Cipőt kaptam és más híres elbeszélések

By Ortutay Peter

Hét híres Fitzgerald-novellával ismerkedhet ezeken az oldalakon az olvasó. Mindegyik olyan kérdéseket vet fel és boncolgat, melyek szinte mindegyik nagy Fitzgerald-műben felvetődnek központi témaként, vagy mellékszálként, és meghúzódnak ott valahol a sorok között. A Cipőt kaptam például egy olyan kérdésre keresi a választ (amit végül mégsem kap meg az olvasó), hogy mi is az igazi profi titka a művészetben, legyen az tánc, színház, avagy irodalom. De valahogy válasz nincs. Vagy talán igen, de nem az, amit várunk, ill. szeretnénk. Vajon azért, mert először is, nincs ilyen titok, és másodszor, az a kérdés, hogy ki is az igazi profi, eldöntetlen marad?
Két további elbeszélésben (Az elfuserált évtized, Az alkoholbeteg) a központi téma az alkohol, annak bomlasztó, romboló hatása. Tulajdonképpen az egyik központi téma az Éj szelíd trónján című nagyregényben is ugyanez. Nem véletlenül, mert mint tudjuk, Fitzgeraldnak is komoly problémái voltak vele, és megszabadulni tőle csak egy évvel a halála előtt sikerült. Mondjuk azt, hogy későn? A Nemcsak egy ház, A nászmenet és a többi elbeszélés központi témája pedig ugyanaz, ami A nagy Gatsby-é: a boldogságkeresés. Vagyis azt mondja el, hogy hiába törtetünk előre, és igyekszünk gőzerővel minél előrébb jutni, gyűlölni vagy szeretni, az eredmény változatlan: ha nem is kerülünk vissza mindig a múltba, sőt, biztos, hogy nem, de azzal, amit a múltban hagytunk, amit akkor elkövettünk, bizony szembe kell nézni, és vele együtt kell élni most és mindörökké.
Az értéke ezeknek az elbeszéléséknek semmiképpen sem az, hogy valamilyen erkölcsi tanulsággal kíván nekünk szolgálni, hanem az, hogy megismerjük általuk az emberi küzdés és szenvedés mechanizmusát, a problémákat, a nehézségeket, melyekkel egy ember az életben lépten-nyomon szembekerül akár tetszik neki, vagy sem. És jól látjuk azt a kort is, az üvöltő húszas éveket, a dzsesszkorszakot, az amerikai fellendülést, majd a depressziót, szinte kézzel foghatóan és tapinthatóan, melyben akkor élt, örült, szomorkodott, dolgozott vagy nem dolgozott, és küzdött. Majd rádöbbennünk, hogy az ember, legyen bár gazdag vagy szegény, sajnos vagy szerencsére, akkor, vagy most, száz évvel később, de facto semmit sem változott. És ez az ember tragédiája. De miközben olvasunk – s ez sem utolsó szempont - nagyon jól szórakozunk.
Ortutay Péter

• Language: English
• Publisher: Ortutay Peter
• Release date: Oct 24, 2017
• ISBN: 9781370287802

Ortutay Peter

Rövid önéletrajz:1942. július elsején születtem Ungváron. A középiskolát szülővárosomban végeztem. Rögtön az iskola után egyetemi felvételeim nem sikerültek, így két évig sajtolómunkásként dolgoztam a Peremoha gyárban. Aztán behívtak katonának... a szovjet hadseregbe, ahol három évet húztam le angyalbőrben.1964-ben felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkarára, és angol szakos egyetemista lettem. 1969-ben diplomáztam. Még ugyanabban az évben (sőt korábban) Balla László főszerkesztő felajánlotta, hogy dolgozzam fordítóként (majd újságíróként) a Kárpáti Igaz Szó magyar lapnál. Kisebb megszakításokkal a nyolcvanas évek elejéig dolgoztam az Igaz Szónál. 1984-ben költöztem Budapestre. Angol nyelvtanár lettem az Arany János Gimnáziumban, majd a Kandó Kálmán főiskolán. Az ELTE bölcsészkarán doktoráltam angol nyelvészetből, és a tudományos fokozatomnak köszönhetően 1991-ben az Egri Tanárképző Főiskola főigazgatója megkért, hogy legyek a főiskolán az angol tanszék vezetője. Három évig voltam tanszékvezető, aztán előadó tanár ugyanitt.1998-tól 1999-ig az Ohiói Állami Egyetemen (Amerikai Egyesült Államok) is tanítottam egy rövid ideig. Az Egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium tanáraként mentem nyugdíjba 2004-ben.Nyugdíjazásom előtt és után nyelvészeti tudományos munkákat publikáltam, írogattam, szépirodalmat fordítottam. Eddig hat vagy hét műfordítás-kötetem van, főként F. Scott Fitzgerald amerikai író novellái és színművei, valamint Mary Shelly Mathildá-ja, mely fordításomban először jelent meg magyarul. Közben sikerült lefordítanom angolra Szalay Károly (alternatív) Kossuth-díjas írónak az ötvenhatos magyar forradalomról írt Párhuzamos viszonyok című regényét, mely a United P. C. Publisher kiadó gondozásában Parallel Liaisons címmel jelent meg külföldön.

Book preview

F. Scott Fitzgerald

Cipőt kaptam és más híres elbeszélések

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Copyright@Ortutay Péter

Smashwords Edition – 2017

Tartalom

Bevezető

Cipőt kaptam

Három órával átszállás előtt

A nászmenet

Az elfuserált évtized

Nemcsak egy ház

Az alkoholbeteg

Egy utazás külföldön

Bevezető

Hét híres Fitzgerald–novellával ismerkedhet ezeken az oldalakon az olvasó. Mindegyik olyan kérdéseket vet fel és boncolgat, melyek szinte mindegyik nagy Fitzgerald–műben felvetődnek központi témaként, vagy mellékszálként, és meghúzódnak ott valahol a sorok között. A Cipőt kaptam például egy olyan kérdésre keresi a választ (amit végül mégsem kap meg az olvasó), hogy mi is az igazi profi titka a művészetben, legyen az tánc, színház, avagy irodalom. De valahogy válasz nincs. Vagy talán igen, de nem az, amit várunk, ill. szeretnénk. Vajon azért, mert először is, nincs ilyen titok, és másodszor, az a kérdés, hogy ki is az igazi profi, eldöntetlen marad?

Két további elbeszélésben (Az elfuserált évtized, Az alkoholbeteg) a központi téma az alkohol, annak bomlasztó, romboló hatása. Tulajdonképpen az egyik központi téma az Éj szelíd trónján című nagyregényben is ugyanez. Nem véletlenül, mert mint tudjuk, Fitzgeraldnak is komoly problémái voltak vele, és megszabadulni tőle csak egy évvel a halála előtt sikerült. Mondjuk azt, hogy későn? A Nemcsak egy ház, A nászmenet és a többi elbeszélés központi témája pedig ugyanaz, ami A nagy Gatsby–é: a boldogságkeresés. Vagyis azt mondja el, hogy hiába törtetünk előre, és igyekszünk gőzerővel minél előrébb jutni, gyűlölni vagy szeretni, az eredmény változatlan: ha nem is kerülünk vissza mindig a múltba, sőt, biztos, hogy nem, de azzal, amit a múltban hagytunk, amit akkor elkövettünk, bizony szembe kell nézni, és vele együtt kell élni most és mindörökké.

Az értéke ezeknek az elbeszéléséknek semmiképpen sem az, hogy valamilyen erkölcsi tanulsággal kíván nekünk szolgálni, hanem az, hogy megismerjük általuk az emberi küzdés és szenvedés mechanizmusát, a problémákat, a nehézségeket, melyekkel egy ember az életben lépten–nyomon szembekerül akár tetszik neki, vagy sem. És jól látjuk azt a kort is, az üvöltő húszas éveket, a dzsesszkorszakot, az amerikai fellendülést, majd a depressziót, szinte kézzel foghatóan és tapinthatóan, melyben akkor élt, örült, szomorkodott, dolgozott vagy nem dolgozott, és küzdött. Majd rádöbbennünk, hogy az ember, legyen bár gazdag vagy szegény, sajnos vagy szerencsére, akkor, vagy most, száz évvel később, de facto semmit sem változott. És ez az ember tragédiája. De miközben olvasunk – s ez sem utolsó szempont – nagyon jól szórakozunk.

Ortutay Péter

Cipőt kaptam

Szép Teremtés, minden lépésnél, mint egy balerina, előbb a lábfejét téve előre, besietett a szállóba, és úgy toppantott a recepciós asztalánál, mintha csak határozottan jelezni kívánta volna, hogy „Itt vagyok!" Az alkalmazottak már kezdték nagyjából ismerni: egykori első bálozós lányka volt korábban, aki néhány évvel ezelőtt sokszor megfordult erre felé a bálokon, és most a város egyik legolvasottabb lapjának volt a riportere.

– Jó reggelt – mondta a fiatal recepciós.

– Találkát beszéltem meg – Szép Teremtés kivárt szavainak édes ízét kóstolgatva – Miss Nell Margeryvel.

– Értem. – A recepciós nem volt udvariatlan, de nem mutatott különösebb lelkesedést. – Ön Miss… – Megnézett egy névjegykártyát. – Miss Battles?

A hölgy méltóságán alulinak tartotta a választ.

– Valahogy mégis csak be kell jelentenem. – S aztán barátságosabban folytatta. – Ha tudná, hány lány próbált már betörni lakosztályába az elmúlt huszonnégy órában! Már a virágot sem visszük fel neki. Halló! Itt a recepció. – Johanna érezte, hogy a hang egyszerre mézes–mázos lesz. – Miss Battles itt van nálunk a földszinten. – A lányt ez bosszantotta. Természetesen ettől a fiatalembertől nem várható, hogy tudja: a jobb körök ebben a városban magasabban állnak, mint a többiek, még Amerika leghíresebb fiatal színésznőjétől is magasabban. Mindazonáltal magatartása Miss Margeryvel szemben bizonyos tekintetben máris változott. A liftnél összefutott egy régi barátnővel, Teeny Fay–jel, megállt és váltott vele néhány szót; a nagy Nell Margery is várhat néhány percet, nem fog összedőlni a világ.

– Meddig maradtál fenn az éjszaka? – kérdezte Teeny.

– Kettőig. Aztán vissza kellet mennem az irodába. Hogy ment?

– Ó, hát végül is sikerült azt a bestiát lecsillapítanom, valaki más meg a párját csillapította le. Majd elmondok mindent egy pohár sör mellett – de most alig állok a lábamon. – Nyögött egy nagyot, hogy mutassa, mennyire fáradt, de aztán vidámabban folytatta: – Képzeld, Nell Margery szobalányával jöttem le a liften.

– Én meg épp hozzá…

– A lány francia, mérges volt és pattogott. Panaszra ment a szálloda igazgatójához, mert Nell Margery nem kapta meg az egyik bőröndjét a cipőivel. Hallottál már ilyet? Neki több bőröndje is van cipőkkel, míg nekem két pár is elég.

– Tudom – válaszolt Johanna azonnal. – Olvastam valahol, annyira fösvény, hogy minden cipőt megtart, amit hordott. Sose dob ki egyet se. Van egy hely, ahol több tucat bőröndöt is tart cipőivel, gyakorlatilag mind új. – De azért mély sajnálkozással sóhajtott. – Ámbár azt hiszem, már mindegyik kiment a divatból.

Hirtelen rádöbbent, hogy dolga van, és felkiáltott: – De hát az a nő épp rám vár… – és elindult rohanva az egyik lift felé.

– Mi? Hová rohansz? 

– Dolgozom! – felelte, de a liftajtók már záródtak.

Közben tizenhat emelettel feljebb Miss Margery a jövőjéről tárgyalt egy jóképű, nap barnította férfival. Livingstone volt a neve, épp most érkezett New Yorkból, de mint világutazó nemrég tért haza a világ egyik távoli pontjáról. Útja Miss Margery–hez valóban egy olyan állomáson kezdődött, melyet mindössze egy maja felirat jelzett a brazíliai őserdőben, aztán lement egy neve sincs folyó mentén a Brancóig, onnan a Negrón és az Amazonason lejutott a tengerig, aztán északnak fordult egy gyümölcsszállító hajóval, majd délnek egy vonaton. S bár furcsa helyeken járt, tudta, hogy mit keres.

– … Úgy hogy, ki tudja, még meggondolhatja magát – mondta többször is.

– Nem gondolom meg magam – felelte Miss Margery. – Ha egy színésznő férjhez megy egy jól ismert emberhez…

– Tiltakozom a megnevezés ellen.

– Szóval, mindegy, minek nevezzük azt a férfit, de akkor is az szokott ilyenkor történni, hogy ezt mindketten elsősorban hiúságból teszik. A férfi az egész világ előtt fitogtatja majd, milyen híres felesége van, de ugyanakkor a feleségén keresztül magára is fel akarja hívni a figyelmet, mert hát ő sem akárki. „Hiúságok hiúsága" – mondja a próféta – érti, nem?

Szív alakú volt az arca ennek a nőnek, s ennek különös kifejezést kölcsönzött a csúcsosan hátra fésült mézszínű frizura, mely kihangsúlyozta halántékának két szelíd dombját. A két szép nagy mandula szeme, mely a fölötte lévő két lágy, sötét szemceruzával klasszikus vonalúra kihúzott szemöldökkel kiegészítve, kihívó ragyogással volt tele, ha mosolygott, amit egyébként ritkán tett. Most azonban arca olyan vidámnak tűnt, hogy lehetetlen volt megállni, hogy az ember ne mosolyogjon vissza fogsorának fényesen üde tükrébe – nyitott szája körül egész arcfelülete örömet sugárzó, apró kedves köröcskékből állt. Ám ha megint elkomolyodott, akkor ismét egy olyan zengő és ragyogó billentyűzet lett, hogy a színházlátogatók egy egész nemzedéke felvette azt a szokást, hogy minden figyelműket arcára összpontosítsa, mert úgy hitték, hogy az tükrözi Nell Margery szívének legkisebb rezdülését és változó érzelmét is.

– Azért a hiúságtól valamivel több is van bennünk – próbált ellentmondani Livingstone. – Isten tudja, csak akkor vagyok igazán boldog, ha dolgozom.

– Komolyan? – kérdezte Nell kétkedve.

– Én is annyit dolgozom, mint ön, kisasszony.

– Úgy érti, olyan sok időt szentel kedvtelésének, mint amennyit én a munkámnak.

Livingstone sértődötten füstölgött régi nézeteltérésük parazsában.

– Azért beszél így, mert én történetesen megengedhetem magamnak, hogy azt csináljam, ami nem hoz pénzt a konyhára…

Livingstone nem fejezte be, mert ekkor jelentették Miss Johanna Battles érkezését.

– Nem leszek sokáig – ígérte Nell. – Egyik jó barátnőmnek az unokahúga a kislány. Az itteni újság társasági rovatának írogat, és megígértem neki, hogy fogadom.

Livingstone rosszkedvűen bólintott és körülnézett valami olvasnivaló után. Nell ajtót nyitott és olyan hangon üdvözölte Johannát, mely tökéletesen illett szépségéhez: amint megszólalt, szépsége kitölteni látszott az egész teret, az lett a domináns, és egy áttételes folyamatnak köszönhetően testileg is benne volt.

– Mindig örülök, ha Miss Walters unokahúgát láthatom. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha átmegyünk a hálószobába. Ott nem fog zavarni senki.

Johanna követte őt a hálószobába, leült a felkínált székre, Nell pedig az ágyra.

– Hasonlítasz a nénikédre. Azt mondta, színésznő szeretnél lenni.

– Á, dehogy – mondta Johanna szerényen. – Tavaly volt néhány szerepem a Kisszínházban, de jobban szeretek írogatni.

– Szóval feladtad a színészkedést?

– Igen. De azért igyekszem népszerűsíteni a szakmát – talán, mert szeretem ezt a levegőt, azt hiszem. – Nevetett, amit mentegetőzésnek szánt.  – A színház varázsa… Tegnap hajnali kettőig ott voltam.

– Jó az itteni Kisszínház?

– Szerintem igen. – Johanna megint csak nevetett. – Többé–kevésbé. De tegnap este megint mindenki rumlizott.

Miss Margery meglepődött.

– Rumlizott?

– De még hogy! Isten bizony. Két óra hosszat. Fogadni mernék, hogy több háztömbnyire is elhallatszott.

– Úgy érted, hisztizett?  Én már láttam ilyesmit negyvennyolc órás próbák után. Általában olyan lányok kezdik, akikről az ember sose hinné, hogy náluk is fel tud menni a pumpa.

– Most nemcsak a lányok csinálták a rumlit – biztosította Miss Margeryt Johanna. – Ez esetben egy asszony, két lány és egy férfi borult ki. A férfihoz még orvost is kellett hívni. De mindhárman ordítoztak.

Nell zavartnak látszott.

– Nem egészen értem – mondta. – Ittatok?

– Á, dehogy. Játszottunk. – Johanna megpróbálta valahogy világosabban elmagyarázni a dolgot, de aztán feladta. – Csak nem bírták idegekkel az emberek és aztán ez lett a vége. Nem hiszem, hogy ez az előadáson is meglátszott, de az utolsó felvonás után az öltözőkben aztán volt ricsaj… hű! De még milyen!

Nell elgondolkodott egy percre, és Johanna akaratlanul is azon kezdte törni a fejét, hogy miért is érdekli őt az ilyesmi. De végül is azért volt itt, hogy interjút készítsen; ezért belevágott.

– Mondja, Miss… – De nem hagyták befejezni.

– Pedig én azt hittem, hegy a kisszínházakban… a színészek és… – Nem folytatta. – Persze, sok olyan esetre emlékszem, amikor valaki úgy kiborult, mint egy bili… filmforgatásnál…

– Persze, én is azt hiszem, hogy az ilyesmi nem ritka. Sok olyan filmet láttam, melyben…

– Úgy érted, a valóságban. Láttam már ilyesmit a saját szememmel. De mindenki, aki nálunk ilyen – hogy a te szavaidat használjam – „rumlit tud csinálni" a munkahelyén – nos, az ilyet vagy kórházban kezelik vagy már rég kirúgták, és most állás után futkos. Szerintem sem fair az ilyesmi – de hát ez a különbség egy amatőr és egy profi között.

Johannát sehogy sem érdekelte ez a kérdés. Ám úgy tűnt, hogy Miss Margery a végtelenségig tudná ragozni ezt az unalmas témát, és már azt kívánta, hogy bárcsak meg se említette volna. Az volt a feladata, hogy interjúk készítsen a fent nevezett személlyel, és hirtelen egy merész ötlete támadt:

– Miss Margery… – mondta habozva –, Miss Margery… Valaki egyszer mintha említette volna, hogy gyűjti a cipőket.