Hol az igazság I. kötet

By Szabó Ervin

Szabó Ervin Egy asszimiláns zsidó családban Schlesinger Gyula és Pollacsek Lujza fiaként. 1901-től a Fővárosi Könyvtár munkatársa, 1911-től igazgatója. 1900-tól írt a Népszavába, ő alakította ki annak irodalmi rovatát.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633765388

Book preview

SZABÓ ERVIN

HOL AZ IGAZSÁG!?

I.

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-538-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

CURRICULUM VITAE

{1}

Születtem Szlaniczán, Árva megyében, 1877. augusztus 23-án. Evangélikus-reformátusvallású, katonai szolgálattól fölmentett magyar állampolgár vagyok.

A középiskolát az ungvári kir. kat. főgimnáziumban végeztem, mindvégig jeles eredménnyel.

Főiskolai tanulmányaimat a budapesti tudományegyetem jogi karán kezdtem, majd a két alapvizsga letétele után a bécsi egyetemen folytattam, ahol két szemeszternél több időt töltöttem. A tudori címet a budapesti egyetem államtudományi fakultásán szereztem meg.

Az 1899. év október havától a Képviselőház könyvtárában működtem, gyakornoki minőségben. 1900. február havában a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara könyvtárának rendezésével bízattam meg, mely munka sikeres végrehajtása után, ugyanazon év november havában, a kamara könyvtárosává végleges minőségben megválasztottak. Ebben az állásban műkö­döm jelenleg is.

Jogtudományi tanulmányaim során főképp közgazdaságtannal és e tudomány könyvészetével foglalkoztam. A német, francia, angol és olasz nyelv ismerete képesített arra, hogy a szabályszerű egyetemi tananyagon túlterjedő speciális tanulmányokat folytassak. A bécsi egyetemen Karl Menger és von Philippovich tanárok közgazdasági, von Juraschek és von Inama-Sternegg statisztikai szemináriumainak munkálataiban vettem részt, aminek bizonyságául bátorkodom utalni az Inama-Sternegg szemináriumában tartott, A nemesfémek külkereskedelmi forgalmazásának statisztikai megállapítása Olaszországban c. fölolvasásomra, amelynek vázlatos kivonata a Statistische Monatsscbrift-ben jelent meg (9. melléklet).

Bécsből visszajővén, hajlamaimnak megfelelően a Képviselőház könyvtárába léptem mint gyakornok, azon céllal, hogy magamat a könyvtárosi pályára kiképezzem. A 3. alatt tisztelettel mellékelt Bizonyítvány mutatja, hogy főnököm megelégedését gyorsan kiérdemeltem; a könyvtártani szakirodalomnak is korán munkása lettem, a Nemzeti Múzeum folyóiratában, a Magyar Könyvszemlé-ben közölt, A porosz állami könyvtárak lajstromozási rendszere c. dolgozatommal, amelynek különlenyomatát 4. alatt vagyok bátor mellékelni.

Ezen működésem alapján a budapesti kereskedelmi kamara könyvtárának reorganizációjával bízatván meg, ettől kezdve két év szakadatlan könyvtártani és könyvészeti munkálkodással telt el, amelyről annak nyomdafestékkel megrögzített része teljes képet nem adhat. A teljesen elhanyagolt kamarai könyvtárt tőből kellett újjáalakítanom: újonnan lajstromoznom, egységes fejlesztésének irányelveit megállapítanom, ezek szellemében egyrészt a szükséges kimutatást, másrészt a mellőzhetetlen kiegészítést végrehajtanom; közben a könyvtár jövendő helyiségének technikai berendezését vezetnem, a könyvtár átköltöztetését eszközölnöm, katalógusát sajtó alá előkészítenem. Két év alatt az eredetileg kb. 10 000 kötetből álló könyvhalmaz, egy tizedének kiselejtezése után, aránylag igen csekély anyagi áldozattal, 18 000 kötetnyi, szisztematikusan rendezett közgazdasági és jogi könyvtárrá fejlődött, amiről az 5. alatt mellékelt Katalógus tanúskodik; technikai berendezése számos más könyvtárnak (többek közt az Országos Magyar Gazdasági Egyesületének) mintául szolgált; magát a könyvtárt pedig, bár éppenséggel nem tartozik a legnagyobbak közé, sűrűn és szívesen keresik föl tanulmá­nyaik céljából kiváló szaktudósok: egyetemi tanárok, magas rangú tisztviselők stb..

A Kamarai Könyvtár Katalógusá-nak könyvészeti értékére nézve legyen szabad idéznem – számos egyéb, a szakfolyóiratokban megjelent bírálat mellőzésével – a legilletékesebbnek, az elsőnek elismert Centralblatt für Bibliothekswesen-nek bírálatát, amely ez évi 8. számában egyebek közt azt írja: „Das Buch wird auch dem deutschen Bibliothekar als biblographisches Hilfsmittel auf dem Gebiete des Socialwissenschaften gute Dienste leisten."{2} Magyar nyelvű könyvészeti munkának nagyobb elismerés éppen német részről alig juthat.

Bibliológiai munkásságom mellett nem hanyagoltam el társadalomtudományi és közgazdasági ismereteim ápolását; e törekvésemet támogatta nemcsak a vezetésem alatt álló könyvtár jellege, hanem azon bibliográfiai kimutatás is, amelyet a Közgazdasági Szemlé-ben a világ közgazdasági irodalmáról 1900. óta havonként közlök.

Ezen munkám a külföldi szakkörök figyelmét is magára vonta, és a bruxelles-i Institut International de Bibliographie fölszólított, hogy kimutatásaimat az év végén az Institut elvei szerint újrarendezve, annak Bibliographia Universalis c. kiadványának részeként kiadjam. A 6. alatt tisztelettel mellé­kelt kötet (Bibliographia Economica Universalis, 1902.), amely a Közgazdasági Szemle egyik szerkesztőjének, Mandelló Gyula egyetemi m. tanárnak segítségével jelent meg, az Institut-vel való közreműködés első terméke, amelyről az eddig kezemhez került bírálatok kivétel nélkül elismerőleg szólnak, így Ed. Bernstein, a kiváló szociológus, azt írja: „Wer die Schwierigkeiten des Herstellung einer auch nur leidlich systematischen Bibliographie aus Erfahrung kennt, wird für das hier geleistete nur die grösste Anerkennung haben."{3} A l’Économiste Français-ban A. de F(oville), kinek neve bővebb körülírást fölöslegessé tesz, így nyilatkozik: „une entreprise à laquelle il faut souhaiter tout le succès qu’elle mérite és „malgré les difficultés de la mise en train, la première année qui vient de paraître, peut, déjà, être citée comme un modèle du génre.{4}

Bibliológiai működésem vázlatát legyen szabad befejeznem még két kisebb munkám idézésével; az egyik a Társadalomtudományi Társaság szintén vezetésem alatt álló könyvtárának 7. alatt tisztelettel mellékelt Katalógus-a; a másik Graesel Bibliothekslehrjének bírálata, lenyomva a Magyar Könyvszemlé-ből (8. szám). Végül szabadjon megemlítenem, hogy ez év elején a budapesti egyetem jogi kari könyvtára terveinek megállapításánál, mint a kari tanács által meghívott szakértő működtem.

A társadalomtudomány terén intenzívebb irodalmi működést ez év eleje óta fejtek ki, amióta a Huszadik Század című társadalomtudományi havi folyóiratnak egyik szerkesztője lettem. Kisebb-nagyobb cikkeim e folyóirat majd minden számában vannak. Mint nagyobbakat vagyok bátor mellékelni néhányat, nevezetesen: 10. alatt Visszapillantás az 1902. évi munkásmozgalomra (amely külön füzetben is megjelent); 11. alatt a történelmi materializmusról a Társadalomtudományi Társaságban tett fölszólalás; 12. alatt Természet és Társadalom. Magának a Huszadik Század-nak idei évfolyamát azon reményben vagyok bátor 13. alatt mellékelni, hogy annak tudományos színvonalán szellemi egyéniségemnek befolyása fölismerhető.

Jelenleg szabad időm és munkaerőm fő részét A társadalmi osztályok és az osztályharc elmélete{5} című, az 1904. évfolyamán megjelenő nagyobb szocioló­giai munkám kidolgozásának szentelem.

Dr. Szabó Ervin

Budapesten, 1903. évi december 14-én

„VÁDAK A MAI

TÁRSADALOM ELLEN"

VÁDAK A MAI TÁRSADALOM ELLEN

{6}

A polgári osztály önmaga ellen kovácsolja a fegyvereket. A látszat kedvéért segíteni igyekszik a szociális bajokon, de bármit is kezdeményez, bármit is végez, mindenütt csak jogos fölháborodásra szolgáltat okot. Az ő úgynevezett szociális reformjai, melyek polgári lapok által az émelygésig földicsértetnek, előbb-utóbb kicsinyes, semmit érő csinálmányoknak bizonyulnak.

És a polgári társadalom legtragikusabb jelensége az, hogy önmaga kénytelen bevallani bűneit. Valahányszor a tudományt veszi igénybe, valahányszor statisztikai adatok után kutat, mindannyiszor súlyos vádak merülnek föl ellene. Vádak, melyeket leplezgetni vagy enyhíteni nem lehet.

Mi munkások tapasztalatból el tudnánk mondani bajainkat, tapasztalatból ismerjük a nyomort, a szenvedést és azokat az égbekiáltó igazságtalanságokat, melyek velünk szemben minden téren elkövettetnek. És nehogy valaki kételkedjék a mi tapasztalatainkban, a polgári társadalom kénytelen ezeket statisztikai adatokkal igazolni.

Széll Kálmán miniszterelnök nemrég a Képviselőház elé terjesztette az összes minisztériumoknak 1898. évi munkásságát és az ország közállapotainak rajzát. Érdekes egy munka ez. De a polgári osztálynak nincs oka, hogy örvendjen rajta, mert ahány számadatot mutat föl, annyi vádat foglal magá­ban a mai társadalmi rend ellen.

Íme, az első vád:

A belügyminiszter kimutatása szerint az európai kikötőkből Amerikába vándorolt tavaly 22 149 magyar, a megelőző évben még csak 14 106 magyar hagyta el szülőföldjét.

Huszonkétezer ember volt kénytelen elhagyni hazáját, szülőföldjét, amelyen nevelkedett, és amelyhez a szeretet édes érzelmei vonzzák, ismerőseit és barátait, kiknek társaságában küzdött a létért, rokonait és családtagjait, kikért örömest küzdött és dolgozott volna, de nem kapott munkát.

Igen, csak azok vándorolnak ki, kik hazájukban nem tudnak megélni, kik a nyomorúságot megunva, jobb megélhetést keresnek. És hogy Magyarországból aránylag sokkal több lakos vándorolt ki évente, mint más orszá­gokból, az csak bizonyítéka annak, hogy Magyarországban rosszabbak a megélhetési viszonyok, mint más országokban.

És ezt a szomorú tényállást, ezt a vádat a magyar társadalom ellen még a mérvadó körök sem tagadhatják. Sőt, ellenkezőleg, ők maguk kénytelenek elismerni, hogy a nép hiányos táplálkozása és rossz lakásviszonyai folytán az egészségügyi viszonyok a lehető legrosszabbak. Hiszen Korányi egyetemi tanár kimutatta, hogy évenként hatvanezer ember tüdőbajban hal meg, és a tüdőbaj oka nem más, mint a rossz táplálkozás, rossz lakás és túlságos hosszú munkaidő.

Mind olyan bajok ezek, melyeket már a mai társadalom keretén belül is lehetne megváltoztatni. Igen ám, csakhogy ez a vagyonos osztály érdekébe ütközne, és ezért marad minden úgy, amint van. Hadd pusztuljanak a proletárok, hadd vesszenek tömegesen, csak a nyereség, a szent nyereség, melyet a munkásság véres verejtékkel kiizzad, érintetlenül maradjon.

A bányák kimutatásánál kitűnik, hogy a kincstári bányákban 46, a magá­nosokéban 614 baleset történt tavaly. Elég magas számok ezek, és már magá­ban is indokolttá tennék a céltudatos munkásság által követelt munkásvéd-törvények létesítését, de mi azt hisszük, hogy a balesetek száma sokkal nagyobb, mint ezt a hivatalos kimutatásban olvassuk, és hogy itt az érdekelt körök szégyellték bevallani az igazat, szégyellték bevallani bűnüket. De hiszen szégyen is, hogy míg minden civilizált országban védik a munkás egészségét és életét, csak éppen Magyarországban zsákmányul dobják oda a nyerészkedési dühnek.

Igen érdekesek, és az általános elszegényedés rémítő képét mutatják a zálogházakról való kimutatások. Ezek szerint 687 501 darab kézi zálogra vettek kölcsönt. Hány szegény munkás vitte utolsó, még némileg jó karban levő ruhadarabját a zálogházba, hogy gyermekeinek kenyeret vehessen? Hány szegény ember vált el könnyező szemekkel utolsó családi ereklyéjétől, attól az ereklyétől, amit anyjától vagy nagyanyjától örökölt, hogy háziurát kielégíthesse? És hány ezer család van, mely irigykedve nézte a zálogházi közönséget, mert neki nem volt már mit elzálogosítania?

Számok beszélnek, és ahány számadatot látunk a hivatalos kimutatásban, mindannyi súlyosan vádolja a mai társadalmi rendet, mindannyi azt kiáltja, hogy bűnös az a társadalom, mely ilyen égbekiáltó igazságtalanságokat eltűr.

De a vádak halmaza még nincs kimerítve, többek közt még hátravannak azok, kikre a társadalom rásüti a Káin-bélyeget, de tulajdonképpen önmagát bélyegzi.

A bíróságok statisztikája szerint a tavalyi év az előbbitől 34 941 vádlottat örökölt, ehhez egy év alatt 105 683 új vádlott jött.

Nos, nem imponáló számok ezek? Eltekintve az úri gazemberektől, az árvaszéki, köz- és magánpénztári sikkasztóktól, a bűnösök túlnyomó nagy része gazdasági okokból lett azzá. A nyomor tette bűnösökké, és a megbélyegzettek közé sodorta őket.

De „rendnek muszáj lenni. A bűnösöket börtönbe vetik; ha kevés a börtön, építenek újakat, és a vagyonos osztály nyugodtan aludhatik, és álmodhatik az ő szép berendezéseiről. Minek is háborgatják őt ezekkel az átkozott számokkal? Mire való ez az ostoba statisztika, hiszen okulni úgysem tud, és nem akar rajta. Vagy talán az a célja mérvadó köröknek, hogy adatokat szolgáltassanak nekünk az „izgatásra? Dehogy. Hiszen ők maguk szégyellik, restellik adataikat. Szerencsére azonban a statisztika olyan tudomány, melyet a mai korban nem lehet és nem szabad ignorálni.

És mi munkások, mi tanulunk ebből a statisztikából, helyzetünk számokban való visszatükrözését látjuk benne, és nem a mi hibánk, ha ezek a szá­mok izgató hatásúak.

Népszava, 1899. október 21.

PROLETÁRGYERMEKEK PUSZTULÁSA

Ezerszámra pusztulnak a proletárgyermekek; ezerszámra gyilkolja őket a mai igazságtalan alapon nyugvó társadalmi rend. Az állam és társadalom tehetetlenül nézi a nagy gyermekhalandóságot, és meddő marad minden kísérlete, mely a gyermekek pusztulását csökkentené.

Széll Kálmán miniszterelnök hiába ígérte, hogy az ő „gondja a hét éven aluli gyermekek gondozása". Úgy, mint számtalan ígéretét nem váltotta be, ezt sem váltja be. Nem váltja be még akkor sem, ha erre nézve meg is volna benne a jóakarat.

A nagy gyermekhalandóság oka a mai társadalmi és gazdasági viszonyokban rejlik. És aki ezt az okot meg akarja szüntetni, annak nem a bábák szaporításával, hanem a ferde viszonyok megváltoztatásával kell foglalkozni. Ezt pedig a mai kormánytól legkevésbé sem várhatjuk.

A statisztika bizonyítja, hogy csupán szegény szülők gyermekei pusztulnak el tömegesen, míg a gazdagoké aránylag csekély számban halnak el. A gyermekhalandóság tekintetében Magyarország az utolsó helyet foglalja el Európában, vagyis a népesség arányához képest nálunk hal meg a legtöbb gyermek!

Ezek oly vádak, melyeket szép beszédekkel és frázisokkal nem lehet elütni, vádak, melyek azt bizonyítják, hogy Magyarország népe szegényebb, mint Európa többi országainak népe, hogy nálunk a népek kizsákmányolása nagyobb, és az egészségügyi közigazgatás rosszabb, mint másutt.

Íme, itt mutatunk be két statisztikai táblázatot, melyek szomorú viszonyainkat hűen tükrözik vissza.

A halálozás ezer lélekre kiszámítva, a fontosabb államokban a következő volt:

Ez a kétévi kimutatás az általános halandóságot mutatja, és itt is látni, mily óriási különbség van Magyarország és a nyugati államok közt. Nem is említve Norvégiát, hol körülbelül csak fele akkora a halál adója, mint nálunk, óriási hátrányban vagyunk a kultúrnemzetekkel szemben.

Még szomorítóbb a gyermekhalandóságra vonatkozó táblázat. Az első, illetve ötödik évnek betöltése előtt ezer élve született gyermek közül meghalt:

Eszerint tehát Magyarországban az 1891–1894. években fölvett statisztikai kimutatások szerint évenként minden 1000 öt éven aluli gyermek közül 409 halt meg, míg például Norvégiában csak 170.

Feltűnő és jellemző, hogy nem annyira az első életév, hanem már inkább az 1–5 életévek halandósága nagyon erős nálunk. És ennek okát igen könnyen megtaláljuk, ha a magyarországi munkásnép életviszonyait vesszük figyelembe.

A silány táplálkozásról, a túl hosszú munkaidőről és a nyomorúságos lakviszonyokról, melyek közvetve előidézik a nagy halandóságot, nem is szólva ez alkalommal, egy más körülményre akarunk mutatni, és ez ismét súlyos vád lesz a mai társadalmi „rend" ellen.

A polgári társadalom egyik legkedveltebb jelszava, hogy a nő maradjon a háztartásban, gondozza a gyermekeit, és neveljen belőlük egészséges, hasznos polgárokat. De ezzel szemben azt látjuk, hogy éppen a polgári osztály az, amely kedvelt jelszavának érvényesülését meghiúsítja. A polgári osztály az, mely gyermekeit proletár nők által tápláltatja és nevelteti. Ezer meg ezer szoptatós dajka polgári nők szolgálatában áll, az ő gyermekeit táplálja, míg a saját gyermekeit pusztulni engedi. Táplálja a gazdagok gyermekeit, és a saját szülötteit kiteszi a halálnak. És erre a nyomor, a nélkülözés kényszeríti őket.

Ez természetellenes állapot, mely csak a mai igazságtalan, nyomorult társadalmi viszonyok közt állhat fönn.

A proletárgyermekek pusztulhatnak, csak a gazdagok gyermekei neveltessenek jó erőben és egészségben!

Rég megszűnt már az az állapot, midőn a nő egyedüli hivatása a gyermeknevelés volt. A polgári társadalom modern termelési rendszerével feldúlta a szegény nép családi boldogulását. A férj nem képes annyit keresni, hogy családját fönntarthassa, az asszony is kényszerítve van munka után nézni. A férj az egyik, az asszony a másik gyárban dolgozik, a kiskorú gyermekek pedig kellő ápolás és felügyelet nélkül otthon, valamely egészségtelen, lakásnak nevezett odúban sínylődnek, míg a halál meg nem váltja őket ettől a nyomorult élettől.

Ha a magyar kormány komolyan akarná a nagy gyermekhalandóságot korlátozni, akkor nem csupán bábaképzéssel és lelencház építésével foglalkozna, hanem munkás-védtörvényeket alkotna, melyek megakadályoznák a munkásnép határtalan kiszipolyozását, és lehetővé tenné a szülőknek, hogy gyermekeiket kellő táplálkozásban és nevelésben részesítsék.

Ez volna az egyedüli módja annak, hogy a proletárgyermekek ne pusztuljanak ily tömegesen. De éppen ez az, amit a magyar kormánytól nem várhatunk. Frázist és ígéretet már sokat hallottunk, de hasznos munkát, olyan munkát, mely a nép nagy tömegének érdekében volna, még nem láttunk. A hatalom mindaddig nem mozdul meg, míg a proletárság erre nem kényszeríti.

Népszava 1900. február 27.

HARC A MEGÉLHETÉSÉRT

Az iskolai esztendő véget ért; ezer meg ezer ifjú töri a fejét azon, hogy milyen pályát vagy hivatást válasszon. Sok szülő álmatlan éjszakát töltve töpreng a fölött, hogy milyen módon biztosítsa gyermekének jövőjét.

Az úgynevezett közvélemény, a napisajtó is „elmélkedik" a pályaválasztás fölött, és tanácsokat osztogat a szülőknek, olyan tanácsokat, amelyek a gyakorlati életben soha meg nem valósulhatnak.

És fölszólalnak bizonyos érdekkörök, elpanaszolva bajaikat, óva intik a szülőket, hogy az isten szerelméért, fontolják meg jól, mielőtt gyermekeiket az orvosi, ügyvédi, mérnöki vagy tanítói pályára adják.

Hát elhisszük és tapasztalatból tudjuk, hogy nehéz és elkeseredett harc az, melyet az emberiségnek a mindennapi kenyérért folytatnia kell. Akiknek a szerencse nem kedvezett, vagy akik nagy vagyont nem örököltek, és ennek révén nem nyílt alkalmuk, hogy mások munkájából élősködjenek, azoknak osztályrészül jut az embertársaikkal való kíméletlen harc.

És milyen kegyetlen jelenetek játszódnak le e harcban!

Bárhová tekintünk, mindenütt lelketlen hajsza, szemérmetlen és arcátlan kapaszkodás a jobb létért. Egyik versenyez a másikkal, egyik a másikat igyekszik letiporni, hogy egyedül ő maradhasson a győző. És e hajszában nem a becsületes munka, nem a tisztesség, a tehetség győz, hanem az alattomosság, a furfang és a csalás.

A gyakorlati életben és a közhivatalokban, sőt, a nagyobb műhelyekben és gyárakban nem kérdik már: mit tudsz? A tudás és tehetség mellékes dolog, a fő dolog: jó protekció.

Romlott társadalmi viszonyaink teremtették ezt az állapotot. Ezeknek tulajdonítható, hogy közhivatalainkat tehetetlen kreatúrák töltik be, kik a nép bajai iránt semmi érzékkel, de helyette nagy adag ostobasággal és gőggel rendelkeznek.

Elkényeztetett, a dorbézoláson kívül semmihez sem értő dzsentrigyerekek kapkodják el az állásokat a képzett, szorgalmas ifjak elől. Ezekkel harcolni meddő munka. Szemet hunynak az ő hibáik előtt; még sikkasztásaikat is leplezik mindaddig, amíg csak lehetséges.

És ilyen romlott állapotok mellett mit kezdjen a szegény, de iskoláit jól végzett ifjú? Tanuljon tovább?! Mit ér az, ha tanulmányait nem érvényesítheti, ha nincs protektora, kinek ajánlatára megélhetést kapna?

Szomorú kilátásai megsemmisítik ambícióit, elveszik kedvét a tanulástól, otthagyja az iskolát, és más úton keres boldogulást. Keres, de hol találja ezt?

A kereskedelem és ipar terén még nyomorúságosabb képet lát. Itt a nagytőke uralkodik, és ennek kegyétől függ a tömegek megélhetése.

Egészséges, dolgozni akaró emberek kénytelenek magukat megalázni, kénytelenek könyörögni, hogy munkát kapjanak. Azok, akik megunták a munkaközvetítő hivatalban a hiábavaló várakozást, akiknek éhsége és nyomora már nem tűr halasztást: a gyárak kapui elé mennek. Ott állnak, mint a koldusok, azzal a különbséggel, hogy nem alamizsnát, hanem munkát kívánnak. Dolgozni akarnak a gyárosnak, hogy ennek nagyobb nyeresége legyen. De a legtöbb esetben hiába könyörögnek, mert rosszul megy az üzlet, nincs számukra hely. És ez azt jelenti, hogy továbbra is nyomoroghatnak.

Ilyen körülmények közt a munkások soraiban is tért hódított a megélhetésért való elkeseredett harc. A munkában levők versenytársakat látnak a munkanélküliekben, és sok esetben szidják őket, mert állítólag az ő kenyerüket akarják elvenni.

Pedig nem így kellene a dolgot fölfogni. Nem azok kárhoztatandók, kik az elkeseredett harcban részt vesznek, hanem a rendszer, mely erre kényszeríti az embereket.

A mai társadalmi és gazdasági rendszer idézi elő azt, hogy az emberek álnok harcot vívnak egymással. Ez a rendszer lealacsonyítja az emberi méltóságot, és vadállattá aljasítja az egyest.

E rendszer ellen küzd a szociáldemokrácia. A szervezett és osztálytudatos munkások könnyíteni akarják a létért való küzdelmet. A piszkos versengés helyett testvériséget és szolidaritást hirdetnek.

Minden embernek joga van az élethez! De különösen azok követelhetnek tisztességes megélhetést, akik dolgoznak, és munkájukkal fönntartják a társadalmat.

Népszava 1900. július 3.

A MAGYAR SZABADSÁG

{7}

Néhány szó az 1902-es Nemzetközi Diákkongresszushoz

Ez év szeptemberében Budapest városa vendégül látja a világegyetemi hallgatóinak képviselőit, akik az 1900-ban Párizsban tartott Nemzetközi Diákkongresszuson hozott határozatok értelmében jönnek össze, hogy szorosabbra fűzzék a nemzetközi testvériség kötelékeit.

Ez a kongresszus hónapokkal előrevetette árnyékát. Az 1900-as kongresszus a magyarok és románok közötti legelkeseredettebb szócsaták színhelye volt, és úgy látszik, ez is az lesz. Két évvel ezelőtt nyilvánvalóan a magyarok nyerték meg maguknak a nemzetközi kongresszus többségét. A többséget igen, de az igazságot nem. Különben nem sikerült volna elfogadtatni Budapest városának meghívását. Hogy ez megtörténhetett, elsősorban annak köszönhető, hogy a világ szocialista diáksága távol tartotta magát ettől a polgári kongresszustól; egyébként a magyarországi szocialista diákok bizonyára gondoskodtak volna arról, hogy a pöcegödör – az úgynevezett magyar szabadság – feltárásával elvegyék a külföldiek kedvét attól, hogy „megtisztelve" érezzék magukat e Magyarország fővárosának vendégbarátságától.

Most azonban jönnek a vendégek, diákok és egyetemi tanárok, ügyvédek és hivatalnokok, egyszóval mindenki, aki mint diák vagy egyetemet végzett ember magát a népek szellemi vezetésére hivatottnak hiszi. És megint kezdődik majd: román oldalról a szitkozódás, magyar oldalról a dicshimnusz; és Európának – amennyiben felfigyel e gyűlés szavaira – újra le kell nyelnie a magyar föld ezeréves szabadságának történetét.

Viszont mi, szocialista diákok, nem álljuk meg, hogy a szörnyen megcsúfolt igazságot ezekkel az urakkal szemben védelmünkbe ne vegyük. A kongresszusnak meg kell tudnia, megcáfolhatatlan adatok és tények alapján fel kell ismernie, hogy ebben a harcban az igazság a románok oldalán van, akiknek panaszai nemcsak teljesen jogosultak, hanem hogy e panaszok a végtelenségig fokozódnának, ha a szenvedéseket nemcsak a románok szűk érdeklődési területén figyelnénk meg, hanem megfigyelnénk a magyar uralkodó osztály minden életmegnyilvánulását és tevékenységét az egész országban, az élet minden területén.

*

Mielőtt azonban ezt tennők, engedtessék meg nekünk, hogy néhány szót szóljunk a román és a talán jelenlevő szerb, erdélyi szász, horvát és szlovák egyetemi hallgatókhoz. Ti, tisztelt uraim, emlékirataitokban és beszédeitekben szívesen utaltok arra, hogy a magyarok és Magyarország más nemzetiségei között nincs és sohasem is volt ellenségeskedés. Gyakran kijelentetté­tek, hogy a különböző néptörzsek vérkeveredése olyan sokrétű, hogy nehéz antropológiai különbséget tenni; nem is haboztok ezt a fegyvert, amelyet ez az igen helyes megfigyelés nyújt, minden megfelelő alkalommal kijátszani. Ezzel igazi érdemeket szereztetek magatoknak, amennyiben új bizonyítékot szolgáltattatok ahhoz az ismert megállapításhoz, hogy a nemzetiségi harcokat többnyire csak annyi figyelem illeti meg, mint amennyi a nép igen kis részének egyéb vetélkedését rendszerint kíséri. Ti azonban ezzel magatoknak is, saját ügyeteknek is igen sokat használtatok.

De ki és mikor hallott arról, hogy ti épp ennek a magyar népnek, ugyanazoknak az embereknek, akiknek szeretetével dicsekedtek, valaha is a legcsekélyebb figyelmet szenteltétek