Piramis és Dávid-csillag

By Kereszty András

1979. március 26-án a Fehér Ház kertjében egy nagy, narancssárga-vörös cirkuszsátorféle alatt aláírták Izrael és Egyiptom békeszerződését. Kereszty András, aki éveken át dolgozott tudósítóként a Közel-Keleten, izgalmas riportkönyvében megírta azt, hogy miképpen kezdődött minden. A szemtanú hitelességével, színesen, élvezetes írói eszközökkel számol be az eseményekről bepillantást engedve a tudósítói munka mindennapjaiba is. A könyv a maga idejében (a hetvenes évek Magyarországán) az első hiteles írás volt Izrael és az arab országok viszonyáról.

Amolyan „klasszikusnak” számít.

• Language: Magyar
• Publisher: Andras Kereszty
• Release date: Sep 30, 2018

Book preview

utasa

Egy tudósító benyomásait mondom el.

Közel öt évet éltem a Közel-Keleten, természetes tehát, hogy az, ami másoknak újsághír csupán, az én számomra több, az életemnek része. Jelen lehettem az egyiptomi-izraeli tárgyalássorozat sok fontos helyszínén. Nem csupán Kairóban, ahol 1975 januárjától 1979 novemberéig éltem, hanem Iszmailiában, Alexandriában, Jeruzsálemben is. A tudósító természetesen másképp lát, mást is lát, mint a tv-néző, aki a képernyőt figyeli, vagy a politikus, aki közvetlen részese a folyamatok alakításának. A tudósítóé sajátos „kint is – bent is" állapot.

Az újságíró jelen van az eseménynél. Nem csupán arra emlékszik, hogy ki, mikor, hova látogatott, hanem fel tudja idézni a szelet is, amely a politikusok haját borzolta a repülőtéri fogadtatáskor, a cipőtisztító alakját, aki a díszszázad csizmáit fényesítette, a jó beszélgetések ízét és azt az izgalmat, amelyet a fölröppenő és kialvó – egyszer igaz, máskor hamis – hírrakéták okoztak.

A tudósító jelen is van, meg nincs is. Ugyanis a modern idők kitermelték annak a módját, miként lehet a világ híréhségét úgy csillapítani, hogy a közvélemény is jóllakjék, meg a hír is megmaradjon.

1979 februárjában, amikor Carter amerikai elnök Egyiptomba látogatott, meghívtak bennünket, tartsunk a Kairóból Alexandriába menő elnöki vonattal. Négy világ élt együtt ezen a szerelvényen. Az államfők köre, a politikusoké, a biztonsági embereké meg az újságíróké.

A két elnök Faruk király egykori szalonkocsijában utazott. Nyitott volt a kocsinak mindkét oldala, színes drapériák díszítették, mindenütt aranyozás, csillogó réz, krómacél. A politikusok egy dolgozószobának berendezett kocsiban utaztak, papírhegyek között, dohányfüstben, feketekávé-illatban. A biztonsági emberek mindenütt jelen voltak. Mozdonyon, vonatlépcsőn, bent a kocsikban, fönt a levegőben (helikopteren) és odalent a vágányok mentén.

Mi, újságírók az utolsó kocsiban ültünk. Ezt a vagont különös gonddal választhatták ki számunkra, hiszen még az Egyiptomi Államvasutak nem éppen fényes kocsiparkjában is ritkaság lehet az olyan, amelynek egyáltalán nincs rugója, ülései beszakadtak, s mennyezetén át néhol a szabad égre is ki lehet tekinteni. Ebben a vagonban zötyögtünk a világpolitika nyomában, rajtunk kívül az egész szerelvényen csupán egy személy volt még távolabb az államfőktől: egy kisfiú, aki Tantánál kapaszkodott fel az ütközőre.

De hát a sajtó a közhely szerint is nagyhatalom, ki kell szolgálni. Ezért időnként megjelent egy sudár egyiptomi, és közölte velünk:

– Uraim, fáradjanak át az elnöki kocsiba. Fényképezni lehet, figyelni lehet, kérdezni most nem.

Háromszor ismétlődött meg ez a jelenet. Fapados társadalmunk ilyenkor átnyomakodott a gorillák gyűrűjén, átlökdösődött a politikusok papírhegyein, hogy figyeljen és fényképezzen a királyi vagonban. Ez a lázas tolakodás is jellemző ránk: elsőnek odaérni, még akkor is, ha mindenki tudja, hogy harminc másodperccel később sem maradna le semmiről. Csupa taposó láb, bökdöső könyök ez az egyébként csöndesen hülyéskedő társaság. A titkok érdekelnek talán? Sokat jelentő ellesett szavak? Miféle titkokat lehet megtudni egy szalonkocsiban?

Álltunk egymásnak szorulva az ajtó előtti öt négyzetméteren, és figyeltük az államfők beszélgetését.

– Mik azok a helyes kis állatok ott a töltés mentén? – kérdezte Carter elnök. – Kecskék vagy birkák?

– Azok ott birkák – felelte Szadat elnök.

Két perc hallgatás következett, csak a szél járt ki-be a nyitott vagonban.

– És ezek a helyes kis állatok micsodák? – kérdezte ismét Carter.

– Ezek is birkák – mondta Szadat elnök.

Hát így követtük mi az elnöki vonaton a nagy politikát.

Egy tudósító benyomásait szeretném elmondani ebben a könyvben. A tudósítóét, aki rajta volt ugyan a vonaton, de annak utolsó kocsijában. Igyekszem az események rendjében követni a békeszerződés történetét. S ha nem is vállalkozom a közelmúlt történelmének mély elemzésére, a megfigyelő véleményét, gondolatait azért nem hallgatom el. Mégis inkább személyes ügyem ez a könyv, mintsem szigorúan objektív krónika. Kérem ezért az olvasó megértését.

2. Előzmények: Egy külügyminiszter eltűnik, egy pedig lemond

Azt, hogy Dajan izraeli külügyminiszter eltűnt, először egy francia kolléga újságolta.

A kairói Turf Clubban üldögéltünk egy korsó sör mellett. Rendszeres találkozóhelye volt ez a kairói tudósítógárdának, kopott kis villa a Garden Citynek nevezett városrészben. A brit időkre már csak a falakon függő rézmetszetek, az öreg bőrfotelok emlékeztetnek, és Mahmud, a mixer, aki arra a legbüszkébb, hogy egész Egyiptomban ő tudja csupán, milyen hőfokra kell hűteni az írek keserű sörét, a Guinnesst. Guinness sört persze huszonöt éve nem látott, így tudásának csupán elméleti értéke van. A fekete ír sör helyett híg és szőke Stella járja manapság.

– Mose Dajan Brüsszelben feleségével és kíséretével együtt felszállt a New Yorkba menő Sabena gépre, de a Kennedy repülőtérre már nem érkezett meg. Csupán a neje.

Indulás előtt leszállhatott, utána pedig nyoma veszett – mondta a francia.

Néhányan megpróbáltak telefonálni, mintha Kairó szeszélyesen működő telefonhálózata alkalmas eszköz volna eltűnt izraeli külügyminiszterek hollétének földerítésére A társaság nagyobbik része azonban a Stellánál maradt, és a Turf Clubban a maga módján látott a nyomozáshoz: találgatott.

Hova mehetett Brüsszelből Dajan? A megoldás elég logikusnak tetszett.

Természetesen Párizsba. És kivel találkozhatott? Természetesen Iszmail Fahmi egyiptomi külügyminiszterrel. Néhány napja tudtuk, hogy Fahmi Párizson át az Egyesült Államokba készül. Egyiptom és Izrael között akkoriban még semmiféle – nyilvánosságra hozott – kapcsolat nem volt. Az egyiptomi vezetés többször kijelentette: nem hajlandó a közvetlen tárgyalásra. Ha a két külügyminiszter találkozni akar, akkor annak titokban kell megtörténnie.

Mikor eddig jutott a bölcsességben, a kairói sajtóhad ostromolni kezdte a külügyminisztériumot. A külügyminisztérium – a külügyminisztériumok szokása szerint – előbb hallgatott, majd este egy szóvivő útján nyilatkozott: Azok a hírek, melyek szerint Iszmail Fahmi és Mose Dajan Párizsban találkozott, alaptalanok, nem egyebek kacsánál. Furcsának tartjuk, hogy a nemzetközi sajtó egy része bedőlt ennek a nevetséges álhírnek. A magunk részéről határozottan cáfoljuk a találkozó tényét.

Másnap Iszmail Fahmi is szembenézett a kamerákkal és a mikrofonokkal: mielőtt Párizsba indult, sajtóértekezletet tartott. Az első kérdés természetesen az volt, hogy valóban most indul-e Párizsba.

– Tudom, hogy milyen hírek keringenek rólam és Dajanról – mondta a külügyminiszter. – Becsületemre kijelentem önöknek, hogy a francia fővárosban nem találkoztam az izraeli külügyminiszterrel. Sohasem találkoztam vele. Nem láttam őt másként, mint fényképen és a tévé képernyőjén. A leghatározottabban kijelentem azt is, hogy sem vele, sem Izrael bármely más külügyminiszterével nem vagyok hajlandó addig találkozni, amíg Izrael arab területeket tart megszállva.

Fahmi hűséges maradt ehhez a nyilatkozatához. Szadat elnök jeruzsálemi útja előtt benyújtotta lemondását.

De mi történt Dajannal? Jöttek a hírek. A külügyminiszter váratlanul Izraelben termett, hogy tájékoztassa kormányát. S csak ezután indult – kétnapi késéssel – újra Amerikába. Ott – miként Kairóban Fahmit – őt faggatták eltűnésének napjáról. Dajan nem mondott semmit, de nem is cáfolt semmit.

Megkérdezték tőle, járt-e Párizsban.

– Ott nem jártam – mondta Dajan.

Megkérdezték tőle, találkozott-e arab vezető politikussal. Erre ennyi volt a megjegyzése:

– Megérthetik, hogy egy találkozóhoz két fél szükséges. S ha volt ilyen találkozó, akkor ennek tényét az egyik fél a másik nélkül nem hozhatja nyilvánosságra.

Különösen akkor nem, ha ez a másik fél számára kényelmetlen volna. Mi többször kijelentettük, hogy hajlandók vagyunk arab vezetőkkel találkozni, nekünk nincs takargatnivalónk.

Izrael mindig is különtárgyalást akart, ezt tudtuk.

A nyomozás a klubasztalok mellett, a külügyminisztériumban, a sajtóközpontban, a diplomáciai fogadásokon tovább folytatódott. Megindult a lavina, de most – Fahmi határozott cáfolata után – a mendemondáknak új főszereplőjük lett: Husszein jordániai király. És a színhely is változott. Párizsból Marokkóba helyeződött át.

Valaki látni vélte az elváltoztatott külsejű izraeli külügyminisztert Tangerban.

Láthatta.

Néhány hónap múltán derült fény arra, hogy mi is történt 1977. szeptember 16-án.

Dajan Brüsszelből Marokkóba repült, és ott találkozott Hasszán Tuhami egyiptomi miniszterelnök-helyettessel. Tuhami az egyiptomi vezetésnek talán a legérdekesebb alakja. Már megjelenésre is. Keskeny arca van, kiugró pofacsontokkal, kecskeszakállt visel, szemei inkább egy prófétához, mint politikushoz teszik hasonlatossá. Legendák keringenek róla. Ellenségei (s ezek nem kevesen vannak) valamiféle közel-keleti Raszputyinnak festik le. A kormány egy volt minisztere szentül állítja például, hogy Tuhami az egyik kabinetülésen egyszer csak csöndre intett, szemét a falra függesztette, és fojtott hangon közölte minisztertársaival, hogy meglátogatta a Próféta lelke.

A misztikus Tuhami azonban a politika területén meglehetősen gyakorlatias. A legkényesebb küldetéseket vállalja és teljesíti. Bécsben a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség igazgatója volt évekig, s e posztja révén, valamint fanatikus iszlámhívő híre folytán ő tartja a kapcsolatot a konzervatív arab államokkal. Sokat tett az egyiptomi-kínai jó viszony kialakításáért, és Nyugat-Európában is (elsősorban az egyiptomi fegyvervásárlások ügyében) számos kényes missziót teljesített. Tuhami azért találkozott Dajannal Marokkóban, hogy átadja az egyiptomi elnök üzenetét.

Jegyzetfüzetembe e találkozóval kapcsolatban azt írtam: „San Diego." Pedig San Diego Amerikában van, semmi köze a Közel-Kelethez. Ott mindössze annyi történt, hogy egy leszállni készülő Boeing–727-es gép összeütközött egy kis Cessna sportrepülővel. Lezuhant, de a gép – a föld felé száguldó, égő alumínium szivar – utolsó másodperceiről két fénykép is készült. Mert a világon ma már mindenről készül fénykép. Kamerák százmilliói vannak az emberek kezében. Az újságírók számát nehéz volna megmondani, de ha azt vesszük, hogy a tízmilliós

Magyarországon négyezren vagyunk, akkor a világon legalább másfél millió kolléga futkos.

Még egy használati utasítás e találkozó történetéhez: hogyan hallgassuk a hivatalos nyilatkozatokat. Minden akkoriban elhangzott nyilatkozat igaz volt. Fahmi nem volt Párizsban, Dajan sem volt ott, és nem is látták egymást. A mindentudó szóvivő könnyen beszélhetett „nevetséges agyszüleményről". Az pedig, hogy egy felelős izraeli vezető egy felelős egyiptomi vezetővel másutt találkozott – szerinte más lapra tartozott. A közvélemény legyen nyugodt. Fahmi nem volt Párizsban, papucsban nézegette a televíziót, amely hírekkel táplálta a hírre éhes emberiséget.

A tudósítói munkának a napi tudósítás az Achilles-sarka. Naponta kell jelenteni, pedig sokszor csak hónapokkal később derül fény a teljes igazságra. A hézagos információ miatt kérészéletű elemzések születnek, és később, új ismeretek birtokában próbálhat meg az újságíró alaposabb elemzést készíteni, sokszor olyan következtetésekre jutva, amilyenek korábban eszébe sem jutottak volna. Milyen egyszerű lett volna 1977. szeptember 16-án ezt jelenteni:

„Mose Dajan izraeli külügyminiszter II. Hasszán marokkói király különgépén Brüsszelből Tangerba repült, és az uralkodó nyári palotájában találkozott Hasszán Tuhamival. Az egyiptomi miniszterelnök-helyettes átadta Szadat elnök üzenetét."

Ilyen hírt senki sem továbbított. Aki tudta, titokban tartotta, a sajtó pedig világgá kürtölte azt, amit tudni vélt. Dajan úgy tűnt el Brüsszelből, ahogy politikai ka-landkönyvek külügyminiszterei szoktak. Levetette híres szemvédőjét, sötét szemüveget tett fel, és fejébe nyomta egyik munkatársának kalapját. Izraelben később – amikor már a titok részleteit is szellőztetni lehetett – azt is közölték, hogy ez a kalap „Homburg" márkájú volt, és Dajan szürke öltönyt, kék inget és csíkos nyakkendőt viselt. Arról nem szól a krónika, hogy Tuhami mit viselt – Egyiptom mintha még utólag is sajnálná, hogy az eset nyilvánosságra került.

Az izraeli változat szerint Dajan izgatottan tért vissza Marokkóból, és egyenesen Begin lakására autózott. Közölte a kormányfővel: Szadat elnök kész vele titokban találkozni. Az egyiptomi vezető reméli, hogy ezen a megbeszélésen legalább egy fegyverszüneti egyezmény részleteiben meg tudnak majd állapodni. Ha hinni lehet ennek a változatnak, akkor a marokkói titkos találkozó újabb titkokat készített elő, s ezen igazán nincs csodálnivaló, hiszen titkosabbnál titkosabb megbeszélések korábban is folytak (igaz, nem sok eredménnyel) a színfalak mögött.

II. Hasszán marokkói király igazán érdekes emlékiratokat készíthetne. Marokkó playboy uralkodója ugyanis éveken át az olyan megbeszélések házigazdája volt, amelyeket jobbnak láttak elrejteni a világ szeme elől. Marokkó megfelelő helyszín.

Távol van a közel-keleti politika központjától, II. Hasszánnak kellő mennyiségű

palotája, nyaralója van az ország minden részében. Ezek körül a királyi birtokok körül a biztonsági emberek akkora hada nyüzsög, hogy még az iráni sah is alkalmasnak találta a helyszínt arra, hogy a teheráni forradalom idején itt húzódjon meg néhány hétig. Hasszán az Atlanti-óceán túlsó felére kacsintva mindig is megpróbált jó kapcsolatokat tartani Izraellel. Ezt annál is könnyebben megtehette, mert az a veszély igazán nem fenyegette, hogy Izrael egyszer majd marokkói területeket tart megszállva.

A politikai krónikák szerint 1962 óta találkoztak Marokkóban arab személyiségek izraeli vezetőkkel. Husszein jordániai király is többször megfordult uralkodókollégájának búvóhelyein, ahol Izrael változó miniszterelnökeinek változó küldötteivel (Rabinnal pedig személyesen) találkozott. Ezek a megbeszélések kevés eredményt hoztak.

Amikor Jordániában Husszein királynak ezekről a találkáiról beszélgettem, egy meglehetősen tekintélyes személy azt mondta:

– Egy randevú nem jelent azonnal sem eljegyzést, sem pedig más, komolyabb fejleményt. Lehet, hogy két ember csak tudni akarja, milyen a másik. Bizonyítani pedig a tények bizonyítanak. Jordánia és Izrael kapcsolata nem volt ellenséges, a Jordán folyó hídjainál rendszeres közlekedés folyt, de eszünkbe sem jutott, hogy olyan lépéseket tegyünk, melyek eltávolítanának bennünket a többi arab országtól.

Hogyan távolodhat el egy arab az araboktól? Ez éppolyan lehetetlennek tűnik számunkra, mint