A kürt – Szunyoghy miatyánkja

By Géza Gárdonyi

A kötet Gárdonyi Géza két kisregényét tartalmazza: nA kürt Szunyoghy Miatyánkja

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633740446

Book preview

GÁRDONYI GÉZA

A KÜRT

SZUNYOGHY MIATYÁNKJA

Két kisregény

Második, javított kiadás

fapadoskonyv.hu

2013

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-374-044-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

A KÜRT

A kürt erősebb minden földi szónál.

I.

Zsuzsi a piacon ült, s kelkáposztát, paradicsomot és diót árult. Babot is egy zsákocskában. De két kis hintalovat is, piros nyergűt persze és szürkére festettet.

Ült a szakajtókosáron, mint a többi kofa, és árult, mint a többi kofa. Közben-közben feltekintett az emeletes házak résein át a toronyba.

Tizenhét éves volt akkor Palcsó Zsuzsika, s először történt, hogy árult a piacon. Mert bizony ő már a polgári első óta kisasszonyosan járt. A polgári negyedik után meg már kalaposan is és napernyősen. És némán fájlalta, hogy az anyja kofa.

De maga Palcsóné is érezte, hogy Zsuzsi nem piaci sorsra termett. Akkor este, hogy kimenyült a lába a pincelépcsőn, maga jajgatta képtelenségnek, hogy a leánya legyen a vicekofája:

– Jaj a helyem, helyem! Más ül a helyemre! Elvesztem az én jó helyemet, vevőimet, szerencsémet, kenyeremet! Te már, hiába, nem ülhetsz oda! Még a piaci kutya is téged nézne! Jaj elveszítem a helyemet!

Zsuzsiból már csirke korában kiötlődött, hogy borsódzik a kofa-mesterségtől, s különösen a piactól.

– Nem, én nem árulok! – sírta, mikor már a polgári elsőbe járt – megöl a szégyen! Nem árulok!

Pedig csak negyedórai helyettesítésről volt akkor szó, és Zsuzsikában még csak tizenegy évet ölt volna meg szégyen.

No meg is bufálta akkor az anyja.

– Hogy a putnoki csuda verjen meg, hát engem nem öl meg a szégyen!?

Zsuzsika azonban se nem puhult, se nem hajlott.

– Nem, én nem árulok! Nem árulhatok! Arra járnak az iskolás társaim.

– No, cudar csökönyös teremtés ez az én leányom! – pihegett Palcsóné a fejét csóválva. – Ha ló vóna, el nem indíthatná néha tizenkét ostor se!

De azért maga is olvadozó szívvel nézte Zsuzsit, mikor úri leányokkal lépett ki az iskola-ajtón. S pláne, ha búcsúzkodásaikban meg is puszikálódott valamelyik vele.

– Óh, édes kis aranymálingóm!

Azután meg már, hogy felnyulladt a leány, ő maga zárta be a kaput, ha ástak vagy kapáltak a kertben.

A piacon akkor már, ha a szomszéd kofákkal beszélgetett, Zsuzsikát csak így emlegette:

– A kisasszony-lányom…

– Kisasszony-lányom? Lám-lám…

– Bizony kisasszony-lányom. Mért ne is lehetne? Csakannyi a joga rá, mint akárkinek.

A leányka is, ha kisasszonynak gúnyolták a mezítlábas leánytársak, fitos orrocskáját felvetve ismételgette:

– Jogom van rá, mint akárkinek.

De hát hogy vállalkozott mégis aznap kisasszony-lányom a kofa-munkára?

Bizony sokáig tusakodott magával, hogy vállalja-e a nagy szégyent, vagy hogy ne vállalja? De vállalnia kellett. Egy kis egyholdas kert volt minden vagyonuk. Meg abból fordult valamelyes hasznuk, hogy falovacskákat árultak. A lovacskákat a toronyőr faragta. A fát meg a lószőrt ők adták: többnyire jegenyefát meg fenyőfát. A toronyőr kifaragta, befestette, s ők szinte mindennaposan adtak el belőle.

A falovacska nagy jövedelmük volt: a toronyőrnek nem kellett pénzt sem adniok érte, csak mindennap tíz órakor odavinniök egy kosár kerti eleséget: zöldséget, babot, krumplit-mit, két embernek való kenyeret és két tojást. A torony lépcsője alatt ott lógott a kosár, csak belerakták az élelmet. Csengő volt-e fenn, vagy más jel? A kosár egy-két perc múlván megmozdult és felment. Minden hétfőn leérkezett egy frissen festett falovacska a kosár helyébe. Három-négy koronájával vették a piacon az asszonyok. Fiatal úri asszonyok ötöt is adtak érte. Volt úgy, hogy még útközben elkelt a faló. Volt úgy, hogy kettő is várta a vevőt. De már háromra sohse gyűlt a ló: megvették.

Akkoriban még olcsó volt a zöldség, a kenyér és a tojás. Boris néninek minden lovon fordult vagy két korona haszna. Hány korona az évenkint!

Hát reggel már ezt is jajgatta:

– Jaj, ki megy el a torony alá! Ha tizenegyre nem lesz ott az élelem, mással társalkodik a toronyőr.

Zsuzsi kisasszony sápadozott. Hogy ő aki már úri leányok közt nőtt fel, csakúgy tud mindent, mint akár a főispán leányai – stikkelni, klöpfnizni, és poenleszt és teneriffát és rizsliőt, és frivolirozást és… és… és… hogy ő most kiüljön, kikutyorodjon a piacra! Ő, aki könyvet is annyit tanult és nyelveket: Theisz Középső tanfolyamot és a Mein Viertes Buchot!…

Ájulásra támaszkodott. Életében először történt, hogy haragosan lobbant az anyjára:

– Már minden este rossz a gyomra! Csakhogy pálinkát hozathasson! Szégyellhetné!

Sírt.

De végre is: ha elvész az a méternyi tér a piacon, elvész vele a kalap is, napernyő is, gombos cipő is. Hát… tragikus rándulással kelt föl, és magára vette az anyja legvilágosabb szoknyáját, réklijét. A haját is simára fésülte, parasztosan.

S fogott egy gyereket:

– Hozd ki ezt a puttont, meg ezt a két kosarat.

Mint amilyen arccal Kleopátra mondhatta:

– Hozzátok a viperákat.

S kiült a piacra.

A vásár lassan indult, mert bizony ő nem kínálgatta a portékáját, még csak halkan se, nemhogy kiáltozva, mint a többi. Nem is dicsérte, ha valaki odaszemlélődött. Ha kérdezték, megmondta az árát. Ha olcsóbban kérték, nem felelt, csak félrenézett nagy unalommal, mintha valami kellemetlen szagot érezne az alkudón.

Nyolc óra felé azonban urak is jelentek meg a piacon, a hivatalba menők, akiknek arra vitt az útjuk. Egyik-másik megállt a finomka arcú kofácska előtt, s nyájasan kérdezte:

– Hogy ez a dió kedves? Nem hoznál-e fel nekem egy kosárral, a lakásomra?

Zsuzsi szíven szúrt galambként emelte föl a fejét a kedves szóra, s fájó hangon rebegte:

– Tíz egy garas.

De már arra a kérdésre, hogy vinne-e fel egy kosárral, elszigorodott a szeme, s megvetőn nézett a nyájas úrnak a cipőjére.

Diákgyerekek is igyekeztek már akkor át a piacon, aprók, nagyok vegyest. Egy-egy afféle surján legényke megjelenésekor Zsuzsi annyira lehajolt, hogy az arcából csak az orra hegye, ha látszott.

– Hogy ez a paradicsom? – kérdezte egy asszonyság.

Zsuzsi fel se tekintett, csak úgy a kendő alól felelt röviden, hidegen:

– Hatos egy rakás.

De ha továbbment a nagydiák, nyájasabban válaszolt:

– Nyolcon adom.

De hát mért zavarta őt a nagydiákok arra járása? Nem ismert ő közülük egyet sem – csak látásból a tanítóképzőbe járókat. Az ő mindennapi gondolatai azok voltak.

Zsuzsi ugyanis, mikor elvégezte a négy polgárit, beiratkozott volna a tanítóképzőbe. De várnia kellett: az apácáknál nem tanítanak egyszerre négy osztályt, mint a fiuk képzőjében, hanem csak egy osztályt. Az első osztályba csak minden negyedik évben lehetséges a beiratkozás. Mikor Zsuzsi végzett, a harmadik osztály volt soron.

Zsuzsi arra gondolt, hogy megveszi a könyveket, és otthon tanul: mikorra amazok a negyedik év végére jutnak, utoléri őket. Elment a könyves boltba, és elszörnyülködve hallotta, hogy a könyvek ára ötvenegy korona.

Napokig búsult ezen.

Végre is egy délelőtt arra villant az elméje, hogy legjobb lenne, ha tanítóhoz menne feleségül: a tanítónak megvannak a könyvek. Esténkint még magyaráz is a férje: ő is megszerzi a diplomát. S nem is szükséges, hogy otthagyja azután a férjét: ő tanítja majd a lányokat, a férje meg a fiukat – a két fizetésből gyöngyen megélnek.

De hát hol az a bokor, amelyiken a tanítóférj terem?

S mintha valaki azonnal felelt volna reá:

– Itt az orrod előtt Zsuzsika: avagy nem itt van-e a tanítóképző? Nem innen rajzik-e ki minden évben egy-egy raj fiatal tanító, csupa legényember!

Igaz. Csakhogy a házasság ismerkedéssel kezdődik, s neki nincs a képzősök közt ismerőse. Az ismerőseinek sincs. Minden leánypajtásának tudja: miféle-kiféle fiatalemberek az ismerősei, negyedikes polgári korában, már gyakorta susogtak róluk az órák szüneteiben. Tanítójelöltről nem volt szó soha.

A gondolat mégis annyira felizgatta, hogy fogta a napernyőjét, még egyszer beleszemlélődött a tükörbe, s délfelé ott sétálgatott már fitos orrocskájával a képző előtt.

Tizenkét órakor csakúgy dőlt ki az ajtón a sok legényember. És Zsuzsi elpirosodva sietett el köztük. Alig mert föl-fölpillantani. Csak úgy szemszögből kapogatott el egy-egy fiatal arcot. És ragyogó szemmel érkezett haza.

Attól fogva még gondosabban öltözködött, s minden délben ott sétált a fő utcán; leste a férjét.

Csakhamar ismert ő látásból minden képzős legényt. Már az első héten megkülönböztette, hogy akik a legbajuszosabbak, azok a negyedikesek. S ha együtt özönlöttek is elő az alsóbb osztályúakkal, csak a könyvükre pillantott, akiknél egyforma könyv vagy rajzfüzet, vagy lénia volt, megismerte arról, hogy egy osztályba valók.

S már ki is választott vagy ötöt, hogy azok bármelyikének Évája tudna lenni. Csak hát a megismerkedés…

Bátor lány volt ő, a járása is valami acélos, eleven, s az orrocskáját ahogy fölfelé szegezve sietett az utcán, egy professzor asszony egyszer így szólította meg:

– Hova sietsz úgy, te kis szélcsoroszlya?

Ezt mindig rá lehetett volna mondani. Csupa erő volt és bátorság. Csak ha legényfélével állott szemben, akkor nem volt bátor: meggyávult, egyszerre meggyávult, szinte megbutult: nem mert ránézni se.

Az év azzal telt el, hogy minden nyakkendőt ismert már a képzősök nyakán, de egyiket se figyelmeztethette, ha valamelyik nyakkendő félrecsúszott. S egyszer csak májusban megszűntek a déli előjövetelek. Egy-egy képzőst, ha látott is az utcán, csoportosan már nem mutatkoztak. Június elején meg valamennyien elmúltak a városból.

Szeptemberig bizony szomorú volt a nyár, de akkor megint megnépesült a képző, megint hetykélkedtek benne negyedikesek, és Zsuzsi megint válogatta őket – szemérmes távolságban.

– Az idén már akárhogy is!…

S akkor következett az anyjának az a lába ficamodása.

– Hogy ez a paradicsom, lelkem?

– Nyolc egy rakás – felelte Zsuzsi szomorún.

Az asszonyságok még nyári kabátkában jártak-keltek a kofák között. Dinnyét is vettek még itt-ott, de már szőlőt is, berzencei szilvát is. És különösen sok paradicsomot, téli eltevésre valót.

– Hogy ez a paradicsom, lelkem?

A portéka lassacskán elkelt. Tíz előtt már csak két rakás paradicsomja volt Zsuzsinak és két fej kelkáposztája.

Mikor az óra tízet ütött, belerakta a maradék paradicsomot és kelt a kisebbik kosárba. A fiú már ott állt. A hátára vette a puttont, puttonba a szétbontott zsákot. S vitte haza.

Zsuzsi megindult a kisebbik kosárral a torony alá.

Sohse járt ott. De az anyja elmondta, hogy a torony alatt van egy kettős ajtó. Annak a kilincsét csak meg kell nyomni. Kötelek lógnak ott, harangkötelek. Oldalt meg balról keskeny falépcső látható. Hat vagy hét lépcsőt hág: kanyarodót talál ottan. A kanyarodó mellett lóg a kosár.

Zsuzsi az arcát lehajtva lépigélt, és szorongó szívvel pillantgatott jobbra-balra: lát-e képzős ifjút, vagy lát-e úri leány félét? Ha negyedikes ifjút lát vagy úri leányt, akivel együtt járt iskolába, elfordul, áttér az utca másik járójára.

Ment, lépigélt sietőst.

A templomtéren jut eszébe, hogy szerdánkint az anyja egy másfél araszos fadarabot szokott fűrészeltetni vele. Dorongfából, többnyire jegenyéből, fűrészelt, de néha fenyőfából is.

– A fejet – szokta mondani az anyja –, fűrészeld a fejet.

Abból szokta ugyanis kifaragni a toronyőr a lovacskának a fejét.

Meglassúdott.

Hazamenjen-e mármost azért a fejért? Messze laknak ők a külső városban. Vagy hogy délután küldje el a fiúval? Vagy hogy holnap reggel?

Közben a torony alá ért.

Megtalálta az ajtót, a harangköteleket. A lépcsőt is, a kosarat is. A kosár ócska volt és vastag zsinegen lógott. Az is régi zsineg volt. Egyáltalán minden réginek látszott ottan: az ajtó, a harangkötelek, a lépcső.

Felnézett a lyukon. Sötét volt az belől. Beletette hát a kosárba a zöldséget, krumplit, paradicsomot, kenyeret, két tojást.

S várt.

A kosár csakhamar meg is mozdult és fölfelé vonult. Zsuzsi nézett-nézett utána. A szemébe porszem esett. Előkapta a zsebkendőjét, s rányomogatta. Aztán felkiáltott a kosár után:

– Hé! Toronyőr bácsi!

Senki se felelt.

Zsuzsi várt kissé, s megint kiáltott:

– Hé! Nem hallják?

Senki se felelt.

Zsuzsi nem ismerte az őrt, csak épp kisiskolás korából emlékezett rá, hogy látta a torony erkélyén, amint a kürtöt fújja. Ahány negyed, annyi tú-tú. Az egy negyed egy hosszú tú-ú-ú. Az őr csak akkorának látszott, mint egy krumpli. Bizonyára suba volt rajta. Lassú lépésekkel sétálta körül a tornyot, és minden szögleten kürtölt: tú-tuú.

– Hé! Toronyőr bácsi!

Semmi felelet.

De hát a fejnek az ügye nem maradhat elintézetlen. Zsuzsi nem várt tovább – már akkor kikönnyezte a porszemet – neki-lódult a magasságnak. A keskeny poros lépcső ide-oda szögletekben emelkedett előtte. Hosszú lábú embereknek szabhatták, mert ugyancsak meredek volt a hágó!

A torony közepe táján meg is állt Zsuzsi. A szíve dobogott, a melle zihált. Ablakocska világosolt ott. Kinézett rajta. Háztetők sokaságát látta.

Lassabbra fogta a lépést.

No nem gondolta, hogy ennyire magas a torony.

Feljebb valami erős, egyenletes és lassú kattanás hallatszott egyre-másra. Mindjárt tudta, hogy a torony órája az. Onnan feljebb már alacsonyabbak voltak a lépcső-fokok – látszott rajtok, hogy nem régen újították. Avas olajszag terjengett ott a homályban, valami olyanféle szag, amilyenről a vakon-járó a lakatosműhelyre ismer. S feljebb egy-két lépcsővel már láthatók voltak a nagy fekete fogaskerekek, s a hordófenék nagyságú rozsdás ballagó. Katt, aztán megint katt – lassú, hideg méltósággal.

Még feljebb teljesen megvilágosodott a lépcső. Az utolsó fokok látszottak ott, s egy csapó-ajtócska, amely azonban fel volt támasztva a falnak.

Kilépett az erkélyre és pihegve nézett le, szét a városon.

– No, ide se jövök fel többet.

Az arca piros volt.

Hazafelé is nézett, de az ő házuk tetejét egy kékfestőnek a háza takarta. S arrafelé már sok akácfa is állt a házak között. Aztán lenézett a templomtérre. Sárgult fák álltak ott a házak előtt. Egy kert is látszott: a papház kertje.

Szédült.

Nem nézgélt tovább. Ajtót látott maga előtt s ablakokat. Bekopogtatott az ajtón.

– Szabad! – hangzott ki egy erős férfihang.

Zsuzsi benyit. Igen világos szoba. Az ablak mellől a napnak szélesen befénylő sugarában egy szőke legény kel föl. Ingujjban áll ott. A kezében a zöldséges kosár, amely az imént utazott fel alulról. Szép, lányos képű fiú. Vörhenyeges haja, mint a felborzolt oroszlánsörény. A vállán egy feketerigó.

Zsuzsi meglepődve nézett.

A fiú is csak állt és ámult.

És bámultak egymás arcára, mint két faragott kép. Még a rigó is mozdulatlanul állt a fiú vállán, és felnyulladva bámulta Zsuzsit.

– A fej – szólalt meg végre Zsuzsi, mintha álomban rebegne – otthon maradt…

S behunyta a szemét, és kipenderül. Futott le a lépcsőn, mintha kergetnék.

*

Még este is, mikor levetkezetten az ágy szélén ült, sokáig könyökölt a térdén, s gondolkodott: mért zavarodott meg annyira odafent?

Hogy egy öreg bácsi látására volt elkészülve, s helyette egy legényt talált?

Hogy olyan sörényt emberen sohse látott?

Hogy ingujjban volt?

A kérdések kérdések maradtak.

Másnap persze megint fel kellett öltenie a parasztruhát, s hallgatnia megint:

– Hogy adja a paradicsomot, lelkem?

Ült halványan, mint rab a vallatópadon, s minden negyedórában föltekintett a háztetők résein át a toronyra.

– Tutuuú!…

De lám: nem az a szőke legény fújja a kürtöt. Csak arasznyinak látszik az őr, Zsuzsi szeme mégis megkülönbözteti. Valami barna ember, időses is. Apja talán?

Lehet, hogy ott volt az is tegnap a toronyszobában, de nem látta. A bútorokat se látta, csak azt a legényt látta.

S isméten-ismét restelkedett, hogy gyáva volt, mint valami kislány. Meg kellett volna állania bátran, nyugodtan, mint olyan leánynak illik, aki négy polgárit végzett és jogosan viseli a kisasszony címet. Hát kicsoda-micsoda az a ló faragó? Köszönje meg, ha egy tanult kisasszony szóba áll vele.

De hát most már nem lesz alkalom arra, hogy végigpillantson rajta. A zöldséget-mit bele fogja rakni a kosárba, s mikor a kosár megindul, ő is megindul.

– Tu-túú!…

Tíz óra felé lovas rendőr jelent meg a piacon:

– Félre az útból! Félre!

Következett egy halottas-kocsi, üveges oldalú. Benne: ezüstös koporsó, három-négy koszorú között. Fekete tollbóbás fekete lovak, bólingatva haladók. Lovak előtt papok. Kocsi mellett fáklyások. Kocsi után vagy húsz fekete-ruhás úr, s közte kettő hajadonfőtt, síró szemű. A harangok zúgtak. Egy falusi ló megbokrosodott.

– Jaj! – sikkantottak az árus asszonyok.

Mikor Zsuzsi megint a toronyra gondolhatott, már ugyancsak elmúlt tíz óra. A fiú is késett – elbámészkodott valahol.

Zsuzsi sietten vitte a kosarát a torony alá.

Fordul a kettős ajtóhoz, vihogó suhanc-csoportot talál ottan. Az ajtó tárva van, s két kölyök úgy rángatódzik a fel-alá mozgó harangköteleken, mint béka a horgon. Az ajtófélfához egy úriféle fiatalember támaszkodik. Iparosféle. De iparos mégse visel olyan hosszú fekete kabátot. A fekete kabát viseltes rajta. Gyér szakálla is fekete. Rozsdás nagy kulcs a kezében. Az a cigánylegény forma ember is vihog: hosszú fehér fogai kivigyorodnak gyér bajusza alól.

S nevettükben valamennyien őrá néznek.

Zsuzsi incselkedéstől tartott, s legkivált annak a fekete ruhásnak a tréfájától. Már annyira ott volt, hogy vissza nem fordulhatott, hát csak besurrant köztük, s feliramlott a lépcsőn.

Ijedtében nem is kereste a fölülről lógó kosarat, csak fel, fel: futott a grádicson nagy lobbal. Tán a huszadik fordulón állt csak meg és fülelt lehengve, lükögő szívvel, fülelt visszafelé: futnak-e utána!

Közben egyre feljebb-feljebb, mint a sziklák zergéje, mikor vadásztól menekül. Egyszer csak fenn van a világoson, a csapóajtón besugárzó napfényben.

Megáll, lehelődzik.

Felmenjen-e?

Már elfeledte a bizonyítványát és kisasszony-voltát: aggodalommal pillog.

De lám nemcsak egy ember lehet odabent.

Nagyhangú beszéd hallatszik, szinte kiáltás:

– A fenét? Majd bizony addig várok, míg befagy az ajtóm! Én különben szóltam Füzes bácsinak. Reggel fel is jött. De hát ő csak délután megy be.

Valami olyan hebre-habra beszéd hogy alig érthető.

El is áll, mintha lélegzenie kellene. Aztán megint megszólal:

– Nekem nincs favágóm. Az anyja sodrófáját! A város mindig aprófát küld ide. Hajnalonkint itt már deres a korlát. Nem hallom!

Zsuzsi elképedten állt a csapóajtó alatt. A lépcső alatt valami lánc zörrent. Utána halk vas-nyikkanás hallatszott, kétszer egymásután, mint a kenetlen pinceajtó nyikogása, aztán nagy kondulás, megint a kettős nyikkanás, megint kondulás.

A két kondulás hangja sokáig bung a lépcső alatt.

Zsuzsi érdeklődéssel hallgatná hangnak azt a hosszan elhaló remegését, de íme, nyílik a szobaajtó, s kilép a sörényes legény. A kezében kürt.

Megfújja a sarkon kétszer:

– Tu-túú.

Másik sarkon is:

– Tu-túú.

Zsuzsi ijedten áll ott. Az ő mellében is megszólal egy hang:

– Vissza-vissza!

Azonban a lába nem engedelmeskedik.

Az őr kürtje harmadszor is szól:

– Tu-tuú.

Erős lépései a csapóajtó felé közelednek.

Az arca megjelenik a lyuk fölött. Kék szeme rányílik Zsuzsira. Meg is áll, de csak egy percre. A következő percben tovább-lép s a negyedik sarkon is megfújja a kürtöt:

– Tu-tuú.

Visszatért akkor a csapóajtóhoz és mosolygott:

– Gyrát. Mr flórája vrlak.

Furcsa volt, hogy olyan szaporán szólott. De hát meg lehetett érteni:

– Gyere hát, már félórája várlak.

Zsuzsi valami kellemes zsibbadást érzett. Megindult. Nem, nem fogja őt gyávának látni többé az a… ló faragó.

– Csak azért jöttem – szólalt meg odabent –, hogy elhozta-e tegnap a fiú a fejet?

S bátran nézett a legény örvendő kék szemébe, noha a mellében vert a kalapács. Még inkább megbátorodott, mikor látta, hogy a legény arcán is pirosság terjedez.

Széttekintett, hogy hol a másik?

Nem látott senkit.

Körültekintett, hogy tán a háta mögött áll?

Senki. Csak a nagy ablakok. Egy összecsukott vaságy. Egy kerek bádog-kályhácska. A kályha mellett vékony létrácska. A falon egy hámlott bőrű juhászbunda, egypár csizma is. Egy kis festetlen szekrény a fal-mellett – régi. Rajta egy háromaraszos kürt, egy húzóharmonika, két tányér, vasszilke, vasfazék, két csésze. Aztán két kis polc a szekrény fölött: könyvek rajta, csaknem mind új és valamennyi kötetlen. És egy elfeketült fénykép, afféle vásári bádog-fénykép. (Amerikai gyorrrsfényképészet! Tessék kérrrem: csak húsz fillér!)

A szoba levegőjét kellemetlen enyvszag nehezítette. Meg is látta az enyvet mindjárt: kormos-aljú cseréplábosban bűzölgött az asztalon, a szoba közepén. Olyanféle asztalka volt az ott, amilyen mellett suszterek és csizmadiák dolgoznak. Különféle kések, árak, fúrók és ráspolyok hevertek rajta. Egy kisfűrész is.

A padlón forgács-szemét, por, kenyérhéjak. És csak két szék: egy nádszék meg egy csizmadia-szék a műhelyasztal előtt.

Azután a fiún futott végig a szemlélete: tömzsök szőke legény, kerek arcán alig mohodzó szakáll és bajusz. Viseltes kék kabát van rajta, és szürke nadrág. A lábán bőrpapucs. Se nem úr, se nem paraszt, de iparos se. Valami olyanféle figura, aminőt délelőtt látni kisvárosi cirkuszokban, mikor a lovaglás művészei polgári ruhában ugrálnak abroncsba a ló hátán.

– A fejet elhozták – habrikálta a legény –, de hát te ki vagy babám? (Dháttekvagybám?)

S a keze a leány állához emelkedett volna. Zsuzsi azonban méltóságos komolyan hárította el. A székre tette a kosarát.

– Itt az élelem is – mondotta komolyan és pirosan –, és engem ne tegezzen, mert nekem csak a ruhám paraszti.

Harciasan nézett szembe a legénnyel, mint, ahogy a megbátorodott macska néz szembe a szobai kutyával – csapóra készen a tíz körme.

A legény bámult.

Zsuzsi, fölvette a kosarát:

– Hova rakjam?

– Oda a székre – felelte a legény, mintha álomból ocsúdna. – Hát ki maga? Mért öltözik, ha kisasszony… Ej, mi bolondozol velem! (…blondzlvlem.)

S megint pajkosan nyúlt a leány arcához.

Zsuzsi hátrább lépett.

– Igenis kisasszony! Négy polgárit végeztem. És ha akarom, feljebb megyek. Megkövetelem, hogy tisztességes szemmel nézzen reám!

A fiú elkomolyodottan pillogott:

– De hát mért öltözött…

– Azért öltöztem, mert… Hát csak azért… Nincs-e rá jogom, hogy úgy öltözködjek, ahogy akarok?

S hogy a rigó az ablakba röppent, odatekintett. Egy nagy cserép muskátli virított az ablakban, gránátszín piros, csak a felső virága nyílt. A rigó a cserép szélére ugrott, s onnan lesett Zsuzsira a levelek közül:

Zsuzsi megrezzent.

– Eldönti!…

– Dehogy dönti. Helyedre Fridolin! (Hjdre Frdlin!)

A rigó a válla közé kapta a fejét, felröppent a falra, a kalitkájába.

A leány utána bámult. Csak akkor látta, hogy a kalitka fölött padlásajtó is van. A keskeny létra arra szolgál.

Zsuzsi nem gondolt volna vele, de hogy a fiú úgy képedezett, megenyhült iránta.

– Ott is laknak? – kérdezte leereszkedőn.

– Lakunk – pillogott a fiú –, a bátyám.

– Siket?

– A bátyám? Dehogy is siket. (Deosket.)

– Kiabált neki az imént.

– Kiabáltam? Dehogy is. A tűzoltókkal beszélgettem telefonon: hogy adjanak fát, és hogy legyen közte egy hársfa-hasáb vagy tuskó. Mert maguk sohse küldenek hársfát.

– Nézünk majd.

– Mert az a legpuhább. De hát üljön le… Mi is a neve?

– Zsuzsi. Köszönöm: vár édesanyám. Isten vele… Mi is a neve?

– Átilla. (Átla.)

A leány elmosolyodott:

– Jó napot.

És kiperdült, kilebbent az ajtón.

– Nézünk majd hársfát – mondta szinte gúnyosan egy visszatekintéssel.

S brr csakúgy perregett a falépcső a lába alatt.

– Zsuzsika – hangzott a fiú kiáltása mögötte.

A leány azonban futott le a lépcsőn a homályosig.

– Zsuzsika! – hangzott ismét a neve –, itt-felejtett valamit!

S hallatszott, hogyan robog utána a lépcsőn a fiú.

Zsuzsi csodálkozva nézett a kosarára: mit felejtett ott?

S állt tétován.

Az elméjében kérdések cikáztak: mit felejthetett fenn?

Közben a legény leérkezett hozzá, s mosolyogva nyújtotta az ablak egyetlen virágát, a gránátszín muskátlit:

– Magának nyílott, Zsuzsika…

Zsuzsi habozva fogadta el a virágot. Odafenn nem fogadta volna el, de már hogy olyan rohanvást vitték utána…

– Köszönöm.

– Mikor jön el megint?

– Isten vele.

– Mikor jön el megint?

A leány nem felelt. Vigyázatosan ugrált lejjebb és lejjebb a lépcső fokain.

A fiú utána kiáltott:

– Zsuzsika!

A leány nem felelt.

A fiú kisvártatva megint kiáltott:

– Nem vagy te kisasszony! Véled, hogy elhittem? Bánom, hogy meg nem csókoltalak!

– Szemtelen! – donogta Zsuzsi – szemtelen!

S megállt egy percre a kötelek alatt: leverte a port a szoknyája aljáról.

A virágot mégis megtartotta. De útközben is az ismeretlen tanítóra gondolt, aki majd őt feleségül veszi, s akinek bizonyára nemcsak egy cserép muskátlija lesz a kertjében.

Gyermekkorában látott afféle kerteket, mikor még az apja élt. Gyümölcsöt vásárolgatott össze az apja nyarankint a környéken. Néha őt is elvitte magával s ő vigyázott a kocsira, mikor itt-ott megálltak – leginkább egy-egy kocsma előtt.

Tetszettek neki a falusi kiskertek. Egy helyen a tanítóé volt a legszebb: csupa virág. A tanító fiatal ember volt, s a felesége még fiatalabb, fehér nyakú, mosolygós. Ők is adtak el gyümölcsöt: szilvát, almát. S a tanítóné felkapta és megcsókolta őt:

– Jaj, egyem a szentedet! Hogy hínak?

Sokszor eszébe jutott az a boldog arcú kis tanítóné. Arra is emlékezett, hogy szélesen kihajtott gyolcs gallér volt a tanítónén, s a haja lazán omlott a nyakára, arra a hajlékony szép nyakára. No ő is olyan gallért visel majd, ha tanítóné lesz, s az ő kertjében még több muskátli virul: piros muskátli, fehér muskátli és rózsaszínű halvány, pöttyös is, amilyen Horváth ügyvéd kiskertjében látható a Kétcsillag utcán.

Nem is emlékezett volna többé a torony oroszlánjára, de bántotta az a búcsúzkodás:

– Nem vagy te kisasszony! Véled, hogy elhittem!

– Még szerencse – tűnődött este az ágyában könyökölve –, hogy körül nem tapogatott, mint ahogy bakák szokták a cselédlányokat, a kaszárnya mellett. Szemtelen!

S hogy ezt mondta: Szemtelen, maga előtt látta a fiú két mohó kék szemét. Abba a két szembe mondta bele a szemtelent.

S éjjel mégis minden álmában azt a kürtszót hallotta:

– Tutúú-tutúú…

Akár jobbra fordult, akár balra fordult, az álmaiban meg-megszólalt az a csodás-édes kürthang:

– Tutúú-tutúú…

Úgy remegett tőle a lelke, mint ahogy az a falépcső remegett a harang búgásától.

*

Másnap az anyja már felkelt, s elvánszorgott a piacra. Ott úgyis ülve árul, ott is pihen.

Zsuzsi ismét felölthette a kisasszony-ruháját.

Boldogan szemlélte magán a harántfüggő fali tükörben szép bolyhos őszi kabátját, a mogyorószínűt, és ibolyával díszített őzszín bársony csalmáját, s a csalmájában rezgedező három kócsagtollat. Még az apjáé volt az a kócsagtoll: spirituszban szépen megfehérült.

Most látna az a szemtelen.

Már a napernyőért nyúlt, mikor arra gondolt, hogy az anyja még nem főzhet. Dél is lesz, mikorra hazavánszorog: bosszankodni fog. Levetette hát a ruháját és a viseltes rózsaszín blúzát öltötte fel. Tüzet rakott, s paszulyt tett föl, vasfazékban.

– Még így is, ha látna az a…

Csak délután mehetett ki az utcára.

Tudta már, hogy akkor a képzősök csak gyéren szállingóznak. A képzőépületből zongora és orgona-hangok zunognak, dúdolognak ki az utcára. Akik kántorságot is tanulnak, azok zengetik odabent a zongorákat, s nyektetik az orgonát is. De öt órakor már elcsendesülnek a hangok, s egy csoport fiatal ember széled el az ajtó előtt.

Öt óra felé hát már arra sétált az ibolyás kalapban, mogyorószínű bolyhos kabátban, szarkaláb-szín szövetszoknyában, fehér kesztyűsen, gombos cipőben a szokott könnyedke lépkedéseivel, és fitos orra mellől loppal pillantó szemérmes macska-szemével.

Pedig szeles volt az idő és borult is. A szél, csípős őszi szél. Az utcán sietősebben jártak az emberek. A hölgyek némelyike be is húzta a nyakát a boájába, s fátyolon is átpirosló orral sietett. Akik az utca végére értek, nem fordultak vissza, hogy megint végighaladjanak az aszfalton. Csak ő egymaga térülgetett-fordulgatott. Az ő orrocskája hegye is piros, de az arcán az a szokott boldog kifejezés, mintha valami édes illatot érezne a levegőben.

Mikor a torony órája az ötöt verte, felnézett a torony erkélyére. Az oroszlánfiú jelent meg ott feketés köpönyegben és kürtölte az órát:

– Tu-tu-tu-túúú…

A szél ide-oda lebbentette a köpönyegét, s gyorsan is lépkedett tovább, a torony másik sarkára:

– Tu-tu-tu-túúú…

Zsuzsi állt és nézett:

– A szemtelen! Most látna a szemtelen!

S állt és nézett, míg a fiú el nem tűnt. Várta, hogy odabent világosság gyullad. Szép lehet a torony – gondolta –, ha az ablakai lámpafénytől világosak.