A győri regény

By Mészáros Urbán Szabó Gábor

Szerelemről írni nehéz, főleg, ha halálosan és a feje búbjáig elmerül benne az ember, és elindul a legmélye felé. Milyen átélni ezt a megfoghatatlan minőséget, elmenni a végsőkig, majd szótlanul térdre rogyni? De ebben a regényben sokkal többről van szó, az ifjúság mámoráról, a gyönyörűségtől túlcsorduló pillanatokról, a levegő után kapkodásról, a korszakról, a válságról, amit mindenki átél, és míg néhányan csendesen izzanak, mások azonnal pernyévé égnek és szétszóródnak a levegőben.



Egy ember, látásmódjának megrendítő szépségével, gyengeségeivel, hibáival, kedvességével, derűjével, melankóliájával és őrületeivel együtt. Egy szerelem, amelyben lepkeszárnyak verdesnek, növényi kacsok fonódnak, galaktikus ködök és napkitörések kavarognak. Egy város, melynek térképe megelevenedik ebben a lüktető és szikrázó atmoszférában. Nincsen zug, ami kimaradna, lehetőségek és variációk bukkannak fel minden sarkon, minden hűs falban és nedves macskakőben.



Mészáros Urbán Szabó Gábor mesterien teremt hangulatot; ahogy haladunk a történetben, a valóság vibrálni kezd, és titkok lebegnek előttünk, amelyeknek akaratlanul is a nyomába eredünk. Már nem tudunk szabadulni ebből a különös és éteri világból, ami éppen olyan, mint amilyennek megszoktuk, csak épp olyasvalaki szemén át nézzük, aki jóval többet lát belőle, és aki ezt az univerzális, mindenben és mindenhol felismert sajgó szépséget olyan szelíden és gyengéden tárja elénk, hogy ettől szinte megtisztulunk.

• Language: English
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: May 1, 2021
• ISBN: 9786156283047

Book preview

regény

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Bödecs László

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

A borító Szabadvári Attila

festményének felhasználásával készült.

© Mészáros Urbán Szabó Gábor, 2020

© Napkút Kiadó, 2020

ISBN 978 615 6283 04 7

Támogatóink

A kötet megjelenését támogatta

a Nemzeti Kulturális Alap

Otthon – ez a szó annyit tesz: mindig csak ott,

mindig valahol máshol, sohasem itt.

De ha vágyol rá, hát szólj szeretőkről; eléggé

úgysem halhatatlan nagyhírü indulatuk.

Ama szinte irígyelt elhagyottakról, kiket inkább

szeretőknek véltél, mint a betelteket. Újra

meg újra kezdd soha el nem érhető dicséretüket;

nézd csak: biztos a hős eleste se volt más,

csak ürügy neki, hogy legyen az: végső születése.

Rainer Maria Rilke: Az első elégia

(fordította Nemes Nagy Ágnes)

Asszonnyal és könnyel a szememben

a májusi igazság útját taposom

a kőfalak között virágosan és

barnaszemű őzek jönnek hozzám,

megnyalják lecsüngő kezem és

cinkék raknak fészket a hajamba:

mert testvéreim,

utam átkozott őszi vetés, késő vetés

mulasztott májusokba.

Radnóti Miklós: Májusi igazság

…és olyan bánatos az ember, Horacio, mert minden olyan gyönyörű.

Julio Cortázar: Sántaiskola

(fordította Benyhe János)

– Mert sírsz.

Szomory Dezső: A párizsi regény

1

A boldogság üzemanyaga a feledés – mondta Hákis Peti, aztán lehúzta az utolsó kortyot is a szilvapálinkából, amit nem sokkal korábban ajándékba hozott nekem.

– Tényleg te vagy a vendégek gyöngye – feleltem. Később, amikor lecsúszott a padlóra, betakartam egy orgonalila polártakaróval, aztán magam is nyugovóra tértem.

Ez a születésnapom – ijesztően kerek évforduló egyébként – úgy indult, hogy egy sovány reggeli után leültem az asztalhoz írni, fél órán át teát kortyolgattam, kiszíneztem néhány négyzetet, megpróbáltam lerajzolni egy bodobácsot, és bámultam az üres papírt, mintha a szavak spontán és önálló felbukkanására várnék. Aktív várakozásomat csengő szakította meg. Hákis Peti állt az ajtóban, kezében dísztasak, olyan borosüveg méretű. Szerettem barátom ritka, de tartalmas látogatásait, s hogy kimenekített az üres papír fogságából.

– Van egy meglepetésem – mondta –, de velem kell jönnöd. Másfél óránál nem tart tovább. És nincs kérdezősködés.

Nem sokkal később Péter vajszínű Ladájában ültünk és húztunk kifelé Győrből. Nyugodt voltam, Péter józannak látszott. Bábolna környékén lefordultunk a főútról, és kavicsos, fűcsomós ösvényeken döcögtünk tovább, amíg lehetett, azon túl pedig kiszálltunk és gyalogoltunk a kezdődő erdőben, amelyet Péter valamiért csak Babilóniának nevezett. Mi ez az egész? – morfondíroztam, de türelemre intettem magam. Viccre készültem, meglepetés-tréfára, legrosszabb esetben valami félresikerült hülyeségre, hogy Józsi meg Mocsok kiugranak egy fatörzs mögül, talán a lányok is benne vannak, ki tudja, én meg erőlködés nélkül úgy teszek, mint aki rendkívül megijedt és elérzékenyült. No persze a profi meglepetések éppen azért profik, mert nem lehet őket előre kitalálni, ebben megegyeztünk a Kettessel.

– Olvastad a Waldent? – kérdezte baktatás közben Péter.

– Aha – feleltem. Ez volt az a könyv, amelyben Henry David Thoreau – aki egy bizonyos fotón Reviczky Gáborra emlékeztet – dokumentálta kivonulását a civilizált városi térből a természeti vadonba. Újra kell majd olvasnom, gondoltam hirtelen elhatározással.

Az erdő kitisztult, napfényes tisztásra értünk, és hamarosan egy faházikó bukkant elénk. Régi, megviselt építmény volt, erdészlak vagy boszorkánytanya, piszkos ablakokkal és rozoga tornáccal, amelynek két támgerendájára sűrű borostyán kúszott fel. Igazán nem tudtam, mit gondoljak az egészről, de ennyi utazás és kutyagolás után elkezdtem vágyni a meglepetésre. Péter bátorított, hogy üljek le a székre a tornácon. Kopott kempingszékek sorakoztak egymás mellett, meg egy olyan faasztal, amelyen boldogabb időkben valószínűleg egy polgári szalonban szervíroztak friss linzert és Lady Grey teát. Péter kinyitotta a lakatot – a zár, úgy láttam, nem működik –, aztán kisvártatva szódáspalackkal és poharakkal tért vissza. Ittunk egy kicsit, mintha ez lenne a leghőbb vágyunk, aztán nem bírtam tovább, és nekiszegeztem a kérdést, hogy mit keresünk itt tulajdonképpen.

– Tudod – kezdte Péter –, így képzelem el a jövőt. Ez a ház. Ez a kert.

– Miféle kert?

– Nemsokára, ha megvan a tőke, ide vonulok vissza. Egy kicsit ki kell pofozni, a téliesítéshez már megvan a szigetelés, a tetőhöz új pala kell, a kandallóhoz cserép, mert az is lesz. Ha kész, csapunk egy házavatót. Benne vagy? Csak te meg én! Maximum még Józsi.

– Ühüm.

– Nézd csak, van vezetékes víz, részletre vettem egy fordított ozmózis elvű szűrőberendezést. Két-három év múlva futja napkollektorra, addigra olcsóbb lesz az egész rendszer. Apránként minden szépen összeáll, nem kapkodok. A ház déli oldalán vetemény lesz, füvészkert. A föld igen jó minőségű. Kicsit lejjebb van egy patak, abból megoldom az öntözést, de ha bírod a hideget, tisztálkodni is lehet, később lesz majd benti zuhanyzó. A kemencét nemsokára építem, van egy rakás bontott téglám. Gabonával nem akarok bajlódni, azt beszerzem jó forrásból, olcsón, itt a környéken. Állatokat nem tartok, hús nem kell. Ha muszáj, zsírt tudok rendelni, meg repceolajat is, van itt egy olajos asszony a közelben, szinte mindenből sajtol. Lepényt sütök, krumplit, hagymát, lesz saját kenyerem. Az áram még nincs bevezetve, de szerzek generátort, persze csak végszükség esetén kell. Vannak fénnyel tölthető akksijaim, azokról egész este mehet a zene meg az olvasólámpa. Ha minden kötél szakad, ott a falu, könyvtárral, kocsmával, defibrillátorral. De nem hiszem, hogy sűrűn kell mennem. Zöldség, gyümölcs meglesz itt is. Ültetek paradicsomot, paprikát, hagymát, krumplit, répát, karalábét, zellert, mit tudom én, komplett zöldséglevest, meg uborkát is. Lehet, hogy tököt is. Majd ha eljössz, meglátod, hogy működik.

Koccintottunk, nyeltük a hűvös szódavizet, és közben valószínűleg ugyanaz jutott az eszünkbe.

– Ha bor kell, a kocsma negyedóra gyalog – folytatta Péter. – Már beszéltem velük, mennyiségi kedvezményt adnak. – Elismerően biccentettem, ugyanakkor tudtam, mennyire sajnálnám, ha Péter elveszítené a társadalmunkat, még ha ez is minden vágya. Mert ezzel együtt a társadalmunk is elveszítené Pétert. És bármennyire is hinni akartam a tervében, és elképzeltem, hogy mindez így, ahogyan kitalálta, még működhet is, féltettem őt a csalódás és a kudarc legcsekélyebb lehetőségétől, féltem, miféle következményekkel járhat, ha mégsem a terv szerint alakulnak a dolgok, mert ebből a magasságból halálos zuhanás esélye nyílik, és óvtam volna Pétert saját rendíthetetlen idealizmusától. Annyi embert, köztük ismerősöket és barátokat láttam szédítő tervekből kitántorodni és a padlóra esni, hogy most szerettem volna még időben ébresztő gondolatokkal a segítségére sietni, még ha ezek a gondolatok valójában talán pusztító gondolatok voltak is. De Péter őszinte lelkesedéssel beszélt, elutasítva minden kételyt. Mintha azt mondta volna, túl fiatal vagyok, hogy ne higgyek, és túl öreg, hogy a sors önkényére bízzam magam. Ne rontsd el, ne beszélj – súgta a Kettes, és én hallgattam rá, iszogattam a szódavizemet.

– De nem ezért hoztalak ide – mondta –, hanem hogy teljesítsem születésnapi kívánságodat.

– Melyiket? A harisnyásat?

– Nem, de azon kívül bármelyiket.

– Mutasd meg a házat – kértem. Péter felállt és kinyitotta az ajtót.

– Még közel sincs kész, de nagy vonalakban már látható. – Ahogy beléptünk, nyomban partvist ragadott és sepregetni kezdett. Bent félhomály fogadott, a két kis ablakon gyenge erdei fény világított. A ház belseje egyszerű volt, egyetlen helyiségből állt. Baloldalt, a fal mellett szerény konyhapult mosogatótálcával és néhány polccal az edényeknek, kissé távolabb vaskályhán kialakított tűzhely. Jobboldalt gyűrött, vastag vászonnal takart egyszemélyes pamlag, mellette két különböző szék, két, különböző mértékben lyukas kárpittal. A tér közepén étkezőasztal, rajta üres sörösüvegek, egy kancsó, pár tányér és kő hamutartó. A szemközti falnál alig feltöltött könyvespolc, rajta eltérő fontosságú holmik, fából esztergált ördöglakat, katonai elemlámpa, néhány rojtos szélű képregény. Vécé a ház mögött, mondta Péter előzékenyen. Közelebb léptem a falhoz, amelyen egy kartonpapírra tűzött megyei térkép függött, mellette pedig egy deszkarámába foglalt jókora festmény, egy kislány világos ruhában, körülötte erőteljes színkavalkád.

– Ez micsoda? – kérdeztem.

– A Kökényszedők – válaszolta Péter. – Neves festő műve. Érdekes történet. Az ócskapiacon találtam, szinte utánam dobták. Van rajta egy lila árnyalat, ami szinte könyörgött, hogy velem jöhessen. Nem tehetek róla, de tetszik, egy napig le sem vettem róla a szemem. De most már megint tudok dolgozni.

– Szóval itt fogsz élni – summáztam Péter felé fordulva. – Bátor lépés.

– Bátrabb lenne az emberek között maradni.

– Értem, mire gondolsz.

Csoszogást hallottunk odakintről, mintha apró gallyak roppantak volna. Péter kinézett a nyitott ajtón, de mivel vélhetőleg nem látott semmit, kiment a tornácra. Visszatértem a könyvespolchoz, hogy megtudjam, mit olvas a házigazda. Egy címzetlen gerincű, vastag, fekete kötetet húztam ki. Érzésre szentírásnak, naplónak vagy jegyzetfüzetnek véltem, és átfutott rajtam a gondolat, hogy esetleg magánterületre tévedek. Felnyitottam a könyvet. A címoldalon egy felirat állt: Az eredmények javultak. Kellemetlen, borzongó érzésem támadt, a Kettes úgy verdesett, mint egy csapdába esett lepke, de muszáj volt lapoznom, kíváncsiságom erősebb volt a szégyennél. A következő oldalt teljes egészében megtöltötték a kézzel írt sorok, sűrű, hullámzó textúrát hoztak létre. Az eredmények javultak. Az eredmények javultak. Lapoztam, és mindenhol ugyanez a szöveg folytatódott. Az íráskép, a betűk mérete néha változott, a tinta színe is, de biztos voltam benne, hogy egyetlen szerzője van a könyvnek, hogy ugyanaz a kéz töltötte meg közel négyszáz oldalon át a lapokat ezzel a dermesztő kijelentéssel. Végigpörgettem a könyvet, aztán visszatettem a polcra. A hideg borzongás nem múlt el egészen.

Kintről beszélgetést hallottam, jobbnak láttam, ha csatlakozom. A tornác előtt egy igazi aggastyán állt, megőszült, apostoli szakállal, viseltes ruházatban. Fején barna szőrmekucsma, melyet egy fácánkakas tolla díszített. Az öreg nem tűnt félkegyelműnek, csak rettentően boldogtalannak, szeme könnyes volt és világoskék, mint a katáng szirma. Kampósbotját a vállára akasztotta, miközben egy vázlatfüzetbe gyors ceruzavonásokkal jegyzetelt. Az egészből semmit sem értettem, és ez a nem értés valószínűleg olyan erőteljes nyomot hagyott az arcomon, hogy Péter visszapillantott rám és magyarázni kezdett.

– Az úr az unokáját keresi, egy kislányt. Azt kérdi, nem láttuk-e errefelé bóklászni. Én nem láttam, és gondolom, te sem. – Némán nemet intettem. – Attól tartok, nem tudunk segíteni, uram! – mondta sajnálkozva Péter. – Próbálja meg lejjebb, a faluban! Ott több a figyelő szempár.

Az öregember arcán vértanúk szenvedése tündökölt, de a ceruzaforgatásban ez láthatóan nem akadályozta. Azon töprengtem, hogyan tűnt el a kislány, miképpen lehetséges ilyesmi. Nem hiszem, hogy aggódnunk kéne, errefelé nincsenek vadállatok, sem csúszós vízmosások vagy szakadékok. Sem boszorkányok, toldotta meg a Kettes. Szinte láttam az ugrabugra kislányt, ahogy a papája mellől előreszalad, mert meglátott egy mókust vagy egy pillangót. Az ilyen képeken a kislányok rendszerint piros, fehér, esetleg rózsaszín, pliszírozott ruhát viselnek, a hajuk pedig masnival, két copfban van összefogva, és rettentő gyorsan képesek eltűnni a szemünk elől, mintha csak kísértetek lennének.

– Kérem szépen – motyogta az öregember –, meg kell találnom, segítsenek, ha látják… – Péter odament az emberhez és bátorítóan megfogta a vállát. Az öreg a kabátja zsebébe dugta a ceruzát, és hirtelen mozdulattal Péter kezébe gyűrte a papírlapot.

– Talán szólni kéne a rendőrségnek – mondtam olyan hangon, mint akinek egy csepp bizalma sincs tanácsának valódi hasznában. – Pontosan hol vesztette el, és mikor? – kérdeztem, de az öreg nem hallotta meg. Fogta magát és a botjára támaszkodva elbotorkált az erdő felé, miközben olyasmit kiabált, hogy jó tizenöt éve már, azóta felnőtt nő lett belőle.

Értetlenül összenéztünk Péterrel. Valószínűleg osztoztunk a gondolaton, hogy a bácsi épelméjűsége minimum megkérdőjelezhető. Péter visszatért a tornácra és kezembe nyomta a papírfecnit. Kisimítottam, a rajz meglepően jól sikerült. Fiatal lányt ábrázolt, jellegzetes, kortalan szépséget. Péter csak hümmögött, meg a vállát vonogatta, aztán megkérdezte, kérek-e még szódát.

– Meglepetésnek elég sajátos jelenet volt – jegyeztem meg.

Úgy éreztük, szépen csendben elhalványult korábbi beszélgetésünk érvénye, ezért Péter bezárta a házat, és indultunk vissza a kocsihoz. Hogy ráfordulhassunk a Győr felé vezető útra, ki kellett kerülnünk egy váratlan akadályt. A földút végén, elfoglalva annak majdnem teljes szélességét, egy ezüstszínű furgon parkolt, oldalán a Memento felirat hangsúlyos fekete betűi sorakoztak. Péter szemérmetlenül káromkodott, és megpróbálta elvezetni mellette a Ladát, átgázolva ezzel a rét pipacsos, érintetlen sávján.

– Idióta sírásók! – mérgelődött. – Nem igaz, hogy pont ide kellett állniuk!

– Temetkezés? – kérdeztem meglepetten.

– Ja. Egyre többet látom őket mostanság, és ez idegesít. Akármerre megyek, ott vannak, mint a döglegyek.

– Mit mond erről az álmoskönyv?

– Nem tudom. Talán hogy örökké fogok élni.

Péter öblös gázt adott, a Lada zúgva és kavicsot fröcskölve kivágódott a főút aszfaltjára.

– Na, hol marad az a kívánság? – kérdezte. A konyhában ültünk, cigarettáztunk, és az asztal tele volt poharakkal, mert kávét, teát, vörösbort és pálinkát fogyasztottunk, mintha próbára akarnánk tenni sorsunkat vagy a magyar egészségügyet. Barátom szorgalmasan töltögette ajándékomat a kupicákba, amelyekbe – mentségünkre szólva – nem fért több kettő centnél. Hátradőltem és elméláztam ezen a kívánság-témán, de semmi sem jutott eszembe, mert már egészen kiégtem, vagy mert szűkös igényeim szerint mindenem megvolt, vagy mert gyerekes dolognak tartottam a kívánságokat, és mert tehetetlenül álmodozó gyermekkoromra meg a Dévényi Tibi bácsival történt iszonyatos találkozásra emlékeztettek.

Péter azt mondta, nem kell hangosan kimondanom, elég, ha elképzelem, így aztán megadóan sóhajtva lehunytam a szemem, erre szépen forogni kezdett velem a világ, de legalábbis a konyha meg az összes képzelt csempéje. Képeskönyvformán összekapcsolódtak fejemben az élmények, az erdei ház és a festmény, a fenyőillat és a föld tiszta porszaga, a kislányát vesztett nagypapa és a halottaskocsi, mindezt képzeletem és az alkohol egyetlen talánnyá próbálta összeolvasztani, amelynek nem ismertem a megfejtését. Legnagyobb megütközésemre ebben a belső vándorlásban felfedeztem valamiféle erotikus tartalmat, egy finom és bizsergető érzést, ami összekötötte agyamat az ágyékommal, és ami lassan és bizonytalanul elkezdett alakot ölteni, de homályos és életlen maradt, még mielőtt ezt az alakot megálmodhattam vagy arcát a gyűrött papírról felismerhettem volna, mert öngyújtó sercent és láng lobbant, és erre felriadtam a képzelgésből és kinyitottam a szemem. Péter mocorgott, és megpróbálta alvó pozícióba verekedni magát a széken.

– Na, szőke vagy barna? – kérdezte mindentudó tökmosollyal a képén.

– Elfelejtettem – mondtam, bár ez nyilvánvalóan nem volt igaz. Vagy mégis? Gyakran támadtak kétségeim afelől, hogy bizonyos emlékek valóban megtörténtek-e, és ilyenkor megijedtem elmém működésétől, hiszen ez a bizonytalanság, akár egy rosszindulatú áttét, bármikor ráhúzódhat egész létezésemre, és zárójelbe teheti azt.

El kell hinnem, hogy létezem, gondoltam erőlködve, és el kell képzelnem, hogy jó dolgok közelednek felém, sőt, tudnom kell ezekről a jó dolgokról. Ez olyan, mint egy bűvésztrükk, csak éppen fejben hajtom végre. A tenyér hátoldalán, a tudás szakszerű rejtekében ott lapul az a bizonyos érme. Az agyam a bűvész, az énem a néző, és ez a kettő nem azonos. Rá kell jönnöm a titokra, és megtalálnom az érmét a tenyér mögött. Ehhez mit szólsz, Kettes? – kérdem, de úgy tűnik, teljesen egyedül maradtam.

Pétert betakarom a pokróccal, aztán visszavonulok a szobámba. Szeretnék, de nem bírok vízszintesen feküdni, inkább felállok, kinyitom az ablakot és a csillagokat nézem, szép tiszta az ég, jólesik a friss levegő. Elképzelem, hogy a csillagok, akár a csempe a konyhában, körbe-körbe keringenek, s hogy az a tengely, ami láthatatlanul átfúródik közöttük, valamiképpen olyan, mint a tudat, és nélküle a csillagok sem léteznének.

2

Kora szeptemberben leugrottam a közértbe egy doboz mackósajtért. Nagyon szerettem a mackósajtot, és ezért Répcelakot is, ahol ez a krémes csoda fogant. Éppen elkerülhettem a postást, mert amire visszaértem, egy címzetlen, piros boríték várt rám a postaládában. A konyhában nyitottam ki, bedugtam az ujjam a résbe, majd hirtelen szakítással hosszában bontottam fel, de a papír megvágta a bőröm, éles kis fájdalom, zsilettvillanás, számba kaptam rögtön az ujjam, hogy ne vérezzem össze a papírt. A levélben egyetlen sornyi figyelmeztetés: Vigyázz, nehogy megsérülj! Mellette mosolygó kis fej, mintha iskolás kéz rajzolta volna az óvatosságra intő mondat végére. Egyéb gondolat nem volt a levélben. Jöhetett a sajt.

3

Megannyi jellemhibám és gyengeségem kapcsán mindig fenntartottam magamnak a jogot, hogy néhányat ezek közül kedveljek és derűsen alkalmazzak. Ilyen volt például spontán vásárlási kényszerem, amely elsősorban két területre, a teák és a füzetek beszerzésére vonatkozott. Az utcákat járva, ha éppen ráértem, és valami arisztokratikus kényelemmel bóklásztam a város szívében, szinte elkerülhetetlennek tűnt számomra, hogy ne vegyek meg egy zacskó teát vagy egy kisebb iskolai füzetet. Igyekeztem persze ellenállni a kísértésnek, és ha egy ilyen üzlet közelébe tévedtem, néha még a szemem is lesütöttem, mintha egy régi szeretőm jönne szembe, akinek már köszönni is kínos, mert egyezményes, gyors feledésre alkudtunk meg azon az utolsó estén. Jó minőségű teát még ebben a kereskedelemmel agyonzsúfolt városban is csak kevés helyen árultak, ez jelentette rám nézve a kisebb veszélyt, papír- és írószerboltból viszont minden harmadik sarkon akadt egy, és nemcsak Ferencvárosban, nemcsak Ferdinándvárosban, de Győr egész területén, hiszen az üzletek vezetői, ezek a derék vállalkozók érthető okokból kipécézték maguknak az iskolák környékét, iskolából meg úgyszintén rengeteg volt, virágzott a kereskedelem. A múltkor is, éppen átvágtam a Bem tér parkján, amikor hirtelen jobbra kapva a fejem megláttam a boltot, és máris bizsergést éreztem. A kezemnek szinte fájni kezdett az üresség, mert sehogy sem talált papírt a kabátzsebemben kutatva, csak bicskát meg pendrive-ot meg cigarettát meg rágógumit meg kulcsokat, de füzetet nem, így aztán már léptem is be rezignált mosollyal az üzlet csengettyűs ajtaján, és kérdezte a hölgy, hogy mit, én meg mondtam, mint mindig, hogy füzetet, sima lapú, A5-ös füzetet, lehet újrafeldolgozott papírból is, engem nem zavar, bólintott, hozta a füzetet, én is bólintottam és fizettem, és az enyhe szégyen meg a jóllakottság varázsa keveredett ki bennem valami bolondos jókedvvé, ami olyan volt, mint egy kék-rózsaszín paca.

Azt sose tudtam pontosan megállapítani, csupán halvány gyanú motoszkált bennem, hogy ezek a füzetvásárlások nem függtek-e valahogyan össze szokásos szívfájdalmaimmal, mert akadt belőlük bőven, ebben a városban olyan gyakran fáj az ember szíve, és lehetséges, egyáltalán nem zárható ki, hogy ezt a fájdalmat akartam enyhíteni a papírbeszerzéssel. Talán mindig valami vakondszerű vágy élt bennem, hogy elővegyem a tollat, és a tiszta oldalakat egy hosszasan kifundált gondolattal vagy elcsépelt szentenciával piszkítsam be. Gyakran persze ostobaságokat firkáltam, félbemaradt verssorokat, mert vágytam egy rímpárra vagy egy sikerült metaforára, de a cél végtére is mégsem a szó szoros értelmében vett művészet volt (ugyan, mondja már meg valaki, mi az), sokkal inkább maga a tett, hogy kezemben a toll, fejemben a megformált gondolat, előttem a szeplőtlen füzetlap, szennyezzük hát tovább szavakkal ezt a leírhatatlan világot. A nők és a könyvek, avagy a könyvek és a nők, ahogy tetszik, többnyire ezek voltak a fő bóják, amelyekhez megpihenni odaúsztam, és egész jól összekovácsolódtak a fejemben, szívesen beszéltem nőknek bizonyos könyvekről, figyelmen kívül hagyva minden bizonnyal halálos unalmukat, és nagy kedvvel olvastam nőkről – például szerettem Julien Green vagy Julio Cortázar nőalakjait, meg persze Holly Golightlyt –, mert a női lélek, na, az számomra tökéletesen kifürkészhetetlennek bizonyult, kifürkészhetetlenebbnek, mint maga a Teremtő, mert benne még csak feltételeztem valamiféle rendszert, de a nők, őszintén szólva, ők rejtély maradtak számomra, és viharként tudtam csak megélni őket, vagy ide-oda repkedő falevelek, széllökések, felborult szemetesedények, letört ágak, arcomba csapó zivatar formájában. Könyvek és nők. Úgy tűnik, ők a két másik gyengém a tea és a füzetek mellett, de hát mivé lenne a világ, ha nem adhatnánk folyton oda magunkat egy észvesztő mániának, ha nem lennének megszállottságaink, amelyekben éppen az ismeretlen és annak veszélye vonz és taszít faltól falig, meredélytől szakadékig, és viszont, így is és úgy is folyton csak döntenünk kell, és akkor meg mindig elveszítünk valamit, veszteség ez az egész szép életünk.

Én csak a jó kis melengető hosszúkávé miatt indultam a napsárga Vendelin presszóba, vagy a mindig kellően füstös Bohém Tanyára, ahol annyi fennkölt és magunkhoz méltatlan éjszakát töltöttünk el barátaimmal, most meg jövök ki abból az útonállóként elém toppant papír- és írószerből, és arra gondolok, milyen jól van ez így, hogy megint cinkos lehettem egy magam ellen elkövetett ártatlan merényletben. Úgy döntöttem, sem Vendelin, sem Bohém Tanya, de a Popeye söröző akkor már, és ahogy ott üldögéltem és félretoltam a kávéscsészét, hogy a füzetet az asztalra helyezzem, még akkor is ott lézengett bennem vagy fél óra hiábavaló tűnődés szűnni nem akaró utóíze. Végül, miután elengedtem minden etikai köteléket, fogtam a tollat, és példás, kerek betűkkel odaírtam az első oldalra: a könyvtár úgy viszonyul a könyvhöz, mint bordélyházhoz a szajha, és ez a viszony csak azt hivatott kihirdetni a számodra, hogy sem ez, sem az, még ha éppen veled is van, nem lehet örökre a tiéd.

Győr. Arrabona. Mi vagy te nekem, te büszke szuka? Itt hagytak megrontva a kelták meg a rómaiak, és mi szépen elföldeltük a múltat, legalábbis azt a részét, amely kényelmetlen emlékeket hívhatna elő, és lebetonoztuk, letérköveztük az ókori börtönt, és csináltunk helyette a nyílt színen egyet, és talán azokat a föld alatti téglakemencéket is megbecsüljük egyszer, igen, a Széchenyi téren, meg a várromokat a Dunakapu téren, és nyilván sörözőt nyitunk köréjük, hogy legyen ott a bősz poharazgatásban némi történelmi autentizmus. Audiváros, te ipari fellegvár, és mondd csak, mikor lesz nekem olyan kocsim, amelyet a te robotizált acélméhed szült, ha már így hivalkodsz azokkal a pompás és káprázatos termelési mutatókkal? Az Audiban hagytam a kulcsomat, hallottam egyszer egy kocsmában, minden fej a bosszús kijelentő felé fordult, és az arcokra volt írva, ugyan, ez meg minek vág fel a flancos Audijával, pedig nem tudhatták, hogy a pasas a tulajdonnévvel magára a gyárra utalt, mert ott dolgozik, áll naphosszat a precíz gépsorok mellett gumikesztyűben, három műszakban áll, kocsiról pedig szó sincs. A folyók városa, a találkozások városa, itt találkoznak a folyók, itt lesz egyetlen zavaros folyam az agyagszínű Rábából és a kevésbé viszolyogtató árnyalatú Mosoni-Dunából, bizony, sok minden összefolyik és keveredik a hidak alatt és felett, a kocsmává, étteremmé, egyetemi szórakozóhellyé lett csónakházak udvarán és a Radó ligetében, húgyfoltok és automata szökőkutak, nedvek itt és ott, az érzelmek viszkóz kavalkádja, ami le és fel jár a garaton, és ürül, ami teli, és telik, ami üres, mert itt mindig, de mindig hiányzik valami és főképp valaki, és a találkozások városában miért pont én nem találkozom már azzal a Nagy Lehetőséggel, azzal a Nagy Eséllyel, akár könyv vagy nő képében, persze jó lenne egy meló is, amiért érdemes felkelni reggel, végigbuszozni egy zsúfolt vonalon, például a Gyárváros absztrakt betondíszletei között, beszívni a Szeszgyár dögletes bűzét, zötykölődni a huszonöt tonnások által feltört és kilyuggatott nyomvályúkban, a gyakori esőben és széllökésekben, szóval ilyesmi lenne jó, azt hiszem, néha mégis képes vagyok meglepődni magamon, ha nyár van és pad és folyópart és szomorúfűz-árnyék a Püspökvár tövében, hogy bár nálam van a Babérligetkönyv, órák óta feléje se nézek, mert foglyává lettem ennek a szikrázó zajnak, és a vele élettársi viszonyban élő, felszín alatti csöndnek, amelyet történelmi ereklyeként őriznek ezek a sok száz éves falak, akár egy ódon lélegzetet, amit elfelejtettek kifújni az időbe.

Próbáltam elszökni innen, magamban számtalanszor elhatároztam, gyűjtöttem az erőt, az elszánást, mert az akaratom, hogy változzon valami, legyen végre jobb minden ebben a városban, visszapattant a közöny gumifalairól és a maszkokról, amiket nagy előszeretettel visel itt a többség, aki számít, vagy aki számítani szeretne. Taszított a láthatatlan, kollektív nemtörődömség, az a sok-sok apró, egyenként alig megfogható, de összességében bántóan markáns egykedvűség, amit kifinomult lepkecsápjaimmal érzékeltem.

Csalódott voltam, részben magam miatt, fájt, hogy ehhez akklimatizálódom, és nem megy sehogy se, nem működik, amit szeretnék. Talán tehetségtelen vagyok és naiv, nem viszem itt semmire ezekkel a vágyakkal, ezekkel a kísértetekkel. Folyton keresnem kell az én közösségemet, az én magányomat, az én kultúrámat, az én szerelmemet, csupa olyasmit, amit őrizni, majd elveszíteni kiváltság és királyi érdem lett volna számomra. De hiába, mardosó hiányérzetben éltem, mintha minden jelenség, tevékenység, öröm és bánat, amit a kollektíva megélt, máshoz szólt volna. Kényelmetlenül éreztem magam, üres voltam és törtfehér. Nem tudtam meginni a pertut és végre tegeződni a várossal. Szűk lett nekem. De a szökés kudarcra volt ítélve, mert nem sejtettem, hogy ilyen levegő, amit születésem óta lélegzem, nincsen máshol. Elmentem, szerencsét próbáltam, hatalmas bőröndök és remények; észrevétlenül történt, hogy elveszítettem a játszmát, szörnyű csalódás volt, nem is jöttem, de rogytam vissza ide, megtért fiú a megtért szajhához, és örültem, felhőtlen boldogságot éreztem, mert ez már nem az a régi város volt, amelytől viszolyogtam, hanem egy új, amelyben nem voltam még, s amelynek erényeit csak messziről, távcsővel figyelhettem. Van itt valami, és minden bizonnyal más városokban is, ami a távolban nincsen, és ha banális akarok lenni, és filozófiai tehetség híján mi mást tehetnék, azt kell mondanom, az otthon érzete ez. Otthon, Mysterium Magnum, definiálhatatlan tartalmú hang, lényegét a legszemérmesebben rejtő hat betű. Elvagyok már itt, belegyógyultam a látképbe, cipőmről nem kopik le soha a vizes macskakő érintése, kabátomból képtelenség kimosni a Duna illatát. Igyekszem jobban figyelni rá, mit dobog nekem Arrabona szíve, közel húzódom hozzá, és sajnálva tisztelem, mint egy csacsirészeg színésznőt, lesem, mivel kísért meg újra, mit akar némán az értésemre adni. Azt hiszem, végül is erősebb nálam, egy lassan, csendben bekebelező, moll hangnemben duruzsoló, ellenállhatatlan zeneiség. És mi vagyok én? Urbán, urbánus. Ez lehet a titok, ami ideszögez, mint egy lepkét.

4

Több mint fél éve már, hogy sorozatos költözködések, állandóan esős hurcolkodások, cipekedések és gyakori káromkodás után végül itt kötöttem ki, egy marcalvárosi panelház földszintjén. Odáig jutottam ezekben a zajos és mozgalmas szellemévekben, hogy nekem már édesmindegy, hogy garzon, félemelet, kertes ház, iroda vagy raktár, tető kell a fejem fölé és nyugalom, mert elsősorban nyugalomra áhítoztam, amikor nagy sóhajtozva becuccoltam az albérletbe, és a konyhában cigarettával adóztam e társtalan ünnepnek, ami ismét az új élet ígéretével kecsegtetett. Harminc-egykettő múltam, na és? Néha újra kell kezdeni, lenullázni a referenciákat, megmosni arcunkat a Léthé vizében, nehogy berögzüljünk mindennapjainkba, és a rutin rozsdája lepje be mozdulatainkat, meg a sok kis megunt állatot a fejben, a gondolatokat.

Csodáltam és becsültem azokat, akikben az otthonteremtés ösztöne már egészen korán jelentkezett, és törekvő igyekezettel minden cselekedetüket e szent cél szolgálatába állították. Csodáltam, hogy fél élet lejáratú lakáshitelt vettek fel, hogy güriztek éjjel-nappal, és a hirdetéseket meg a családi kasszát bújták, mikor jön el a nagy nap, amikor mindez a kétségbeesett törekvés végre egy saját, szakrális térre váltható, fordul a kulcs a zárban, kattan mögöttünk otthonunk lakatja. Igen, az a bizonyos Thoreau is megmondta, valaminek ára az az életmennyiség, amit az elnyerésébe fektetünk. Tehát az életünk árán az életünkért, ez minden, amit teszünk, gondolom néha, és a Kettes egyetértőn bólint.

A szobám ablaka délre néz, és ha nem állna előtte húsz méterre egy lehangoló betonfal, azt hiszem, elláthatnék Köveskálig, s talán magamat is felfedezném, ahogy egy régi nyár sugaraiban ott bohóckodom színházi jelmezben egy iszonyúan forró, kopár dombon. De vissza a szobához: éppen megfelelő, ágy, komód, két könyvespolc, egy beépített szekrény, és az íróasztal, szellemi munkahelyem, mert ugyebár írok, mi mást tehetnék, egyébhez nem értek, vidámabb napokon pedig ehhez sem. Az ágy afféle kihajtható, kétszemélyessé alakítható alkalmatosság, rajta két gyűrött ágynemű egymás mellett, Tündéé és az enyém, persze Tünde nincs itt, tán egy hónapja járt nálam utoljára, még ott van a piros pólóm a takarón, amelyben aludt, meg a hajszálak, rengeteg hajszál, amelyek folyton rám tapadnak éjszaka, aztán viszem őket magammal a zuhany alá, ernyedten folynak le rólam a lefolyóba. Mondom, lehet már egy hónapja is, hogy egyedül alszom, csak valahogy nem merem becsukni az ágyat, képtelen vagyok visszaalakítani szólóformára, mert ostoba babona él bennem, hogy ezzel szinte megelőlegezném, szinte beismerném, hogy… Lustaság ez, nem más, mondja a Kettes megnyugtatólag, s ezzel a számból veszi ki a szót.

Az íróasztalnál ülök éppen, kezemben toll, a papír fölé görnyedek, de a szemem csukva, ujjam mozdulatlan, az alkotó pihen. Jó kis árnyékot készítettem a függönnyel, a szoba narancssárga homályba borul. Odakint május, ez a kövér, tündöklő fényű, meleg lámpatest, idebent meg húsz watt halogénizzás az asztalon, sápadt fénykör vetül a szánalmasan üres papírlapra (in memoriam Hajnóczy P.), és bár nem látszik remegése, a tollamat görcsösen fogva tartó kezemre. Nem megy az írás, miért is menne, annyi minden kavarog bennem, csupa foszlány és fosztott tollpihe vagyok, egymásnak ütköző zsebviharok, no meg ázott héják.

Néhanap olyan szépen, rendben összeáll minden, ilyenkor érzem, hogy közvetítő vagyok csupán, tintás kézélű médium, és a szavak és a mondatok akkor tényleg könnyedek, csinosak, húzom őket egyre elő a skatulyából meg a bűvészcilinderből, minden lépéssel tovább tárul előttem az ösvény, ellenállás nélkül haladok rajta, mohák puha kárpitja talpam alatt, mintha zsírba mártottam volna, szalad a kezem a papíron. Aztán meg van ez, ami most: vákuum, kényszerű szünetjel, szellemmonoszkóp. Napok óta egyetlen épkézláb mondat, annyi sem. Azt hiszem, aki írásra adja a fejét, annak minden egyes nap elölről kell kezdenie az egészet. Nem létezik rutin. Csak valami ellenőrizhetetlen és megbízhatatlan jelenlét közelében sikerül úgy az írás, ahogy kéne, ahogy Isten meg a neurobiológiai optimum engedélyezi. Most viszont megállt alattam a vonat két állomás között, és türelmetlenségemben már kezdek egyszerre fásult és ideges lenni. Félúton vagyok nem egy, de rögtön két novella kezdete és vége között, mert ha az ember hülye, tegyen rá egy lapáttal, duplázza meg debilitását, és ha már éppen belefulladna tehetetlenségének verejtékébe, ha teheti, kérjen egy dupla scotchot a sarki sörözőben, most úgyis akciós egy ideig. Két novella is félbehagyva, az egyik virágokról szól, a másik meg a három óra húsz percről, mert feltevésem szerint ez a nap fundamentuma, ez a pillanat, a három óra húsz perc metafizikai tengely, amelyen keresztül a par excellence valóság egy nanoszekundumra nyitva áll előttünk. (A Kettes most is röhög.) De bárhogy is, nem a témával van itt a gond, a téma ez esetben másodlagos, döcögős utánfutó, amit a stílus meg az atmoszféra vontat egyre kimerültebben. Tényleg az lehet a baj, hogy május van, és iszonyatosan gyönyörű a fény és minden ebben a mézesen sűrű fényben odakint, és semmi kedvem törni a fejem a történeteimen, mert az egész univerzum viszket és fáj a bőröm alatt, mintha gyógyuló seb lenne. A Kettes azt súgja, Tünde, és sunyin fütyörész hozzá. Elhessegetem a félelmet, de galambokat etetek ezzel a nagy hessegetéssel: a mozdulatra, ahogy a karomat hirtelen kiegyenesítem, tenyeremet kinyitom, és a búzaszemek a térkőre hullanak, a madarak először reflexszerűen szétrebbennek, majd ártalmatlanságom láttán megsokszorozódva térnek vissza hozzám. Félelemgalambok, tojtok ti az én tiszta kövezetemre… Hát ne etesd őket, barátom, mondja a hang. Kettes, te ma nagyon okos vagy, úgy látom.

Kávé vagy tea? – tanakodtam. Kávé vagy tea? Aggasztó dichotómiák között élek, s ha döntesz, valamit elveszítesz, figyeld csak meg. Mérlegelnem kellett a gyakorlati tényeket. Kora nyár van, ragyog a délután. Az írás mára az ördögé. Kibillenteni magam a tétova bénultságból, hogy ne jaktáljam tele a szobát, ez volt a cél, kávé vagy tea segítségével, hogy felemelkedjek az íróasztaltól és a konyhába húzódjak, ha szerencsém van, éppen egy Hartmann-rács megnyugtató közepébe. A kávé hamarabb elkészül, sebesebb mozdulatokkal operál, nyugati értékrendet tükröz az egész folyamat, és egy irodista vagy egy termékmenedzser feszültségét hordozza magán. Gyorsan kifő, és mivel gyorsan is hűl, szaporábban fogyasztjuk. Jólesik viszont a keserűsége, démonikus színe, a szájban hosszasan időző, nyúlós, tapadós aromája. A tea egészen más. Gondos figyelmet igényel, ha nem barbár módjára készítjük, ne adj’ isten, papírfilterből. Itt forralni kell, aztán hűteni, türelemmel és alázattal várni, míg szépen szárnyalni és liftezni kezdenek a teaszálak, ahogy a növény újra életre kel, és sejtelmes, gyantaszerű váladékát kiengedi magából. A keleti ókor festi meg a csészét, a várni tudás erényével büszkélkedhet ilyenkor a modern ember, aki néhány perc erejéig, amikor a jól megérdemelt italból az első kortyokat leengedi, lélekben naiv orientalistává válik, és jóleső képzavarában Siva karjait fedezi fel a bancsa kusza leveleiben.

Kopogtak az ajtómon. Karórámra pillantottam, és összerezzentem. Három óra húsz perc volt. Jelentőségteljes látogató lesz, gondoltam, ha tudtán kívül is épp ezt az időpontot választotta, hogy megzavarja semmittevésem. Szektariánus arcokra, overálos vízóra-leolvasóra, eltévedt pizzafutárra számítottam, de csak Józsi volt az, ősrégi cimborám, egyetemi magyartanár, író és költő, szóval afféle nyakkendőtűs bohém, aki egyaránt rajong a barackpálinkáért és a sztoák bölcsességéért, meg sok minden másért is.

– Szervusz – mondtam a tervezettnél enerváltabb hangon, és félreálltam az útból. Józsi harsány jókedvvel bemasírozott, és szokásához híven azonnal oktatni kezdett:

– Nincs jobb dolgod ebben a szép időben, mint idebent rostokolni?

– Ha már itt tartunk, neked talán van? Rostokoljunk együtt, gyere.

A konyhába mentünk és leültünk, de Józsi nyomban rám ripakodott:

– Az isten szerelmére, legalább az ablakot nyisd ki! Nem árt egy kis friss levegő ebben a kafkai odúban – s azzal már döntötte is billenőre az ablakot. Ujjammal a ház előtt álló öreg fára böktem, amely hatalmas lombjával eluralta a kilátást.

– A levelek miatt van az egész – magyaráztam. – Nem találod zavarba ejtőnek, hogy a nyári fény jöttét ünneplő növények, mint jelen esetben ez a hárs is, úgy bontják ki leveleiket, hogy közben idebent meg egyre sötétebb lesz? Persze valamit valamiért, tudom én. Télen, ha lekopaszodik ez a matuzsálem, elméletileg világosabb a konyha, de akkor meg az elemi, téli félhomály miatt kell villanyt kapcsolni. Ez van, öregem, mondjuk ki őszintén: ez egy sötét konyha, az meg ott egy sötét növény, egészen celani pillanat.

Józsi megcsóválta a fejét és lemondóan cigarettára gyújtott. Éppen megkérdeztem volna, minek köszönhetem váratlan látogatását, de megelőzött és tájékoztatott:

– Van időm, tudod. Kevés az óra az egyetemen, a keret alá csúsztam. Képzelheted, mennyire örülök. Teljesen szétdobálták az előadásaimat, katasztrófa. Ma egyetlen órám volt, hozzávetőlegesen tizennégy másnapos szerencsétlen tette rajta tiszteletét. De nem csüggedek, majd a szigorlaton vigasztalódom.

– Nemes gondolat – vetettem közbe ártatlanul.

– Elég az hozzá, mostanában kicsit jobban ráérek. Készül egy Szomory-tanulmányom a drámai művekről, hiánypótló, azt foltozgatom, mérsékelt kedvvel. Barna meg kért tőlem verset a folyóiratba, antik tematikájú szám lesz, kortárs hexameterekkel, gondolom, van fogalmad, miként jár bennem fel-alá az ütem meg az ideg. Tulajdonképpen ez is hozott ide hozzád, mert egy ponton túl nem érdemes erőlködni, vagy feláll, vagy nem. De inkább nem.

– Márquez jegyzett meg ilyesmit a kivételesen nagy szerelmekről.

– Ha már itt tartunk, a barátnőddel mizújs? Rég láttam.

– Persze, megvagyunk, minden oké – hazudtam gyerekhangon, és magam is előhúztam egy cigarettát.

– Nem is olyan égbekiáltó hazugság ez – kezdte békítőleg a Kettes –, ha a kérdés a formalitás szintjén marad, és nem kíván bevilágítani abba a fortyogó üstbe, ahol az érzelmek zubognak, mint a leves. Elfűszereztétek ezt a levest, Tünde meg te, ugye tudod, aztán meg felhígítottátok a függetlenség vizével, annyi vizet öntöttetek bele, hogy nem maradt más, mint egy zavaros, ízetlen lötty, ami ráadásul még mindig megégeti a szádat, ha nem vigyázol.

Te, meg a kényszeres allegóriáid, Kettes – gondoltam a füstöt bámulva –, mintha mindent el lehetne magyarázni hasonlatokkal meg sötétszobában kinagyított képekkel. Felcímkézni egy érzelmet, egy lelkiállapotot, mint egy postaládát. Nem kellenek a matricák az érzelmeimre, Kettes, ne fáraszd magad ilyesmivel, pihenj, én meg húzom az igát, hordom ezt a testet minden kínjával és vágyával együtt, bízd rám nyugodtan a boldogulást. Majd adok neked egy kényelmes, meleg zsákot, hogy abba tedd azt a jéghideg logikádat.

Józsi zavartan pöfékelt és az utcát fürkészte.

– Ha jól hallottam, lesz valami festménykiállítása. Mikor is?

– Két hét múlva, szombaton, a Szépművészeti Múzeumban. – Persze a könyvem bemutatójával egy időben, tettem hozzá magamban leheletnyi iróniával. – Majd téged is meghív, ne aggódj. Nagyon sokat jelent Tündének ez a kiállítás, meg is értem. Úgy készül, mint egy őrült, még mindig félbe van hagyva egy képe, csupa festék meg terpentin a keze és a haja. Egész testével elmerül a cinóberben, a sziennában meg az akvamarinkékben. Meg sem szárad az a festmény addigra, hihetetlen ez a nő.

Józsi csak hümmögött, mint egy náthás, öreg medve.

– Őszintén szólva, sosem értettem, miért festenek a nők. Miért nem állnak meg a sminknél?

– Miért ne festhetnének, te zsebsoviniszta? Anatómiailag be vannak rá rendezve. És erős a gyanúm, hogy a bal agyféltekéjük is kvázi jobb agyfélteke. Mindig akad olyan társalgás, amikor ennek sziporkázó bizonyítékát látod, figyeld csak meg!

– Egyet mondj!

– Nem is tudom. De mégis. Például tegnap este. Ha emlékezetem nem csal, a Bástyában ültünk Tündével, szemben egymással, mintha sakkoznánk, és szinonimákat kerestünk a szerelemre. Én azt mondtam, feniletilamin, ő meg azt, hogy bizalom, meg a másik mitesszereinek élvezetes kinyomása. Később én: kínkéj meg szívármány, csupa hülyeség. Erre ő: nem mi veszünk húst a boltban, valójában a hús vesz meg mindannyiunkat. – Ez a nő mindig lepipál a fantáziájával, két pityókás vonallal, amit az a vékony csukló röpkén leír, gúzsba köti bennem azt a hatalmas lélegzetet, amivel épp a világ lényegéről próbálnék megnyilatkozni.

– És az is lehet, hogy túl sokat tartasz róla. Vagy túl keveset magadról.

– Nem kedveled őt, ez tény. Hülye vagy.

– Semmi bajom a csajjal, ezt baráti őszinteséggel mondom. De számomra ez a nő, és ne értsd már félre, elsősorban nő. Csinos pofika, szívdöglesztő tekintet és egy formás popsi. Tudod, az a fajta, hogy legszívesebben meglendítenéd a karod és… – Józsi egy képzeletbeli, lehulló almát kapott el a markával.

– Kicsit messzire mész. Nem kedveled, plusz szexuális tárgynak tekinted. – Azt hiszem, olyan gőgös volt a hangom, mint egy frissen előléptetett tiszté.

– Figyelj, azt akarom csak elmagyarázni neked, hogy mint nő semmi kivetnivalót nem találok benne. De ezek a sikamlós, színes bigyulák, ezek a folyton és akarattal rosszul felvont lobogók, a sok csörgő-zörgő műanyag gyöngy… meredek dolgok.

– Te bedőltél, Józsi.

– Ugyan! Dehogy! A lelkéről beszélek, még ha el is maszatolom a szavakat.

– Bigyulák és lobogók?

– Érted te, nagyon is jól érted, csak nem akarod megérteni. Minden héten más színűre festi a haját. Nem ébreszt gyanakvást benned, hogy ezzel tulajdonképpen önmaga megfoghatatlanságát demonstrálja? Minek ennyi arc? Minek ennyi Velence?

– Akárhogy is szeretném, nem látom az összefüggést a váltakozó hajszín és a megfoghatatlanság között. Amiről te beszélsz, az festék, amit én látok, az egy szilárd posztamentum, amelyre e festék gondosan fel van hordva.

– És mit látsz te az alatt a hírhedten vastag diszperzit alatt?

– Törődést, kétségeket, étert és csupa merő szubtilitást. Áldott, átkozott érzékenységet.

Józsi elmosolyodott, és egészen lágyan nyomta el a cigarettát, mintha attól félne, az én bőrömön oltja ki a parazsát.

– Azt hiszem, néha irigyellek a szemed miatt.

Szél támadt odakint a májusban, arcunkon árnyszínházat lengetett meg a hársfalevél, és perceken át hosszasan hallgattunk saját igazunk felett, de valójában egymást vettük védelmünkbe, mert az igazság relativitásának olyan nyilvánvalóságára bukkantunk, amiben bárki a másik testvérévé lett volna akkor. Valahogy így magyarázta el később a Kettes.

5

– Kávé vagy tea? – kérdeztem Józsit, hogy megtörjem hallgatásunkat. Józsi sajnálkozva nézett rám.

– Talán egy kis pálinka – jegyezte meg a reménykedés visszafogott hangján.

– Rémlik, a múltkor mindent megittunk. De várj csak, hátha akad itt még valami a számunkra.

A legkisebb szobába mentem, amely gyakorlatilag lomtárként üzemelt. Itt tartottam a kicsomagolatlan, mihaszna holmimat, az ócska porszívót és a nyűtt kartondobozokat, amelyek tele voltak ajándékba kapott vagy örökölt könyvekkel, a nyolcvanas és a kilencvenes évekből maradt magnókazettákkal, poros és haszontalan szobadíszekkel és semmire se jó mütyürökkel, megtört kábelekkel, ceruzacsonkokkal, koszos törlőrongyokkal, vízfestékkel és gyertyákkal, tehát mindenféle kacattal, amire semmi szükségem nem volt, csak a múltamat őrizték becsülettel és tüsszentésre ingerlő némasággal. Az ajtó mögött halmoztam fel a kiürült üvegeket, múlni sosem akaró szomjam és szellemkutató lázam relikviáit. Úgy emlékeztem, maradt még pár centi a Stolichnaya alján, de emlékezet és vodka ritkán állnak mellérendelő szerkezetben. Sóhajtottam és a fejemet csóváltam.

– Peched van barátom, elpárolgott minden jóság ebben a párás odúban. Jobban kéne figyelni a tömítésekre. Elég egy kis nyílás, és a java máris kárba vész.

Józsi csalódottan nyögött egyet, de aztán hamar felderült az a mindig tettre kész kerek képe.

– Akkor ne késlekedjünk, öregem, máris induljunk!

– Mégis, hová?

– Becammogunk a jó öreg szitibe. Kihagyhatatlan ez a május, és csak ránk vár az ezer nedves söntés meg a felstócolt pincérlánykeblek.

– Ez nem az Oktoberfest, Józsikám.

Persze felesleges lett volna kéretnem magam, kezdett présbe fogni a lakás, írni meg úgysem fogok már, ezt a tollam nyilvánvalóvá tette számomra. Vándor, ha megfáradsz, ne légy rest restnek lenni, ereszd le vándorbotod a fűbe, vagy faragd ki belőle a nem tevés totemét, így máris ott találod magad egy süppedős paradoxonban, ami lényegesen kényelmesebb, mint egy ergonomikus IKEA fotel vagy egy antiallergén derékalj.

Tisztára ázott a fényben a jellegtelen Nádor utca, bántotta is a szememet a ragyogás, de aztán nemsokára az Eörsi Péteren találtuk magunkat, ahol a juharfák összehajoltak felettünk, csipkézett ujjú, óvó karjaikkal, a fenébe is, annyira szép volt! Szerettem ezt a nyugalmas utcát, volt benne valami időtlen otthonosság és ódon béke, tipikusan az olyan bandukolós, sosem sietős hangulat, ami a polgári múltba süllyedt kávéházak és a poros szocreál könyvtárak sajátja. Az ember lepakolta búját-gondját a Szigethy Attila úton, és csak az Eörsiről kiérve, ha már átlebegett a Bem tér ligetének harsány zöldjén, ott vette újra magára a létezés málháit, a Zrínyi utcának a buszpályaudvar felé igyekvő, egyre zsúfoltabb és zajosabb, tehát idegesebb szakaszán, ahol én és Józsi ballagtunk éppen. Lelkes és teljesen hiábavaló eszmecsere zajlott közöttünk felhőkről, kacsákról és a forgalomról, amíg a Parasztelosztónak csúfolt vidékibusz-végállomás felé caplattunk, és közben úgy kerülgettek minket a rohanó, hátizsákos kollégisták, mint a sebes szellő két lomha balusztrád oszlopot. Józsi elismerő arccal méregette az előttünk igyekvő fiatal lányokat.

– Nézd csak ezeket a közel tökéletes idomokat ezekben a csípőnadrágokban! Micsoda város ez, öregem, és micsoda labdajáték minden nyár!

Ilyesféléket mondogatott nekem ez a farfetisiszta Józsi, én meg csak dünnyögtem, és néha unottan leemeltem tekintetem az egykori Frigyes laktanya narancssárga épületéről, hogy kelletlenül megvizsgáljak egy-egy ilyen szóban forgó, prematurált hátsót, ami barátomat mindig himnikus szavalatokra ihlette. De hiába legeltettem a szemem a csinos ifjoncokon, és hiába igyekeztem átvenni társam elragadtatását, mit nekem kerekded téridomok, valami nem működött az agyamban, szorult vagy meglazult bennem a felelős férfialkatrész. Kezdtem már utálni a derűre való alkalmatlanságom, meg azt az alacsonyabbrendűséget, ami mostanában az érzéseimet jellemezte. Olcsó és kopott, kitérdelt farmer, ennyi maradt nyári lelkendezés helyett, erőltetett félmosolyok, csupa elnyűtt szenvedélyek rojtjai. A Frigyes laktanya okozhatta az egészet, felrémlett előttem egy régen hallott előadás: valaha közel negyvenezer foglyot őrzött itt az előző rendszer, és máris vakolatlan falú téglapincéket, csupasz villanykörtéket és vértől rozsdálló csípőfogókat láttam kihullani a feledés paravánja mögül. Mára hightech irodákat és középvezetőknek szánt luxusapartmanokat alakítottak ki a rémkaszárnya helyiségeiből, és vér helyett ma tárgyalások folynak, meg egyeurós hosszúkávék.

Néztem a péntek tarka virágait, a váltakozó színű vadgesztenyefákat, egy fehér, egy rózsaszín, egy fehér, egy rózsaszín, és bár tudom, Tünde, hogy nem pink az a szín, hanem tatárlonc és hangalila (milyen jól ismered e frekvenciákat!), hiába, én mégis fehér voltam, tömör és áthatolhatatlanul makacs, mint egy porcelán fogtömés. Éppen egy szórólap került a lábam elé, amiről eszembe jutottak a szélpostában reménykedő emberek, akik a negyvenes években, elhurcolásukkor, mindenféle papírfecnire írt üzeneteket hagytak hátra az utcán, hátha megtalálja valamelyik rokonuk vagy ismerősük. Bajcsy Ottó, cipész, édesanyámnak Répcelakra, aki megtalálja, juttassa el neki, mondja el, hogy a fia jól van, és kitart, amíg erejéből telik, talán nem Szegedre viszik, abban reménykedik. Édesanyám, ne aggódjon értem, megvagyunk mind, itt a Jóisten kezében. Meghalunk mind, úgy bizony, szépen, de még elébb turbószolárium és egyéni, webes arculattervezés, meg ingyenes tárhely, igen, ezt is túl kell élni. Történelmi egyhelyben-menetelés, ugyanakkor változnak az idők, és szélposta és e-posta, de az akarat ugyanaz, mint volt, mind a szabadba indulnánk, mert sarkantyúz a vágy, hogy indiánok lehessünk, azt hiszem. Ha ilyen analógiákra bukkanok, rögtön tele lesz a fejem minden hasztalan gondolattal, nem értem, hogy hová megyek és miért, és rakoncák csak a szavak, fáradt tolmácsai egy elementáris szivárványbánatnak, mert végtére is tele boldog bajjal ez a váz, és nem lehet úgy