Odaadó hívetek, Surik

By Ljudmila Ulickaja

Surik Korn csinos, udvarias, szolgálatkész fiú, a nők álma. Már tizenhétéves korában egyedülálló édesanyja egyetlen támasza. Az idősebb festőnőhöz, aki kamaszfiúként elcsábítja, hosszú éveken át hűséges marad. Lefekszik a csúnya évfolyamtársnőjével, mert más nem szánná meg szegényt. Egy másik lánnyal névházasságot köt, hogy legyen apja a lány törvénytelen gyerekének. És így tovább. Csak az a kérdés, mihez kezd Surik az életével, az életét behálózó kapcsolatokkal, amikor felbukkan az igazi szerelem...

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Aug 9, 2018
• ISBN: 9789631436914

Book preview

1.

A gyermek apja, Alekszandr Szigizmundovics Levandovszkij, akinek démonikus és kissé kopottas külseje, horgas orra és zabolátlanul göndör haja volt, amit ötvenéves kora után, helyzetével megbékélve nem festett tovább, kicsiny gyermekkorától egy zenei géniusz ígéretét hordozta magában. Mint az ifjú Mozartot, már nyolcéves korától koncerteken léptették fel, de úgy tizenhat éves korára minden megrekedt benne, mintha odafönt az égben kihunyt volna tehetségének csillaga, és a jó képességű, de átlagos tehetségű ifjú zongoristák is kezdték lekörözni, ő pedig, miután kiváló eredménnyel elvégezte a Kijevi Konzervatóriumot, szép lassan zongorakísérő lett. Zongorakísérőnek különben precíz és pontos, mondhatni unikális volt, elsőrangú hegedűművészekkel és csellistákkal lépett fel, akik néha még versengtek is érte. De mégiscsak másodvonalbéli zenész maradt. A plakátokra jobb esetben is csak azt írták, hogy „zongorakíséret, rosszabb esetben pedig mindössze két betűt: „zk. Ez a „zk" jelentette élete legfőbb boldogtalanságát, májában az állandó nyilallást. Az ókoriak véleménye szerint éppen a máj az, ami leginkább megsínyli az irigységet. Ezekben a hippokratészi ostobaságokban természetesen senki sem hitt, Alekszandr Szigizmundovics mája azonban valóban rakoncátlankodott. Ő maga diétázott, időről időre besárgult, betegeskedett, és nagyon szenvedett.

Verocska Kornnal a lány életének legszebb évében ismerkedett meg. Verocska éppen felvételt nyert a Tairov-féle Kamaraszínház stúdiójába, még nem vívta ki magának a stúdió leggyengébb növendéke címet, örömét lelte a különféle érdekes foglalkozásokban, és nagy szerepekről álmodozott. A Kamaraszínház alkonya előtti utolsó évek voltak ezek. Az ország legjelentősebb rendezője nem mondta még ki szentírásként ható szavait a színházról, miszerint az „valóban burzsoá jellegű – ezt majd csak néhány évvel később teszi meg –, még tündökölt Alisza Koonen, Tairov pedig olyan, „valóban burzsoá csínyeket engedett meg magának, mint mondjuk az Egyiptomi éjszakák színrevitele.

A színházban hagyományosan megünnepelték a „régi újévet" – éppen az 1935-öst –, és a különféle vidámságok között, amikkel a színészek azon a hosszú éjszakán elszórakoztatták magukat, szerepelt egy lábszépségverseny is. A színésznők eltűntek a függöny mögé, amelynek szélét felemelve mindegyikük ügyesen mustrára bocsátotta anonim lábikóját, térdtől lefelé, a kislábujja hegyéig.

A tizennyolc éves Verocska úgy fordította a lábfejét, hogy sarkán a gondos stoppolás ne látszódjon, és majd elalélt az édes, bizsergető érzéstől, amikor ellentmondást nem tűrően éppen őt rángatták ki a függöny mögül, és ráadtak egy köténykét, amelyre nagy ezüst betűkkel rá volt írva: „Nekem van a legformásabb lábam a világon!" Ezenkívül kapott egy kartoncipőt, amely a színház kellékműhelyében készült, és amely teli volt csokoládés desszerttel. Mindez, beleértve a kőkeménnyé száradt desszertet is, még sokáig el volt téve az édesanyja, Jelizaveta Ivanovna szekreterének alsó fiókjába, aki váratlanul fogékonnyá vált a lánya sikereire egy olyan területen, amely az ő elképzelései szerint kívül esett az illendőség határain.

Alekszandr Szigizmundovicsot, aki Pityerből érkezett vendégjátékra, maga Tairov hívta meg az ünnepségre. Az arisztokratikus vendég egész este nem tágított Verocska mellől, és igen mély benyomást tett rá: reggel pedig, amikor a bál véget ért, saját kezűleg segítette fel a díjnyertes lábacskára a fehér nemezcipőt, az orosz halinacsizmának ezt a merész, magas sarkú változatát, majd hazakísérte a Kamergerszkij közbe. Még sötét volt, csendesen hullottak a műhónak tűnő pelyhek, színházi sárga fénnyel égtek az utcai lámpák, Verocska pedig premierjét ünneplő színésznőnek érezte magát egy hatalmas színpadon. Egyik kezével újságpapírba csomagolt, harmincnégyes báli cipőjét szorította magához, a másik keze békésen pihent a férfi kabátujján, lovagja pedig divatjamúlt verseket szavalt neki egy betiltott költőtől.

Alekszandr Szigizmundovics, aki teljesen felkavarta Verocska lelkét, még aznap hazautazott Leningrádba. Azt ígérte, hamarosan visszajön. De egymás után múltak a hetek, és Verocska számára a szívbéli nagy reményekből csak a keserű szájíz maradt.

Verocska szakmai eredményei nem voltak jelentősek, ráadásul a balettmesternő, aki az Isadora Duncan tanításán alapuló modern mozgásművészetre oktatta őket, sehogy sem szívelte, mostantól csak „formás lábikónak" hívta, és nem hagyott büntetlenül egyetlen rontást sem. Szegény Vera csak törölgette a könnyeit az ivanovói ruhagyárban készült ógörög khitónja szélével, és sehogy sem talált vissza az eksztatikus Szkrjabin-zene ritmusába, amelyre a lányok gyakoroltak, energikusan dobálva öklüket és térdüket, így próbálván látható képekké alakítani e forrongó zene megfoghatatlan lelkületét.

Annak a tavasznak talán legkellemetlenebb napján Verát a művészbejárónál Alekszandr Szigizmundovics várta. Két hétre érkezett Moszkvába, egy világhírű, nagyszerű hegedűművész néhány koncertjének hangfelvételére. Bizonyos értelemben fényes pillanata volt ez Alekszandr Szigizmundovics életének: a hegedűművész régi vágású ember volt, hangsúlyozott tisztelettel viseltetett Alekszandr Szigizmundovics iránt, és mint kiderült, még a gyermekkori sikereire is emlékezett. A felvétel remekül ment. Levandovszkijnak hosszú évek után először nyugodott meg, ernyedt el és állt helyre zongoraművészi önbecsülése. A gyönyörű, kékesszürke szemű kislányt pedig már a puszta jelenlététől is remegés fogta el – egyik ihletett állapot a másikat erősítette…

Ami a fiatal Verocskát illeti, ő, miközben az egész tanévben buzgón próbálta elsajátítani a Tairov-féle „érzelmileg telített formákat, azon a tavaszon egyszer s mindenkorra megszűnt érzékelni az élet és a színház közötti határokat: leomlott a „negyedik fal, és innentől a saját élete előadását játszotta. Mélyen tisztelt tanára eszméinek megfelelően, aki a színészeitől univerzalitást követelt – ahogy megfogalmazta, a misztériumjátéktól az operettig –, Verocska azon a tavaszon a meghatott Alekszandr Szigizmundovics előtt „drámai szende" szerepkörben lépett fel.

A természet és a művészet közös erőfeszítéseinek köszönhetően románcuk mámorító volt: éjszakai séták, intim vacsorák a leghíresebb éttermek kis különtermeiben, rózsák, pezsgőzések, heves ölelések, amelyek mindkettejük gyönyörűségére szolgáltak, talán nagyobb gyönyörűségükre, mint amit az Alekszandr Szigizmundovics elutazása előtti utolsó moszkvai éjszakán éltek át, amikor Verocska végleg kapitulált az ellenséges túlerővel szemben.

A boldog győztes elutazott, Verocska pedig ott maradt friss emlékei édes ködében, amelyből csak fokozatosan rajzolódott elő jövőjének valódi képe. A férfinak volt még érkezése rá, hogy elmondja, milyen boldogtalan a családi élete: a lelki beteg felesége, a születési rendellenességben szenvedő kislánya, az őrmester természetű, hatalmaskodó anyósa. Soha, sohasem lesz képes elhagyni ezt a családot… Verocska szinte kővé dermedt az elragadtatástól: micsoda nemes lelkű férfi! Az életét is kész lett volna azonnal feláldozni érte. Nem baj, ha sokat lesznek távol egymástól és csak keveset együtt, nem baj, ha a férfi érzelmeinek, idejének, lényének csak egy bizonyos része lesz az övé – annyi, amennyit ő jónak lát.

De ez már egy másik szerep volt – nem az átváltozott Hamupipőkéé, aki éjszaka, üvegcipellőben tipeg végig a járdán, díszes lámpák fényében, hanem a titkos szeretőé, aki a sötétben, az árnyékban áll. Kezdetben úgy érezte, ezt a szerepet akár mindhalálig – az övéig vagy a férfiéig – kész megtartani: néhány sóvárogva várt találkozás évente, köztük süket szakadékok és egyforma, szomorú levelek. Így telt el három év: Vera életébe beszivárgott a női boldogtalanság sivár érzése.

Színészi karrierje, amely igazából még el sem kezdődhetett, be is fejeződött: eltanácsolták. Kilépett a társulatból, de ott maradt a színházban titkárnőnek.

Ugyanekkor, kilencszázharmincnyolcban tett először kísérletet arra is, hogy véget vessen a lélekölő szerelmi kapcsolatnak. Alekszandr Szigizmundovics alázattal fogadta a döntését, kezet csókolt neki, és eltávozott az ő Leningrádjába. Verocska azonban még két hónapig sem bírta, ő maga hívta a férfit, és kezdődött minden elölről.

Verocska lefogyott, és barátnői véleménye szerint megcsúnyult. Kiütköztek a még ismeretlen betegség első jelei: a szeme fémes fénnyel csillogott, gombóc gyűlt a torkába, az idegei gyakran felmondták a szolgálatot, és egy kicsit még Jelizaveta Ivanovna is félni kezdett Verocska otthoni hisztériáitól.

Újabb három év telt el. Részben Jelizaveta Ivanovna nyomására, részben azért, mert maga is változtatni akart, ahogy mostanában megítélte, elhibázott életén, újra szakított Alekszandr Szigizmundoviccsal. Aki szintén megszenvedte ezt a nehéz kapcsolatot, de magától nem szánta volna el magát a szakításra: mélyen, sőt mi több, fennkölten szerette Verocskát – minden alkalommal, amikor Moszkvába érkezett. Verocska szenvedélyes és túlhabzó szerelme balzsam volt a férfi boldogtalan és sérült önérzetére. Ezúttal a szakítás mintha sikerrel járt volna: a háború kirobbanása hosszú időre elválasztotta őket egymástól.

Erre az időre Verocska már elvesztette irigylésre csöppet sem méltó titkárnői állását, kitanulta a szerény könyvelői szakmát, de futott mindig a próbákra is, titokban elképzelte magát bizonyos szerepekben, különösen kedves volt a lelkének Bovaryné figurája. Ja, ha nem lett volna Alisza Koonen! Akkor úgy tűnt, hogy még minden megfordulhat, fog ő még belépni a színpadra három rózsabimbócsokorral és zölddel díszített barezsruhában, és fog ő francia négyest járni egy ismeretlen vicomte-tal a vaubyessard-i birtokán… Olyan kór volt ez, amit csak azok ismernek, akik már átestek rajta. Vera, anélkül hogy a színházat otthagyta volna, igyekezett megszabadulni a színházfüggőségtől, még hódolót is kerített, egy úgymond „civilt", egy rendkívül pozitív jellemű és ugyanannyira bárgyú zsidó árubeszerző személyében. A férfi megkérte a kezét. Verocska átbőgte az éjszakát, majd kikosarazta, büszkén kijelentve, hogy mást szeret. Vagy vele nem stimmelt valami, vagy egyáltalán nem tudott megfelelni a kor elvárásainak, de az ő törékeny kedvessége, a hirtelen lelkesedésre való belső készsége és az a lelki finomság, amely mondjuk a csehovi időkben volt divatban, a háború és a háborút követő szocialista építőmunka heroikus időszakában az égvilágon senkit sem csábított… Jó, ha senkit, hát senkit… De egy árubeszerzőhöz akkor se…

Aztán következett a taskenti evakuáció. Jelizaveta Ivanovna, a Tanárképző Főiskola docense ragaszkodott hozzá, hogy a lánya hagyja ott a színházat, és menjen vele.

Alekszandr Szigizmundovics az evakuáció idején Kujbisevbe került, szerencsétlen családja azonban már nem tudott kimenekülni a városból, és elpusztult a blokád alatt. Kujbisevben Alekszandr Szigizmundovics súlyosan megbetegedett, három egymást követő tüdőgyulladás majdnem a sírba vitte, egy ápolónő, egy erős helybéli tatár nő azonban megmentette az életét. Alekszandr Szigizmundovics magányosságában és gyengeségében el is vette feleségül.

Amikor a háború után Verocska és Alekszandr Szigizmundovics újra találkoztak, minden újrakezdődött, bár kissé megváltozott díszletek között. Verocska éppen a Drámai Színházban dolgozott, ahol könyvelőként helyezkedett el. Alisza Koonen helyett most Marija Ivanovna Babanováért rajongott, eljárt az előadásaira, a folyosón még mosolyogtak is egymásra. Alekszandr Szigizmundovics ismét a művészbejárónál várta, és a Tverszkoj bulváron át mentek a Kamergerszkij közbe. A férfi megint boldogtalan volt a házasságában, megint volt egy beteges kislánya. Megöregedett, elvékonyodott, még szerelmesebb lett, és még tragikusabb. Viszonyuk az óceán erejével éledt fel újra, a szerelmi hullámok elérhetetlen magasságokba röpítették fel és néma örvényekbe taszították le őket. Talán éppen ez volt az, amire Verocska csillapíthatatlan lelke vágyott. Ezekben az években gyakran látta ugyanazt az álmot: valami abszolút hétköznapi esemény közepette, mint például hogy teáznak az anyjával az ovális kisasztalnál, hirtelen fölfedezte, hogy a szobának nincs meg az egyik fala, helyette egy végtelenségbe nyúló nézőtér sötétje tátong, benne szótlanul és mozdulatlanul ülő nézők…

Mint korábban is, Alekszandr Szigizmundovics évente három-négy alkalommal jött Moszkvába, általában a Moszkva Szállóban szállt meg, Verocska pedig rohant hozzá találkára. Verocska megbékélt a sorsával, és csak kései terhessége változtatta meg élete folyását.

Szerelme sokáig tartott, ahogyan fiatalkorában meg is jósolta magának: „mindhalálig"…

2.

Viselős úgy volt Vera, ahogy kislányokkal szoktak: a pocakja alma-, nem pedig körteformájú volt, az arca puhán megduzzadt, szeme körül apró pigmentpöttyök ütköztek ki, hasában a gyermek óvatosan, minden gorombaság nélkül úszkált. Természetesen kislányt vártak. Jelizaveta Ivanovna, akitől távol állt mindenféle babonaság, már jó előre készülődött unokája születésére, és bár nem törekedett rá, hogy betartsa a rózsaszínszabályt, valahogy véletlenül minden összeszedett gyermekholmi rózsaszín lett: a réklik, a pelenkák, még a kis gyapjúkardigán is.

A gyermek házasságon kívüli volt, Vera már nem fiatal, harmincnyolc éves. Ám ezek a körülmények egyáltalán nem zavarták Jelizaveta Ivanovnát abban, hogy örüljön az előttük álló eseménynek. Ő is későn ment férjhez, egyetlen lányát már majdnem harmincévesen szülte, és három gyerekkel lett özvegy: a héthónapos Verocskával meg a két kamasz mostohalányával. De egyedül is talpon maradt, és felnevelte a lányokat. Különben a nagyobbik mostohalánya kilencszázhuszonnégyben elhagyta Oroszországot, és nem is jött vissza soha. A kisebbik mostohalány, miután teljes szívvel az új hatalom felé fordult, Jelizaveta Ivanovnával mint a régi rezsim hívével és veszélyesen elmaradott elemmel megszakította a kapcsolatot, férjhez ment egy szovjet középkáderhez, és a háború előtti években odaveszett valamelyik sztálini lágerben.

Jelizaveta Ivanovnát minden élettapasztalata türelemre és bátorságra tanította, és az új kislányt, a családnak ezt a nem is remélt bővülését jó szívvel várta. Egy lány az család, egy lány az barátnő, segítőtárs – ez volt a saját életének is az alapja.

Amikor a várva várt kislány helyett fiúcska született, mindketten, mama is, nagymama is, nagy zavarba jöttek: dédelgetett tervük meghiúsult, nem állt össze az a családi portré, amelyet gondolatban már meg is rendeltek: Jelizaveta Ivanovna áll a csodás holland kandallójuk előtt, Verocska úgy ül, hogy az anyja két keze a vállán nyugszik, térdén pedig ott tartja szépséges fürtös kislányát. A gyerekfejtörő: két anya, két lány, és a nagymama az unokájával…

A gyermek arcocskáját Vera még a szülőotthonban alaposan megnézte, de az egész gyermeket csak otthon bugyolálta ki először, s meghökkent az aprócska lábakhoz képest óriási, élénkvörös herezacskón és a késedelem nélkül meredezni kezdő, illetlen pöcörőn. Abban a pillanatban, miközben ő zavarodottan szemlélte ezt a mindenki előtt jól ismert jelenséget, arcát meleg sugár öntötte el.

– Nézz oda, micsoda egy kófic – nevette el magát a nagymama, és megtapogatta a pelenkát, amely teljesen száraz maradt. – Na, Veruszja, ez mindent szárazon fog megúszni…

A gyermek fintorgott, arcán mindenféle kifejezések váltogatták egymást: a homloka összeráncolódott, az ajkai mosolyogtak. Nem sírt, és nem lehetett tudni, jól érzi-e magát, vagy rosszul. Valószínűleg minden, ami körülötte zajlott, meglepő volt a számára…

– Mint a nagyapja, kiköpött a nagyapja. Igazi, szép szál, erős férfi lesz – állapította meg elégedetten Jelizaveta Ivanovna.

– Bizonyos testrészeiben tán túlságosan is – jegyezte meg sokatmondóan Verocska. – Pontosan mint az apjának…

Jelizaveta Ivanovna megvetően legyintett:

– Nem, Veruszja, te ezt nem érted… Ez a Korn-férfiak sajátossága.

Ezzel aztán mindketten ki is merítették a kérdésre vonatkozó minden személyes tapasztalatukat, és át is tértek a következő kérdésre: hogyan neveljenek fel ők, két gyenge nő, egy ilyen erőteljes férfiembert. Sok, részben családi, részben szentimentális oknál fogva a kisfiúnak az volt a sorsa, hogy az Alekszandr nevet kapja.

Az első naptól fogva a két nő úgy osztotta fel a tennivalókat, hogy Verocska dolga volt a szoptatás, az összes többit pedig Jelizaveta Ivanovna vállalta magára.

Sport, férfias szórakozás és semmi gügyögés – határozta meg Jelizaveta Ivanovna a legfontosabb feladatokat. És valóban, attól a pillanattól kezdve, amikor a gyermek köldöke leszáradt, Jelizaveta Ivanovna testedzésre fogta a kisfiút: masszőrnőt fogadott, és megkezdte a gyerek mindennapi hideg, forraltvizes lelocsolását. Hogy biztosítsa számára a megfelelő férfias szórakozást, már jó előre beszerzett a Gyetszkij Mir áruházban fapuskákat, ólomkatonákat és egy kerekeken guruló lovacskát. Ilyen egyszerű eszközök segítségével gondolta Jelizaveta Ivanovna megóvni a kisfiút az apátlanság keservétől, amelynek valódi nagysága rövid időn belül ki kellett hogy derüljön, és igazi férfit nevelni a gyerekből: felelősségteljeset, önálló döntésekre képeset, magabiztosat, vagyis olyat, mint Jelizaveta megboldogult férje volt.

– El kell sajátítanod a maximális távolságtartás elvét – intette a lányát meglehetősen előreszaladva, alig néhány nappal azután, hogy Vera kijött a szülőotthonból, és hangjából pedagógiai célzat ütközött ki. – Amikor a gyermek felnő, és végre-valahára elengedi a kezed, és megteszi az első távolodó lépést, neked éppen ellenkező irányba kell lépned egyet. Az a legszörnyűbb veszély minden, gyermekét egyedül nevelő anyára nézve – Jelizaveta Ivanovna könyörtelenül pontosan fogalmazott –, hogy magát és gyermekét egyetlen organizmussá akarja egyesíteni.

– Miért beszélsz így, anya – ellenkezett Vera sértetten –, hiszen végül is a gyereknek van apja, és részt is fog venni a nevelésében…

– Annyit fog az érni, mint halottnak a csók. Elhiheted nekem – zárta le a témát Jelizaveta Ivanovna.

Verocska számára ez annál is sértőbb volt, mert már minden meg volt beszélve és el volt döntve: néhány nap múlva meg kellett érkeznie a boldog apának, hogy végre összekösse a sorsát a szerelmével. Történetesen éppen ezen a ponton volt az egyetlen nézetkülönbség az egymást istenítő anya és lánya között: Jelizaveta Ivanovna megvetette Verocska szeretőjét, hosszú éveken át abban reménykedett, hogy a lánya talál magának egy érdemesebb férfit ennél az idegbajos és elfuserált zongoristánál. De Jelizaveta Ivanovna, szintén élettapasztalata alapján, pontosan tudta, milyen nehéz egy nőnek egyedül, különösen egy olyan nőnek, mint a lánya, aki egy művészlélek, aki nem tud idomulni a mai férfiak durvaságaihoz. Persze olyan mindegy, csak legyen valakije… És nem éppen odaillően a következőt mormogta:

– Akármilyen nagysága, csak megb….ák az ágyba’…

Jelizaveta Ivanovna imádta a közmondásokat és népi szólásokat, ismert is belőlük egy csomót, még latinokat is. Miközben kivételesen szigorú volt a szép és illendő beszéd terén, időnként rendkívül illetlen kifejezéseket használt, ha a frazeológiai szótár szentesítette őket…

– Hát tudod, anya… – döbbent meg Vera –, ez azért már sok…

Jelizaveta Ivanovna észbe kapott:

– Jól van, bocsáss meg, bocsáss meg, nem akartalak én megbántani.

De az anyja durvaságától függetlenül Vera mintha mentegetőzni akart volna:

– De hát te is tudod, anya, hogy éppen turnéja van…

Jelizaveta Ivanovna, miután látta lánya elkeseredett arckifejezését, visszakozott:

– Hagyjuk őt a csudába, Verocska… Egyedül is föl tudjuk nevelni a fiunkat.

A jövőbe látott… Alekszandr Szigizmundovics másfél hónappal Surik születése után halt meg. A Moszkvai pályaudvar közelében, a Vossztanyije utcán alákeveredett egy autónak, miután újszülött fiával történt első találkozását követően visszament Leningrádba. Az idős apa már végérvényesen elszánta magát, hogy megmondja az ő kardos Szonyájának, hogy elmegy tőle, otthagyja neki és kislányának a leningrádi lakást, és Moszkvába költözik. Az első két pontot teljesítette is. Csak már átköltözni nem volt érkezése…

Vera egy héttel a temetés után értesült Alekszandr Szigizmundovics haláláról. Nyugtalanította, hogy nem kap hírt felőle, ezért odatelefonált Alekszandr Szigizmundovics barátjához, aki be volt avatva a viszonyokba, de nem találta otthon, mivel az illető elutazott. Vera összeszedte magát, és felhívta Alekszandr Szigizmundovics lakását. Szonya tudatta vele a férfi halálát.

Az újdonsült anya, aki, ahogy a szülőotthonban nevezték, „túlkoros elsőgyermekesnek" számított, a régi szerető – erre az időre már húszéves volt a viszonyuk – úgy lett friss özvegy, hogy végül férjhez menni sem tudott.

A fekete hajú kisfiú tömte a szájába az összeszorított öklöcskéjét, derekasan szopott, nyögdécselt, belepiszkított a pelenkákba, és gondtalan elégedettség töltötte el. Mit sem törődött az anyja bánatával. Miután az anyatej elapadt, cumisüvegből hígított és édesített tehéntejet kapott, és azzal is elvolt remekül.

3.

A huszadik század közepére nagy divatjuk lett a mindenféle családi legendáknak, aminek különféle okai voltak, a legfontosabb valószínűleg az a rejtett kívánság, hogy az ember kitöltse valamivel a mögötte keletkező űrt.

A szociológusok, a pszichológusok és a történészek idővel majd tanulmányozni fogják azokat az okokat, amelyek egy és ugyanazon időben késztettek nagyon sok embert arra, hogy genealógiai kutatásokkal foglalkozzék. Nem mindenkinek sikerült előbányásznia valamilyen nemesi őst, ugyanakkor az olyasfajta kuriózumok, mint egy nagymama, aki Csuvasföld első orvosa volt, egy mennonita a hollandiai németek közül vagy, még pikánsabb esetben, Nagy Péter kínzókamrájának egyik hóhéra – ezek szintén bírtak bizonyos családtörténeti értékkel.

Suriknak nem volt szüksége rá, hogy fantáziáját mozgásba lendítse: az ő családi legendáriumát meggyőzően dokumentálta néhány újságkivágás kilencszázhatvanból, egy szépséges, vastag – nem pedig vékony, mint a kívülállók gondolják – japán papírtekercs és egy fakószürke, rostos kartonra ragasztott, a mai napig felülmúlhatatlan minőségű fotó, amelyen a nagyapja, Alekszandr Nyikolajevics Korn, ez a hatalmas termetű, kemény, széles állú férfi álló galléros ünnepi ingében feszít Kotohito Kanin herceg, a mikádó másodunokaöccse mellett, aki megtette a Tokiótól Pétervárig tartó hosszadalmas utat, nagyrészt a transzszibériai vasútvonalon. Alekszandr Nyikolajevics, a vasúti hivatal műszaki igazgatója, ez az európai műveltségű és kifogástalan neveltetésű ember ennek a speciális szerelvénynek a parancsnoka volt.

A fénykép 1916. szeptember 29-én készült Johansson úr műtermében, a Nyevszkij sugárúton, amiről a hátoldalán díszelgő, művészi kivitelezésű felirat tanúskodik. Maga a herceg, sajnos, külsőre nem volt nagy szám: semmi japán pompa, semmi szamurájkard. Szokványos európai öltözet, kerek arc, vágott szem, rövid láb: olyan volt, mint bármelyik közönséges kínai mosodás, akikből akkorra már jócskán akadt Péterváron. Különben a kínai mosodástól, akinek le nem fagyott arcáról a mosoly, a herceget megközelíthetetlenül dölyfös arckifejezése különböztette meg, amelyen kimért mosolyra húzódó szája sem enyhített.

A legenda szóbeli része a nagypapa visszaemlékezéseiből állt, a nagymama elmesélésében: a speciális pullmankocsiban zajlott hosszas teázásokról, a háttérben napokon át a tajgával, amely a lombos erdő élénk őszi színeiben és a tűlevelűek komor zöldjében pompázott a vonatablakon túl.

A megboldogult nagypapa nagyra értékelte a japán herceget, aki a Sorbonne-on tanult, okos volt, és szabadgondolkodó sznob. Szabadgondolkodása elsősorban éppen abban fejeződött ki, hogy megengedte magának azt a japán arisztokrata számára megengedhetetlen szabadosságot, hogy személyes, sőt bizalmas beszélgetéseket folytatott Korn úrral, aki lényegében mégiscsak kiszolgáló személyzet volt, még ha magas rangú is.

Kotohito herceg, aki nyolc évet töltött el Párizsban, az új francia festészet, különösképpen Matisse nagy csodálója volt, és Alekszandr Nyikolajevicsben értő beszélgetőtársra lelt; ilyet Japánban nem talált volna. A Piros halakat Alekszandr Nyikolajevics nem ismerte, de látatlanban is hajlandó volt elhinni a hercegnek, hogy Matisse-nak éppen ebben a remekművében lelhetők fel leginkább annak nyomai, hogy alaposan tanulmányozta a japán művészetet.

Alekszandr Nyikolajevics utoljára 1911-ben, még a háború előtt járt Párizsban, tehát akkor, amikor a Piros halak legfeljebb csak elgondolásikrák formájában léteztek, ugyanakkor Matisse éppen abban az évben mutatta be az őszi kiállításon egy másik remekművét, a Táncot… A továbbiakat illetően a nagymama elbeszélései a nagypapa visszaemlékezéseiről összefolytak a saját visszaemlékezéseivel, amelyek ama utolsó, közös külföldi utazásukról szóltak, és Surik, aki minden további nélkül lehetségesnek tartotta a megboldogult nagypapa és a japán herceg ismeretségét, az ellen ösztönösen védekezett, hogy az ő, még élő nagymamája valóban járt Párizs városában, amelynek puszta létezése is inkább irodalmi tény volt számára, és nem az élet ténye.

A nagymama roppantul élvezte ezeket az elbeszéléseket, és talán egy kissé vissza is élt velük. Surik beletörődve hallgatta őt, éppen csak egy kicsit kalimpált a lábával, ahogy türelmetlenül várta a történet jól ismert befejezését. Kérdést nem tett fel, igaz, a nagymama nem is igényelte. Az évek folyamán a gyönyörű történetei megfakultak, nehézkesek lettek, és mint láthatatlan szövedékek hevertek a fényképekkel és a papírtekerccsel együtt a szekreter fiókjában. Ami a papírtekercset illeti, az egy kitüntetési dokumentum volt, a Felkelő Nap-rendnek, Japán legmagasabb állami kitüntetésének Korn úrnak történt odaítéléséről.

Kilencszázhatvankilencben a család nagy költözködést hajtott végre: a Kamergerszkij közből – Jelizaveta Ivanovna csökönyösen és prófétikusan kizárólag a régi utcaneveket használta – a Bresztszki várossorompóhoz költöztek, egy olyan utcába, amely – nevéből ítélve – valaha a városszéli erdőben húzódhatott. Nem sokkal az átköltözés után, már a Novolesznaja, vagyis az Új erdő utcában, annak kis kanyarulatában, amely a belorussziai és a vigai – a breszti és a vindavi, pontosította Jelizaveta Ivanovna – vasútvonalakat összekötő sínpár töltése felé tartott, az új, háromszobás lakásban, amely hihetetlenül tágas és szép volt, a nagymama először tárta fel tizenöt éves unokájának a legenda leglényegét, ami három, egymásból sorra kivehető tokban rejlett: az első közülük nem volt érdekes, egy karéliai nyírfaskatulya mindenféle díszítés nélkül, domború tetővel, a belső kettő azonban valódi japán munka volt, az egyik almaszínű nefritből készült, a másik pedig szürkés-zöldes, a téli tenger színárnyalatait idéző selyemből. Ennek a belsejében nyugodott maga a Felkelő Nap-érdemrend. Ez a kincs teljesen holt és megbecstelenített tárgy volt, nem maradt belőle más, csak a nemesfém foglalat, a briliánsok viszont, amelyek mintegy a lelkét, őszintén szólva pedig az anyagi értékét jelentették, mind hiányoztak belőle, csak az üresen maradt bemélyedések emlékeztettek rájuk.

– A köveket pedig megettük. Az utolsók erre a lakásra mentek rá – közölte Jelizaveta Ivanovna a tizenöt éves unokájával, aki abban az időben olyan egyéves német juhász kölyökkutyára emlékeztetett, amelyik magasságra már elérte teljes méretét, a mancsai masszívak, a mellkasa azonban még nem szélesedett ki, és ő maga még nem komolyodott meg.

– És hogy tudtad kiszedni onnan őket? – érdeklődött a fiatalember a kérdés technikai oldala iránt.

Jelizaveta Ivanovna a feltűzött kontyából kihúzott egy hajtűt, megforgatta a levegőben, úgy magyarázta:

– Hát ezzel a hajtűvel! Nagyon szépen ki lehetett piszkálni vele. Mint az escargot-t.

Surik sohasem evett csigát, de mindez nagyon is hihetően hangzott. Elölről-hátulról megnézte az érdemrend maradványát, aztán visszaadta.

– Ötven év telt el nagyapád halála óta. És ez alatt az idő alatt végig segített a családnak a túlélésben. Ez a lakás, Surik, az ő utolsó ajándéka… – E szavak kíséretében a nagymama visszatette az érdemrendet a belső dobozkába, aztán a másodikba is. Végül pedig a nyírfaskatulyába. A skatulyát aztán lezárta egy kifakult zöld szalagon lógó kulccsal, a kulcsot pedig beletette egy bádog teásdobozba.

– De hát hogy tudott segíteni, ha egyszer meghalt? – tett kísérletet Surik a kérdés tisztázására. És tágra nyitotta sárgásbarna szemét a kereken ívelő szemöldöke alatt.

– Az biztos, hogy a felfogóképességed olyan, mint egy ötéves gyereké – mérgelődött Jelizaveta Ivanovna. – Hát a túlvilágról! Természetesen eladogattam egyik követ a másik után.

Gyakorlott mozdulattal beleszúrta a hajtűt a kontyába, és visszatolta a szekreter fiókját.

Surik visszavonult a szobájába, amelyet még nem szokott meg egészen, és bekapcsolta a magnóját. Felbőgött a zene. Át kellett gondolnia ezt az információt, mert egyszerre volt fontos is, és teljességgel értelmetlen is, és zenehallgatás közben mindig jobban tudott gondolkodni.

Nagyságát tekintve a szobája szinte alig különbözött attól a két könyvespolccal és kottaállvánnyal elkerített zugtól, amelyikben korábban lakott. Csakhogy itt volt egy gombfogantyús ajtó, amely szorosan záródott, még egy kicsit kattant is a zár, és mindez olyannyira tetszett neki, hogy a hatás kedvéért kiakasztott az ajtóra egy táblát ezzel a felirattal: „Kopogtatás nélkül belépni tilos." De nem is akart bemenni senki. Az anyja is, a nagyanyja is születésétől kezdve tiszteletben tartották Surik férfiúi magánéletét. A férfiélet számukra titok volt, sőt mi több, szent titokzatosság, és türelmetlenül várták, hogy egy szép napon az ő Surikjuk egyszer csak felnőtt Korn lesz: komoly, megbízható férfi, akinek nagy, erős álla van, és uralkodik a környező ostoba világ felett, amelyikben minden állandóan eltörött, szétfolyt, tönkrement, és mindent csak egy férfikéz volt képes rendbe hozni, legyőzni vagy éppen újjáteremteni.

4.

Jelizaveta Ivanovna gazdag kereskedőcsaládból, a Mukoszejev famíliából származott, amely nem volt ugyan olyan ismert, mint a Jeliszejev, a Filippov vagy a Morozov család, de nagyon is sikeres és ismert volt Oroszország délvidéki városaiban.

Jelizaveta Ivanovna apja, Ivan Polikarpovics gabonával kereskedett, a déli részek nagybani kereskedelmének csaknem a fele az ő kezében összpontosult. Jelizaveta Ivanovna a legidősebb és egyben a legértelmesebb – és a legcsúnyább is volt az öt lánytestvér között: fogai előreálltak, mint a nyúlnak, olyannyira, hogy a szája be se csukódott rendesen, az álla kicsi volt, a homloka nagy és előreugró, úgyhogy ott nyomakodott az egész arca felett. Jövője fiatalkorától fogva el volt döntve: ő fogja nevelni az unokahúgait. Ez a sorsuk a vénkisasszonyoknak. Az apja, Ivan Polikarpovics szerette őt, sajnálta a csúnyaságáért, és nagyra értékelte gyors észjárását, értelmességét.

Annak arányában azonban, ahogyan a családban a lányok szaporodtak, fiúörökös pedig sehogy sem akart születni, az apa egyre figyelmesebben szemlélte lányát, és bár a családról a legeslegszigorúbban patriarchális nézeteket vallott, Jelizaveta Ivanovnát gimnáziumba küldte. Az egyetlent az összes lánya közül. Amíg a fiatalabb lányok a szépségükkel jutottak előre, addig a legidősebb a tudásban gyarapodott.

Az ötödik lány születése után Jelizaveta Ivanovna anyja súlyosan megbetegedett, nem szült többet, és ettől kezdve az apa egyre többet törődött Jelizaveta Ivanovnával. A gimnázium elvégzése után beíratta egy Nyizsnyij Novgorod-i kereskedelmi iskolába, az egyetlenbe, ahová leányokat is felvettek. Bár a Mukoszejevek abban az időben már moszkvaiak voltak, fennmaradt a családalapító emléke, aki gabonakereskedelemmel foglalkozott, és éppen Nyizsnyij Novgorodból jött Moszkvába.

Jelizaveta engedelmesen elkezdte új tanulmányait, ám hamarosan hazatért, és meggyőzően elmagyarázta az apjának, hogy az iskolát folytatni értelmetlen, csak olyanra tanítják ott, amit a hülye is tud, s amennyiben az apja valóban komoly segítőtársat remél benne, akkor küldje el tanulni Zürichbe vagy Hamburgba, ahol tényleg megtanítják az üzleti dolgokra, és nem régimódian, hanem a korszerű gazdaságtudománynak megfelelően.

Dunyát, Ivan Polikarpovics második lányát ekkorra már férjhez adták. Natasa, a harmadik már jegyben járt, a két legfiatalabb pedig, úgy látszott, szintén nem ül otthon sokáig: jó kis hozományt adtak velük, és ők maguk is csinoskák voltak. Dunya már belekezdett a gyerekszülésbe, de az apja legnagyobb bánatára elsőre kislányt szült. Minden arra mutatott, hogy amíg a lányok nem szülnek fiúörököst, az üzletet Jelizavetának kell erősen kézben tartania. Egyszóval Ivan Polikarpovics elküldte a lányát külföldre tanulni. És Jelizaveta elment Svájcba, úgy, mint valami menyasszony: csupa új ruhában, két, friss bőr szagát árasztó kofferrel, szótárakkal és családi áldásokkal felszerelkezve.

Zürichben belevetette magát az új, divatos diszciplínába, és a súlyos áldások ellenére elvesztette ősei hitét, oly könnyedén és észrevétlenül, ahogy az ember ott felejti az ernyőjét a villamoson, ha már elállt az eső. Vagyis amint kilépett az otthoni környezetből, kilépett a családi vallásból, a pravoszláviából is, amelyet rágósnak érzett, akár a harmadnapos pirogot, és amelyben most már semmi mást nem látott, csak papírvirágokat, aranyhímzéses miseruhákat és mindent átható babonaságot. Mint sok, nem kevésbé kiváló kortársa, ő is hamarosan másféle vallás felé fordult, amely egy új szentháromság dogmájára épült: a szegényes materializmusra, az evolúció elméletére és arra a „tiszta" marxizmusra, amely még nem keveredett össze mindenféle társadalmi utópiákkal. Egyszóval Jelizaveta, mint akkoriban vélték, progresszív szemléletre tett szert, bár a korabeli ifjúság divatjával ellentétben ő semmiféle forradalmi mozgalomban nem vett részt.

Egyévnyi zürichi tanulást követően Jelizaveta Ivanovna nem tért haza vakációra, éppen ellenkezőleg, elutazott Franciaországba. Az utazgatás nem tartott sokáig: Párizs olyannyira elbűvölte, hogy még a Coˆte d’Azurig sem jutott el. Megírta apjának, hogy nem megy vissza többé Zürichbe, hanem Párizsban marad, hogy a francia nyelvet és irodalmat tanulmányozhassa. Az apja haragra gerjedt ugyan, de nem túlságosan. Ekkorra már megszületett várva várt fiúunokája, és lelke mélyén „Liza makrancoskodását" a női alsóbbrendűség bizonyítékának fogta fel, és meg volt róla győződve, hogy hiába tett kivételt idősebbik lányával.

„Nem, attól még, hogy egy leány nem szép, férfi nem lesz belőle" – vonta le a következtetést. Kiköpött, és ráparancsolt Lizára, hogy térjen haza. Jelizaveta Ivanovna azonban nem sietett a hazatéréssel. Tanult és dolgozott. Mit ad isten, egy kisebb bank könyvelésén helyezkedett el. Mindaz, amire Svájcban tanították, nagyon is hasznosnak bizonyult.

Csak három év elteltével, 1908 végére tért vissza Oroszországba, azzal a szilárd elhatározással, hogy a családtól elkülönült, munkás életbe kezd. Erre az időre már egészen európai, emancipált nővé vált, még dohányzott is, mivel azonban francia charme-ra nem tett szert, ugyanakkor jó nevelésben részesült, emancipáltsága nem volt különösebben szembeötlő. Francia irodalmat akart tanítani, állami alkalmazást azonban nem kapott, nevelőnőnek pedig ő maga nem akart beállni. Egy ideig kereste a megfelelő munkahelyet és ismerkedett a teljes reménytelenséggel, majd elfogadott egy váratlanul jött ajánlatot: gimnáziumi barátnőjének férje bejuttatta a Közlekedési Minisztérium statisztikai osztályára.

Azok az évek voltak ezek, amikor a magánkézben lévő vasútvonalak kincstári fennhatóság alá kerültek, és ezt az állami jelentőségű, több évre szóló tervezetet Alekszandr Nyikolajevics Korn valósította meg. Jelizaveta Ivanovna az ő irányítása alá került, a legszerényebb statisztikusi beosztásba. Az általa összeállított dokumentumok szép akkurátusan jutottak fel a hivatali ranglétra fokain Korn asztalára, s ő már egy fél év elteltével azokat a legbonyolultabb problémákat, amelyek az egy versztára eső szállítási költségekkel és áruszállítási idővel álltak összefüggésben, kizárólag Jelizaveta Ivanovnára bízta. Senki sem ismerte úgy ki magát a pudokban, versztákban és rubelráfordításokban, mint ő.

Az öreg Mukoszejev nem tévedett a lányát illetően, közgazdasági képességei valóban a lehető legnagyszerűbbeknek bizonyultak. Alekszandr Nyikolajevics, ez a szolid, negyvenöt éves özvegyember, két lány apja, egyre növekvő szimpátiával és tisztelettel figyelte jóindulatú és kedves munkatársnőjét, és ismeretségük harmadik évében megkérte a kezét. És ide felkiáltójelet kell tennünk. Hiszen Jelizaveta Ivanovna egyetlen szépséges húga sem álmodhatott ilyen házasságról. Amint Jelizaveta férjhez ment Alekszandr Nyikolajevicshez, végképp eltávolodott ifjúkora összes filozófiájától, elvégezte a Tanárképző Főiskolát, és pedagógiával kezdett foglalkozni – sikeresen. Ezekben az években nem is hogy kiábrándult ifjúkora ideáljaiból, hanem mintha azok váltak volna kissé illetlenekké; Jelizavetában a régi időkből nem a súlyos elvek maradtak meg, hanem bizonyos hétköznapi alapszabályok: dolgozni, lelkiismeretesen és önzetlenül végezni a dolgát, elkerülni a rossz lépéseket, a rosszat és a jót kizárólag saját lelkiismerete útmutatásai alapján meghatározni, és igazságosnak lenni embertársaival. Ez utóbbi azt jelentette számára, hogy a tetteit ne csupán a saját érdekei irányítsák, hanem vegye figyelembe a mások érdekeit is. Mindez kibírhatatlanul unalmas lett volna, ha nem töltötte volna meg élettel Jelizaveta őszintesége és természetessége. Alekszandr Nyikolajevics lányai megszerették őt, viszonyuk minden erőltetettség nélkül jól alakult. A lányok imádták féltestvérüket, a kis Verocskát.

Nyikolaj Alekszandrovics kilencszáztizenhét nyarán, váratlanul hunyt el, és Jelizaveta Ivanovna örömöt és bánatot mérő női mérlegén a mutató a lehető legmagasabb ponton állt meg: házaséletének e boldog évei örökre vele maradtak. Azokat a megpróbáltatásokat, bajokat és nélkülözéseket, amelyek férje halála után szakadtak rá, hosszú éveken át Alekszandr Nyikolajevics hiányának számlájára írta. Még a hamarosan bekövetkezett forradalmat is úgy tekintette, mint Alekszandr Nyikolajevics halálának egyik kellemetlen következményét. Valószínűleg nem hiába mulatott a férje állandóan Jelizaveta Ivanovna egyszerű lelkületén és természetes ártatlanságán. E tulajdonságai hosszú élete során végig megmaradtak.

Mint olyan ember, akinek fejletlen a humorérzéke, és ezt maga is tudja magáról, állandóan ugyanazt a néhány kipróbált viccet és tréfás fordulatot használta. A kis Surik gyakran hallotta tőle ezt a kacérkodó kijelentést:

– Nyelvelő nőszemély vagyok. Nyelveket tanítok.

Tanárnak páratlan volt, egyfajta sajátos módszert alkalmazott, amely módfelett vonzó volt a gyerekek és rendkívül hatékony a felnőttek számára. Inkább szeretett gyerekekkel foglalatoskodni, habár egész életében főiskolán tanított, és száraz, érdektelen tankönyveket írt.

Otthoni óráira általában két-három gyerekből álló csoportot állított össze, gyakran különböző életkorúakat, mert emlékezett rá, milyen nagyszerű volt az, amikor a kisebb és nagyobb testvérek együtt tanultak. Pontosan így volt ez valaha a szülői házban: takarékosságból az összes gyermek számára egyetlen tanárt alkalmaztak.

A kicsik első franciaóráját azzal kezdte, hogy közölte velük, hogyan lesz franciául az, hogy „pisilni, „kakálni és „hányni", vagyis éppen azokkal a szavakkal, amelyeket tisztességes házban kínos volt kimondani. Ily módon a francia nyelv az első naptól kezdve a beavatottak afféle titkos nyelvévé változott. A gyerekeket különösen összekovácsolta az a francia nyelvű karácsonyi előadás, amelyre Jelizaveta Ivanovna az egész év folyamán készítette fel őket. Ez az előadás műfaját tekintve nem annyira házi, mint inkább underground jellegű volt: az orosz hatalom, amely mindig is igyekezett a polgároknak még a veséjébe is belelátni, azokban a háború utáni köztes években ugyanolyan határozottan igyekezett kiirtani a kereszténységet, mint amilyen határozottan a