Levelek a bőröndből

By Louise Walters

Ki lehetett az a férfi a II. világháború viharaiban, akinek a kedvéért szerelme nemcsak a vezetéknevét, hanem keresztnevét is megváltoztatta?

Roberta Pietrykowski, a 30-as éveiben járó antikvárius minden társaságból kilóg, így aztán nem jár társaságba. Egyetlen öröme, hogy munkahelyén, az Old and New Bookstore polcain sorakozó könyvek titkait lesi: régi képeslapok és levelek után kutat. Családjának féltett titka kerül elő, amikor édesapja egy bőröndöt hoz be a boltba, tele könyvekkel. A bőrönd belsejében a Mrs. D. Sinclair név olvasható, Roberta nagymamájának gyöngybetűivel írva.

Ki lehet Mrs. Sinclair? Ki lehet a titokzatos Jan, ha nem Roberta nagyapja? Miért nem találja meg Roberta a nagyszülei házassági kivonatát?

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Nov 17, 2014
• ISBN: 9789632933849

Book preview

cover.jpg

LOUISE WALTERS

Levelek

a bőröndből

ATHENAEUM

ATHENAEUM

BUDAPEST

Copyright © Louise Walters 2014

Hungarian translation © Farkas Eszter, 2014

ISBN 978-963-293-384-9

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Iannek, Olivernek, Emilynek, Jude-nak, Finn-nek és Stanleynek szeretettel

1

1941. február 8.

Drága Dorotheám,

Háború idején az emberek reményvesztetté válnak. Kifordulnak önmagukból. Az igazság az, hogy szeretlek és sajnálom, hogy csak most mondom el. Te is szeretsz engem. Nem fogom elfelejteni a kezed érintését a fejemen és a nyakamon, amikor azt hitted, alszom. A szerelem érintését, amely már csak a képzeletemben él. Soha senki nem fog úgy megérinteni engem többé. Ebben biztos vagyok, ezt örökre elvesztettem.

Bocsáss meg nekem, Dorothea, azért, hogy én nem tudok megbocsátani neked. Amit teszel ezzel a gyermekkel, ennek a gyermeknek az anyjával, az hiba. Hibázol, mint ahogy az is vétség, hogy el vagyok szakítva a hazámtól, és talán sosem térhetek vissza. Te sem fogsz soha visszatérni, hogyha ezen az úton haladsz tovább. Márpedig folytatni fogod, amit elkezdtél, pedig most még vissza lehetne csinálni. De tudom, hogy te nem fogod meg nem történtté tenni. A lelked sosem fog visszatérni onnan, ahová most tartasz. Kérlek, higgy nekem. Ha kebledre fogadsz valakit, valaki mást el kell vesztened. Nem tudom megakadályozni.

Tudod, hogy miért.

Nem okoz örömöt, hogy e szavakat írom neked. Ellenkezőleg: sírok. Amint vége ennek a háborúnak – és vége kell, hogy legyen –, együtt építhettünk volna fel egy életet. Az vált egyetlen álmommá és vágyammá, hogy veled töltsem az életemet. Az első találkozásunk után, amint elkerékpároztam, tudtam, hogy olyan fontos vagy számomra, mint a víz. Tudtam, hogy örökké való vagy, még akkor is, ha nem létezik idő. Percekkel azután, hogy megismertelek, már a házasságra gondoltam. De ez nem lehetséges. Te egy tiszteletreméltó nő vagy, de ez a dolog, amit művelsz, a tisztelettől messze van. Olyan sokat teszel azért, hogy jó legyél, de mégis visszafelé lépsz és gyalázatot hozol a saját fejedre. Nem tudok jól fogalmazni, de meg fogsz érteni. Én gyönyörű Dorotheám, mindennek ellenére a barátságunknak itt be kell fejeződnie. A világ minden örömét kívánom neked.

Szeretettel,

Jan Pietrykowski

(Ezt a levelet a The Infant’s Progress: From the Valley of Destruction to Everlasting Glory{1} 1910-es kiadásában találtam. Philip asztalára tettem, hogy beárazza, aztán az antikvár könyvek polcára került, potom 15 fontos árért.)

Könyveket tisztogatok. Leporolom a gerincüket, az oldalaikat, olykor egyenként; aprólékos, tüdőromboló munka. A könyvekben elrejtett dolgokat találok: lepréselt virágokat, hajtincseket, jegyeket, címkéket, nyugtákat, számlákat, fényképeket, képeslapokat, mindenféle fajtát. Leveleket is lelek, az átlagember gyötrődő, kiadatlan műveit. Hétköznapiak vagy fennköltek, ezzel együtt szerelmes versek, titkosak és prózaiak, gyümölcsökről, gyerekekről vagy teniszjátszmákról szólnak, és Marjorie vagy Jean aláírással végződnek. A főnököm, Philip, aki rég túlvan már ezeken a leleteken, fásultan veszi őket tudomásul és bármit talál, félreteszi nekem. Emlékeztet rá, hogy az ember nem tarthat meg mindent. És persze igaza van. De nem tudom rávenni magam, hogy kidobjam ezeket az apró életdarabkákat, amelyek egykor olyan sokat jelentettek valakinek – vagy jelentenek még ma is.

Az Old and New Bookstore-ba tizenegy éve, vásárlóként sétáltam be, és másnap úgy tértem vissza, mint az első alkalmazott. A maga módján kicsit lobbanékony tulaj-boltvezető, Philip felajánlotta, hogy dolgozzam vele. Amint mondta, hamarosan új évezredbe lépünk, így itt az ideje a változásnak. Hogy leltározást tartsunk, szó szerint. Tetszett neki, hogy szeretem a könyveket, és az is, hogy kijövök az emberekkel. Azt állította, hogy ő „bonyolultnak" tartja őket.

– Általában eléggé el vannak cseszve, nem? – kérdezte, én meg részben egyetértettem.

Egyszer kijelentette: „A könyvek sok egyéb történetet is elmesélnek azokon kívül, amik papírra vannak vetve."

Vajon tudtam én ezt? Tudtam. A könyveknek illatuk van, zizegnek, beszélnek hozzánk.

Ön most épp egy élő, lélegző, suttogó dolgot tart a kezében: egy könyvet.

Azon a napon, amikor munkába álltam a könyvesboltjában, Philip azt mondta: „Tanulmányozd a könyveket, szagold őket, halld őket! Meg lesz a jutalmad."

Polcokat rendezek. Figyelek rá, hogy ne legyenek túl sűrűn tömve. Minden májusban leltározok, amikor a virágzó fák lehullatják a szirmaikat, a nap besüt a hatalmas franciaablakokon a bolt hátuljában levő nagy terembe, ahol a használt prózát és a keménykötésű regényeket tartjuk. Itt úgy érzem, hogy a nap tavaszi melege úgy simogatja a hátamat, mint egy nagy, védelmező kar, miközben a fecskék az udvar fölött szálldosnak, csivitelve és legyeken lakmározva. Reggel kávét készítek, délután teát. Segítek az új munkatársak interjúztatásában. Így került ide a tizennyolc éves Sophie, aki eredetileg egy évet vett ki a középiskola és az egyetem között, de még mindig velünk van, határozatlan idejű évhalasztását töltve. Legutóbb pedig Jenna kiválasztásában segítettem, aki munkakezdése utáni második héten Philip szeretője lett. Nem volt szabályos interjúja. Ahogy én, ő is vásárlóként sétált be az Old and New Bookstore-ba, és mint velem, Philip vele is beszélgetett, majd felajánlott neki egy állást.

Nincs senki, aki szenvedélyesebb lenne a könyvekkel és a nyomtatott szóval kapcsolatban, mint a főnököm, Philip Old. A könyvek szeretete élteti, a könyv saját magáért való létezése, az illata, a tapintása, a kora, a származása. A boltja tágas, nagy belmagassággal, kopogós járólappal és féltucatnyi teremmel: összesen hét helyiségből áll, ezen kívül pedig van egy raktár az első emeleten. Minden tágas és világos. Kínálatunkban szerepel új és régi könyv, antikvár és gyerekirodalom, végeláthatatlan polcokon, amelyek e fénnyel teli katedrális számtalan falán sorakoznak. Az épület a forgalmas piactér mögött áll, és van egy takaros udvara is, a bolt bejáratához, a hatalmas tölgyfaajtóhoz vezető, kikövezett ösvényt pedig levendula és rozmaring szegélyezi. Nyáron a kovácsoltvas kerítésre vászonzászlócskákat akasztunk, amelyeket egy vevőnk készített és az ajtóra egy kis, kézzel festett nyomatot, amin ez áll:

Üdvözöljük

az Old and New Bookstore-ban

Nyitva: 9 és 17 óra között

Szívesen látjuk, jöjjön böngészni!

Az Old and New képtelen nyereséges lenni. Van persze egy maroknyi hűséges vásárlónk, a hasonló boltoknak mindig van, de ez csak egy pár ember. Szóval kell, hogy legyen Philipnek bevétele más forrásból, ami életben tartja ezt a vállalkozást és lehetővé teszi azt is, hogy a tulajdonos második emeleti lakása olyan ízlésesen legyen berendezve. Soha nem kérdeztem erről. Philip soha nem beszél pénzről, de a magánéletéről sem.

Én is kivettem a részemet a romantikából, ha hívhatom így. Vagy legalábbis volt néhány felhívás a keringőre. Egy fiatalember, aki nálam is fiatalabb és tagja a szokásos szombati könyvmoly társaságnak (és aki látszólag egy olyan világban él, amely legalább egy évtizeddel le van maradva mindenki másétól: folyton egy fekete-lila susogós melegítőt visel), több alkalommal is felajánlotta a faxszámát. Egy másik pedig (pirospozsgás képű és cseppet talán vonzó) nemrég azt mondta, hogy én vagyok a „legjobb küllemű nő, akit „hónapok óta látott. Ennek a nyilvánvalóan valótlan állításnak hatására a valóban gyönyörű Jenna, aki úgy tett, mintha polcokat rendezgetne a közelben, elkezdett kuncogni. Csúnyán néztem rá, majd ő ugyanolyan pillantással nézett vissza rám. Egy évvel ezelőtt volt még az egyik helyi iskola (összesen hárommal büszkélkedhet városunk) igazgatója, aki törzsvásárló és az a szokása, hogy mindent az iskola számlájára vásárol. Kiszolgáltam, de ott téblábolt, és miután odaadtam neki a divatos Old and New papírtáskát, még mindig időzött. Megköszörülte a torkát, és megkérdezte, elmennék-e vele vacsorázni csütörtök este. Vajon ráérek-e, kérdezte. Vonzó volt a mosolya és a haja sűrű fekete – azt sejtettem, festeti.

Az apám behozott néhány könyvet ma reggel, régieket, amelyek babuniámé, a nagymamámé voltak. Ő már két éve idősek otthonában él, de hosszú időbe telt, mire szétválogattuk a holmiját. Nincs is olyan sok dolga, szerencsére Babunia nem egy nagy gyűjtögető. De apám nem tud gyorsan dolgozni mostanában. Én természetesen már átnézegettem Babunia könyveit, néhányat meg is tartottam magamnak, amelyekre emlékeztem gyerekkoromból. Amikor beleegyezett abba, hogy intézetbe költözik, azt mondta, tartsak meg bármit, amit szeretnék. Hasztalan számára az olvasás, mondta, és a varrás sem érdekli már. Leírhatatlanul szomorú pillanat volt ez. Ugyanakkor egyikünk számára sem volt más választás. Apa egyszerűen nem tudta többé gondját viselni. Én felajánlottam, hogy rövidített műszakban dolgozom a könyvesboltban, de egyikük sem akart hallani erről.

Láttam, ahogy apám az ösvényen sétál felénk, és integettem neki, de nem vett észre. Odaszaladtam a nehéz bejárati ajtóhoz, és kinyitottam neki.

Azt mondta, körülbelül húsz könyvet hozott. Egy kopottas, régi bőröndbe rakta őket.

– Ez is az övé volt – mondta. – Tartsd meg, ha gondolod, Roberta.

Megtartom. Imádom a régi bőröndöket. És máris volt ötletem, hogy mire fogom használni.

– Hogy érzed magad? – kérdeztem, árulkodó jelek után pásztázva az arcát.

Egy ideje már állandóan sápadt, fehéresszürke a bőre. De persze soha nem ismerné be, hogy nem érzi jól magát. Szóval felhúzta a vállát, ami mindent elárult: „Hát, tudod…".

Néhány héttel ezelőtt tünetmentes volt. Most nem. Eléggé gyors változás volt ez, és félelmetes mindkettőnk számára.

Philip kijött az irodájából és megrázta apám kezét. Korábban már találkoztak, kétszer is, és mindketten elárulták nekem, hogy „úriembernek" tartják a másikat. Philip ragaszkodott hozzá, hogy kifizeti a könyveket, de apám oda akarta ajándékozni neki őket. Végül apa elfogadott húsz fontot, amiben közösen megegyeztek. Ott maradt még egy csésze teára, kint ücsörgött a hátsó udvaron a bágyadt, tavaszi napsütésben. Aztán továbbcsoszogott, egykor merész és nyúlánk léptei megkoptak. Próbáltam ezt nem észrevenni.

Kipakoltam a bőröndből. A belső felén volt egy kopott, régi címke, amin ez állt: „Mrs. D. Sinclair. Amint ráérősen válogattam és tisztítottam a könyveket, azon töprengtem, ki lehetett Mrs. D. Sinclair. Apa azt mondta, ez Babunia bőröndje volt, de korábban biztosan ezé a Mrs. Sinclairé volt. Nagyanyám mindig takarékos volt: mindent megfoltozott, és szívesen használta a másodkézből szerzett dolgokat, amelyek számára újak voltak. Apa szerint ez a háború alatt és után vált a szokásává, mert ahogy mondta: „mindenki más így csinálta. Akkoriban ez nem csak divat volt.

Leporoltam a The Infant’s Progress: From the Valley of Destruction to Everlasting Glory-t. Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna a nagymamám házában. Két, gondosan összehajtott papírlap hullott ki belőle. Egy levél! Nem tartozott hozzá boríték, amit mindig sajnálok. Széthajtottam a lapokat. Dorotheának, a nagymamámnak címezték, halványkék tintával íródott, apró és szép vonalvezetésű betűkkel; a papír még halványabb kék volt, és olyan merev és száraz, mint egy rég elpusztult rovar szárnya. A széleken már sárgult és a hajtásnál apró lyukak pettyezték. Természetesen azon gondolkoztam, hogy elolvashatom-e. De a kíváncsiságom győzött, és nem tudtam nem megtenni.

Azóta újra és újra elolvastam a levelet, és még mindig nem értem. Először az a furcsa érzésem támadt, hogy le kell ülnöm. Le is kuporodtam egy nyikorgó sámlira, a kezem remegett, ahogy lassan olvastam a levelet, minden egyes szót emésztgetve.

Dorothea Pietrykowski a nagymamám. Jan Pietrykowski a nagypapám volt, akit soha nem ismertem, de még apám sem. Ezek vitathatatlan tények.

De ez a levél értelmezhetetlen.

Először is, a nagyszüleim boldog házasságban éltek – még ha rövid ideig is –, de ebből a levélből az olvasható ki, hogy Jan Pietrykowski nem veheti feleségül Dorotheát. Másodszor is, a levél 1941-es keltezésű. A lengyel repülőőrnagy, Jan Pietrykowski, a nagyapám, Londont védve halt meg 1940 novemberében a villámháborúban.

²

Dorothy Sinclair a mosókonyhájában görnyedt, ahol a gőz fullasztóvá tette a levegőt. Izzadság borította az arcát, miközben kézfejével törölgette a homlokát. A fejkendője már rég lecsúszott, de ez nem érdekelte annyira, hogy megálljon a munkában és újra felkösse, így hát a haja úgy tapadt az arcára, mint valami lesben álló élőlény vérszomjas csápjai. Fontos volt, hogy ezen a napon elfoglalja magát.

A helyiség másik, sötét sarkában álló főzőedény tartalma sistergett és bugyogott. Nina és Aggie ruhái főttek ki benne. Egyenruháik, ugyan kis mértékben, de szinte minden nap sárosak és foltosak lettek. Dorothy tudta, az a legkevesebb, amit tehet, hogy hetente egyszer egy halom tiszta, kikeményített és kivasalt ruhával fogadja a lányokat. És a kellemetlenségek ellenére szerette ezt a munkát, a maga módján. A szoknyák, harisnyák, alsóneműk, kardigánok, a lányok bricseszei, blúzai és bugyijai, és a fenti házból hozzá kerülő összes holmi kimosása nemcsak házimunka volt számára: ez jelentette a megélhetését. Sikálás, öblítés, izzadás, kifőzés; mindennek volt egyfajta ritmusa és értelmet adott a napjának. A mángorlókar állandó hajtása kipréselte az életet a ruhákból, lepedőkből és asztalterítőkből. A legnagyobb örömöt Dorothy számára az jelentette, amikor kiteregette a ruhákat és ágyneműket. Szerette figyelni, ahogy a lepedők, párnahuzatok és más textilek hullámzanak és csapkodnak a szélben, mint dicsőséges angyalszárnyak.

Fontos volt, hogy ezen a napon elfoglalja magát.

Ezen… a… napon.

Nem szabad gondolkoznia. Egyáltalán semmin. Azóta a nap óta kifejlesztette a tehetséget, hogy ne gondolkodjon. Mostanában gyakran képekben gondolkodott. A nyelv részlehajló és ellentmondásos volt számára, és többé nem tudott megbízni a szavakban. Ennek ellenére azért teljesen nem is tudott hátat fordítani nekik. Szeretett írni, így próbálkozott is vele. Titokban és egyedül írt, a jegyzetfüzetébe. Rajzolni nem tudott, ezért kellett írnia. Azt remélte, hogy gondolatainak csapongását költészetféleséggé formálja. De nehéz volt értelmet csiholni beléjük, a szépség nem jött könnyen.

Felnézett a mosásból. Hallgatózott és a nyitott ajtót bámulta, amin keresztül oly kevés gőz látszott távozni. Valami nem volt rendben. Amióta elvesztette… amióta Sidney… kialakult egy hatodik érzéke, szinte a szagláshoz hasonló. „Beleszagolt" a levegőbe. Nina piszkos bricseszét a mángorló két felére terítve hagyta, kezét a kötényébe törölte, és odament a mosókonyha ajtajához. Felnézett, de elvakította a nap, a hófehér lepedők, párnahuzatok és makulátlan asztalterítők sora. Hunyorogva nézett az ártatlan, kék égre. Apró felhők suhantak át rajta, mint uzsonnára hazaloholó feledékeny gyermekek.

Aztán meghallotta egy repülőgép mély zümmögését, amelybe kattogás keveredett és olyasféle morgás, mint amilyet egy veszélyben lévő kutya ad ki. Szinte azonnal meglátta, ahogy egy Hurricane{2} hasított keresztül a légen. Talán túl gyorsan ereszkedik, gondolta. Soha nem látott még egy repülőt sem, amely ilyen sebesen szállt volna le. A szíve elkezdett dörömbölni, a fejébe szállt a vér és elszorult a torka. Vajon a pilóta csak figurákat gyakorol? Dorothy csak nézte. Nem, ez nem játék. A pilóta bajban volt, és nem csak ő egyedül.

– Jaj, ne! – mondta hangosan, ahogy a vörös téglás ösvényen szaladt. Tyúkok rebbentek szét előtte, felbőszülve és lármázva, és halvány fogalmuk sem volt a katasztrófáról, ami fenyegette őket.

Dorothy elért a hátsó kertkapuig, kinyitotta és kilépett a Hosszú Mezőre, a rétre, amiről szerette azt gondolni, hogy olyan hatalmas, mint az Arab-sivatag. Régóta tartott tőle, hogy valami ilyesmi megtörténhet. Látta a pilótákat, akik olyan fiatalok és vakmerőek voltak, hogy hurkot írtak le a gépükkel a levegőben, hogy felvágjanak. Csak idő kérdése, gondolta mindig, és az idő most elérkezett. De miért nem katapultált a pilóta? A bajba jutott gép a nő felé száguldott ingatagon, vadul megdőlve, mint egy törött inga. Dorothy rettegve nézett a házára, majd vissza a Hurricane-ra, és megkönnyebbülve látta, hogy a repülő elfordul tőle és a házától, és a tágas rét üressége felé veszi az irányt. Kábulatban vágott át a ringó árpakalászok között, amelyek gyengéden karcolták és simították a csupasz lábát. Általában szerette ezt az érzést, és harmóniában érezte magát vele.

A repülőgép már közel volt, közel az elkerülhetetlen, szinte teljesen fékezhetetlen véghez, közel a földhöz, Dorothyhoz és a lengedező árpához. Óriási madárként suhant el a feje fölött, árnyéka pillanatra eltakarta a napot.

– Dorothy!

Aggie hívta messziről, gondolta Dorothy. Két vajszínű blúzt látott a Hosszú Mező túloldalán imbolyogni. A lányok rohantak. Dorothy nem válaszolt Aggie hívására.

Jó volt ez így. Így volt rendjén, pontosan egy éve Sidney óta. Szegény elveszített Sidneyje óta. Utána kellene mennie, tényleg. Egy pillanatra rácsodálkozott, hogy ez eddig hogy is nem jutott eszébe. Keresztülszaladt az árpasorokon, mindenre elszántan. A repülő felé igyekezett, amint az éppen mennydörgésszerű robajjal, fojtogató, fekete füstfelhővel, egy émelyítő puffanással és azzal a hanggal adta meg magát a földnek, ami biztos jele volt annak, hogy minden porcikája szétrobbant.

– Dorothy, nyújtsd oda Mrs. Lane-nek a teáscsészét, légy szíves. Dorothy, ezt Mrs. Hubbardnak add oda! És Dorothy! Add körbe a püspökkenyeret! Dorothy, húzd ki magad! Az isten szerelmére, gyermekem!

Dorothy gyűlölte az új ruhája tapintását. Merevre ki volt keményítve és dörzsölte a nyakát. Édesanyja, Mrs. Ruth Honour a büszkeség és undor megszokott keverékével pillantott rá, mialatt Dorothy engedelmesen körbeadta a süteményt. Mrs. Lane és Mrs. Hubbard kedvesen mosolygott rá, de Dorothy azért sem nézett rájuk, hiszen tudta, hogy a tekintetükben szánalmat találna. Arra pedig nem volt szüksége soha. Azon töprengett, miért szánták őt. Kell, hogy legyen valami köze anyához. Vagy még inkább az apja halálához. A gyász ideje lejárt, anya és lánya többé nem viselt feketét. De anyának magányosnak illett lennie, igaz?

Dorothy mozdulatlanul figyelte, ahogy anyja és pletykálkodó barátnői majszolják a süteményt és teát szürcsölnek hozzá. Forró nap volt, és a ruhácska, amit viselt, kezdett rettentő kényelmetlen lenni; szeretett volna kint, a kert másik végében, a göcsörtös almafa alatt mezítláb a fűben ülni, dalokat énekelgetni vagy a fejben nagyszerű verseket írni, és a múltról, jelenről és jövőről álmodozni. Úgy képzelte, hogy hat testvére van: Alice, Sarah, Peter, Gilbert, Henry és Victoria. Tudta, hogy a testvérei már várnák őt a hűvös fűben vagy a fán ülve, kényelmesen csevegve vagy egymást ugratva.

Miközben a sütemény lassan eltűnt a három bőbeszédű hölgy szájában, Dorothy kezdett meginogni. Torka összeszorult, a szíve sebesen vert. Tudatában volt annak, hogy a teste elernyed, esik, esik, és a teástálcára érkezik egy huppanással, majd a rózsabimbós csészék és csészealjak törnek össze, tea borul az új, merev, fehér ruhájára és borítja be a szőnyeget.

– Dorothy? Dorothy? Ó, te ügyetlen leány!

*

Érezte, hogy valami forró éles dolog gyomron vágja. Valami más, forró, puha és nedves, az arcába csapódott. Körülötte mindent beborított a fojtogató, fekete, gomolygó füst.

– Dorothy! Gyere vissza! – Aggie hangja most közelebbről hallatszott.

Dorothy látta, hogy a lányok az égő roncs két oldalán tűnnek fel, mint két ragyogó jelzőfény a veszélyes ködben.

– Utána akarok menni – mondta Dorothy, de senki nem hallotta. Megdörzsölte a nyakát. Az új, fehér ruha túl merev volt, túl durva.

Az anyja rábámult.

Dorothy megingott. Lassan elesett, a fehér ruhája csupa vérfoltos lett, a feje a szégyen örvényében kavargott, esését pedig árpatenger puhította.

Később mindig azt mesélték, hogy Dorothy Sinclair egy hősnő, aki igyekezett megmenteni a fiatal pilótát, aki 1940 egy forró, késő májusi délutánján találkozott a vesztével a Hosszú Mezőn. Bátor és merész asszony volt, aki nem foglalkozott a saját biztonságával. Egy példamutató asszony, olyan, akire Nagy-Britanniának szüksége volt azokban a zord és félelmetes időkben.

De Dorothy tudta az igazságot.

Mégis hagyta, hogy ezt elhiggyék róla az emberek, hiszen ártani nem ártott.

Mrs. Compton még aznap délután meglátogatta, miután dr. Soames járt Dorothynál és ellátta a sérüléseit, amelyek fájdalmasak, de felületesek voltak: a hasán keletkezett egy vágás és megégett az arca. Ájulása és az, hogy az árpakalászok közé esett, kétségtelenül megóvta őt a nagyobb bajtól. Merész asszony, jelentette ki az orvos.

Mrs. Comptonnak megvolt az az idegesítő képessége, hogy Dorothyban szégyent keltsen saját maga miatt. Vajon tudta? Dorothy szerint talán igen. Mrs. Compton boszorkány volt, Dorothy legjobb tudása szerint. Halványan rámosolygott az idősebb nőre, és észrevette, hogy egy vékony, fehér szőrszál kunkorodik ki az arcán levő anyajegyből. Vagy legalábbis azt hitte, hogy így látja. Vagy lehet, hogy nem is volt ott anyajegy? Dorothynak nem volt egyszerű, hogy tisztán lássa az embereket, hogy lássa a szilárdságot, a valóságot.

– Nem is tudom – mondta Mrs. Compton – hogy lehet ebbe az állapotba kerülni!

– Csak azt gondoltam…

– Tudom, kedvesem. Micsoda szégyen.

– Egész délután a roncsokat takarítják el ott fenn – mondta Dorothy, a fejével a Hosszú Mezőn lengedező árpakalászok felé biccentve.

– De már majdnem befejezték, azt hiszem. Ne legyen felőle gondja. Megtette, amit tehetett. Talán többet is, mint amit tennie kellett volna.

– Semmiség volt.

Csendben ültek tovább, teát iszogatva. Az óra ütemesen járt a kandalló tetején. A nyitott ablakon keresztül férfihangok szűrődtek be a távolból, azoké, akik a húst és a fémet takarították el a Hosszú Mezőről. Vajon Mrs. Compton emlékezett, hogy milyen szerepet játszott az egy évvel ezelőtti drámában? Tudta, hogy ez a nap az évfordulók legszomorúbbika? Dorothy úgy sejtette, hogy nem. Még eggyel több ok arra, hogy ne bízzon az asszonyban. Elképzelte kiterülve, amint a feje egy véres fatuskón fekszik, csúf arca görcsbe rándul a félelemtől és az életéért könyörög, amint Dorothy felemel egy hatalmas fejszét és azt mondta neki…

– Lengyel volt – mondta Mrs. Compton.

– Hallottam, hogy megérkeztek. Néhány hete itt vannak, nem?

– Így van. Azt mondják, a lengyelek még nálunk is jobban gyűlölik a nácikat. – Mrs. Compton egy apró hörpintéssel kiitta a maradék teáját, óvatosan lerakta a csészét és a csészealjat az asztalra, és miután kezét összetette az ölében, Dorothyt fürkészte. Dorothy a tekintetét az ablak felé fordította, férfifejek fel- és eltűnését figyelte, de a testüket eltakarta a galagonyabokor.

A lengyel pilótára gondolt, aki meghalt, teste összeégett és darabokra hullott. Egy darabja Dorothy arcának csapódott. Megérintette, és érezte a kötést. Ijesztően festhet.

– És hogy van mostanában? – kérdezte Mrs. Compton, előrehajolva.

– Jól – válaszolt, majd felállt, hogy kinézzen a konyhaablakon. Figyelte, ahogy egy tyúk a földet kapirgálja és kihúz belőle egy kukacot. A racionális Dorothy elgondolkodott a giliszta értelmetlen küzdelmén.

– Jó, akkor rendben.

Úgy tűnt, Mrs. Compton kételkedik benne. Rápillantott az órára és azt mondta, mennie kell. A szomszédos faluban egy fiatalasszony az első gyermekét várta, reggel fél öt óta vajúdott. Lehetséges, hogy Mrs. Compton szolgálataira már szükség van.

Dorothy az asszonyra bámult.

A nő elindult az ajtó felé és felemelte a reteszt. Visszafordult Dorothy felé, aki mozdulatlanul állt, háttal az ablaknak.

– Sajnálom, Dorothy. Emlékeznem kellett volna rá. De időbe telik, tudja. Az évnek valamikor ezen a táján történt, ugye, ha jól emlékszem? Ha szeretne erről beszélni bármikor, én szívesen meghallgatom. Nem kell, hogy a szőnyeg alá söpörje. Tudom, hogy katonásan továbbmenetelünk az életben, de a dolgok kísérteni tudnak minket, Dorothy.

Aztán elment, becsukta az ajtót, Dorothy pedig utánabámult.

Hogy képzeli ez a nő…?!

Felvette a teáscsészét, amit Mrs. Compton minden hajcihő nélkül kiivott, és nekivágta az ajtónak keményen és gyorsan, még mielőtt ráeszmélhetett volna, hogy