljessé, a hunyorgó csillagokkal teli fekete égbe, és aztán azonnal becsapódott a földbe. Halkan felkiáltott, ezért nem hallotta az én kiáltásomat, de éppen amikor már azt hittem, hogy a mókának vége, megint a kicsiny zászlóval ékes apró légibázison volt, és újra felszállt.

A játék a Choplifter! nevet viselte, és a felkiáltójel nem csupán a név részét képezte, hanem egyszersmind a játékélményét is. A Choplifter! izgalmas volt. Újra és újra végignéztem, ahogy ezek a repülőalkalmatosságok kirepülnek az odúnkból, fel a kerek hold megvilágította sivatagi égbe, hogy ellenséges repülőgépekre és ellenséges tankokra lövöldözzenek, amelyek visszalőttek rájuk. A helikopter egyre csak szállt, le és fel, miközben apám embereket próbált megmenteni, biztonságba repítve őket. Ez volt a legkorábbi élményem apámról: hős volt.

Egy kicsit túl hangosan rikoltottam fel a heverőn, amikor a miniatűr emberekkel teli, parányi helikopter első ízben földet ért. Apám az ablak felé kapta a fejét, azt gondolván, hogy felzavart, és egyenesen a szemembe nézett.

Az ágyba vetettem magam, felhúztam a takarót, és tökéletesen mozdulatlanul feküdtem, miközben apám súlyos léptei közeledtek a szobámhoz.

Apa megkocogtatta az ablakot.

– Neked már aludnod kellene, Öcsi. Még ébren vagy?

Visszatartottam a lélegzetem. Ő hirtelen kinyitotta az ablakot, benyúlt a szobámba, felnyalábolt – takaróstul, mindenestül –, és áthúzott az odúba. Olyan gyorsan történt az egész, hogy a lábam hozzá sem ért a szőnyeghez.

Mielőtt észbe kaptam volna, apám ölében ültem mint a másodpilótája. Túl kicsi voltam még, és túl izgatott, ezért nem vettem észre, hogy nincs is csatlakoztatva a joystick, amit a kezembe nyomott. Csakis az számított, hogy együtt repülök apámmal.

— 2 —

A láthatatlan fal

Elizabeth City bájos, közepes méretű tengerparti városka, viszonylag épen maradt történelmi maggal. Mint a legtöbb korai amerikai település, a víz körül nőtt ki, jelen esetben a Pasquotank folyó partjain, amelynek neve az „ahol az áramlás elágazik" jelentésű algonkin szó angolosan rontott ejtésű változata. A folyó a Chesapeake-öbölből