Tűzkeresztség

By Michael Mansfield

Műfajára nézve egyfajta “keresztény-misztikus thriller”. Helyszíne az észak-amerikai Arizona állam fővárosa, Phoenix. Főhőse az a Bruce Mallhead nyomozó, akit a Pirkadatra várva “tintaklubos” antológia utolsó novellájában, a Szimbiózisban már mint magánnyomozót és magányos, kissé kiégett alakot ismerhetünk meg. A Tűzkeresztség ennek előzményeit, az idáig vezető utat meséli el; azt a történetet, amely Mallhead életét gyökeresen megváltoztatta. Ennek elolvasása után sokkal jobban megértjük a Szimbiózis főhősének jellemét és belső feszültségeit.

• Language: English
• Publisher: Publio Kiadó
• Release date: Nov 28, 2014
• ISBN: 9786155363054

Book preview

cover.jpg

Michael Mansfield

Tűzkeresztség

misztikus thriller

Szerkesztette

img1.jpg

Borító: Mansfield

2011. december

EPUB ISBN: 978-615-5363-05-4

E történet folytatásául szolgáló Szimbiózis kisregény a

2007-ben megjelent Pirkadatra Várva misztikus

antológiában olvasható.

Kiadó: Adamo Books webáruház

5540 Szarvas, Gyóni Géza utca 11.

Felelős kiadó: Pavuk Péter

Copyright © ADAMO BOOKS, 2013

 „Semmi sem egyszerű, ami hiten alapul… Amit látunk, megtapinthatunk, ahhoz nem kell hit. De amit nem szemmel, hanem szívvel kell felfogni, az titkokat rejteget. Ahhoz már nagy erő és bizalom kell.  Az meg-próbálja a lelkünk bátorságát."

Charles Hiake

Előszó

Vaskos lett a csend a sivatagi tanya szobájában.

– …Pál apostollal kezdődött – kezdte meséjét Hiake. – Bizonyára tudja, ki ő… Bár nem tudom, ismeri-e a Biblia elbeszélését. Az „Apostolok Cselekedetei" című könyvben találja ezt a részt, a fiatal keresztény egyház viszontagságos időszakának leírásában. A férfi, aki korábban a keresztények üldözőjeként tűnt fel, egy égi jelenés hatására kifordult régi önmagából és hívővé vált. Ő lett az egyik legnagyobb apostol, miután felvette a Pál nevet. Róla, mint emberről, ennél sokkal többet nem tudunk. De természetesen ismerjük azokat az eredményeket, amik az ő nevéhez fűződnek. Az európai egyházak meglapítása, egyházi szabályzatok létrehozása a leveleiben, egyebek. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy ez a Pál eljutott a mai Nagy-Britannia területére is… No, és itt kapcsolódik az ősi elbeszélés a minket érintő aktualitásokhoz. Ez a nagy térítő egy ereklyét hagyott hátra Britanniában, az egyik tanítványánál. A nem bizonyított legenda szerint ez az ereklye megfutamodásra késztette a római légiókat. Úgy adódott, hogy Pál nem sokkal később szembe szegült a hatalommal és hitéért mártírhalált halt Rómában. Halála után az angliai ereklyét titkos szerzetesrend őrizte, akiknek még a nevét sem tudjuk. Ezután századokig nem is hallottuk hírét. Bizonyosan nem is maradt Angliában. Később újra a nyomára bukkantak. Úgy alakult, hogy az 1600-as évek derekán a Cromwell elől menekülő angol puritán lelkészek egy csoportja átmenekítette az óceánon túlra, hogy az ismeretlen földön biztonságosan elrejthessék. Így érkezett ide, végleges hazájába. Egyébként igen valószínű, hogy a legendás Mayflower vitorláson hozták át, a zarándok atyák első csoportjával. De talán ennek nincs is jelentősége…

…Szinte azonnal kialakult egy titkos rend az új amerikaiak körében, amely apáról fiúra szállva vigyázta az ereklye nyugalmát. Egy kis túlzással Ereklyevédő Titkos Szövetségről is beszélhetnék; de bárhogy is, az elmúlt évszázadokban egy felkészült szekta folyamatosan őrizte és védte a Nagy Apostol csecsebecséjét, aminek annyi jót köszönhetünk…

…Nem igényel tehát hosszú fejtörést arra rájönni, Hawk, hogy aki birtokosa ennek az ereklyének és hisz benne, sikeres lesz és elévülhetetlen eredményeket szerez az igazságnak. Ez a bizodalom örök. Ma is éppen ennek a bűvkörében élünk. És reménykedünk az erejében, hogy megvédi házunkat, hazánkat és a világot. Szóval… Tudni akarta. Hát most megtudta. Ez az ereklye az egyetlen fegyverünk.

Dancing Hawk egy darabig hallgatott. Aztán kibuggyant belőle:

– Azt akarja mondani, Charlie, hogy ez a legenda az egyetlen esélyünk a gonosszal szemben? A Sátán, a démonok, meg a nagyon is valóságos, tüzeskedő gyilkosok ellen?

Hiake kesernyés mosolyt engedett útjára: – Mi tagadás, barátom: igen. Az előbb mondtam: ez az egyetlen fegyverünk.

A TŰZ

1.

Arizona

Phoenix külvárosa

 Peoria, Thunderbird Park.

2000. májusa.

A lelkész nem harsogott, mégis az erő, ami a beszédéből áradt, lenyűgözte a hallgatóságot. Mongolos vágású apacsszemek éppen olyan odaadással szegeződtek rá, mint a nagy létszámban jelenlevő „sápadtarcú" hívek tekintetei. Ezen az összejövetelen – talán a világon először – valóban háttérbe szorult a bőrszín és a hovatartozás fontossága. Senki sem finnyáskodott a deszkákból összerótt padokon szorosan hozzápréselődő szomszédja esetleges verítékszaga, vagy eltérő öltözéke miatt. Senki sem bámészkodott kíváncsian körbe a hatalmas sátor homokján gubbasztó tömegbe. Noha lett volna mit nézni: megtért, bőrruhás rockerek vegyültek tradicionális, tollas, jelekkel kivarrt ruházatba bújtatott vörös bőrű emberekkel és mindezen színes csoportban jó néhány öltönyös férfi, vagy háziasszony külsejű nő is ott kuporgott. De ez a különbség senkit nem zavart. Csak és kizárólag az Ige volt jelen, és a Jövendölés, mely elégnek bizonyult ahhoz, hogy egyesítse ezt a színes emberi elegyet.

A lelkész szavai a közelgő világvégéről beszéltek, de semmiképpen sem a keresztény vallás szokványos és két évezred óta elcsépelt szófordulataival. Olyannyira aktuális gondolatokat vetett fel minden mondata, hogy rettegés ült meg közel háromszáz lelket számláló hallgatóság tekintetében. Némelyek a Gonosz említésére körbe is bámultak, hátha megpillantják, amint éppen rájuk les. Azt a Gonoszt, amiről a lelkész kétséget kizáróan állította, éppen ezekben a napokban igyekszik hatalma alá vonni a világot. És annak el nem hanyagolható részét, Arizonát is.

A férfi, aki a sátor ponyvája mögé rejtőzve figyelte a lelkész szavait, elmosolyodott magában. Kívülállóként hallgatta a szentbeszédet, de nem hitetlenként. Ha valaki, hát ő nagyon is tisztában volt mindannak valóságtartalmával, amit a lelkész olyan odaadóan tárt hívei elé.

A sátorfal mellől jellegzetes, csacsogó, akadozó, mégis nemes hanglejtésű indián beszéd szüremlett ki. Valaki az apacs nyelvcsalád valamelyik dialektusára fordította az igehirdető beszédét. A férfi mintegy mellékesen arra gondolt, ennek az ősi, szikár népnek a beszédmódja mennyire emlékeztet a szél zabolátlan zúgására és csapkodására a szűk homokkő kanyonokban.

A lelkész befejezte előadását néhány biztató szólammal:

– A teremtő Isten, akit a körünkben lévő pima és mescalero apacs hittestvéreink Uszinnak neveznek, gondoskodott arról, hogy a súlyos tragédiájából megfelelő kiutat találjunk, barátaim. Ne keseredjetek el, mert az a Gonosztól van, ahogyan a félelem és a tanácstalanság is. Győzni fogunk és nem engedjük, hogy a szabad világ a Sötétség markába kerüljön. Jöjjenek hát a szertartások, amelyekkel megerősíthetjük hitünket és felkészülünk általuk a gonoszsággal szembeni hadjáratra. 

A sátorban préselődő több száz hívő zajos tapsáradattal köszönte meg a lelki útmutatást. Ezután felborult a központosított rend és élen a nyugtalan őslakosokkal, a többség kiözönlött a sátor előtti rétre. Hamarosan szarvasbőrből készült, ősi eszadadene dobok hangja verte fel a vöröslő alkonyi békét a máglyák fellobbanó tüzében. Percek múlva indiánok gajdoló éneke töltötte be az estét, amibe bekapcsolódtak a fehérek és maga a lelkész is. A többség azonban mosolyogva és áhítattal foglalt helyet a fűben és tapssal kísérte az éneklő, táncoló apacsokat.

*

A leselkedő férfi nem türelmetlenkedett. Csendben leste a lelkészt az éjszaka fedezékéből. Szemei olyan gyakorlottan követték minden mozdulatát, mint egy csörgőkígyóé.

A keresztény hittel átitatott bennszülött pow-wow szertartás még nem hágott a tetőpontjára, de úgy látszott, a lelkésznek elég volt ennyi is. A leselkedő férfi figyelmét nem kerülte el, hogy amaz kimerültségében szinte menekül a további közszereplés elől. Magára erőltetett, könnyednek látszó mosollyal köszönt el híveitől és igyekezett mihamarabb kicsúszni a szertartás bűvköréből. A leselkedő férfi még azt is észrevette, hogy néhányan a körülötte állók, vagy ücsörgők közül értetlenül bámulnak rá.

*

A lelkész a sátrak mögötti csendesebb zónába vonult vissza. Belsejét megsemmisítő nyomás préselte össze; bénultan és tehetetlenül fuldoklott, mint akinek háznyi súly nehezedik a mellkasára. Zihálva kapkodta a levegőt és ebben a pillanatban nem tudott volna elképzelni nagyobb áldást egy tökéletesen teleszívott tüdőnél, kitisztult légutaknál. Lehajtott fejjel, kíntól reszkető testtel mormogott valami imádságfélét, amiben tradicionális keresztény kifejezések keveredtek az őslakosok tagolt szavaival.

Már egy ideje érezte ezt a kínt, de a mostani rosszullét betetőzte az eddigi fájdalmas élményeit. Fogalma sem volt róla, miféle betegség lángolt fel a testében, azt azonban gyanította, hogy a kór nem lehet fizikai eredetű. De azt is tudta, bármi legyen is ez, nem tántoríthatja el a feladata elvégzésétől. Imájában erőt kért és gyógyulást, hogy tovább vezethesse az Éleslátók egyházának helyi csoportját.

A kín éppolyan gyorsan tűnt el, ahogy jött; felszívódott a semmiben. A lelkész ezzel egy időben megérzett valami különös változást. Valamit, amihez nem volt még szerencséje, mégis, mintha világéletében ezt a jelzést látta volna felbukkanni lidérces álmaiban. Az érzés átütő ereje csak egyet jelenthetett…

– Eljött! – A kiáltás, mint valami vihar, kirobbant megtisztult légcsövén. Felkapta a fejét és az előtte terpeszkedő sötétbe bámult.

Valami rettenetesre várt; ijesztő nem evilági entitásra, szarvakkal talán és kecskeszakállal, amivel az Ősgonoszt ismerni vélő hagyomány megfertőztette az emberi tudatot. De hiába várt ilyesmire, csalódnia kellett. Csak egy férfi alakja jelent meg előtte, csendben, magabiztosan. Öltönyt viselt és a bámuló lelkészt első látásra egy újabb FBI-ügynökre emlékeztette. Jól ismerte már őket, hiszen volt szerencséje hozzájuk akkoriban, amikor az egyház körül szimatolgattak.

Vajon ez most mit akarhat? – kérdezte magában, de nem foglalkozott tovább vele. Szemei nyugtalanul keresték a másikat; a Gonoszt, akinek jelenlétét megérezte.

Az ügynökforma férfi nyájas mosollyal lépett közelebb. Arcán a lelkész kisfiús vonásokat fedezett fel; még tömött sörtehaja meg a katonásan nyírt bajusz sem mondott ellent ennek a külső jegynek. Egészen a közelébe jött, talán már-már bizalmaskodónak is látszott ez a kis távolság, de a lelkész nem ijedt meg, csupán türelmetlenül bámult az ügynökre.

– Szentelne nekem egy percet, atyám? – szólalt meg végül a férfi és lassan megérintette a tiszteletes karját…

*

A kiáltás először beleolvadt a dobok pufogásába és a táncosok rikoltásainak keverékébe. A szertartás zaja elnyelte a hangot és magában tartotta, mint egy megrágott falatot. Csak a következő hasonló kiáltásnak sikerült elkülönülnie a többitől.

Egy apacs segédlelkész kapta fel a fejét először. Fülei számára az ünneplés szimfóniájában falsnak és betolakodónak tetszett ez a hang. Azonnal a nyomába szegődött, hogy megkeresse a forrását.

Nem kellett sokáig kutatnia…

A sátor mögötti sötét zug, a meditáció helye, erőszakos lángnyelvek táncával telt meg. A fény egy pillanatra elvakította a segédlelkészt, így időbe telt, míg a tűz csapkodó karjai között megpillantotta az emberi lény kínban vonagló alakját. Rémült üvöltéssel hívott segítséget, közben közelebb próbált jutni, hogy megmentse a szerencsétlen áldozatot.

A réten egy percen belül elnémultak a dobok és az éneklés. Mindenki, aki tehette, a falánk tüzet próbálta megfékezni, ami mohóságában már a sátor ponyváját zabálta. Szerencsére, az egyház vezetői komolyan vették az emberi ígényeket, és nem feledkeztek meg Arizona állam kemény tűzrendészeti szabályairól sem.

Charles Hiake – a törzsi nevén „Keserű Fű", a segédlelkész – zaklatott lélekkel bámulta a poroltó tartalmával beborított, de még mindig füstölgő testet. Azon túl, hogy menthetetlennek tartotta a szerencsétlent, még az is ráijesztett, hogy tudta, ki az áldozat. Rettegéssel és megindultsággal térdelt a szénné égett tetem fölé. Egy kutakodó pillantás a tetemre elég volt ahhoz, hogy felismerje, valóban nem tévedett.

A tüzet néhány perc leforgása alatt sikerült megfékezni. A sátor maradványai víztől csatakosan, oltóhabtól fehéren, de leginkább füstölgő égésszagtól büdösen roskadoztak mellettük. A társaság tagjai, amint végeztek a tűzzel, kormosan és vizesen csatlakoztak Hiakéhez, aki rendíthetetlenül térdelt az áldozat felett.

A csoport vezető papjának lelke már nem volt köztük. Minden halottkémi ellenjegyzés nélkül is tudták, Norton Hendrix tiszteletes erőszakos halállal halt és ez rettentő üzenetet hozott számukra. Egy újabb rettentő üzenetet. Hiake csendben felállt és a körülötte némán bámuló hívekhez fordult. Nem szólt egy szót sem, hiszen fájdalmának és félelmének súlyát hordozni éppen elég tehernek minősült. E pillanatban nem futotta volna erejéből beszédre.

2.

A reflektorfény szinte nappali világosságot teremtett a réten. A járőr kocsik lámpái is besegítettek, így aztán végképp nem maradt tenyérnyi sötét folt sem az éjszakában.

William „Dancing Hawk" Isisnah – miközben nekigyürkőzött Hiake tiszteletes kikérdezésének – megrökönyödve számolgatta a szeppenten ácsorgó csoport tagjait. Ahhoz képest, hogy egy frissen bejegyzett, alig egyéves múltra visszatekintő kisegyház helyi csoportját képviselték, meglepően sokan voltak. Az ilyen divatos, nagy lendületű szekták, vagy kommunák egy önjelölt nagyokos szellemi vezetőből – aki általában nem mentes az új megváltó szerepében való tetszelgéstől – és hiszékeny sleppjéből szokott állni, ami mindössze tíz-húsz lelket jelenthet és ugyanennyi megnyílt pénztárcát. Itt azonban több százan kuksoltak, néhányan imádkozva vagy újabb szertartásokat kezdeményezve. Odaadóan, elszántan. Komolyan.

Dancing Hawk hadnagy – leginkább törzsi nevén ismerték és emlegették – meglepetten vette észre a vérei tömegét elegyedni a fehérekkel ebben a közösségben. Hallott ugyan arról, hogy az Éleslátó szekta soraiban igen nagy létszámban vannak jelen az őslakosok, de egészen eddig a percig nem vette komolyan ezeket az állításokat. Most azonban eljött az ideje a csodálkozásnak. Aki ismeri ugyanis az apacsokat, az tudja jól, nincs erő, mely közös zászló alá vonhatná és egységesítené őket, még saját nemzetségeikkel és rokonaikkal sem. Az apacsoknál soha nem létezett szó az egyesítésre, még a szövetségre sem. Így esett ez a múltban – ami éppen ebből kifolyólag tragédiához vezetett – és a mában sincs ez másként. Dancing Hawk pedig elég jól ismerte e harcos nemzetnek a még egymással szemben érzett fenntartásait, hiszen maga is közülük származott. A Gilai rezervátumban látta meg a napvilágot 35 éve, de az akadémia és a rendőrtiszti életmód mára lelke jó részét „sápadtarcú városivá torzította. Ami megmaradt belőle a pima szellemből, az is inkább csak az ősi tradíciók távoli tiszteletéből állott. De arra a fanyar tényre még mindig jól emlékezett, hogy maga az „apacs szó – mely az első mitikus törzsfőnökük neve volt – sem jelentett egyebet, mint: ellenség.

Hiake, a helyettes lelkész fakó arccal bámult a hadnagyra, de úgy tűnt, mély fájdalma ellenére is készen áll válaszolni a kérdéseire. Dancing Hawk mindazonáltal nem sietett feltenni őket, hanem alaposan körüljártatta a szemét a környéken, majd csak ezután szólalt meg.

– Ön találta meg, ugye? Ő… hogy szólítsam: atyámnak?

– Igen – bólintott a lelkész. Szemei gunyorosan tapadtak Dancing Hawkra. – Mivel a „testvérem" szó nem lenne helytálló.  És igen: én találtam meg…

– Nos, atyám… – A hadnagy könnyedén hagyta elsiklani füle mellett az epés megjegyzést. – Tehát ön talált rá. Élt még, és ha igen, hallotta a hangját? Mondott bármit is önnek?

– Semmit nem hallottam. Ha élt is még Hendrix testvérünk, nem lehetett már olyan állapotban, hogy akár egy szót is szóljon. De ne feledje, itt dobolás és éneklés zajlott. Tartok tőle, még abban a képtelen esetben, hogy ha szólt volna bármit is a megboldogult, akkor sem hallottam volna.

– Mégis, maga volt az, aki idejött. A többiek elmondása alapján egyszer csak felállt és hátrajött ebbe az elkülönített zugba. Miért? Minek a hatására?

– Nézze, hadnagy. Ha van még magában valamennyi a vérünkből, ezt nem kell magyaráznom. Belső látás, megérzés, intuíció. Így neveznék a fehér pszichológusok. Én meg azt mondom, Uszin szólt nekem. Eljuttatott a fülembe egy üzenetet, egy hangot. Én pedig engedelmeskedtem.

– Értem. Van elképzelése, atyám, hogy ki követte el ezt a bűntényt? Mert bűnténynek nevezték. A bejelentése alapján nem baleset történt, hanem szándékos emberölés. Ez a véleményük, ugye?

– Igen – bólintott az apacs lelkész és még delejesebben bámult a hadnagy tekintetébe. – A baleset teljesen kizárt. Nálunk nem történhetnek balesetek, csak olyasmi, ami szándékos. Ami egy akarat kiteljesedése. Remélem, érti. Egyébként… nem kell egyebet tennie, csak felidéznie a közelmúltat. Hiszen már fél évvel ezelőtt is történt hasonló a körünkben. Az sem minősült balesetnek.

Dancing Hawk rettentően örült, hogy háttal áll a reflektorfénynek. Így legalább rejtve maradt beszélgetőtársa előtt az arcára kiült meglepetés. Teljesen váratlanul érték Hiake utolsó mondatai.

– Nos, ami azt illeti…

– Megismétlem: múltkor sem baleset történt. – A lelkész szemében újabb gunyorosság lobbant. – Pedig még az FBI is kiszállt, hogy szaglásszon. Majdnem sikerült betiltani az egyházunkat, ami természetesen teljesen jogtalan lett volna. Mi nem egy aberrált, önpusztító, vagy veszélyes szekta vagyunk. Nem követtünk el semmit. Hiszen a gyilkos kívülről jött…

Dancing Hawk átkozta magát, aztán átnyergelt egy jobb ötletre. Inkább Hickendale kapitányt szidta, aki idezavarta őt és társát, Malhead őrmestert minden előzetes információ nélkül.

– Szóval kívülről… Van bármiféle alapja annak, hogy ezt mondja, atyám?

– A hitünk, hadnagy. Az elég biztos alap. Tudja, van valami, ami el akar pusztítani minket. Mert közel járunk az igazsághoz. Talán attól tart az a valami, hogy az egyesített szellemi erővel meg tudjuk akadályozni a törekvéseit. Azért támad.

Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással: a mescalero pap, a szellem embere és a hitehagyott, pima városi rendőr. Aztán az ellenséges, dacos él kihunyt; Dancing Hawk megköszönte