Levelek nélkül

By Krusovszky Dénes

Egy kelet-magyarországi kisvárosban egyszer csak ledobják a fák tavaszi leveleiket. Mi történhetett: természeti katasztrófa vagy emberi mulasztás? Hogyan lehet tovább élni a hétköznapokat a megváltozott körülmények között? Koroknai János, a városi gimnázium magyartanára nyomozni kezd a rejtély után. A közeli idősotthon, a tantermek és a barátai háza között ingázik a város utcáin, s eközben lépésről lépésre közelebb kerül nemcsak a saját családja titkainak, de a tágabb közösség működésének és működésképtelenségének megértéséhez is. Hogyan lehet egy észszerűtlenül működő világban észszerűen viselkedni? Egy széthulló társadalomban, széteső családban megőrizni a józan eszünket? A nagy sikerű Akik már nem leszünk sosem után Krusovszky Dénes második regénye ezekre a kérdésekre keresi a választ.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Jul 3, 2023
• ISBN: 9789631443103

Book preview

Egy

A golyóstollak idegesen surrogtak a lapokon, volt, amelyiknek a hegyével kopogtatták a papírt, egy másiknak a nyomógombját kattogtatta feszülten valaki, olykor sugdolózások óvatos foszlányait lehetett hallani, egy-egy elfojtott köhögést, lemondó sóhajt, ám mindez együttvéve mégiscsak valamiféle csendként telepedett a teremre. Tökéletlen, felfeslő, zaklatott csendként, amelynek több köze volt az élet eleven zajongásához, mint a hibátlan hallgatás embertelen tökéletességéhez. Legalábbis ez járt Koroknai fejében, miközben végigsétált a padok között. A tanár a szeme sarkából odapillantott egyik-másik dolgozatra, de közben ügyelt rá, hogy ne nézzen semelyikre túl sokáig, a diákoknak pedig véletlenül se hagyjon esélyt arra, hogy segítségért rimánkodó tekintetük találkozhasson az övével. Tudta, hogy a verselemzéstől szenvednek a legjobban, éppen ezért viszonylag sok verselemzést kért tőlük. Nem mintha azt akarta volna, hogy őt vagy a tantárgyát meggyűlöljék a gyerekek, csak hát arra gondolt, ha már veszítenivalója nemigen van, legalább kísérletezzen kicsit, hátha az erősebb ellenállással szembeszegülő mozgás a végén nagyobb haladásnak fog majd tűnni. Azt, hogy ne lenne veszítenivalója, persze csak magában fogalmazta meg így, bár néha elképzelte, mit szólnának ahhoz a kollégái, ha egy értekezleten felállva erről kezdene beszélni nekik, vagy milyen arcot vágna némelyik anyuka, ha ezzel érvelné meg egy szülői megbeszélésen, miért épp olyan jegyet ad drágalátos gyermekének, amilyet. Enyhe hidegrázás futott rajta végig váratlanul, valamiféle megszabadulás ígérete, ami aztán ugyanolyan gyorsan távozott is, ahogy megjelent.

– Tanár úr, ha ez most, érti, nem úgy alakul, azért javítózni lehet majd?

Meg sem kellett fordulnia, rögtön felismerte Szemán hangját, mintha egy lucskos szurdokból zengett volna föl, valahonnan a mutáláson túlról, de a felnőtt férfi tónusán még mindig jócskán innen.

– Egyelőre ne ezzel foglalkozzál – válaszolta, miközben a többiek kuncogása felkavarta kissé a terem nyugalmát.

Szemán csalódottan fordult vissza a szinte makulátlan papírlap felé, akkorát fújtatott, mint egy búvár, mielőtt újra lemerült a verssorok zavaros mélyére. Egyelőre csak a saját nevét meg a költemény címét sikerült felskiccelnie, de végre rászánta magát, hogy leírja az első sort az elemzéséből. A költő nevével kezdte, aztán megnyitott egy zárójelet, de itt ismét elakadt, mert nem jutott eszébe annak a szerencsétlennek a születési dátuma, pedig, gondolta, az már legalább egy fél pontot érne. Idegesen, lecsüggesztett fejjel koncentrált, hátha, és közben úgy szorongatta a tollát, mintha abból akarná kipréselni a megfelelő választ.

Amikor a terem végébe ért, Koroknai megtámaszkodott az ablak belső, fehérre mázolt párkányán, és szemüvegét megigazítva kinézett a városra. A szokatlanul erős tavaszi napfény éles kontúrt adott a látvány szabálytalan formáinak. Hunyorogva követte végig tekintetével a rendőrség régi, üresen álló épületének tetőgerincét az utca túlsó oldalán. Egy-egy hiányzó palánál önkéntelenül is elidőzött, ezek a sötétebb foltok szinte fekete lyukként vonzották magukhoz figyelmét a szikrázóan szürke háttér előtt. Már rég le kellett volna bontani ezt a tetőt, de miután kiderült, hogy azbesztes lapokkal van befedve, inkább békén hagyták, és azóta így várja sorsát, egyre foghíjasabban, vélhetően a galambok és a denevérek legnagyobb örömére.

Távolabb, a város tökéletesen sík képét csupán a lakótelep négyemeletes tömbházainak sora törte meg. Nem is olyan rég még ezek is éppolyan szürkék voltak, mint a szemközti palatető, aztán egy felújítás során úgy gondolták, barátságosabbak lesznek, ha sárgára meg kékre festik őket, de nem lettek barátságosabbak, csak a színük változott meg. A lakótelep mellett a park nemrégiben lombosodásnak indult fái vibráló, halványzöld foltként lebegtek szinte, akár egy kocsonyás klorofillfelhő, vagy egy növényi nyelven feltett titkos kérdés, melyre a környező kertvárosi utcák fegyelmezett sövényei adták meg a maguk ugyancsak rejtélyes válaszát. A gimnázium épületének három szintje nem emelkedett ugyan szédítően a város fölé, de ahhoz épp elég magas volt, hogy a pusztába épült utcák indokolatlanul kacskaringós hálózatát alaposan szemügyre lehessen venni a felső emeleti ablakaiból kinézve. Koroknai végigpásztázta a szeme előtt elterülő környéket, és némi elégedettséggel nyugtázta magában, hogy egyáltalán nem érzi egyhangúnak a látványt. Vörös, barna és szürkészöld sátortetők és nyeregtetők váltogatták egymást szabálytalanul, olykor egy-egy újabb ház grafitszürke lapos teteje úszott be a képbe, ha előrehajolt, balra egy nagyobb, sárga folt, a templomtorony széle is látszott még, egészen messze, a háttérben pedig a malomüzem hófehérre meszelt silói ragyogtak a napsütésben. Azon túl már csak mezők és szántóföldek, itt-ott egy-egy függönyként félrevont erdősáv, és néhány apróbb, ligetnyi facsoport bukkant elő. Alig akadt olyan irány, amerre ha elnézett, nem látta a várossal együtt rögtön a város határát is az ember.

Az ablak, amin keresztül Koroknai elmélázva bámult kifelé, váratlanul rezegni kezdett, a férfi hozzáérintette az ujjbegyeit a hideg üveghez, és egyre határozottabban érezte a kiszáradt gittben reszkető anyag vibrálását. Lepillantott az úttestre, és egy közelítő tűzoltókocsi súlyos, vörös vonulását vette észre. A szomszédos laktanyából indulhatott el a gép, és még a szirénáját sem kapcsolták be, csupán kék jelzőfényei forogtak baljóslatúan. Az iskolaépület sarkánál ugyanakkor a sofőr bizonyára határozottabban a gázra léphetett, és ettől moccantak meg a rosszul rögzített ablaktáblák. Mindez azonban csak néhány pillanatig tartott, hirtelen alábbhagyott a reszketés, és Koroknai ujjbegyei ismét csak a mozdulatlan anyag hűvösét érzékelhették. Valami motozást hallott a tanár, lassan visszafordult, és a legelső padnál rögtön meglátta, hogy egy ügyetlenül görnyesztett hát takarásában az egyik diák a telefonját nyomkodja idegesen. Miért gondolják, hogy nem veszem majd észre, miért bízik ebben vakon és kétségbeesetten minden egyes generáció vajon, erre gondolt Koroknai, aztán az öklébe köhintett, mintegy utolsó esélyt adva a békés megoldásnak, de minthogy akinek címezte, erre nem figyelt fel, kénytelen volt megszólalni.

– Csenge, légy szíves…

– Igen, tanár úr?

– Tedd ki a telefont az asztalra.

– De én nem is néztem…

– Ne vitatkozzunk, jó?

A lány méltatlankodva kikászálódott a padból, és színpadias mozdulatokkal a tanári asztal közepére fektette a csillámos tokba foglalt készüléket.

– Így jó lesz? – kérdezte nyersen, Koroknai szemébe nézve, aztán még hozzátette: – Egyébként csak anyám üzenetét olvastam.

– Hát persze – felelte a tanár –, mi mást? Majd ha befejezted a dolgozatot, válaszolhatsz is neki.

Amint a gúnyos kacajokból és együttérző sóhajokból álló zsigeri kórus hangja halványulni kezdett, ismét az írószerek motozása vette át a terem akusztikája fölötti uralmat. Koroknai a versre gondolt, néhány sort elmormolt magában, szinte meg is sajnálta a gyerekeket, hogy ilyen feladat elé állította őket, mert hát mi köze is van az ő életüknek ehhez az áporodott, keserű, irritáló és felkavaró hanghoz? Neki kellene megértetni velük, jutott eszébe, hogy nagyon is sok, és erre a gondolatra valami ellenállhatatlan émelygés telepedett rá, kissé mintha meg is szédült volna tőle, gyorsan megtámasztotta gerincét az ablakpárkányon. Ehess, ihass, ölelhess, alhass!

Ebben az állapotban talált rá ismét a reszketés, hirtelen azt hitte, a tűzoltókocsi tért vissza ilyen gyorsan, de nem moccant semmi odalent, a telefon rezdült meg a zsebében. Reflexből oda is kapott, aztán mégsem húzta elő. Miután az előbb elvette a lánytól a készüléket, nem érezte volna elegánsnak, ha ő meg elkezdi a sajátját nézegetni. Ugyanakkor ellenállni sem volt könnyű, a rezgés egyáltalán nem kellemetlen érzése lassan kúszott végig nadrágzsebétől a combtövén keresztül a rekeszizmai felé. Hiszen mindenki tudja, hogy ilyenkor órán vagyok, gondolta Koroknai, legalábbis azok, akikkel valóban kapcsolatban van, vagyis, folytatta a találgatást magában, alighanem olyan hívja, aki vagy nem ismeri eléggé, vagy akinek nagyon sürgős. De hát ismeretlenek nem szokták őt hívogatni, csakis valami sürgős dologról lehet szó. Visszafordult az ablak felé, és ő is előregörnyedt kissé, mint nem sokkal előbb a diákja, majd félig kihúzva a készüléket a zsebéből, a kijelzőre pillantott. Martinek Laci neve villogott rajta, erre nem számított, visszacsúsztatta a telefont a zsebébe, de még előtte félrehúzta a kis piros telefonkagyló-ikont, hogy ne rezegjen tovább. Martinek a barátja volt, talán az egyetlen valódi barátja az egész városban, akinek éppen ezért tudnia kellett, hogy ilyenkor tanít, és mégis felhívta. Nem hagyta nyugodni ez a gondolat, sőt olyannyira beszippantotta valami baljóslatú érzés, hogy miközben hosszan kibámult a mozdulatlanságba dermedt városra, azt sem vette észre, hogy az első padban ismét előkerült egy készülék, ezúttal Csenge szomszédjáé, amit immár nemcsak a két lány, de a mögöttük ülő fiúk is feszülten bámulni kezdtek. Vagy ha észrevette is, nem érdekelte különösebben.

Mit akarhat Martinek, egyre csak ez járt a fejében, aztán mégis valami más ugrott be váratlanul. Ahogy a háztetők fölé emelte a tekintetét, ahol lassú, mégis szemmel követhető vonulásban kelt át az égen néhány sovány bárányfelhő, és még távolabb valamivel, azaz még magasabban foszladozott egy hátrahagyott kondenzcsík, akár egy túl könnyen gyógyuló seb egy ápolatlan arcon, az jutott tehát eszébe, hogy hiába a friss tavaszi napsütés, mégis valamiképp koravén az égbolt a város fölött. Koravén és fáradt. Olyan petyhüdten lebeg odafönt, mintha bármelyik pillanatban a nyakukba zuhanhatna.

Ekkorra már-már arcátlanul hangossá vált a fészkelődés a teremben, Koroknai sarkon fordult, és miközben kimért léptekkel indult el visszafelé a padsorok között, karórájára pillantott. Még nyolc perc volt hátra az órából, de hogy ijesztőbb legyen, lefelé kerekített rajta.

– Öt perc, és beszedem a lapokat.

– De hát még jelző sem volt – szólt vissza valaki.

– Én vagyok a jelző – vágta rá Koroknai, és tovább menetelt a tanári asztal felé.

A diákok feszült kaparászással hordták föl a lapokra az utolsó sorokat. Most kell levonni a tanulságot, megfejteni a költeményt, összefűzni a széttartó gondolatmeneteket, az életrajzi utalásokat szétszálazni, az értelmezés napfényébe tartani a szöveget, és meglátni, amit mind ez idáig nem vettek észre, hiszen végre ott van előttük az egész, és csak le kell jegyezni, ha jut rá elég idő. Még Szemán is a papírja fölé hajolt, ahogy a tanár elhaladt mellette, és lázasan rótta alig kiolvasható, elnagyolt betűit. Úristen, mi lesz ebből, gondolta Koroknai, és gyorsan továbblépett, nehogy ihletett állapotában megzavarja a fiút.

– Ha elkészültem, kivihetem? – szólalt meg valaki Koroknai háta mögött. Az ideges tollsistergésben meglepően nyugodt, már-már kimért volt ez a hang.

– Persze, Léna, hozd csak ki – felelte a tanár, és a lány előtt heverő, apró betűkkel sűrűn teleírt lapra nézett. Nyilván Harsányi készül el legelőször, nyugtázta magában Koroknai, és nem is tudta, hogy ennek örül-e vagy sem. Jó, ha vannak húzóemberek egy osztályban, de az nem annyira jó, ha mindig ugyanaz a húzóember. Ez a Harsányi ráadásul úgy volt jobb mindenkinél, hogy ettől mégsem vált stréberré. Nem került erőfeszítésébe a tanulás, éppen ezért nem is tett úgy, mint aki rengeteget dolgozik az eredményért. Néha úgy látszott, unja a saját intelligenciáját, máskor, és ez volt a gyakoribb, a többiek erőlködését. Tulajdonképpen az volt a meglepő, hogy az osztálytársai mindezzel együtt kedvelték, sőt felnéztek rá, még akkor is, ha közeledésüket Léna időnként rideg távolságtartással fogadta. Koroknai valójában nem tudta megmondani, hogy mi motiválhatja a lányt, az irodalom aligha, ezt azért már jó néhányszor leszögezte a maga nem bántó, de kérlelhetetlen módján. A továbbtanulás sem lehetett egy nagy cél Harsányi előtt, ahhoz ugyanis kérdés sem fért, hogy pontosan oda fogják felvenni, ahová jelentkezett. Talán maga sincs tisztában azzal, mihez kezdjen az adottságaival, gondolta Koroknai, miközben a lány rezzenéstelen arccal lefektette a kék tintától elnehezült lapot a tanári asztal sarkára. Alighanem a minimumot hozza ki magából, futott át a férfi fejében, még ha az több is, mint az osztálytársai jó részének maximuma.

– Aki elkészült, kiteszi a papírt, és mehet kifelé – fordult körbe Koroknai a diákokra nézve. Minél hamarabb szeretett volna szabadulni, hiszen még mindig az motoszkált a fejében, hogy mit akarhatott tőle a barátja ilyenkor. Az egyre erősödő hangzavarban már csak páran ültek megfeszült izomzattal szomorú lapjaik fölé borulva. Néhány pillanat elteltével pedig csupán Szemán kínlódott egyedül, hogy valamiképp kicsalogassa fejéből az utolsó szavakat.

– Elég lesz most már, Márk – szólította meg békülékenyen Koroknai. – Értékelem, hogy nem adod fel.

A fiú összehúzott szemmel nézett a tanárra, mintha valami éles fény tűzne a terembe a férfi háta mögül.

– De valami még eszembe jutott, tanár úr…

– Engedd el, nem kell az már.

Szemán tétován átnyújtotta a lapot, Koroknai pedig, akár egy ásatáson előkerült cserépdarabot, amiről nem lehet eldönteni, hogy értéktelen vacak vagy fontos lelet, megforgatta maga előtt a papírt, és bizonyos elégedettséggel nyugtázta, hogy meglehetősen sok sort írt rá a gazdája. Hogy ezeknek a soroknak lesz-e értelmük, az más kérdés, de Szemántól önmagában a mennyiség is jelentős eredménynek tetszett.

Ahogy a fiú kicsoszogott a teremből, Koroknai ismét megérezte a telefon rezgését a zsebében.

– János, ott vagy? – szólalt meg egy türelmetlen hang a vonal túlsó végén.

– Azt tudod, hogy ilyenkor még tanítok? – próbált szigorúnak tűnni a tanár.

– Jól van, bocs, de figyelj, van itt valami…

Koroknait meglepte a barátja nyugtalan szuszogása, Martinekről sok mindent el lehetett mondani, de hogy izgága típus lett volna, azt nemigen. Ha már valamilyennek, hát inkább fásultnak mondta volna, bár ez sem lett volna pontos kifejezés. Az egész figura tele volt önellentmondásokkal, éppen emiatt érezte annyira üdítőnek a társaságát Koroknai. Martinek folyton fáradt volt, és mégis mindig újabb és újabb terveket forgatott a fejében, épp csak elmúlt negyven, és naponta váltogatta, hogy túl fiatalnak vagy máris borzasztó öregnek érzi magát. Frusztrálta, hogy kopaszodni kezdett, ezért milliméteresre vágatta a haját. Állatorvos volt, a munkájának élt, de abban az értelemben, ahogyan újabban felfogták az állatok iránti rajongást, nemigen lehetett volna fanatikus állatbarátnak tartani. Folyton elvágyódott, de szabadideje nagy részét, már amikor egyáltalán volt neki, a családi házuk csinosítgatásával töltötte.

– Mi az? – kérdezte végül megengedően Koroknai.

– Ide kellene jönnöd.

– Most?

– Amint lehet.

– De hova, és miért?

– A fényképeződ megvan még?

– Persze.

– Az, amivel a madarakat fotóztad régen?

– Mondom, hogy igen.

– Akkor hozd magaddal mindenképpen.

Hiába próbálta, Koroknai nem tudta kiszedni a barátjából, hogy mi is az, amit annyira meg kell néznie, de Martinek hangja kétséget sem hagyott afelől, hogy valóban érdemes csatlakoznia hozzá. Megbeszélték, hogy fél óra múlva találkoznak a déli bekötőútnál, a régi téeszlehajtó előtt. A tanár összerendezte a dolgozatokat, betette őket a „12. A" feliratú mappába, aztán beugrott a tanáriba, gyorsan a vállára kapta bőrtáskáját, és már rohant volna tovább, amikor az igazgatói irodából kiszólt utána egy éles hang.

– János, légy szíves, gyere be!

Koroknai megtorpant, aztán a homlokát dörzsölve megfordult lassan. Nem ellenkezhetett, és ha esetleg a sietségére akart volna hivatkozni, tudta, csak annál tovább tartaná bent az igazgatónő. Vassné finoman szólva sem a kompromisszumok embere volt, Koroknai megadóan lépett be az irodába, de csüggedtsége hirtelen elpárolgott, ahogy felfogta, hogy kettőjükön kívül van még odabent valaki.

– Engedd meg, hogy bemutassam az új kolléganőnket – mondta kimérten Vassné, és a vendégszéken ülő alak felé intett. Koroknai tett egy lépést előre, mire a másik a szoknyáját igazgatva zavartan felállt, és kezet nyújtott neki.

– Szegedi Borbála, szia, ha mondhatom.

– Persze, nagyon örülök, Koroknai János.

Már idejét sem tudta Koroknai, mikor jött legutóbb új tanár az iskolába, pontosabban fiatal új tanár. A környékbeli, hadra fogható nyugdíjasok elég sűrű amplitúdóval váltogatták egymást, ki meddig bírta fizikailag vagy szellemileg a reaktiválást, ahogy az igazgatónő előszeretettel nevezte a helyzetet. Hiába dolgozott már itt több mint tíz éve, mind ez idáig Koroknai számított a legfiatalabb pedagógusnak, illetve Szekeres, a hitoktató, de őt azért mégsem vették egészen tanárszámba a többiek.

– Borbála lesz az új angoltanár – szólalt meg Vassné –, azt mondtam neki, hogy ha bármilyen kérdése van, vagy segítségre lenne szüksége, hozzád nyugodtan fordulhat.

– Természetesen – vágta rá Koroknai, aztán néhány pillanatig még zavartan álldogált, őt ugyanis nem kínálta hellyel az igazgatónő.

– Lesz majd rendes bemutatkozás is az értekezleten – szólalt meg végül Vassné –, most egyelőre csak azt akartam, hogy találkozzatok.

– Értem, hát, akkor sok szerencsét. – Nem egészen ezt akarta mondani Koroknai, csak hirtelen ez csúszott ki a száján, Vassné fel is horkant, illetve valami morgás és nevetés közötti hang hagyta el a torkát. – Viszlát – préselte ki magából Koroknai, aztán kisietett az irodából. Még akkor is érezte, hogy vörösen lángol az arca, amikor a gimnázium mázsás nagykapuját kitárva, mint egy szökevény, meglódult az utcán.

A déli bekötőút valamikor a város legfontosabb kapcsolata volt a külvilággal, ezen keresztül lehetett kijutni a húsz kilométerrel távolabb futó főúthoz, ami a megyeszékhelytől az északkeleti autópályáig nyúlt el. Mióta megépült a nyugati bekötő, és azon keresztül a főút érintése nélkül lehet felhajtani az autópályára, a déli irány bizonyos értelemben okafogyottá vált. Korábban erre járt az összes teherautó, kamion, személykocsi és a mezőgazdasági gépek is, a kaotikus és veszélyes kavalkád mementóiként pedig itt-ott még felbukkant néhány rozsdás, zártszelvényből hegesztett kereszt vagy korhadt fejfa maradványa. Ma már a teherautósok sem szívesen jönnek erre, az utat szinte csak a traktorok meg a kombájnok használják, ennek megfelelően lábszárközépig érő kátyúkkal van tele az egész, a széle pedig úgy letöredezett, hogy ha egy figyelmetlen sofőr, aki nem ismeri a környéket, mégis erre keveredne, és a szembejövő munkagép elől túlságosan nagy ívben térne ki, aligha kerülhetné el azonnal a defektet.

Koroknai is óvatosan hajtott, intenzív oldalkormányzásokkal szlalomozva a fenyegető gödrök és alattomos repedések között. Ahhoz, hogy elérjen a régi téeszút lehajtójáig, előbb a főcsatorna hídján kellett átgördülnie, majd elhaladni a Fejes Farm vadonatújan aszfaltozott bejárója előtt, aztán jobbról és balról egy-egy földutas, homokos dűlőt kellett még elhagyni, melyek alighanem rég összeomlott tanyákhoz vezettek a puszta mélyére. A főcsatorna enyhén ívelő hídjára felérve Koroknai mindig lelassított kicsit, volt, hogy félre is húzódott, s mintegy kilátóról nézett körbe a síkságon. Ezúttal nem állt meg, de azért röviden levette a lábát a gázról. Az öreg Fiat kasztnija ennyi kaptatótól is reszketni kezdett, ez egy síkvidéki kocsi, jutott eszébe a sokszor elsütött poén, a legkisebb emelkedőtől is rosszul van.

A híd teteje persze nem volt kilátó, de az a néhány méter, amivel magasabban állt, mint a környező szántók, könnyen azt a képzetet kelthette, hogy végtelen messzire elér innen a tekintet. Legalábbis dél vagy délkelet felé, északra és nyugatra elállta a kilátást a töltés mellé telepített erdősáv. Koroknait általában megnyugtatta a csatorna vizének szerény csillogása, hiába nem volt ez természetes vízfolyás, hiszen a környék egyetlen folyójából ágaztatták le jó pár évtizeddel ezelőtt, hogy a folyton aszályokkal küzdő belső területek is valami vízforráshoz jussanak, mégis, attól, hogy nyílegyenes vonala idegen elemként húzódott végig a puszta közepén, a távlatosság érzetét keltette. A síkságot, habár egy avatatlan szemlélő képzeletét épp végtelennek tűnő horizontjai ragadhatták meg, Koroknai mindig is szűknek, már-már klausztrofóbiásan behatároltnak érezte. Ellenben ezt az egyébként szinte idétlen kis vízfolyást, ami az idő nagy részében összetett zsiliprendszerének köszönhetően tulajdonképpen nem is folyt, csak állt egy helyben, tehát ezt a vizet mégis a határokon túlnyúló, a puszta mélyéről kijáratot jelentő titkos ösvénynek szerette elképzelni, hiába tudta jól, hogy ez illúzió csupán.

A zöldesbarnán fodrozódó vízfelszín, a könnyeden lengedező nádas, a tavaszi nap fényének óvatos csillanásai a horgászstégek között arra a néhány pillanatra, amíg tekintetét a lassan guruló autóból végigfuttatta rajtuk, most is jóleső bizsergéssel töltötték el. Ám ezúttal valami szokatlan elem is belekeveredett a képbe, hirtelen nem is értette, mi az, és csak ahogy legördült a híd túloldalán, akkor állt össze benne, hogy a fákon volt valami furcsa. Megállni, pláne visszafordulni nem jutott ideje, már így is némi késésben volt a Martinekkel megbeszélt időponthoz képest, így a visszapillantóba meredve próbált pontosítani az előbbi benyomásán. Lehet, hogy tévedett, gondolta mégis, hiszen nagyjából minden úgy néz ki, ahogy ilyenkor ki kell néznie. De talán a friss levélkezdemények színe mégsem egészen olyan, mint máskor, vagy csak az ő szeme káprázik, ám ahogy távolodott, ezt már képtelen volt eldönteni.

A téeszút torkolatánál valóban ott állt már Martinek terepjárója, és az állatorvos fel-alá járkálva szívta a cigarettáját a sáros kocsi előtt, ezt Koroknai már egész messziről látta. A kis Fiattal óvatosan bekanyarodott a másik kocsi mellett, és pár méterre tőle lehúzódott a gazos árokpartra.

– A fényképeződ itt van? – kérdezte köszönés helyett Martinek.

– Nem az volt, hogy leszoksz a dohányzásról? – szúrt oda Koroknai, majd visszahajolt a kocsiba, és az utasülésről elővette a gépet.

– Nem hiszem, hogy ma fogok – dünnyögte az állatorvos, aztán a terepjáró felé biccentett, a cigicsikket pedig bepöccintette az árokba.

A régi téeszút tulajdonképpen egymás után lefektetett súlyos vasbeton lapokból állt. Az öreg Duster nyekeregve döccent minden egyes alkalommal, ahogy kerekei átfordultak egyik betonlapról a másikra. Ez az út sohasem volt igazán jó, nem is erre lett kitalálva, hanem arra, hogy egyáltalán ki lehessen jutni a telephez bármilyen időben. Korábban földút futott itt, ami a mélyebb részein a legnagyobb szárazság idején is sáros maradt. Ha nem traktorral jött erre az ember, számíthatott rá, hogy valahol úgyis el fog akadni. Később, amikor a tépők teherautói sem bírtak már végigmenni rajta, a téesz vett egy nagy lélegzetet, mint kiderült, az egyik utolsó lélegzetét, és a földutat betonlapokkal takarták be egy darabon. Meglepő módon végül is ez az út jobban viselte az időt, mint az aszfaltozott bekötő, amiről rá kellett kanyarodni. Nyiszogott, döcögött a Duster, de azért tempósan haladtak befelé.

– Most már elmondod, miről van szó? – kérdezte Koroknai.

– Mindjárt meglátod magad is – Martinek olyan feszülten kapaszkodott a kormánykerékbe, hogy a bütykei szinte hullafehérnek tűntek.

– Nem a régi libatelepre vezet ez az út?

– De igen.

– Azt hittem, azt már nem használják.

Egy időben mindenki libázott ezen a környéken, már legalábbis azok, akik gyors hasznot reméltek az állattartásból. Volt, aki húslibát, volt, aki toll-libát, meg olyan is, aki májlibát tartott. Valósággal bekerítették a várost ezek a szárnyastelepek, a több százezer madár meg rendesen körbelegelte és körbeszarta a határt. Ha szerencsétlenebb volt a széljárás, savanyú libafosszag terjengett a belvárosban is, nem volt előle menekvés.

– Egy részén még próbálkoznak – dünnyögte Martinek.

– Értem – felelte Koroknai, és szívesen visszakérdezett volna, hogy kicsoda, és miért tart itt még madarakat, illetve mit jelent az, hogy próbálkoznak, de érezte, hogy a másik nem szívesen beszélget, inkább ráhagyta, és ő is előrebámult a sárpettyes szélvédőn keresztül, hátha észreveszi, mihez is közelítenek.

Vagy húsz éve történt, hogy előbb megroppant az exportpiac, nyugaton kezdtek leszokni a libamájról meg a tollpárnáról, keleten meg nem tudtak rendesen fizetni érte, aztán beütött a madárinfluenza is, végül csődbe ment a felvásárlócég, a termelőket pedig azóta sem fizették ki. Akkor aztán vagy teljesen abbahagyták az emberek, vagy más állatot kezdtek tenyészteni, azok pedig, akik a legmélyebben benne voltak, nemegyszer inkább felkötötték magukat. A liba hirtelen a szertefoszló nagy álmok és a keserű bukás szimbóluma lett a városban, a halál hófehér, ügyefogyottan totyogó madara. Éppen ezért lepte meg Koroknait, hogy egy olyan telepre tartottak, amiről ő már rég azt hitte, teljesen az enyészeté lett.

A betonút kisvártatva véget ért, a folytatásban két kopár keréknyommá szűkült össze, de még előtte jobbra nyílt belőle egy kiszögellés, aminek a végén a náddal benőtt árok felett átvezető alacsony híd állt. Valamikor ez is öntözőcsatorna lehetett, aztán elhanyagolták, a vize kiapadt, és ma már csak egy enyhe mélyedés, meg a ritkás nád csomói jelzik egykori nyomvonalát. A híd túlfelén a másik irányba vezetőhöz képest valamivel szélesebb, traktorkerekektől kijárt földút futott tovább hepehupásan a közeli erdősávig. A fasor mellett mozgást látott Koroknai, hunyorogva figyelte a tébláboló alakokat, miközben a kocsi akkorákat döccent, és néha úgy megcsúszott egy-egy nedves folton, hogy meg kellett fognia a szemüvege szárát, nehogy leessen a fejéről. Hamarosan értelmet nyertek a távoli, elmosódott foltok, egy nagy, vörös tűzoltókocsi állt az út szélén, alighanem éppen az, amelyiknek a vonulását még az osztályterem ablakából látta, kicsivel távolabb pedig két fehér rendőrterepjáró várakozott nyitott ajtókkal. A kocsik között egyenruhás alakok járkáltak fel-alá lomhán, zsebre dugott kézzel.

A látvány, ami miatt Martinek magával hívta, csak az erdősávot megkerülve kezdett feltárulni Koroknai előtt. Amint elgördültek a tűzoltókocsi meg a rendőrterepjárók mellett, a tanár önkéntelenül is a járművek felé fordult, aztán megérezte, hogy a barátja könyökével taszít rajta egyet, és miközben lelassított a kocsival, az ellenkező irányba mutatott. Mintha hótakaró lepte volna be az előttük elterülő mezőt, a hibátlan, gyönyörű fehérséget csak néhány helyen szakították meg sáros foltok. Szótlanul szálltak ki a terepjáróból, Koroknai pedig a kezében lévő fényképezőt szorongatva tett előre néhány lépést, aztán tanácstalanul visszafordult barátja felé.

– Mi az isten ez? – kérdezte.

– Pontosan az, aminek látszik – felelt Martinek, és előhúzott egy szál cigit.

A tanár elindult a fehérség felé, de néhány lépés után megtorpant, valaki a nevét kiáltotta. Lusztig volt az, a rendőrkapitány, két másik egyenruhás alak mellett állt, onnan integetett felé. Habár több mint tíz évvel volt idősebb Koroknainál, elég kedélyes volt a viszony kettejük között, gyerekkorukban egy ideig szinte szomszédok voltak, ráadásul Lusztig legkisebb testvére egy serdülőcsapatban focizott a tanárral, abban a szűk fél évben, ameddig Koroknai rá nem unt a monoton edzésekre.

– Azt mondja Martinek, te tudsz fotózni normálisan – szólalt meg a rendőr, miközben kezet fogott Koroknaival.

– Hát, egy ideig fotózgattam ezt-azt.

– Micsodát?

– Tájképeket főleg.

– Aha, ez a géped?

– Igen – mondta Koroknai, és megforgatta maga előtt a nagy objektívvel felszerelt Nikont. Nem volt olcsó szerkezet, kezdő tanárként a fizetése nagy részét ráköltötte a hobbijára, de mivel a magazinok, melyeknek beküldte a képeit, rendre visszautasították, lassan elment a kedve az egésztől.

– Idefigyelj – szólalt meg Lusztig csípőre tett kézzel –, a fotós, aki nekünk szokott dolgozni, pont most ment el valami továbbképzésre, hogy baszná meg, jó lenne, ha ki tudnál segíteni.

– Megpróbálhatom.

– Én majd mondom, hogy mit fotózzál le, neked csak az a dolgod, hogy normális legyen a kép.

Koroknai bólintott, és a nyakába akasztotta a fényképező pántját, majd követni kezdte a rendőrkapitányt, aki széles léptekkel megindult a fehér mező irányába. Hamarosan felzárkózott hozzájuk Martinek is, egy orvosi válltáskával, meg egy fiatalabb rendőr, akinél mindenféle jelölőeszközök voltak. Amíg a szem ellátott, döglött libák hevertek a mezőn, de olyan szép, bizonyos értelemben nyugodt tartással feküdtek ott, mintha épp csak elaludtak volna. Végtagjaik nem voltak kifacsarodva, a tollazatuk nem szürkült be és nem is borzolódott össze, csőrük enyhén nyitva volt ugyan, de csak mintha sóhajtani akarnának, egyedül a sok tehetetlenül csillogó, szélesre tárt madárszem látványa volt zavarba ejtő. Nem úgy tűnik, mintha sokat szenvedtek volna, gondolta Koroknai, miközben átlépett egy dög fölött.

Mint kiderült, Lusztig és Martinek már korábban körbejártak a mezőn, és amennyire lehetett, megvizsgáltak néhány állatot. Úgynevezett külsérelmi nyom nem volt rajtuk, legalábbis Lusztig ezt állította, miközben Koroknainak mutogatta, hogy mit és milyen szögből fotózzon le.

– Érdekes, hogy nincsen büdös – szólalt meg Koroknai a fényképező-kattogtatás közben. – Már legalábbis a libaszarszagot leszámítva.

– Majd lesz, hidd el – felelte a rendőrkapitány, és egy újabb dögre mutatott. – Ha nem igyekszünk eléggé, olyan bűz lesz itt, hogy azt megemlegetjük mindannyian.

A fiatal rendőr minden alkalommal, amikor Lusztig rámutatott valamire, előreszaladt, és gyorsan lefektette a centit meg egy kis táblára írt számot a megfelelő helyre. Koroknai úgy forgatta a gépet, hogy ezek még véletlenül se maradjanak le a képről, és minden alkalommal legalább háromszor-négyszer lenyomta az exponálógombot. Bizonyos értelemben tetszett neki a feladat, bár közben a hideg rázta attól, hogy a dögök között kell egyensúlyoznia, pláne hogy olykor csak úgy tudott előrehaladni, ha lábfejével arrébb taszított egy-egy élettelen testet. Bár a tollazatuk miatt puhának tűntek, ahogy hozzájuk ért, érezte, már összemerevedtek a végtagjaik.

Az egyik állat mellé guggolva Martinek intette magához, gumikesztyűs kezével felemelte kissé a dög szárnyát, és megkérte, hogy fotózza le közelebbről is, aztán megcibálta a liba combtövén a tollakat, és ismét fotót kért Koroknaitól.

– Még nem értek meg a tollszedésre, de egyébként hibátlan állapotban vannak.

– Az meg hogy lehet?

– Ha betegek lettek volna, nem is egyszerre döglenek meg – nézett fel rá Martinek.

Szívesen kérdezett volna még valamit a tanár, de a háttérből a rendőrkapitány elég határozottan integetett neki, kénytelen volt a dögök között balettozva odasietni hozzá. Lusztig a hosszú etetővályúra mutatott, aminek az alján még ott állt a takarmány maradéka, azt is le kellett fotóznia.

– Mintát már vettünk belőle, majd meglátjuk.

– Kinek a libái voltak ezek?

– A Porkolábé.

– És ő hol van?

– Mi van, nyomozó akarsz lenni? – sziszegte a rendőrkapitány.

– Csak kíváncsi vagyok.

– Eltűnt, már mindenhol kerestük. – Lusztig úgy nézett körbe a mezőn, mintha még mindig azt várná, hogy valahonnan előbukkan. – Itt van a holmija a lakókocsiban, de neki nyoma veszett.

Hátuk mögött, az erdősáv szélén valóban ott állt egy rozzant, kerekek nélküli lakókocsi, talán azért nem vette észre korábban Koroknai, mert amerről jöttek, abból a szögből félig-meddig kitakarta az egyik hodály. Három hosszú, koszosfehér falú istállóépület állt egymás mellett a legelő szélén, az egyiknek be volt szakadva a nádból rakott teteje, de a másik kettő még egész használhatónak tűnt.

– Vannak még odabent? – bökött a hodályok felé Koroknai.

– Nem, itt van kint az egész csapat – felelte Lusztig, aztán köpött egyet maga elé. – Mind a négyezer.

Még legalább fél óráig tébláboltak a dögök között, Lusztig hol erre, hol arra mutatott rá, mintha maga is tanácstalan lenne, mit is kell egy ilyen helyzetben lefotózni. Ha egy állat furcsa testhelyzetben hevert, arról rögtön képet kért, ha a földön egy szokatlan alakú foltot talált, akkor is lefotóztatta, ha nagy valószínűséggel csak egy félig kiszáradt pocsolya volt. Kért közelit is, de kért olyan képet is, amin az egész mező rajta van. Kicsit távolabb Martinek meg két tűzoltó néhány dögöt pakolt be lezárható műanyag zsákokba, és a mező szélére gyűjtötték őket egy kupacba. A fényképek mellett Koroknai készített néhány videót is, biztos, ami biztos, aztán Lusztiggal együtt visszasétált a lakókocsihoz, és azt is alaposan körbefotózta. Szörnyen lepusztult volt ez a kalyiba, fekhelyként egy lehajtható keretre vetett koszos szivacs szolgált, a kopott mosdótál mellé állított műanyag palackokból látszott, hogy a tisztálkodáshoz is valahonnan ide kellett hozni a vizet. A sarokban öntvény kiskályha állt, mellette a földön gyújtós és egy-két fahasáb. A töredezett szélű munkalapon gázpalackra kötött egyrózsás rezsó feküdt, körülötte néhány mocskos tányér, karcos üvegpohár, lepattant szélű porcelánbögre. A beszakadt székre vetve nyirkos bűzt árasztó pamutkardigán lógott, mellette egy sáros, szakadozott szövet esőkabát. Az ajtónyílás közelében két pár gumicsizma állt, az egyiknek megvolt a szára, a másikat visszavágták kalucsninak.

– Csak nem itt is élt ez a Porkoláb? – Koroknai kérdőn nézett Lusztigra, miközben leeresztette a fényképezőt.

– Dehogynem – felelte az ajtónyílásban támaszkodó rendőrkapitány, és keserű grimasszal szívott egyet az orrán. – Volt egy háza a városban, de azt elvitte a bank, akkor jött ki ide.

– Egyedül?

– Akkorra már elvált tőle a Szilvi, és Böszörménybe költözött ahhoz a fuvaroshoz.

Koroknai óvatosan megpiszkált a lábával egy földön heverő palackot, az ágy alatt végig üres üvegek sorakoztak.

– Felhívtuk amúgy – szólalt meg ismét Lusztig. – Mármint a Szilvit, de azt mondta, nem tud semmit.