Cselszövés

By Joseph R. Garber

John Taft átlagos külsejű, átlagos életet élő szállítmányozási szakember – legalábbis első pillantásra annak tűnhet. Az egész élete felfordul azonban, amikor az egyik üzleti útja alkalmával Szingapúrban fegyveresek rontanak a szállodai szobájába. A lövöldözés után Taft hirtelen a hotel előtt találja magát, és egy gyönyörű stewardesszel közös taxiban távozik sietve a helyszínről.
Üldözik, de nemcsak a rendőrség fenegyerek főfelügyelője, hanem ismeretlen fegyveresek is. Mivel vádolják? Mit keresnek rajta? Miért kívánja a halálát mindkét oldal? Hogyan bizonyíthatja ártatlanságát, ha egyáltalán képes rá, és ki előtt? Menekülnie kell, és nincs más választása, mint hogy elhagyja a szigetet. Ezzel kezdetét veszi egy meghökkentő felfedezésekkel teli hajsza, amelyben kiderül, Taft nem is olyan átlagos, mint amilyennek korábban tűnt…

Joseph R. Garber (Forgószél, Függőleges rohanás) receptje egy jó krimihez: válassz két jellegzetes figurát – egy tipikus jófiút és egy akciófilmhős-szerű kínai zsarut –, hagyd őket a maguk módján küzdeni; adj hozzá nehéz fegyvereket, veszélyes bűnbandákat, és spékeld meg némi egzotikummal. Az izgalom és a borzongás biztosan nem marad el.

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Apr 1, 2015
• ISBN: 9789636437633

Book preview

cover.jpg

Joseph R. Garber

CSELSZÖVÉS

img1.jpg

Joseph R. Garber

CSELSZÖVÉS

img2.jpg

A mű eredeti címe

In a Perfect State

Copyright © Joseph R. Garber, 1999

Hungarian translation © Ipacs Tibor

© General Press Könyvkiadó, 2015

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

IPACS TIBOR

Szerkesztette

SZALA BOGLÁRKA

A borítót

ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN

tervezte

ISBN 978 963 643 763 3

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő KENYÓ ILDIKÓ

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Tippi Hedrennek, aki itt Olivia szerepét kapta, és akinek

egy regénynél jóval többet kellene ajánlanom

Mindegyik [...] menekülne magától, ám lehetetlen.

Titus Lucretius Carus: A természetről

(Tóth Béla fordítása)

Tudhatjuk könyvekből, hogy az ősidőkben az istenek és az istennők fenevadakká és madarakká változtatták a férfiakat – ahogy azt a nők is teszik. Így hát megeshet, hogy a bizkaiai erdőben vadászó medve valójában egy lovag. Talán korábban kivívta valamely isten vagy istennő haragját, és épp a büntetését tölti...

Jean Froissart: Krónikák, III.

Rájöttem már rég, ha hat ember veszít az életben, akkor öt nyer.

Damon Runyon: Baráti ár

Köszönetnyilvánítás

Szókratész: Mindenekelőtt tehát – én legalábbis így gondolom – felügyeletet kell gyakorolnunk a meseköltőkön.

Platón: Állam, Második könyv (Szabó Miklós fordítása)

Nagyon hálás vagyok a szingapúri kormánynak, mivel nagyon előzékeny módon működött velem együtt, amikor anyagot gyűjtöttem ehhez a könyvhöz. Külön köszönet illeti a szingapúri Turisztikai Tanácsot, a Parkügyi Minisztériumot, az Ingatlanfejlesztési Tanácsot, a rendőrséget és a kikötői felügyeletet az általuk nyújtott segítségért. Ugyanígy a Raffles Hotel és az amerikai nagykövetség munkatársait, akárcsak azokat az újságírókat, helyi üzletembereket és barátokat, akik mindent megtettek azért, hogy segítsenek.

És azért is, hogy ne fedjem fel kilétüket.

Amikor az itteni visszásságokról, a férfiakat és a nőket is érintő politikai furcsaságokról beszéltek, akkor halkra fogták a hangjukat, óvatosan körbenéztek, hogy nem hallgatózik-e valaki a közelben, és nagyon kérték, hogy ne említsem meg a nevüket. Úgy tűnik, hogy a szingapúri hatalom nem viseli túl jól a kritikát, bármilyen jó szándékú is legyen az.

De nem az én tisztem, hogy panaszkodjak. Ahogy az sem, hogy megpróbáljam rákényszeríteni a nyugati értékeket egy keleti országra. Mi, amerikaiak, korábban már próbálkoztunk ezzel, és az eredmény elég gyászos lett.

Első rész

ÚTRA BOCSÁTÁS

Egy kidobott szerető felér egy ellenséggel.

Dorothy Parker

Szókratész: Mert azt hiszem, nagyon kevés ember gondolja meg azt, hogy a mások érzéseiből szükségképpen a mi bensőnkbe is jut valami.

Platón: Állam, Tizedik könyv (Szabó Miklós fordítása)

1. fejezet

San Francisco, nemzetközi repülőtér

Egy októberi vasárnap délután Jack Taft a Singapore Airlines luxusvárójában üldögélt, és fogalma sem volt arról, hogy halálra ítélték. Eddig még sosem járt ilyen helyen. Nem volt olyan pompás, mint amire számított, a berendezés a méregdrága New York-i fogorvosa várójára emlékeztette. Csak itt frissebbek voltak a magazinok.

A férfi a hatórás New York–San Francisco repülőút miatt kissé gyűrötten iszogatta a cukormentes kóláját, amelyet a középkorúakra olyannyira jellemző hastáji súlygyarapodás miatt választott. Viszkető szemével próbált az ölében fekvő, vaskos iratcsomóra koncentrálni.

Nem igazán sikerült. Jack nem nagyon bírta az utazást, és máris elfogta a hosszú repülést követő fáradtság. Ráadásul a kérdéses dokumentum igencsak unalmas volt, ugyanis a legújabb Nemzetközi Fegyverkereskedelmi Szabályozás, vagyis az ITAR-előírásokat tartalmazta; egyenesen Washingtonból. Százharminchárom oldalnyi agyzsibbasztó közigazgatási szakzsargon, amelyet jó apró betűkkel gépeltek a vékony papírlapokra.

Az ITAR, ami megkeserítette az összes exportőr életét, a hidegháború bürokratikus maradványa volt. Eredetileg azért hozták létre, hogy a „gonosz birodalma" ne kaparinthassa meg a stratégiai fontosságú amerikai technológiát. Bár a Szovjetunió már régen felbomlott, de az ITAR továbbra is érvényben maradt. Jacknek ezzel nem is kellett törődnie addig, amíg elő nem léptették. Az LBTech Amerikával és Európával foglalkozó logisztikai igazgatójaként csak olyan országokkal volt dolga, amelyek szabadon importálhattak bármilyen elektronikai terméket. Most viszont már a vállalat logisztikai vezérigazgató-helyettese volt, vagyis felelős az összes szállítmányért. Így az ITAR is az ő asztalán landolt.

Ezzel a szabályozással csak az volt a gond, hogy az ember sosem tudhatta, a héten éppen mit és miért tettek tiltólistára a kormány aktatologatói. Egy alkatrész vagy egy részegység az egyik nap még teljesen rendben volt, de másnap már félmillió dolláros büntetést kaphatott az, aki eladta bizonyos országoknak. Nevetséges, hogy mi minden szerepelt a tiltólistán: könnyűbúvár-felszerelések és sokcsatornás rádióvevőkhöz használt kiegészítők mellett tilos volt íjakat és nyílvesszőket exportálni. Uram, Jézus! Nehogy eladjuk ezeket Szaddám Huszeinnek, mert ezen áll vagy bukik a szabad világ jövője!

Ez egy vicc! Virágzott az olyan áruk feketepiaca, amelyek az ITAR tiltólistáján szerepeltek. Persze sokkal többe kerültek, mert a tisztességes vállalatok nem vehettek részt a versenyben. Jack a fogát csikorgatta, hiszen ebben az egészben nem volt semmi logika. Az igaz, hogy – elméletileg legálisan – az LBTech megkerülhette volna az ostoba szabályokat, és ha a kormány olyan hülye, hogy nem tudja rendesen intézni a dolgokat...

Megcsóválta a fejét és nagyot sóhajtott. Nem volt szokása kijátszani a törvényeket. Ez nem vallott volna a lelkiismeretes, őszinte és mindenekfölött racionálisan gondolkodó Jack Taftre. Túl fáradt volt ahhoz, hogy a munkára koncentráljon, aminek biztos jele, hogy egyáltalán megfordult a fejében a törvénysértés gondolata. Fújt egyet, majd kipattintotta a gyönyörű, új aktatáskáját, és belejtette az ITAR-mappát. Ezután az arcához dörzsölte a táskát, nem törődve azzal, hogy a többi utas esetleg észreveszi a furcsa viselkedését. A puha, meleg és ruganyos bőr szinte olyan volt, mintha valami folyékony anyag volna. Gabrielle-re emlékeztette, akitől ezt a méregdrága ajándékot kapta.

Gabrielle... A nő most New Yorkban várta a járatát, és Jacknek annyira hiányzott, hogy az szinte már fájt. Kínszenvedés lesz három hétig távol lenni tőle. Még egy nap sem telt el, de már alig várja, hogy ismét vele lehessen. Különösen azért, mert Simon, az az öntelt hólyag, úgy bámulta a nőt, mintha még mindig az övé lenne. Simon Burton – nagydarab, kérkedő és beképzelt fickó. Jack nem is értette, hogy korábban mit evett rajta Gabrielle.

Bár azért voltak ötletei ezzel kapcsolatban.

Három hét. Amint hazaér, megteszi. Átöleli és magához szorítja a nőt, majd hosszan megcsókolja és akkor... Szóval egyszerűen csak kinyögi, hogy szeretlek, légy a feleségem.

Azért ez nem olyan nehéz, ugye? Négy szó. Valahogy csak kimondja anélkül, hogy megfulladna. Már hónapokkal ezelőtt meg kellett volna tennie. Nem olyan nehéz ez. Vagyis nem lesz majd az. Gond egy szál se. Képes rá, tudja, hogy képes rá.

És akkor egy túlságosan is ismerős belső hang azt mondta neki: fiam, túl jó az ilyen a magadfajtának. Jack érezte, hogy elszáll az önbizalma. A szép nőkért meg kell ám küzdeni!

2. fejezet

New York

– 1 –

Aznap délután, három időzónával keletebbre, a dohányszínű ruhát és a kissé pikánsan sikkes magas sarkút viselő Gabrielle Dunn keresztüllibegett a LaGuardia repülőtér biztonsági ellenőrzésén. A hétköznapoktól eltérőn nem volt tömeg, hiányoztak a kígyózó sorok, sőt még az idegesítő késéseket is sikerült megúszni. Nemcsak eléri a gépet, hanem marad még egy kis ideje is.

Arra gondolt, hogy valószínűleg Jack is gond nélkül eljutott a repülőtérre: reggel hétkor még üresek a manhattani utcák, és a Van Wyck országúton sincs dugó. Gabrielle lakásától taxival legfeljebb negyvenöt perc alatt ki kellett érnie a férfinak a Kennedy repülőtérre. Igen, Jack időben elérte a gépét, pedig már régen el kellett volna indulnia, amikor ők még mindig... szóval...

És most már messze jár, és még messzebbre utazik. Csak három hét múlva tér vissza az első ázsiai útjáról, eközben ő mindent végiggondolhat, és eldöntheti, hogyan is érez a férfi iránt.

Miközben sétált, vörös haja a vállát verdeste, és Gabrielle elmosolyodott. Jacken annyira látszott... olyan idegesen próbált elég erőt gyűjteni ahhoz, hogy megkérje a kezét. El tudta képzelni, hogy mit csinált volna a férfi: zavartan kinyögött volna valami hülyeséget, hogy már egyikük sem tinédzser, hiszen ő negyvenkét éves, a nő pedig harminchét, és már egy éve együtt vannak, szóval... izé, Gabrielle...

Pénteken Jack majdnem meg is tette. Látta a szemén. Az Ötödik sugárúton lévő Morton’s Steakhouse-ban vacsoráztak, mert Jack inkább az egyszerűbb, hétköznapi ételeket szerette, ő pedig ekkor adta át neki az előléptetése alkalmából vett ajándékot: egy méregdrága, marhabőrből készült fekete aktatáskát. Jack tekintete hirtelen megváltozott. Először azt motyogta, hogy ezt a táskát nem érdemli meg – ez a Taftre jellemző, szokásos szerénykedő duma volt. Aztán, mivel sosem tudta kifejezni az érzelmeit, nyelt egy nagyot, és elkezdett arról dadogni, hogy mennyire szereti Gabrielle-t. Jack ki is bökte volna, hogy mit akar, ha nem lép oda peckesen az asztalukhoz Simon Burton, a nő szerkesztője, és szögezzük le rögtön, már csak volt szerelme, és nem szakítja félbe a mondandóját. Gabrielle biztos volt ebben, ahogy abban is: még ő maga sem állt készen arra, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzon.

De ott volt Simon, aki a helyiségben lévő összes nő figyelmét felkeltette, így a féltékenységtől gyötört Jack képtelen volt kinyögni a házassági ajánlatát.

Hála istennek!

Mostanra a férfi már repülőn ül, ő pedig úton van Bostonba, hogy együtt reggelizzen a Fidelity Investments vállalat nagykutyáival – és Simonnal. Az a kéjsóvár féreg ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy vele menjen. Az egész utazás azzal telik majd, hogy igyekszik elhárítani a férfi közeledését. Jaj!

A Fidelity-cikket akár álmából felkeltve is meg tudta volna írni. Ha hazaér, akkor össze is dobja majd. És aztán... van egy újabb sztori, amin elkezdhet dolgozni. Jacktől kapta a tippet. A férfi csak két szót mondott neki, a részleteket nem osztotta meg vele. Becsületes cserkészként sosem fecsegett ki semmit. Hiszen Gabrielle gazdasági újságíró, ő pedig egy vállalat lojális igazgatója, aki igencsak óvatos az esetleges érdekütközés miatt.

Érdekütközés? A nő elgondolkodott a kifejezésen. Lehet, hogy Jack ezért nem osztotta meg vele a részleteket? Csak azért adta neki a tippet, hogy jelezze, valami szabálytalanságra bukkant a cégénél? Lehet, hogy ezzel is őt akarta figyelmeztetni? Elutazik a világ túlsó felére, mert kiszagolt valamit? Az LBTech frissen kinevezett logisztikai vezérigazgató-helyetteseként kereste fel a vállalat elosztó központjait Szingapúrban, Malajziában, Thaiföldön, Indonéziában, a Fülöp-szigeteken és Tajvanon. Néhány ország ezek közül azért elég rázós hely. Ha tényleg van valami zűrös ügy, akkor Jack könnyen bajba kerülhet.

De nem, ez butaság. Jacktől aztán semmi sem áll távolabb, mint a baj. Rendes fickó és mellé kitűnő szerető, ezenkívül kiegyensúlyozott, értelmes, és az istenit neki, hát megbízható. Megbízható! Semmi feszültség, semmi borzongás, semmi váratlan izgalom. És ezért kell három hétig töprengenie azon, hogy mi lesz ebből a kapcsolatból – már ha valóban lesz belőle valami, gondolta Gabrielle Dunn, miközben felszállt a repülőre.

Mert tudta, „nem ajándék, de bér mások szive"{1} – ahogy William Butler Yeats írta, akiért a többi írhez hasonlóan ő is rajongott. Ezért hát feltette magának a kérdést: Jack Taft, a már-már idegesítően szerény Jack, vajon úgy fogja-e szeretni őt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva?

Nem tudta. Nem volt benne biztos, gondolkodnia kellett. Időre volt szüksége.

– 2 –

Taft elutazott, és Denise tudta, hogy a férfi nem fog hazatérni. A szingapúriak majd gondoskodnak róla. Ő nem is akarta tudni, hogy milyen módszerrel. Olyan volt ez, mint amikor kihívja az ember a rágcsálóirtókat. Reggel jön egy overallos ember, és mire este hazaér a tulaj, már nincs egér, sem bármilyen másik állat a falban. Lehet, hogy elpusztították, vagy éppen egy laboratóriumban kínozzák, egy kis ketrecbe zárva. Jobb, ha nem is tudja az ember a részleteket. A lényeg, hogy eltűnt.

Akárcsak Taft.

Vasárnap délután Denise Donald egymagában ült az apró irodájában, amelyről úgy gondolta, hogy ennél azért sokkal jobbat érdemelne. Épp egy e-mailt pötyögött a számítógépébe: Taft járatának száma: Singapore Airlines 15, helyi idő szerint hajnali egy óra ötvenötkor érkezik majd, és a Raffles Hotelben száll meg.

Az a férfi, akinek a levelet küldi, majd várni fogja. Vagy ő, vagy az emberei. Teljesen mindegy, a végeredmény úgyis ugyanaz.

Balra billentette a fejét, majd félresöpörte aranyszőke haját. Ajka apró grimaszba húzódott, olyan volt, mintha plasztikai sebész formálta volna. De mint mindene, a szája is teljesen természetes – egyszerűen tökéletes. Dühöngött az idegtépően lassú számítógép miatt. Ha az a béna Taft helyett őt nevezték volna ki a világ legnagyobb elektronikai vállalatának logisztikai vezérigazgató-helyettesévé, akkor első dolga lett volna kihajítani ezeket az ősöreg 486-osokat, új Pentium II-esekre cserélte volna le az összeset. De Jack, az a tökkelütött igahúzó barom, csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy ezen az osztályon senkinek sem kell gyorsabb számítógép. Jobb inkább spórolni, és még egy évig megtartani a régi, bevált gépeket. Ez annyira jellemző rá! Denise nem is értette, miért tűrte ilyen sokáig ezt a szarakodást.

A számítógép monitora elsötétült, és úgy is maradt. A lassú gép miatt idegesen rágta az ajkát. Na persze, az igaz, hogy az LBTech hétköznapi programjai simán futottak ezeken az elavult számítógépeken. Táblázatok, szövegszerkesztés, adatbázisok – ezekkel nem volt gond. Denise-nek azonban olyan különleges erőforrásigénye volt, amilyen másoknak nem, így az 1991-es, őskori PC-n csigalassúsággal futottak a programok. Mint annyi mindenről, erről is Taft tehetett.

Digitális csilingelés hallatszott, majd a következő feliratok jelentek meg a képernyőn: KONVERTÁLÁS, KONVERTÁLÁS, KONVERTÁLÁS. FAKTORIZÁCIÓ, FAKTORIZÁCIÓ, FAKTORIZÁCIÓ. TITKOSÍTÁS, TITKOSÍTÁS...

Egy örökkévalóságig tartott. Mielőtt az üzenetét feldolgozta volna a Diffie–Hellman titkosító algoritmus, a számítógépnek rettentő lassan végig kellett néznie a rejtjelekkel foglalkozó szakemberek által egyszeri blokknak nevezett kulcsot; ez egy olyan könyv, amelynek segítségével feltörhetetlen titkos szöveget generálnak. A blokk lehet egy regény, egy szakácskönyv vagy akár egy útikönyv – ez tulajdonképpen lényegtelen, csak az a fontos, hogy titokban tartsa az ember, így ugyanis feltörhetetlenné válik a kód.

A királyok második könyvének tizedik fejezete volt Denise blokkja, azaz a titkos rejtjelkulcsa. A számítógép kiválasztotta az aznapi szöveget: „A ki egyet elszalaszt azok közül, a kiket én kezetekbe adok, annak meg kell érette halni."{2}

Denise alig láthatóan elmosolyodott. Milyen találó, gondolta. Egy pillanatnyi tűnődés után még hozzátette: Viszlát, Jack!

Bim-bam. Hívjuk akkor a rágcsálóirtókat.

3. fejezet

Szingapúr

A New York-i vasárnap délután négy óra hétfő reggel öt órának felel meg Szingapúrban: ez az az időpont, amikor még minden tisztességes polgár ágyban van.

Chan Gin viszont nem tartozott közéjük.{3}

Az unott és hullafáradt férfi kinyitotta lakásának ajtaját, és kábán a nappali ablakához csoszogott. Némán állt, tizennyolc emelet magasan az Orchard Road fölött, és ellentmondásos szigetországának csendes utcáit figyelte. A kíméletlenül kapitalista állam a bölcsőtől a sírig pátyolgatta és babusgatta polgárait. A hivatalos propaganda azt harsogta, hogy Szingapúr a világ legtökéletesebb állama. Chan erre felhorkant. Ha ez az állam olyan tökéletes, akkor mégis miért férnek meg benne a magafajták?

Két mély barázda jelent meg az orrnyergén. Nem először merengett el azon, hogy a polgárait fullasztóan óvó szingapúri társadalom a fehér egerek köztársasága, azok pedig kényelmesen elvannak a kormány által finanszírozott ketrecekben, és készségesen engedelmeskednek gazdáik hóbortjainak. De ahol egerek vannak, ott valaki egerészni is fog. Chan Gin pedig a legjobbak közé sorolta magát: egy született ragadozó, akit a természet üldözésre és gyilkolásra teremtett.

Bár ma este nem járt sikerrel.

Felsóhajtott, de a szinte teljesen kiüresedett lelke mélyén tudta, vagyis inkább csak ösztönösen érezte, hogy ott lent valahol, az árnyak között, szabadon jár-kel az az ízletes, kövér zsákmány. Hosszú vadászat után üres kézzel tért haza. De a vadász legfőbb erénye a türelem, és Chan tudta, hogy egy éjszaka ismét elkezdődik a hajsza, és bármikor is érjen véget, boldogan, jóllakottan fog hazatérni. Azokon az éjszakákon nem érezte magát ennyire kimerültnek, de furcsamód sokkal mélyebben aludt.

Pár percnyi álmos töprengést követően Chan kivett egy fogpiszkálót a sportzakója belső zsebéből, a szájába dugta, majd átsétált a hálószobába. Felpöccintette a villanykapcsolót, és az üzenetrögzítőre pillantott. A LED-kijelző tudatta vele, hogy négy üzenete érkezett. Majd reggel, teáscsészével a kézben meghallgatja őket, miközben elolvassa az e-maileket, amelyeket az utóbbi huszonnégy órában szedett össze a számítógépe.

Chan hálószobáját, akárcsak a nappali falát klasszikus filmek bekeretezett plakátjai díszítették. Néhány közülük igen értékes volt. Hármat közülük dedikáltak is, ezek voltak Chan gyűjteményének ékkövei: A szerető két arcának plakátját Joan Crawford, a San Franciscóét Spencer Tracy írta alá, de a legjobb a Zsákutcáé volt: ezen Joel McCrea és Humphrey Bogart aláírása is szerepelt.

Kinyitotta a gardróbját, amelynek belső ajtajára egy mennyezetig érő tükröt szereltek. Végignézett magán, álmatag örömmel nyugtázva a látottakat. Magas volt, széles vállú. Fekete haja csak egy ujjnyira hullott széles homlokára, jobboldalt elválasztva viselte. A jóképű férfinak már-már európai jellegű szeme volt. Minden bizonnyal imádták a nők. Te jóképű vadállat...

Levetette az Armani sportzakóját, és felakasztotta a szép sorban lógó, hasonlóan borsos árú zakók mellé. A kék-zöld méregdrága nyakkendőjét kisimítva a nyakkendőtartóra helyezte, itt már vagy kéttucatnyi, kitűnő ízléssel kiválasztott selyem nyakkendő függött. A bal hóna alá nyúlt, és kivette a Smith & Wesson Sigma típusú pisztolyát a fegyvertokból. A tárban tizenöt golyó volt, plusz egy a csőben. Zafírüveg lencsés Trijicon éjjellátó távcsövet használt a pisztolyhoz, amely még az amerikai FBI igen szigorú követelményeinek is megfelelt. A .40-es kaliberű lövedékek holtbiztos, hogy bárkit megállítanak, és a hangsúly a „holt" szón volt, ez ugyanis a kívánt végeredményre is utalt.

A polcára tette a Sigmát, majd kivette tokjából az orosz, Baikal IJ típusú lefűrészelt csövű puskát, amelyet a jobb hónaljánál hordott. Egy olyan országban, ahol a világ legszigorúbb fegyvertörvénye van érvényben, igen költséges volt hozzájutni egy Baikal gyártmányú fegyverhez.

Visszalépve a hálóba leült a hatalmas ágy szélére. Az ágynemű frissen illatozott, mivel az utasítása szerint a takarítószolgálat háromnaponta cserélte. Előrehajolt, hogy a jobb lábán felhúzza a nadrágszárát. A zoknija alatti bokatokban egy alig hatvandekás, műanyag tokos, Glock 27-es típusú pisztoly lapult. Chan kivette a fegyvert, és az éjjeliszekrényére helyezte. Ezután felhajtotta a nadrágszárat a bal lábán, és a zokni alól egy ugyanilyen pisztolyt vett ki. Mind a kettőben kilenctöltényes tárak voltak, és még a csövükbe is jutott azokból a pusztító erejű golyókból, amelyekkel a Sigmáját töltötte meg.

Néha hátul, az övére tűzve egy Ruger SP101 revolvert is magával vitt, de aznap este nem volt nála ez a pisztoly. Mivel a félautomata pisztolyok könnyen beragadhatnak, Chan úgy gondolta, jobb, ha több tartalék fegyver is van nála. Hitt a tűzerőben, ezért azokat a kézifegyvereket részesítette előnyben, amelyeknél legalább négyszázhetven joule volt a torkolati energia, és ez akár a levegőbe emelte az ellenfelét, hogy az a kiindulási ponttól majd csak több méterre, holtan érjen földet. Egy gyakorlott lövész (márpedig Chan annak számított) által lőállásból, átlagos pisztollyal huszonöt méternyire álló célpontra leadott lövések szórásképe a legjobb esetben is öt-nyolc centiméter. Ha nincs lehetőség lőállásra, és a lövész meg a célpont is mozog – ami megeshet, ha futás közben vívnak tűzpárbajt –, akkor a szóráskép fogalma értelmét veszti. A golyók mindenfelé szállnak, és a leggyakorlottabb lövész is szerencsésnek mondhatja magát, ha tízből egyszer célba talál.

Chan ágya fölött A tábornok című, 1970-ben készült film bekeretezett plakátja lógott A kiugró állkapcsú George C. Scott fényképe alatt a film agresszív címszereplőjének egy gondolata díszelgett: „Csak egy olyan taktikai alapelv van, amely sosem változik, ez pedig a következő: a rendelkezésre álló eszközökkel a lehető legtöbb ellenséget kell megsebesíteni, megölni és a legnagyobb mértékű pusztítást okozni a lehető legrövidebb idő alatt."

Chan nem csak ihletet merített ebből a mondatból, amely olyan volt számára, mint valamiféle vallási törvény erejével bíró rendelkezés – egy isteni parancsolat, az élet nagy, megdöbbentő igazságainak egyike. Ez a mély értelmű, de valójában igen egyszerű gondolat eddig kitűnő iránymutatást nyújtott Chan Ginnek. Hiszen ő még mindig életben van, ugyanakkor több olyan embert is meg tudott volna nevezni, akikről ez nem volt elmondható.

Felállt, kicsatolta az övét, majd hagyta, hogy a padlóra csússzon a nadrágja. Azokban a szingapúri körökben, ahol téma volt az ilyesmi, azt pletykálták, hogy az alsógatyájába is be van varrva egy .25-ös kaliberű Baby Browning automata pisztoly. Ez a pletyka nem bizonyult igaznak, Chan Gin ugyanis a boxeralsókat kedvelte.

A számtalan Warner filmben látott Humphrey Bogart-féle mozdulatot utánozva a férfi egy hamutálcába pöckölte a fogpiszkálóját. Ezután leoltotta a lámpát, és bebújt a hűvös paplan alá. A modemen jelzőfény villant: levél érkezett, amelyben egy vadonatúj, drága aktatáskával utazó férfiról kapott hírt.

De Chan ekkor már aludt, és zsákmányról álmodott.

Második rész

A GAZFICKÓ

Amikor automatizmus lép fel, a beteg hirtelen öntudatlanná válik, viszont gépiesen mozog tovább, mivel a többi agyfunkciója változatlanul működik. Elképzelhető, hogy céltalanul, zavartan, összevissza kószál. Az is lehetséges, hogy folytatja azt, amivel az agyának automatikus, szenzoros-motoros rendszere foglalkozott abban a pillanatban, amikor a legmagasabb szintű agyi folyamat leállt... Így a gépiesen mozgó ember úgy járhat-kelhet a forgalomban, mintha mindent látna és hallana, és folytathatja az útját hazafelé. De semminek sincs tudatában, és így semmit sem rögzít az agya. Ha véletlenül megszólítaná egy rendőr, akkor akár még azt is hihetné, hogy a szerencsétlen flótás alvajáró.

Dr. Wilder Penfield: Az elme rejtélye

Adeimantosz: S milyen vágyakra gondolsz?

Szókratész: Azokra, amelyek álom közben ébrednek, amikor a lélek egyéb része: a gondolkodó, a szelíd és a többin uralkodó rész alszik, a lélek állatias, vad része viszont – ételtől vagy italtól eltelve – ficánkol, s lerázva magáról az álmot, ki akar törni, s ki akarja elégíteni a kedvteléseit; ilyenkor – mint tudod – mindenre képes, hiszen semmi szemérem vagy meggondolás nem köti, és teljesen szabadjára van engedve. Nem átall képzeletben még az anyjával sem szeretkezni, de akármely más emberrel, istennel vagy állattal sem, magát bármely gyilkossággal beszennyezni, s nincs étel, amitől megtartóztatná magát; egyszóval: semmiféle őrültségtől vagy szemérmetlenségtől nem riad vissza.

Platón: Állam, Kilencedik könyv (Szabó Miklós fordítása)

1. fejezet

Szingapúr

– 1 –

Taftet teljesen legyűrte a hosszú repülőutak miatti fáradtság. Egyszer csak elkapta ez az érzés, magával ragadta, majd teljesen kifacsarta. Most már a tompa hangok puha és unalmas világában élt, a gyenge fényben csak elmosódott pasztellszíneket látott.

Az United Airlines 988-as számú járatának körülbelül hat órába tellett, mire New Yorkból San Franciscóba ért. Ott három órát kellett várniuk az utasoknak, és csak akkor indult el a Singapore Airlines 15-ös számú járata a tizenkét órás útra, Szöulba. Egy újabb, kétórás várakozás következett, szerencsére a repülőtéren tilos a dohányzás. Ezután a gép folytatta útját Szingapúrba, hogy hat órával később földet érjen.

Összességében Jack hozzávetőlegesen huszonkilenc órát utazott, hogy megérkezzen a Manhattan szigetétől tizenötezer kilométernyi és tizenhárom időzónányi távolságra lévő úti céljához. Ekkor már úgy érezte magát, mint egy kifacsart citrom, órák óta csak az elsődleges élettani funkciói működtek, azok, amelyek a nyúltvelőben, más néven a hüllőagyban kaptak helyet. Ezek a legalapvetőbb ösztönök: menni, enni, menekülni. Mivel a férfi jelenlegi állapotában a fenti parancsok egyikére sem volt szükség (arra a néhány egyéb kifejezésre, amire a hüllők még reagálnak pedig pláne nem), akarata ellenére is úgy viselkedett, mint egy zombi.

A dátumválasztó vonalnak és a különböző időzónáknak köszönhetően Jack gépe kedden, hajnali kettőkor ért földet Szingapúr Changi névre hallgató repülőterén, két nappal azután, hogy elindult New Yorkból. Jack kikukucskált a repülőgép ablakán. A csodálatos, zöld színben pompázó trópusi repülőtér fényárban úszott, de a férfi ebből vajmi keveset látott. Neki az egész csak valami fekete-fehér köd volt.

Az első osztály egyik stewardesse kivette a férfi vékony csíkos sportzakóját a szekrényből. A húszas évei elején járó, borostyánsárga bőrű maláj nő lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Telt ajkain gyönyörű, félénk mosoly ült, nagy szemében melegség csillogott, és vállig érő, sötétbarna haja inkább feketébe hajlott. A dereka meglepően karcsú volt, ezt jól kiemelte a kétrészes, szűk, batikolt virágmintás sarong kebaya, amit viselt. Zaitun volt a neve, és nemcsak átadta a férfi sportzakóját, hanem még fel is segítette. Amikor Jack körül keringett, hosszú, selymes haja a férfi arcához ért, ő pedig megérezte a nő drága parfümjének érzéki illatát. Taft bőrét szinte cirógatta a kívánatos, fiatal teremtés testéből áradó finom meleg. Zaitun kedvesen megkérdezte a férfit, hogy esetleg segíthet-e neki még valamiben. Jack vonakodva forgatta a fejét, inkább csak bámulta, mint látta ezt a szemrevaló teremtményt, aki az utóbbi nyolc órában örömmel volt a rabszolgája.

Csak érthetetlenül morgott neki valamit, mint egy majom.

Pedig sok-sok órával ezelőtt Jack még úgy érezte, hogy az első osztály kényelmes kárpitja a legnagyobb előnye annak, hogy az LBTech logisztikai vezérigazgató-helyettesévé nevezték ki. Önelégülten vigyorgott: viszlát mindenfelől visítozó gyerekek, ég veled olcsó, állott sör, adios zaklatott stewardessek, koszos vécék és szűk ülések, ahol az ember még a lábát sem nyújthatja ki rendesen. Isten veletek ti szófosó, izzadó, hortyogó dagadékok, akik valahogy mindig a mellettem lévő székbe préselődtetek be.

Jack Taft most már egy több milliárd dolláros vállalatnál tölt be magas tisztséget. Többé nem fog hátul utazni!

– Apa, a házassági évfordulótok alkalmából vettem neked és anyának jegyet az operába. A Faustot adják, Sills és Treigle énekel. Rudel vezényel, a jegyek pont az első sorba szólnak.

– Túl elegáns az a magunkfajtának, nekünk a karzaton a helyünk. Vidd vissza a jegyeket, és kérd vissza a pénzt.

Megrándult az arca, amikor mindez eszébe jutott, hiszen sok hasonló emléke van. De megpróbált nem gondolni rá, és végre bűntudat nélkül élvezni a siker gyümölcsét.

Zaitun valamelyest meg is könnyítette a dolgát. A nő annyira tökéletes példánya volt a Singapore Airlines messzi földön híres stewardesseinek, hogy a férfi nyelt egyet, amikor meglátta, és akkor még el is pirult, amikor vacsoraidőben Zaitun mellétérdelt, hogy azzal az ellenállhatatlan tisztelettel szolgálja fel az előételét, amely csak a még nem emancipált ázsiai nők sajátja. Gyönyörűséges arca mintha mesterkélt szerénységgel azt mondta volna, hogy ó, uram, kérlek, fogadd el ezt a csekélységet ettől az alázatos, gyarló teremtménytől. És Jack egyszerre... bűntudatot érzett. A kitűnően elkészített fűszeres csirkenyársak, az édes csirketekercs és a csokoládés-borsmentás jégkrémtorta hirtelen hamuízűvé vált a szájában. Azt kívánta, hogy bárcsak a turistaosztályon utazna. A magafajták oda tartoznak.

Zaitun Binte Samsudin okos nő volt, és korántsem olyan szende, mint amilyennek tűnt. Tudta, hogy az első osztályú utasok között facér férfit találni gyakorlatilag lehetetlen. Mire eljutnak arra a szintre, hogy első osztályon utazhassanak, az amerikai férfiakat gúzsba köti a feleségük vagy a volt feleségük és a fizetendő gyerektartás. Ugyanakkor nem kerülte el a figyelmét, hogy a beesett szemű, elgyötört Mr. Taft nem hord jegygyűrűt. Ráadásul a férfi elbűvölő úriember volt, udvarias, szerény és szellemes – legalábbis addig, amíg ki nem tört rajta a hosszú utazás miatti fáradtság. És a nőnek el kellett ismernie, hogy még egész helyes is. Mondhatni ölelnivaló, mint egy kissé túlméretezett plüssmackó. Olyan férfinak tűnt, aki... szóval... aki nagyon hisz az ölelésben.

Miközben mindezt végiggondolta, és azon törte a fejét, hogy a kimerült amerikai vajon tényleg facér-e, az egyik lakkozott körmét az alsó ajkához érintette. Ettől a mozdulattól a legtöbb férfi elolvadt volna. Mr. Taft viszont még csak észre sem vette. Elbotorkált mellette, miközben úgy szorította magához az aktatáskáját, mintha az lenne a legfontosabb dolog a világon, és elindult kifelé az utashídon. – Viszontlátásra, Mr. Taft! – fuvolázta a nő. – Reméljük, hamarosan ismét a Singapore Airlines valamelyik járatán üdvözölhetjük.

Nem tudta megállni, hogy magában hozzá ne tegye: Vagy esetleg máshol.

Zaitun összeszorította az ajkát. Semmiképpen sem. Rendes muszlim lány volt – vagyis legalább annyira rendes, hogy megbánja, amikor nem volt az. Ezenkívül az effajta viselkedést szigorúan tiltotta a munkáltatói szabályzat.

Ugyanakkor tudta, hogy ha valóban meg akar szökni védelmező kis országának fojtogató börtönéből, akkor azt csak egyféleképpen teheti meg. Egy partiképes külföldinek kell kiszabadítania. És míg a szent Korán megtiltotta a muszlim nőknek, hogy hitetlenekkel házasodjanak, a Próféta az ő bölcsességében azon a véleményen volt, hogy a zsidók és a keresztények hívők, így ha úgy vesszük, akkor tulajdonképpen ők is muzulmán vallásúak.

Az utashídon távolodó Mr. Taft után néző Zaitun zavarba jött saját morfondírozásától, de aztán eszébe jutott, hogy sose legyen rosszabb dolga az ember lányának.

Később, a kihallgatás során dühösen tagadta, hogy egyáltalán érdeklődött volna a férfi iránt. De akkor persze már túl késő volt.

– 2 –

Zaitun még egyszer utoljára végignézett a már kiürült első osztályon. Úgy tűnt, hogy minden rendben van. Senki sem hagyta itt a táskáját, a zakóját vagy a...

Valami beszorult annak az ülésnek a párnája és karfája közé, ahol nemrég még a furcsamód nőtlen Mr. Taft ült... Egy szürke valami. Elég mélyen benyomódott, épphogy csak észre lehetett venni az egyik sarkát.

A stewardess szinte teljesen fekvő helyzetbe állította az ülést. Óvatosan, nehogy eltörjön a körme, a párna alá csúsztatta az ujjait és kipiszkálta a tárgyat. – Ó – mormolta –, szegény Mr. Taft!

Egy palaszürke, Psion Series 5 márkájú hordozható számítógépet talált, amely minden bizonnyal Mr. Taft saját telefonkönyvét és az egyes napokra tervezett programjait tartalmazta, valamint számos létfontosságú táblázatot és dokumentumot.

Zaitun megint megérintette csodás ajkát az egyik csodás ujjával. Az lenne a helyes, ha átadná ezt az eszközt a Singapore Airlines talált tárgyakkal foglalkozó részlegének. Ők majd gondoskodnak róla, hogy visszajusson Mr. Taft New York-i otthonába.

Ugyanakkor az utóbbi öt év alatt, amióta a Singapore Airlines utasairól gondoskodott, megtapasztalta, hogy az amerikai üzletemberek teljesen elveszetté válnak a számítógépük nélkül. Úgy gondolta, hogy talán az lenne a legjobb, ha ő maga juttatná vissza a gépet Mr. Taftnek. Bárcsak tudná, hogy hol szállt meg...!

Ezt persze elég könnyen ki lehetett deríteni. Az utasok körében nagyon népszerűek ezek a hordozható számítógépek. Zaitun sokszor látott ilyesmit az első osztályon, tudta, hogy működnek.

Mr. Taft számítógépe úgy nyílt szét, mint egy pénztárca. A felső rész volt a képernyő, az alsó a billentyűzet. A nő bekapcsolta a készüléket, majd kiválasztotta a határidőnapló funkciót. Egy zsebnaptár jelent meg a képernyőn, amely az aznapi dátumot mutatta. A hajnal két óra mellé a következőket írták be: Érkezés Szingapúrba. Hotel: Raffles. Beach Road 1. T: 337-1886. Késői érkezés OK. Visszaigazolás: 3248-183.

Gond egy szál se! Hazafelé, a Toa Payoh városrészbe menet útba ejti a Rafflest. Nem jelent különösebb problémát. Akkor a hallból majd felhívja Mr. Taftet, azt az egész jóképű Mr. Taftet és...

A nő elpirult. Nos, ezt azért nem teheti meg. Egy tisztességes neveltetésű muszlim lánynak azért ez már túl meredek lenne. De a pultnál leadhatja Mr. Taft számítógépét. És hagyhatna egy üzenetet, hogy ő találta meg.

Most, hogy így jobban belegondol, még a telefonszámát is meghagyhatná, hátha felhívná a férfi, hogy megköszönje.

Ezen a késői órán már csak a 15-ös járatról leszálló utasok voltak a Changi repülőtéren. Jack a vámellenőrzés után kibotorkált a kijáraton a balzsamos, trópusi éjszakába. A járdaszegélynél egész taxisor várakozott.

A férfi betette a csomagját egy nyitott csomagtartójú világoskék Toyota Crownba, és az aktatáskáját magához szorítva kissé bizonytalanul ült be hátulra. A turbánt viselő szikh sofőr hátrafordult. – Hová megyünk, uram? – kérdezte.

– Egy hotelbe.

A sofőr Jackre nézett, ő pedig vissza. Néhány percnyi súlyos csöndet követően a taxi vezetője szólalt meg: – Hosszú volt a repülés, uram?

Jack álla néhány milliméternyit mozgott föl-le.

– Mi a neve a hotelnek, uram?

Jack gondolkodni kezdett. Az agykérgében néhány sejt kelletlenül mozgásba lendült, és így megszületett a válasz. – Raffles – mormolta.

– Húsz perc, és ott leszünk, uram. – A taxi elgördült a járdaszegélytől.

A szürkéskék, sötétített ablakú Mitsubishi Lancer GLX teljesen hétköznapi autó volt, a rendszámtábláján QX előtag szerepelt. A vezetője megvárta, amíg elhalad mellette Jack taxija, és csak akkor hajtott utána, amikor már ötautónyi távolságra voltak egymástól. Amint a sofőr gázt adott, a mellette ülő férfi a füléhez emelt egy matt fekete rádiót, hogy értesíthesse a többieket.

Chan Gin kivette a szájából a fogpiszkálót. – RK, hallotok engem? – kérdezte.

– Igen, hallunk. Hol vagy most?

– Most hagyjuk el a Changi repülőteret. A célszemély egy Tibs taxiba ült, a rendszám: kettő, Y, A, négy, kilenc, nulla. Nyugat felé tart az East Coast autópályán.

– Szólok a csapatnak, hogy legyenek készenlétben.

– Hányan vannak?

– Négyen. Harminc percre van szükségük.

– Mondjátok meg nekik, hogy nem kell kapkodniuk. Ez most gyerekjáték lesz. Vége.

– 3 –

Jack – vagyis inkább a hüllőagya – álmosan, közönyösen nézte az elsuhanó tájat, ahogy a klimatizált taxival a belváros felé haladtak. Fel sem tűnt neki mindaz, amitől tősgyökeres New York-iként éppenséggel tátott szájjal kellett volna bámulnia. Például az autópálya első néhány kilométeres szakaszát makulátlanul tiszta, még épülő lakótelepek szegélyezték (az ide látogatók nem is sejtik, hogy ez az út egy ravaszul álcázott leszállópálya, amelyet a helyi, állig felfegyverzett légierő használhat vészhelyzetben). Normál körülmények között Jack elragadtatással nyugtázta volna, hogy ezekben az épülő házakban egy ablakot sem törtek be, a padlót sem borította szemét, sőt még a falakat sem graffitizték össze. Valószínűleg vonakodva bár, de még azért is elismerését fejezte volna ki, hogy a leendő utcai művészek bizonyára elgondolkodnak, megéri-e vállalni a kockázatát annak a tíz ütésnek, amelyet esetleg egy nádpálcás harcművész mér a seggükre.

Már nagyon várta ezt az utazást, az első üzleti útját az LBTech logisztikai vezérigazgató-helyetteseként – és az első látogatását a Távol-Kelet Oroszlánvárosába. Bőszen tanulmányozta a kicsiny, utópisztikus szigetről szóló útikönyveket, az országról, ahol sajátos törvények uralkodnak: hatalmas büntetést kell fizetni, ha valaki a galambokat eteti, rágózik vagy elfelejti lehúzni maga után a vécét. Egy Lee Kuan Yew névre hallgató karizmatikus vezető a stewardessek felvételétől kezdve a nemzetvédelemig mindent kézben tartott. A hárommilliós, multikulturális lakosság nagy része kínai, maláj vagy indiai származású. Szinte felfoghatatlan, hogy mennyire nekilendült a gazdaság, egy-két éven belül nagyobb lesz az egy főre eső jövedelem, mint az Amerikai Egyesült Államokban. Szingapúr híresen kényelmes, tiszta és hatékonyan működő metropolisz (New York-iként eddig még sosem hallotta ezeket a jelzőket egy várossal kapcsolatban). Barátságos, törvénytisztelő polgárok (még egy új fogalom, amit azért némi fenntartással kell kezelni). Nincs kosz, szemét és borravaló (ez úgy hangzik, mint valami fantasztikus regény).

Ugyanakkor Jack kialvatlanul még San Francisco belvárosát is egzotikusabbnak látta Szingapúr felhőkarcolóinál. Ez is csak egy kereskedelmi központ, mondjuk sokkal modernebb, mint a többi, de egyébként semmiben sem különbözik Houstontól, Atlantától, esetleg Phoenixtől és a többi olyan nagyvárostól, ahol több milliónyi üzletemberhez hasonlóan ő is rendszeresen megfordul. Hát ez aztán nem a misztikus Kelet, gondolta.

Csak egyvalamin akadt meg a tekintete: a merlionon, Szingapúr furcsamód groteszk nemzeti jelképén, egy hatalmas, alabástromfehér szobron, amely egy oroszlán és egy hal esetlen kereszteződése. Jacknek nem tetszett ez az alkotás: valahogy zavarónak találta, hogy egy fenevadat olyan, egymással szemben álló lelkek uraljanak, amelyek teljesen eltérő környezetben élnek. Mivel egyik sem tud beilleszkedni a másikéba, a lény arra kárhoztatott, hogy sose békéljen meg önmagával. Arra gondolt, hogy ez akár az ország metaforája is lehet, egy olyan országé, amelyik folyamatosan kétségek között őrlődik, hogy vajon nyugati demokrácia-e, vagy egy távol-keleti tekintélyelvű állam.

A Raffles páratlan hallja maga volt a brit gyarmati pompa: carrarai márvány a padló; bordázott, hófehér viktoriánus oszlopokkal szegélyezett, három emelet magas, csiszolt tíkfával borított központi átrium; lassan forgó mennyezeti ventilátor, ami alatt Kipling, Conrad és Maugham is kortyolgatta a rumpuncsot; a Brit Birodalom tehetős köznemeseit ábrázoló olajfestmények; cserepes pálmák (természetesen); halkan kattogó Smith and Sons ingaóra, amit még akkoriban szállíthattak ide, amikor a hajók vitorlával közlekedtek; kézilabdapálya nagyságú perzsaszőnyegek. Látszott, hogy a hely minden csillogó négyzetcentiméterét addig súrolták, kefélték, majd fényezték és törölgették, amíg nem ragyogott az egész.

Kimerültsége dacára azért Jack még elég éber volt ahhoz, hogy felmérje: az a néhány éjszaka, amit itt tölt, elég megterhelő lesz majd a hitelkártyája számára.

– Üdvözöljük a Rafflesben, Mr. Taft! A londinerünk megmutatja a szobáját. – A bejelentkezés után a recepciós odaadta a kulcsot Jacknek, majd a monitorjára pillantott: – Máris van egy üzenete, uram. Az íróasztalon találja majd a lakosztályában.

Jack felmordult. Alig sikerült megbirkóznia azzal