Az élményelemekre ráülni tilos!

By Nyers Gyula

Életszagú párpercesek – talán ez a legmegfelelőbb műfaji besorolása ezeknek az írásoknak, amelyek a köztünk és bennünk élő, hol tragikus, hol komikus, hol pedig viccesen morbid (anti)hősökről szólnak, akik napi szinten vívják lankadatlan harcukat saját démonaikkal.
Rólam szól, meg rólad. Apádról, a munkatársadról, a szomszédodról, ismerősöd nagynénjéről. Rólunk, akik ugyan merünk álmodni és tervezni, de a kivitelezés valahogy mindig gellert kap, és a végkimenetel annyira más lesz, mint ahogy azt elképzeltük.
A tragédiát vidámság oldja, a nevetés pedig akkor erős, ha van az alján egy kis szomorúság. A különösség, a fenségesség, a bizarr – és az összes esztétikai kategória – mind benne vannak az élet apró dolgaiban. Ezek az érzések jelennek meg a szerző írásaiban és kínálnak azonosulási alapot az olvasónak.
Az egyes történetek sem időben, sem térben, sem pedig témájukban nem kapcsolódnak szorosan egymáshoz. Ami vörös fonalként mégis összeköti őket, az a ’kisember nagy gondja’ tematika: szürke senkik mini sorstragédiái ezek, amelyek csak akkor láthatók, ha egész közel hajolunk hozzájuk.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Oct 4, 2023
• ISBN: 9786156555724

Book preview

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Szűcs Anna Emília

Szöveggondozó: Kütsön Nikolett

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

© Nyers Gyula, 2022

© Napkút Kiadó, 2023

ISBN 978 615 6555 72 4

Subi

Ilyen ele­gáns­nak még ta­lán so­sem lát­ták őt. Ol­dal­ra fé­sült haj, öl­töny, nyak­kendő, az évek óta meg­szo­kott bo­ros­ta he­lyén fris­sen bo­rot­vált áll. Rá is cso­dál­ko­zik min­den­ki, aki lát­ja.

Volt per­sze ren­des neve is, de a fa­lu­ban min­den­ki csak így hív­ta. Volt a kis Subi meg a nagy. A ki­csi volt az öccse, ő volt a nagy. Majd’ két mé­ter ma­gas, szál­fa ter­met. Spor­to­ló volt, a fa­lu­ban ez azt je­len­tet­te: fo­ci­zott. A he­lyi fo­ci­csa­pat osz­lo­pos tag­ja, ál­ta­lá­ban csa­tár, n•éha ka­pus, de leg­in­kább min­de­nes. Aki ki­jár meccs­re, tud­ja, hogy megy ez fa­lu­he­lyen: ott min­den já­té­kos uni­ver­zá­lis, de arra is volt már pél­da, hogy csak tí­zen lép­tek pá­lyá­ra, mert csak annyi em­bert si­ke­rült össze­szed­ni. Subi is gyak­ran ki­ma­ra­do­zott.

De ami­kor ját­szott, ment elő­re, ment se­ré­nyen. Mint a bul­dó­zer. Bi­ka­nya­kát elő­re­vet­ve vit­te a lab­dát, gön­dör bun­desz-haja a la­poc­ká­ját ver­te. Szin­te már rög­bi volt az, nem is fut­ball! Az el­len­fél já­té­ko­sai csak le­pat­tan­ni tud­tak róla. Haj­long­tak jobb­ra-bal­ra, a kö­zön­ség a ne­vét skan­dál­ta: „Su-bi, Su-bi".

A 10-es mezt vi­sel­te, mint a leg­na­gyob­bak, Pus­kás, Pelé, Ma­ra­do­na, de nem va­gyok ben­ne biz­tos, hogy ez a faj­ta szám­misz­ti­ka tu­da­tos dön­tés ered­mé­nye lett vol­na. Volt nála ügye­sebb, gyor­sabb, tak­ti­ká­sabb a csa­pat­ban, még­is, a meccs­re ki­vitt gye­re­kek az ő ne­vét ta­nul­ták meg első­ként: nem­csak mert rö­vid volt, ha­nem mert azt hal­lot­ták leg­több­ször. Subi egy je­len­ség volt: ösz­tö­nös, sza­bad­szá­jú, ag­resszív, egy iga­zi tesz­tosz­te­ron­bom­ba.

A keze is gyak­ran el­járt. A kö­zön­ség imád­ta, ami­kor a szom­széd fa­lu­ban a meccs vé­gén meg­ker­get­te az el­le­nük fújó já­ték­ve­zetőt, és meg­csap­ko­dott egy-két el­len­fe­let! Egek­be ma­gasz­tal­ták, a ha­za­úton a vál­lát ve­re­get­ték, este fi­zet­ték az ita­lát. Va­la­ki min­dig fi­ze­tett he­lyet­te.

De az a bi­zo­nyos, fé­nyes kö­vek­kel ki­ra­kott út is itt kez­dett el lej­te­ni.

Ami­kor Irci ősszel sö­tét nap­szem­üveg­ben jár­kált he­te­kig, a gye­re­ke­ket meg a szom­szé­dok­nak kel­lett ki­me­ne­kí­te­ni a ház­ból a ga­rá­zson át, Subi fö­lött el­kezd­tek gyü­le­kez­ni a vi­har­felhők. És ahogy az évek tel­tek, a felhők gyűl­tek, a ra­jon­gók fogy­tak. A meccsek is, és a pénz is. Fé­lig fel­hú­zott há­zá­nak fa­lai ek­kor­ra már évek óta az eget kém­lel­ték, fe­dél nél­kül.

Edzé­sek­re sem járt már ki, hét­vé­ge­ken a pin­ce­sor­ra an­nál in­kább. Min­dig akadt egy han­gos bor­ház, ben­ne né­hány ha­sonszőrű sors­társ, akik csak a szép­re em­lé­kez­tek, és akik püf­fedt szem­hé­juk alól még fel-fel­néz­tek rá, ho­má­lyo­san em­lé­kez­ve a de­lí­ri­um kö­dé­be vesző múlt tal­mi dicső­sé­gé­re.

Nem­ré­gi­ben mint­ha újra ma­gá­ra ta­lált vol­na. Bár az any­já­tól nem köl­tö­zött vissza, újra lát­ták őket Ir­ci­vel, bol­dog­nak tűn­tek. Őszin­tén hit­ték, hogy a har­ma­dik el­vo­nó vé­gén egy új em­ber jött haza. Hosszú­hét­vé­géz­ni is együtt men­tek. Vissza már egye­dül jött. Első útja a presszó­ba ve­ze­tett.

És most íme, ez is ő!

Fé­nyes fe­ke­te cipő­ben, fe­hér ing­ben, kis­sé túl­mé­re­tes za­kó­ban, de vi­rág­gal a ke­zé­ben, tőle szo­kat­lan mó­don tü­rel­me­sen vá­ra­ko­zik. Az utol­só idő­ben tény­leg be­le­hú­zott, és min­den tőle tel­hetőt meg­tett, hogy ide el­jus­son. Vá­gyott rá, hogy újra róla be­szél­je­nek, ma­gasz­tal­ják, töm­jé­nez­zék úgy, mint rég.

És ma­gasz­tal­ják és töm­jé­ne­zik. Vé­gül fe­dél is ke­rül a feje fölé, igaz, csak fá­ból. Nem így ter­vez­te. Pár nap múl­va lett vol­na negy­ven­hat éves.

A hely szelleme

Ma is túl ko­rán éb­redt, még öt óra sem volt. Pró­bált vissza­alud­ni, de nem tu­dott. Fel­kelt hát. Néz ki az ab­la­kon, alat­ta a Váci út jól meg­vi­lá­gí­tott négy sáv­ja. A kör­nyék ki­halt ezen a ko­rai órán, alig lát moz­gást. A kö­zel­ben futó met­ró zú­gá­sa a haj­na­li csend­ben még ide, a ne­gye­dik­re is fel­hal­lat­szik.

Csak áll az ab­lak­nál, és fi­gyel. Az út túl­ol­da­lán egy kis­te­her­au­tó fé­kez, majd egy alak ug­rik fá­zó­san az emelő­ko­sár­ba. Le­vegő­be emel­ke­dik, fény­dí­sze­ket rög­zít a vil­lany­osz­lop­ra. Lát­ja, amint a mun­kás La­o­koón­ként küzd az ir­dat­lan ká­bel­kö­teg­gel, de hogy mit ki­ált oda a tár­sa­i­nak, ab­ból nem hall sem­mit.

„Az idén va­jon meg­hív­nak?" – ez jár a fe­jé­ben, mi­köz­ben a bőrt rág­ja a hü­velyk­uj­ján. A ki­seb­bik­nek már vett va­la­mit, neki könnyű örö­met okoz­ni, min­den ap­ró­ság­nak tud örül­ni. A má­sik finnyás, neki idén sem tud­ja, mit ve­gyen. He­tek vagy in­kább hó­na­pok óta sem­mi hír róla. Biz­tos megint egy új ba­rát. Ta­valy­előtt is így kezdő­dött, az­tán zo­kog­va hív­ta az any­ja, hogy baj van, és men­ni kel­lett érte Ham­bur­gig. Most nem tud­na men­ni, nincs mi­vel. Ta­lán ha len­ne egy fia, vele biz­tos más len­ne min­den. Egy fiú ilyet nem csi­nál.

Alig lát­ha­tó­an a fe­jét ráz­za. Metsző­fo­ga­i­val egy vé­kony bőr­csí­kot ha­sít vé­gig a kö­röm­ágy men­tén. Fel­szisszen. Még min­dig ki­fe­lé bá­mul, bár a mun­ká­sok már rég el­men­tek. Ha te­het­né, leg­szí­ve­seb­ben át­pör­get­né ezt a né­hány he­tet.

„Ha­lad­junk!" – mon­da­ná, de csak egy só­haj­ra fut­ja.

Mire idá­ig jut gon­do­lat­ban, min­den álom ki­megy a sze­méből. El­jön az ab­lak­ból, és kör­be­sé­tál a he­lyi­ség­ben. A szem­köz­ti ra­di­á­tor­ra te­rít­ve szá­rad egy tri­kó. Ami­óta Sza­bi meg­eresz­tet­te azt a fél­re­ért­he­tet­len aro­ma­te­rá­pi­ás po­ént, kí­no­san ügyel a pó­ló­ja tisz­ta­sá­gá­ra. De ki­nyúlt nya­ka, boly­ho­so­dó anya­ga már nem so­ká­ig bír­ja a gyűrő­dést.

A vé­cén ülve majd­nem vissza­al­szik, de az­tán még­sem. A kony­há­ba megy. Vil­lanyt nem gyújt, elég fény szűrő­dik be kintről: ki­nyit­ja a szek­rény­aj­tót, és hosszan vá­lo­gat a bög­rék kö­zött.

„Mint­ha nem len­ne mind­egy…" – mor­mol­ja, és ki­ve­szi a leg­elsőt. Be­nyom­ja a ká­vég­ép gomb­ját, és fi­gye­li, mi­kor csap­ja meg az or­rát a kávé il­la­ta. Meggyőző­dé­se, hogy sö­tét­ben gyor­sab­ban ter­jed­nek az il­la­tok. Meg a sza­gok is. Rés­nyi­re ki­nyit­ja a kony­ha­ab­la­kot, in­nen egy mel­lék­ut­cá­ra lát­ni. Rá­gyújt. Ami­óta nem sze­di a Xa­na­xot, sok­kal töb­bet do­hány­zik. Egy slukk cigi, egy korty kávé. Ez már szin­te ri­tu­á­lé mos­ta­ná­ban nála. Na­gyo­kat kor­tyol a híg lötty­ből, majd a szá­já­val csü­csö­rít­ve a füs­töt gon­do­san ki­fúj­ja a ré­sen.

„Mennyi­re más itt min­den, ami­kor so­kan van­nak ide­bent, és vi­dá­man csa­csog min­den­ki."

Megint el­dü­bö­rög alat­ta egy sze­rel­vény. A re­zo­nan­cia olyan erős, hogy kon­cent­ri­kus kö­rök je­len­nek meg a kávé fel­szí­nén. Mint­ha a met­ró az alsó szom­széd­ja len­ne, és egy­re kö­ze­lebb akar­na ke­rül­ni hoz­zá.

Be­néz a hűtő­be. Hi­deg fény csap az ar­cá­ba, hosszú ár­nyé­kot te­rít­ve a fal­ra. Oda­bent műa­nyag do­bo­zok so­ka­sá­ga. Ki­húz egyet, egy fur­csa ová­lis for­má­jút. Meg­pró­bál­ja fel­nyit­ni, de el­tart egy da­ra­big, amíg a csa­tos fe­dél meg­ad­ja ma­gát. A meg­mik­ró­zott spa­get­tit ka­nál­lal hab­zsol­ja, szin­te rá­gás nél­kül. Né­hány ka­nál­lal eszik egy régről itt­ma­radt gyü­mölcs­jog­hurt­ból is, majd tej­jel öb­lí­ti le a ko­rai reg­ge­lit. Már vi­lá­go­so­dik.

Még egy gyors zu­hany mun­ka előtt. A zu­bo­gó víz pá­rá­ja el­ho­má­lyo­sít­ja a tük­röt, a gőz­ből jut a szom­széd he­lyi­ség­be is. „Ez a vi­lág leg­jobb dol­ga!" – ezt min­dig meg­ál­la­pít­ja. Le­tör­li a tük­röt, tö­röl­köző­jét a de­re­ká­ra te­ke­ri. Me­zít­láb ki­sé­tál, ke­zé­ben fésű – mi­köz­ben rit­ku­ló ned­ves ha­ját hát­ra­si­mít­ja vele, a szom­széd he­lyi­ség­ből mint­ha lé­pé­sek ne­szét hal­la­ná.

Ijed­ten a fal­hoz hú­zó­dik. Fü­lel. Pró­bál­ja meg­les­ni, ki le­het az, de nem lát sen­kit, bár­mennyi­re is nyúj­to­gat­ja a nya­kát. Za­va­ro­dot­tan néz jobb­ra-bal­ra. A szé­ken ha­gyott ru­hái még jó né­hány mé­ter­re van­nak tőle, odá­ig kéne el­jut­nia. Eb­ben a pil­la­nat­ban csi­lin­gel­ve ki­nyí­lik mel­let­te a lift­aj­tó.

Kap­cso­ló kat­tan, a ne­on­lám­pák gling-glang hang­ju­kon sor­ban fel­gyul­lad­nak, éles fé­nyük fu­tótűz­ként jár­ja be az iro­da­he­lyi­ség min­den zu­gát.

Ott áll­nak egy­más­sal szem­ben: Zsó­fi ka­bát­ban, sál­ban, sap­ká­ban, ő meg egy szál tö­röl­köző­ben, gő­zölgő, vi­zes haj­jal.

– Jó reg­gelt, Zsó­fi! Ilyen ko­rán!? Ne ha­ra­gudj, nem akar­ta­lak meg­ijesz­te­ni, csak egy pil­la­nat, és már itt sem va­gyok – da­dog­ja haj­long­va, még min­dig hu­nyo­rog­va az erős fény­ben, mi­alatt egy kéz­zel pró­bál­ja fel­nya­lá­bol­ni a ru­há­it.

– Csak nyu­god­tan, Zoli, jó reg­gelt! Aha, ma ki­csit ko­ráb­ban, Pet­rá­val el­vál­lal­tuk a fa­dí­szí­tést. Lá­tom, már ő is itt van.

Míg Zoli el­tű­nik a mos­dó­ban, ke­zé­ben a ru­há­i­val, Zsó­fi le­cuc­col. A ke­rek arcú, ala­csony lány a szé­ke tám­lá­já­ra he­lye­zi a ka­bát­ját, a tás­ká­ját az ab­lak­pár­kány­ra. A ra­di­á­to­ron meg­pil­lant egy sár­ga pó­lót. Le­ve­szi, vál­la­i­nál gon­do­san össze­il­lesz­ti, fél­be hajt­ja, és el­sé­tál vele Zoli asz­ta­lá­hoz. A fér­fi szé­ke mel­lett, a pa­ra­ván ta­ka­rá­sá­ban meg­pil­lant két nagy, be­cip­zá­ro­zott vá­szon­tás­kát. Min­dent ért. Az egyi­ken ott­hagy­ja a tri­kót. Vissza­megy a lift­hez, és le­kap­csol­ja a lám­pá­kat, csak a sa­ját asz­ta­la fö­löt­tit hagy­ja égve.

Pár perc múl­va Zoli is vissza­ér a he­lyé­re. Zsó­fit ke­re­si a te­kin­te­té­vel, de