Mielőtt igent mondasz

By Malin Stehn

Mindjárt itt a nagy nap, Emily pedig aprólékosan megtervezte pazar esküvőjét. Mindennek tökéletesnek kell lennie. A nagy eseményt azonban beárnyékolja egy szerencsétlen múltbéli esemény: a vőlegény és Emily testvére, nyolc évvel korábban autóbalesetet szenvedett, aminek következtében a báty tolószékbe kényszerült - a két család barátságának pedig örökre vége szakadt. Az esküvői buli előrehaladtával a vendégek között egyre fokozódik a feszültség, és amikor éjféltájt a sötét kastélykertben holtan találják az egyik résztvevőt, az eltemetett sérelmek a felszínre törnek...Kiderülhet-e a teljes igazság az egykori baleset homályban maradt részleteiről? Vajon ki és milyen áldozatra kész a fiatalok boldogságáért? Malin Stehn előző kötetéhez, a Boldog új év című krimihez hasonlóan több szereplő elbeszélésén keresztül mutatja be, a múlt pillanatnyi döntései milyen súlyos következményekkel járhatnak a jelenben.Malin Stehn (1969) svéd írónő, két krimi és számos kamaszoknak szóló könyv szerzője. Évekig szabadúszó szerkesztőként dolgozott, de kikacsintott a zene felé is, Crayfisch nevű popzenekara komoly sikereket ért el a 90-es években. A Boldog új év című krimi volt az első felnőtteknek szóló regénye.

• Language: Magyar
• Publisher: Partvonal Kiadó
• Release date: Oct 26, 2023
• ISBN: 9789636090876

Book preview

cover.jpg

MALIN STEHN

MIELŐTT IGENT

MONDASZ

Fordította

Petrikovics Edit

borito.jpg

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Malin Stehn: LYCKA TILL

Copyright © Malin Stehn, 2023

Published by agreement with Ahlander Agency.

All rights reserved.

Mielőtt igent mondasz © Partvonal Könyvkiadó, 2023

Magyar fordítás © Petrikovics Edit

Minden jog fenntartva! Jelen kiadvány sem részben, sem egészben nem másolható, nem sokszorosítható, sem elektronikus, sem mechanikai eljárással. Bárminemű felhasználása csak a kiadó írásos engedélyével történhet.

Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2023

www.partvonal.hu

Felelős kiadó a Partvonal Könyvkiadó ügyvezetője

Felelős szerkesztő: Korentsy Márta

Műszaki vezető: Dubecz Adrienn

Szerkesztő: Horváth Ágnes

Korrektor: Geszti Anna

Borító: Földi Andrea

ISBN 978-963-609-087-6

Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft. www.ekonyv.hu

Lukasnak és Elvirának

TARTALOM

AZ ESKÜVŐ

NYOLC ÉVVEL KORÁBBAN

AZ ESKÜVŐ

NYOLC ÉVVEL KORÁBBAN

AZ ESKÜVŐ

NYOLC ÉVVEL KORÁBBAN

AZ ESKÜVŐ

NYOLC ÉVVEL KORÁBBAN

AZ ESKÜVŐ

HÁROM HÓNAPPAL AZ ESKÜVŐ ELŐTT

NYOLC ÉVVEL KORÁBBAN

AZ ESKÜVŐ

NYOLC ÉVVEL KORÁBBAN

HÁROM HÓNAPPAL AZ ESKÜVŐ UTÁN

A szerző megjegyzése

Köszönetnyilvánítás

PROLÓGUS

---

EMILY

A lejtő aljában fekszik. Frakkjának szárnya a háta alá gyűrődve, jobb karja természetellenes szögbe csavarodva, fél arca a harmatos fűben pihen. Egészen olyan, mintha aludna.

– Emily Brandt?

Magas, egyenruhás rendőr tart felém. Ahogy zseblámpájának sugara végigpásztázza a parkot, a fényben itt-ott zölden felvillannak a fák és a bokrok, hogy azután újra egybeolvadjanak a sötétséggel.

– Nihlzén – válaszolom. – Emily Nihlzén.

– Maga találta meg?

A rendőr fejével a lejtő irányába int. Felemelem a pillantásomat, és látom, hogy a telihold sápadt diszkógömbként függ a tengerszoros fölött. Gyönyörű, akár egy festmény. Szeretnék elmerülni a látványban, a zseblámpa erős fénye azonban visszakényszerít a valóságba. A rendőr megismétli a kérdést, mire én megrázom a fejemet.

– Szeretne leülni?

Megragadja a csuklómat, de a földbe fúrom a cipőm sarkát, a ruhám uszályát pedig a könyökhajlatomba gyűjtöm.

– Nem, minden rendben van.

– Akkor nem maga talált rá?

– A vendégeink… – emelem rá a tekintetemet. – Hogyan... Mihez kezdjünk velük?

Válasz helyett elvezet onnan.

Lassan haladunk, a kavicsos út vonalát követjük. A testem egyszerre nehéz és súlytalan, a lábam botladozik.

A mécsesek kialudtak. Az udvaron egy mentőautó és két rendőrautó parkol meglehetősen hanyagul. Nem illenek a helyszínre, nem kellene itt lenniük. A kastély teraszáról zaklatott hangok hallatszanak. Ünneplőbe öltözött nők és férfiak tolonganak az alacsony korlátnál, a sötét parkot fürkészik.

Amikor a terasz lépcsőjéhez érünk, a mormolás egyszeriben abbamarad. Az az érzésem, hogy mindenki felém fordul, és mindnyájan engem bámulnak. A könnyeimen keresztül homályosan látom, ahogy a fehér körömcipőm egyik lépcsőfokról a másikra vándorol, és hagyom, hogy a rendőr az üvegajtókhoz vezessen.

A tolongó sokaság ellenére vágni lehet a csendet.

Ám abban a pillanatban, ahogy átlépem az ebédlő küszöbét, valami megtöri a némaságot. A hang a parkból jön. Halk nyöszörgésként kezdődik, majd jajveszékelésbe csap át.

Mélységes kétségbeesés hasít keresztül az augusztusi éjszakán.

AZ ESKÜVŐ

1

---

ANNIKA

A reggeli napsütés felébresztett egy legyet, amely most kitartóan zümmög a fejem körül. Egy ideig a félálomba kapaszkodva igyekszem figyelmen kívül hagyni. Azután méregbe gurulok. Miért kell ennek a nyomorult légynek éppen itt döngicsélnie? A lakásom ugyan nem nagy, de bőven jut hely mindkettőnknek. Amikor a légy harmadszor is az orromra száll, ingerülten odacsapok, képen vágva saját magamat.

Hát eljött. A szombat, amelyet több mint hét hónapja próbálok minden erőmmel háttérbe szorítani. A szombat, amelyet egy nagy fekete kereszt jelöl a naptáramban. Félrelököm a plédet, és a kanapén tapogatózva két párna között rábukkanok a telefonomra. A megrepedt képernyő háromnegyed hatot mutat. Még két óra alvásra lett volna szükségem. Legalább. De most már beindult az agyam, kizárt, hogy újra el tudjak aludni.

A fejem visszahanyatlik a díszpárnára, a telefon kicsúszik a kezemből, és a dohányzóasztal alatti szőnyegen landol. Lehunyt szemmel, mozdulatlanul fekszem, a homlokom tompán lüktet. Miért ittam tegnap? Ha van egy nap az évben, amikor muszáj frissnek és kipihentnek lennem, akkor az a mai. Mégis, mi a fenét képzeltem?

Igazság szerint alaposan végiggondoltam az egészet. Péntek este volt, egy hosszú munkahét után. Az idegeim pattanásig feszültek, és tudtam, hogy alkohol nélkül képtelen lennék elaludni. Az eredeti tervem az volt, hogy iszom a pizzához egy pohár vörösbort, legfeljebb kettőt. Az asztalon álló doboz azonban arról árulkodik, hogy alighanem több lett belőle. Rosszul érzem magamat. Hogy a bor vagy a mai nap az oka, azt nehéz volna megmondani.

A légy az ablakhoz repül, és lenyűgöző elszántsággal veti magát az üvegtáblának. Az ujjaimon számolok. Hét órám van arra, hogy rendbe szedjem magamat, összepakoljam a holmimat a házon kívül töltendő éjszakához, és megebédeljek. Hét óra múlva a volán mögé kell ülnöm. A célhoz vezető út meglehetősen abszurdnak tűnik. Mintha egy hegyet kellene megmásznom. Vagy egy sivatagot kellene átszelnem. A nyelvem a szomjúságtól a szájpadlásomhoz tapad, de fogalmam sincs, miként tápászkodjak fel a kanapéról, hogy egy pohár vizet töltsek magamnak.

Mindenesetre ami ezután vár rám, az sokkal rosszabb lesz, mint az előkészületek. Hűséges kolléganőmmel, Pirkkóval, hosszú órákat töltöttünk azzal, hogy kifogásokat találjunk. A „már lefoglaltam egy utazást"; vagy a „meg kellett műteni a macskát"; esetleg a „gyomorrontásom van" csupán néhány a felmerült ötletek közül. De mindketten tudjuk: nincs elfogadható kifogás. És azt hiszem, valahol a lelkem legmélyén mégiscsak ott akarok lenni. Máskülönben nem fogadtam volna el a meghívást, nem igaz?

A levél az előszoba szőnyegén hevert valamikor január közepén. Szerda volt, éppen hazaértem a munka utáni bevásárlásból. Az erős széllel párosuló, dermesztően hideg skånei esőben teljesen felhúztam a kabátom cipzárját, a gyapjúsapkára rángatott kapucni zsinórját pedig olyan szorosan kötöttem meg, hogy csak az orrom és a szemüvegem látszott ki.

Az első pillanattól gyanítottam, mi állhat a küldeményben. A halvány rózsaszín boríték és az ismerős kézírás megkönnyítette a dolgomat. A lányom kézírása volt.

Valójában nem ért nagy meglepetésként. A szívem mégis heves kalapálásba kezdett, amikor megláttam az ezüstszínű, kacskaringós betűket a nyomtatott kártyán. Továbbra is nyakig becipzározott tollkabátomban leereszkedtem a komód melletti zsámolyra, mutatóujjamat a boríték füle alá dugtam, és feltéptem. A papír izzadt ujjaimhoz tapadt, a szemüveg pedig a fűtött lakásba érve bepárásodott, a szöveg elolvasása mégsem okozott gondot.

Véssétek be a naptárba!

2019. augusztus 24-én összeházasodunk.

A meghívó és további információk később érkeznek.

Emily & William

Még most is kiráz a hideg a szavaktól, és a takaró alá dugom a lábamat. Úgy tűnik, a légy feladta a kiszabadulására tett kísérleteit, egyre gyengébb a zümmögése.

Bárcsak valahol máshol lennék! Vagy még inkább: bárcsak valaki más lennék! Ennek nem így kellett volna történnie. De naiv elképzelés, hogy az ember megtervezheti az életét. Az élet egyszerűen megtörténik, és ha tervezni próbálsz, biztos lehetsz benne, hogy csalódni fogsz.

2

---

EMILY

– Szeretlek.

William megcsókolja az izzadt homlokomat, és zihálva a hátára gurul.

– Én… – zihálom. – Én is szeretlek. – Az órára pillantva végképp elakad a lélegzetem. – A fenébe is, William! Sietnünk kell! Ez nem szerepelt a tervben.

Csillogó kék szempárral találom szemben magamat.

– Csakis te tehetsz róla – nevet. – A te hibád, hogy ilyen ellenállhatatlan vagy.

Felülök, gyengéden oldalba bököm, és kikászálódom az ágyból.

– A hasadra süt a nap! – kiáltom útban a fürdőszoba felé. – Hamarosan Ibbénél kell lenned, nem?

– Nyugalom, édesem. Mindent kézben tartok.

Kisietek a fürdőszobába, beállok a zuhany alá, megnyitom a csapot, és behunyom a szememet. El sem hiszem, hogy végre eljött a nap, amelyet olyan régóta vártam. Az egész folyamat úgy rögzül a fejemben, mintha egy film volna. Pontosan tudom, hogyan lesz megvágva, milyen zene szól majd a háttérben, és milyen lesz az utolsó képkocka. A fényképek is ott sorakoznak a retinámon, mentálisan a Szerelmünk címet viselő emlékalbumba rendezve. Vagy legyen bármi is a neve.

– Minden rendben?

Összerezzenek William hangjától. Bedugja a fejét a zuhanyfülkébe, én pedig felkapom a zuhanyfejet, és felé irányítom a vízsugarat. Épphogy sikerül elhúzódnia előle.

– Sajnálom – nevet a matt üvegfal másik oldalán. – Nem tudtam kihagyni.

Miközben a lábamat borotválom, fejben végigveszem a teendőim listáját. Már egészen rövid – a legtöbb pontot kihúztam.

Az elmúlt évben gyakorlatilag az összes szabad időm azzal telt, hogy árajánlatokat kértem különböző helyszínekről, háromfogásos menüket kóstoltam, és a tökéletes ruhát kerestem. Virágokat választottam, zenészeket és fotóst fogadtam fel, meghívókat, ültetőkártyákat és énekesfüzeteket rendeltem. Kétségtelenül hasznomra volt, hogy egy reklámügynökségnél dolgozom. Koordinátorként nem magam tervezek, hanem a kollégáim segítenek valamennyi nyomtatott anyaghoz kiválasztani a megfelelő minőségű papírt, valamint a színeket és a betűtípusokat..

Mivel William a munkája miatt nem igazán tudta kivenni a részét az előkészületekből, egy ponton felvetette, hogy szerződtessünk profi partiszervezőt. Alapos mérlegelés után visszautasítottam a javaslatot. Nem akartam, hogy egy kívülálló tervezze meg a mi nagy napunkat. Teljesen véletlenül bukkantam rá az Örenäs-kastélyra. Az edzőteremben az egyik lány mutatott róla egy Instagram-posztot, és amikor megnéztem a honlapot, azonnal éreztem, hogy ez a megfelelő hely számunkra. Nemcsak romantikus és fényűző, de a mérete is éppen megfelelő.

William felkérést kapott a Hänt i Veckantól. Helyesebben: fizetni fognak azért, hogy kizárólag ők tudósíthassanak az esküvőnkről. Kissé olcsónak tűnik eladni magunkat egy pletykalapnak. Másfelől viszont jó, hogy korlátozott számú újságíró lesz jelen.

Váltjuk egymást a zuhany alatt, fürdőköpenybe bújok, visszamegyek a konyhába, és összepakolok a sebtében félbeszakított reggelink után. A szám mosolyra húzódik, amikor eszembe jut, hogyan kergetett William egészen a hálószobáig. Senki sem képes annyira kibillenteni az egyensúlyomból, mint ő. És úgy tűnik, az érzések kölcsönösek. Öt év elteltével is nehezen tudjuk kordában tartani a kezünket, amikor egymás közelében vagyunk. Szeretem, szeretem, szeretem őt! Ő életem nagy szerelme, és sohasem fogom elengedni.

– Akkor indulok.

William felöltözött, és az utazótáskáját a lépcső mellé tette. A hosszú öltönyzsák a korláton lóg.

– Ez igazán gyors volt. – Odalépek hozzá, fejemet a mellkasához támasztom. – Ideges vagy?

– Egy cseppet sem. – Puszit nyom a fejem búbjára. – Hiszen mindenre gondoltál.

Hátralépek.

– Így van. Valójában csak egy apróság van, ami aggodalomra adhat okot…

– Mégpedig? – Az arca őszinte érdeklődést tükröz.

– Anya.

– Ugyan! – William a lépcsőhöz megy, és megragadja a táska bőrborítású fogantyúját. – Ne aggódj! Minden rendben lesz. Hiszen nem szokta nyilvánosan lejáratni magát, nem igaz?

– Legalábbis jó ideje nem tette. – Megrázom a fejemet, leginkább azért, hogy megszabaduljak a kényelmetlen érzéstől, ami sehogyan sem akar elmúlni. – De igazad van, abbahagyom az aggódást.

– Üdvözlöm Cissit és Amandát! – William puszit lehel a levegőbe, majd leveszi az öltönyzsákot a korlátról. – Máris hiányzol.

A lépcső acélszerkezete nyikorog a lába alatt, majd kisvártatva hallom, ahogy a bejárati ajtó becsapódik. Szorosabbra húzom magamon a fürdőköpenyt, és a panorámaablakhoz megyek integetni. Még éppen látom, ahogy William felemeli a kezét, majd eltűnik a szemem elől. A tenger szikrázik, a horizonton kirajzolódik az Öresund híd sziluettje. A Bar Italia sarkán egy jókora fejhallgatót viselő kocogó bukkan fel, a Titanic víz fölé benyúló csúcsánál egy csapat turista fényképezkedik. A nap pedig süt, pontosan úgy, ahogyan megálmodtam.

Ellépek az ablaktól, megkeresem a mobiltelefonomat, és feloldom a képernyőzárat. Augusztus huszonnegyedike. A mi napunk. Semminek sem szabad elrontania – semmi sem ronthatja el.

Sem Erik. Sem anya.

Megremeg a gyomrom. A bátyám ritkán balhézik, anyában azonban nem igazán lehet megbízni. Jól tettem, hogy meghívtam?

Annika Brandt olyan, akár az időjárás, a legapróbb részletekig megtervezett esküvőm azon kevés eleme és jelensége közé tartozik, amelyeket nem tudok befolyásolni. Tudom, mit gondol Williamról. Aki ismeri, vagy valaha ismerte a családunkat, pontosan tudja, hogyan vélekedik anya a vőlegényemről. Sosem csinált titkot belőle. Épp ellenkezőleg. Mindenkinek szétkürtölte a véleményét, aki hajlandó volt meghallgatni.

Amikor William és én egy pár lettünk, azt hittem, megenyhül, és elkezdi őt olyannak látni, amilyen ma. Megbékélésben reménykedtem. Hinni akartam, hogy ez új kezdet lehet számomra és anya számára, anya és William, valamint a családjaink számára is. Ám sem az eljegyzés, sem az esküvői tervek nem hozták meg a kívánt hatást, minden újabb lépés csak még inkább eltávolított bennünket egymástól. Anya úgy viselkedik, mint egy kisgyerek, alig beszél velem, amióta elmeséltük neki, hogy összeházasodunk.

Apa megígérte, hogy majd szemmel tartja őt, egy kicsit sajnálom is emiatt. Élveznie kellene az estét, ehelyett a félalkoholista exnejét kénytelen felügyelni. De bizonyos felelősséget érzek William iránt. Mindazok után, amit anya mondott és tett, eszemben sincs kockáztatni. Nem szabad elfelejtenünk, hogy William mára közszereplő. Az emberek irigykednek a sikereire, az irigy emberek pedig hajlamosak folyton hibát keresni a másikban.

Borzasztóan kínos lenne, ha anya berúgna a vendégeink és a meghívott újságírók előtt. Ugyanakkor miféle lánygyermek lennék, ha nem hívnám meg a saját anyámat életem legfontosabb napjára?

3

---

ERIK

– Mit csináltál a frakkal? – Nike léptei közelednek, én pedig elengedem a fekete anyagot, és gyorsan becipzározom a zsákot. – Nem gondoltad meg magad? – Ugyanazzal a lélegzetvétellel folytatja: – Ne vágj ilyen megkönnyebbült arcot! Úgy értettem, hogy most akarsz-e átöltözni vagy később.

Egy másodpercig tényleg azt hittem, hogy az esküvőre gondol.

– Tudom. És nem gondoltam meg magam. Majd átöltözöm, ha odaértünk.

Átveszi tőlem a ruhazsákot, visszaindul az előszobába, de félúton megáll, és visszafordul.

– Hogy érzed magad?

Összeszorul a torkom.

– Jól vagyok. – Nyelek egyet. – Miért?

– Kicsit visszafogottnak tűnsz.

– Ugyan. – Mosolyogni próbálok, de valószínűleg nem sikerül túl jól.

Nike viszonozza a mosolyomat.

– Csak nem bérelte ki az egész helyet – mondja. – Az Örenäsban konferenciákat rendeznek, és wellnessrészlege is van. Nekem úgy tűnt, hogy több különböző épületből áll.

– Nem számít – motyogom. – Kastély, kötelező a frakk és… Csak annyira idegesítő. Kit akar lenyűgözni?

– Gondolom, a vendégeit – vonja meg a vállát Nike. – Vagy, ha már itt tartunk, az egész világot. Százezer követője van az Instán, nem igaz? És nyilván nem egyedül döntött róla. Nyilván a húgod keze is benne volt.

Felsóhajtok, és kibámulok az ablakon. Még egy hónap van az őszig, a nyári szárazság miatt azonban már most sárguló levelek tarkítják a legközelebb álló fákat. Jó úgy a központban élni, hogy szinte körülvesz minket az erdő. Sohasem bántam meg, hogy itt tanultam tovább, Göteborg számtalan előnnyel kényeztet. A diáktársaimmal ellentétben én kihagytam a kollégiumot és a közös albérletet, és azonnal vásároltam egy lakást. Az ingatlanügynökön látszott, hogy nem a húszas éveikben járó diákok teszik ki a szokásos ügyfélkörét. De legalább a pénz nem jelentett problémát.

Visszafordulok Nikéhez.

– Holnap a reggeli után amint tudunk, lelépünk. Egy perccel sem akarok tovább maradni a szükségesnél.

– Fel a fejjel, Erik! Tekintsd úgy, mint egy minivakációt. – Tudja, hogy tiltakozni fogok, ezért felemeli a kezét, hogy elhallgattasson. – Finom étel, bor és szállodai reggeli anélkül, hogy egy koronádba kerülne. Ez azért nem olyan rossz.

A vacsora és egy éjszaka az Örenäs-kastélyban tényleg elég vonzó program. Mindaddig, amíg nem kell egy csomó emberrel találkoznom, akik azokra a dolgokra emlékeztetnek, amelyeket el akartam felejteni. Hónapokon keresztül ragaszkodtam az elhatározásomhoz, hogy nem megyek el az esküvőre, Nike azonban megakadályozta, hogy indulatból reagáljak. Apához hasonlóan ő is megpróbált rábírni, hogy a húgom szemszögéből nézzem a dolgokat.

– Emily azt szeretné, hogy ott legyél. Különben nem hívott volna meg.

Az utolsó pillanatban üzenetet küldtem a meghívókártyán szereplő címre, hogy elfogadom a meghívást. Azt hazudtam, hogy az egyik személyi segítőmet, azaz Nikét is magammal kell vinnem. A válasz szinte azonnal megérkezett. Természetesen velem tarthat egy segítő. Emily megígérte, hogy két egymás mellett lévő szobát foglal le nekünk. Megkérdezte, nem gond-e, ha a kastély helyett a melléképületben helyeznek el bennünket. Természetesen a földszinten.

Azt válaszoltam, hogy teljesen rendben van. Valójában azonban egyáltalán nincs rendben. Ami most történik, az teljességgel abszurd. Már-már felfoghatatlan. Az, hogy a húgom és William összeházasodnak, minden kétséget kizáróan az univerzum bosszúja. Vagy talán csak annak a bizonyítéka, hogy Murphy törvénye igenis létezik.

William Nihlzén az általános iskolai osztálytársam és egykori csapattársam. Napjainkban a WibNet, egy úgynevezett tech cég alapítója és vezérigazgatója. Nagyon menőnek hangzik, de a valóságban csak esélyeket számolnak ki, és különböző fogadási oldalakra töltik fel őket.

Ígéretes jövőt jósoltak neki labdarúgóként, de felhagyott a focival, és informatikát kezdett tanulni a Lundi Egyetemen. Egy cseppet sem meglepő módon a tanulmányait is felfüggesztette közvetlenül a diploma megszerzése előtt. Az már sokkal inkább meglepő, hogy az általa alapított vállalat ilyen elképesztő sikereket ért el.

A leendő sógorom olyan fiatal vállalkozók bálványa lett, akik a technológiai ágazatban szeretnének karriert építeni. Keresett előadó, és gyakran felbukkan a tévében is. Többnyire a saját sikertörténetét meséli el, az egyetemi évei alatt tett első próbálkozásaitól a küszöbönálló részvénykibocsátásig. Általában nagy ügyet csinál abból, hogy egyedül jutott fel a csúcsra, és mindig kiemeli, milyen nehéz volt a kezdet. Folyton olyan közhelyekkel dobálózik, mint a „higgy magadban és „ha akarod, meg tudod csinálni.

Ez pedig rettenetesen irritál. William Nihlzén számára ugyanis egyáltalán nem volt nehéz a kezdet. A szó szoros értelmében nem. Oké, az érettségi utáni év talán nem volt olyan vidám, de Krister papa mindig is ott volt a háttérben, és sokat segített a fiacskájának az elindulásban. Krister hárommillió koronáért vásárolt Williamnak diáklakást Lund központjában, majd a vállalkozás teljes indulási időszakában folyamatosan anyagi támogatást nyújtott a fiának.

A legtöbben azt is elfelejtik, hogy valójában William üzlettársa, Ibbe az agy az egész mögött. William nem több, mint a cég vezérigazgatója és arca. Ez azonban az egyre növekvő rajongótábor számára láthatóan nem sokat számít. William Nihlzénnek rendkívül megnyerő a stílusa. Megvan benne a kellő kurázsi, és világszerte képes rábírni a szerencsejáték-társaságokat, hogy hihetetlenül nagy összegeket fizessenek a WibNet fogadási platformjáért.

Nem is tudom, hányszor készültem már felhívni, hogy elmondjak neki mindent. Nem azért, hogy rosszul érezze magát, már nem. Inkább azért, hogy megosszam vele a terhet.

4

---

MATS

– Hogy haladsz, szívem?

Isobel bukkan fel mögöttem. Kezét a vállamra teszi, és finoman masszírozni kezd.

– Jól. – Megfordítom a telefirkált papírlapot. – De azt hiszem, jobb lesz, ha letisztázom ezt a vackot, mert alig tudom elolvasni.

Előrehajol, és egy puszit nyom az arcomra.

– Oké. – Elenged. – De húzz bele. Nem érünk rá egész nap.

Letépek egy új lapot a tömbről, és írni kezdek, de már az első sornál elakadok. A szöveg tele van áthúzásokkal és ide-oda nyilazásokkal. Izzadok, kinyitom az asztalon heverő snüsszösdobozt, majd a felső ajkam és az ínyem közé dugok egy dohánnyal töltött kis tasakot. Mégis, mi a fene van velem? Miért halogattam ezt az utolsó pillanatig?

Valamikor szerettem beszédet tartani. Régebben improvizáltam, és gyakran kifejezetten jól sikerült. De ez már hosszú évekkel ezelőtt volt. Ráadásul a mai esemény egészen különleges, így többször is végig kell gondolnom, mit akarok mondani. Amikor a menyasszony apja tart beszédet, szó sem lehet hibázásról. Érzelmesnek kell lennie, de nem túl szentimentálisnak, viccesnek, de nem otrombának. Emily egy pillanatig sem érezheti magát kellemetlenül a barátai körében.

Ha teljesen őszinte akarok lenni, jobban örültem volna, ha az esküvő kevésbé nagyszabású. Sosem éreztem jól magam a túlságosan fényűző rendezvényeken, és alig várom a következő hétvégét, amikor már túl leszünk az egész felhajtáson. Kevés dolog van, ami felülmúlna egy átlagos szombatot. Néhány óra munka, esetleg egy kis kertészkedés, azután egy sör a tévé előtt.

Amikor Emily elmesélte, hogy William Nihlzénnel jár, egy röpke románcban reménykedtem, és azzal nyugtattam magam, hogy hamarosan vége lesz. Olyan fiatalok voltak akkoriban, valószínűtlennek tűnt, hogy néhány hónapnál tovább együtt maradnak majd. Még mindig fiatalok, a szerelem azonban kitartott, én pedig semmit sem tudtam tenni ellene. Hogyan akadályozhatnám meg a lányomat abban, hogy hozzámenjen a sráchoz, akit szeret, amikor a szóban forgó fiú is szereti őt?

Nyilvánvalóan soha nem tudjuk majd elvágni a köztünk és a Nihlzén család között fennálló köteléket. A magam részéről már megbékéltem a gondolattal, Emily édesanyja azonban még nem tette túl magát rajta. Annika teljességgel hajthatatlan ebben a tekintetben.

– Mit csinálsz, Mats? Alszol?

Isobel kérdései kizökkentenek a gondolataimból. Összehajtom a papírt, és leveszem az olvasószemüvegemet.

– Mit szeretnél, mit tegyek?

Elmosolyodik, és megbök a kezében tartott vállfával.

– Kezdhetnéd azzal, hogy bepakolsz a kocsiba.

Kiviszem a táskákat. Visszamegyek a frakkért, és hallom, ahogy Isobel egy dalt dúdol, amely a rádióban szól. A házban sült szalonna illata terjeng, úgy döntöttünk, hogy indulás előtt egyszerű ebédet fogyasztunk. Bekukucskálok a konyhába, és látom, ahogy a párom apró tánclépéseket tesz a tűzhely előtt. A blúza szinte eltakarja a rövid szárú leggingset, hosszú, fekete haját virágos kendő alá bújtatta, valószínűleg azért, hogy ne vegye át az ételszagot.

– Gondolom, estefelé még lejtenünk kell egy táncot a kristálycsillárok alatt. – Magam elé emelem az öltönyzsákot. – Nem mindennap hivatalos az ember egy kastélyban megrendezett esküvőre.

– Ne felejtsd el a nászajándékot! – pillant fel Isobel a serpenyőről. – A hálószobai szekrényben van.

Visszamegyek a kocsihoz, a zsákot az utasülés fejtámlájára akasztom, és ellenőrzöm, hogy a frakk valóban a helyén van-e. Az ing és a nadrág az ágyra van készítve – amíg meg nem ebédelünk, nincs értelme felöltözni. Amikor meghallom, hogy a szomszéd ajtaja becsapódik a sövény túloldalán, felszaladok a lépcsőn. Most nincs időm Tommy újabb monológjára.

Az ifjú házasoknak szánt meglepetés valóban a szekrényben van, egy halom kötött pulóver tetején fekszik impozáns díszcsomagolásban. A megfelelő ajándék kiválasztása kemény dió volt. Mit ajándékozzon az ember egy fiatal párnak, akiknek már mindenük megvan, ráadásul fürdenek a pénzben? Többórányi osztás-szorzás és némi civakodás után úgy döntöttünk, hogy egy családi ereklyével ajándékozzuk meg őket. Egy gyönyörű, intarziával díszített antik fadobozzal, amely Isobel kolumbiai családjától származik. Emily gyakran babrálja, amikor itt van nálunk.

Hogy a volt feleségem mit szándékozik adni az ifjú párnak, arról fogalmam sincs. Annika és én végeztünk egymással, csak rendkívüli vészhelyzetben keressük a másikat.

A mobiltelefonom az éjjeliszekrényen fekszik. Leteszem a csomagot, és megnézem, hívott-e valaki. Hálás vagyok, amiért Erik nem jelentkezett, ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy jól van.

Abban a pillanatban, ahogy a telefont a zsebembe csúsztatom, üzenetem érkezik, így újra előhalászom a készüléket. Remélhetőleg nem a kutyapanzióból küldték. A Zorrót és Zitát fogadó nő olyannak tűnt, mint aki a legkisebb apróság miatt is azonnal jelentkezik. Olyannak, aki egy bent rekedt szellentés miatt is képes azt követelni, hogy menjünk értük.

De nem a kutyapanziós nő írt. Ahogy a feladóra pillatok, kellemetlen érzés fut végig a testemen.

NYOLC ÉVVEL

KORÁBBAN

5

---

ERIK

– Erik! – William magasba emeli a karját. – Itt vagyunk!

A teraszon áll Hampusszal, Ibbével és Robinnal. Mind a négyen öltönynadrágot és fehér inget viselnek, a kezükben egy-egy sörösdobozt szorongatnak. Felnőttnek tűnnek. Felnőttek vagyunk, tavaly töltöttük be a tizennyolcat. De csak most kezdődik igazán. Mármint a felnőttélet.

A diáksapkától viszket a fejem, hátratolom a tarkómra, de a legszívesebben levenném. Hampus érettségizett utolsóként, mi, többiek, már kedden végeztünk, a hét többi részében pedig legalább két érettségi buli volt éjszakánként. A gyep imbolyog a talpam alatt. Lehet, hogy pihennem kellene, holnap meccsem lesz, muszáj jó formában lennem. Másrészt viszont az életben csak egyszer van érettségihét, és mikor bulizzon az ember, ha nem akkor? Az is böki a csőrömet, hogy Williamot és Ibbét behívták vasárnapra az A-válogatottba. Miért áldozzak fel egy bulizós estét egy szimpla utánpótlás-mérkőzésért?

Felmegyek a teraszra, félretolok egy nyaláb kék és sárga lufit, amelyek arcmagasságban lógnak. A barátaim éppen arról vitatkoznak, hogy melyik klubba menjünk ma este.

– Legyen az Étage – mondja Robin. – A Privé melegeknek és nyakkendős nyomiknak való.

Egyhangú röhögés tör ki.

– Erre meg ráültél?

Megpöckölöm William koszos diáksapkájának sildjét, mire az felrepül,