Az örökség ára

By Jennifer Lynn Barnes

Az Örökösök viadala című kötet folytatása.  Alig egy hét telt el a villában tett sokkoló felfedezés óta, és Avery semmivel sem jutott közelebb a megfejtéshez, hogy miért hagyta rá az öreg milliárdos, Tobias Hawthorne a vagyonát. A DNS-teszt bebizonyította, hogy a lány nem vérrokon, a jelek mégis arra utalnak, hogy sokkal szorosabb szálak fűzik a rejtélyes családhoz, mint hitte. Avery próbál kizárólag a rejtély megoldására összpontosítani, de nem könnyű tiszta fejjel gondolkodni, amikor a két szívdöglesztő Hawthorne testvér, Grayson és Jameson egyre jobban beférkőzik a bizalmába, és ez talán kockázatosabb, mint a folyamatosan rá leselkedő veszélyek. 

• Language: Magyar
• Publisher: Lampion Könyvek
• Release date: Sep 15, 2022
• ISBN: 9789636140380

Book preview

A mű eredeti címe: The Hawthorne Legacy

First published in the U.S. in 2021 by Little, Brown and Company

Hachette Book Group

1290 Avenue of the Americas, New York, NY 10104

Little, Brown and Company is a division

of Hachette Book Group, Inc.

The Little, Brown name and logo are trademarks

of Hachette Book Group, Inc.

Szöveg © Jennifer Lynn Barnes, 2021

Magyar kiadás © Central Kiadói Csoport, 2022

Fordította: Bottka Sándor Mátyás

A borítót tervezte: Müller Péter

A történetben szereplő személyek

és események a képzelet művei.

Bármilyen hasonlatosság akár élő,

akár holt személyhez

teljességgel a véletlen műve.

Minden jog fenntartva!

A kiadvány egyetlen része sem másolható vagy tárolható

visszakereshető formában, és nem továbbítható

semmilyen módon, semmilyen eszközön

a kiadó előzetes írásos engedélye nélkül.

Továbbá nem hozható forgalomba

más kötésben vagy borítóval,

mint amiben kiadták, és ez a feltétel az esetleges

alvállalkozókra is vonatkozik.

ISBN 978 963 324 809 6 (papír)

ISBN 978 963 614 038 0 (epub)

Kiadta a Central Kiadói Csoport 2022-ben

1037 Budapest, Montevideo u. 9.

Felelős kiadó: dr. Szemere Gabriella

Főszerkesztő: Balázs Eszter Anna

Felelős szerkesztő: Pavlovic Tijana

Korrektor: Keszthelyi-Kiss Judit

E-book: Scriptor Kft.

Charlie-nak

1. fejezet

– Mondd el még egyszer, mi történt, amikor először sakkoztatok a parkban! – Jameson arcán egyetlen gyertya fénye táncolt csak, de még ebben a halvány megvilágításban is láttam a csillogást mélyzöld szemében.

Jameson Hawthorne-t semmi – és senki – nem hozta úgy lázba, mint egy jó kis rejtély.

– Nem sokkal anyám temetése után történt – meséltem. – Néhány nappal, talán egy héttel később.

Kettesben beszélgettünk a Hawthorne-ház alatti alagutak egyikében, itt senki sem hallgathatott ki minket. Kevesebb mint egy hónap telt el azóta, hogy megérkeztem ebbe a valóságos texasi kastélyba, és egy hét azóta, hogy megfejtettük annak rejtélyét, miért is kerültem ide.

Már ha megfejtettük egyáltalán.

– Anyámmal rendszeresen jártunk sétálni abba a parkba. – Becsuktam a szemem, hogy a tényekre összpontosítsak, és ne arra, milyen hévvel csügg Jameson minden egyes szavamon. – Ez is az egyik játékunk volt, a Céltalan Őgyelgés. – Összeszedtem magam, nehogy maga alá temessen az emlék súlya, és kinyitottam a szemem. – A temetése után néhány nappal elindultam a parkba. Életemben először nélküle. A tó mellett kisebb csődület fogadott, az emberek egy csukott szemmel, rongyos takarók alatt a járdán fekvő pasas köré gyűltek.

– Egy csöves köré. – Jameson ismerte a történetet, mégis a szokásos lézerpontos figyelmével összpontosított rám.

– Mindenki azt hitte, hogy részeg. Vagy halott. De ekkor felült. Láttam, hogy egy rendőr törtet felénk a tömegen át.

– Ezért megszólítottad – fejezte be a gondolatot Jameson. Mélyen a szemembe nézett, ajka szélén mosoly bujkált. – És megkérdezted, akar-e sakkozni veled.

Nem számítottam rá, hogy Harry elfogadja a kihívást. Arra meg végképp nem, hogy még nyer is.

– Ezután minden héten játszottunk – folytattam. – Néha hetente kétszer-háromszor is. A nevénél többet mégse árult el magáról soha.

És még az sem volt igaz. Nem is Harrynek hívták. Hazudott nekem. Így kerültem hát egy alagútba Jameson Hawthorne társaságában. És ezért nézett ő rám már megint úgy, mintha valami kihívás lennék: rejtély, amit ő, és csakis ő fejthet meg.

Nem lehet ugyanis véletlen, hogy Tobias Hawthorne, a milliárdos olyan idegenre hagyta a teljes vagyonát, aki ismerte az ő halottnak vélt fiát.

– Biztos vagy benne, hogy Toby volt az? – kérdezte Jameson.

Szinte vágni lehetett közöttünk a feszültséget.

Egy ideje már nem sok dologban voltam biztos, de ebben speciel igen. Három hete még hétköznapi lány voltam, egyik napról a másikra éltem, kétségbeesetten próbáltam átvészelni a gimit és összekaparni egy ösztöndíjat, hogy kiszabaduljak addigi életemből. Aztán tök váratlanul megtudtam, hogy az ország egyik leggazdagabb embere meghalt, és engem is megemlített a végrendeletében. Tobias Hawthorne több milliárd dollárt hagyott rám, és nekem lövésem sem volt, hogy miért. Jamesonnal két hétig fejtettük a rejtvényeket, és követtük a nyomokat, amiket az öreg hagyott, hogy kiderítsük. Miért én? Hát a nevem miatt. Meg a születésnapom miatt. Meg mert Tobias Hawthorne mindenét feltette arra a gyenge lapra, hogy én valahogy össze tudom rántani a teljesen szétcsúszott családját.

Legalábbis ennyi derült ki az öreg utolsó játékából.

– Biztos vagyok benne – jelentettem ki. – Toby életben van. És ha a nagyapád tudott erről, ami még mindig nagy kérdés, akkor feltételezhetjük, hogy vagy azért választott engem, mert ismertem Tobyt, vagy eleve ő intézte úgy, hogy mi ketten összefussunk.

Ha valamit megtudtam eddig a halott milliárdosról, akkor az az, hogy szinte bármit képes volt megszervezni, és szinte bárkit képes volt manipulálni. Ráadásul élt-halt a rejtélyekért, rejtvényekért és fejtörőkért.

Pont úgy, mint Jameson.

– Elképzelhető, hogy nem aznap találkoztál először a nagybátyámmal? – Jameson közelebb lépett, szinte égetett a belőle áradó vad, zabolátlan energia. – Gondolj csak bele, Örökösnő! Azt mondtad, hatéves korodban futottál össze először és utoljára a nagyapámmal a vendéglőben, ahol anyád pincérkedett, igaz? Ott hallotta meg a teljes neved.

Avery Koizi Ginks, aminek a betűit átrendezve megkapjuk, hogy „van egy kis rizikó". Ez Tobias Hawthorne szavajárása volt, egy hozzá hasonló ember az ilyen nevet egy életre megjegyzi.

– Igaz – bólintottam.

Jameson ekkor már közel volt hozzám. Túl közel. A Hawthorne fiúk mindegyikéből delejező erő áradt, mintha nem e világból valók lennének. Mind tudtak hatni az emberre, Jameson pedig kifejezetten ügyesen használta ezt a képességét, hogy elérje, amit akar. És most akar tőlem valamit.

– Mit keresett a nagyapám, egy texasi milliárdos, akire egész csapat privát séf főz, egy világvégi, lepukkant kajáldában Connecticutban?

Az agyam ezerrel pörgött.

– Szerinted keresett ott valamit?

Jameson jelentőségteljesen rám nézett.

– Vagy valakit. Nem lehet, hogy Tobyt kereste az öreg, és véletlenül téged talált meg?

Különös hangon mondta azt, hogy „téged". Mintha én lennék valaki. Mintha számítanék. De ezt a kört már lefutottuk.

– És a többi, az mind csak vicc? – kérdeztem rá, és lesütöttem a szemem. – A nevem meg hogy a születésnapom egyben Emily halálának a napja? Az egész rejtvény, amit a nagyapád nekünk hagyott, mind csak kamu?

Jameson nem is reagált arra, hogy Emilyt említettem. Teljesen beleélte magát a rejtélybe, ilyenkor semmi sem zökkenthette ki. Még Emily sem.

– Kamu – mondta. – Vagy figyelemelterelés.

Felemelte a kezét, és kisimított az arcomból egy elszabadult hajtincset. Minden idegvégződésem felizzott. Elhúztam a fejem.

– Ne nézz így rám! – szóltam rá komolyan.

– Hogyan? – kérdezett vissza.

Keresztbe fontam a karom, és szigorúan a szemébe néztem.

– Mindig bűbájüzemmódba kapcsolsz, amikor akarsz valamit.

– Ah, Örökösnő, minden szavad megannyi tőrdöfés tiszta szívembe! – Be kéne tiltani, hogy valaki olyan jól nézzen ki, mint Jameson, amikor vigyorog. – Én csak annyit kérek, hogy túrd fel egy kicsit mélyebben az emlékeidet. A nagyapám mindig négy dimenzióban gondolkodott. Könnyen lehet, hogy több oka is volt annak, hogy téged választott örökösének. Gyakran mondogatta: miért ütnék le két legyet egy csapásra, amikor tizenkettőt is leüthetek?

Volt valami a hangjában és abban, ahogyan rám nézett, ami miatt annyira könnyű lett volna fejest ugrani ebbe az egészbe. A lehetőségekbe. A rejtélyekbe. Őbelé.

De én nem szoktam elkövetni kétszer ugyanazt a hibát.

– Mi van, ha rossz oldalról közelíted meg az egészet? – vetettem fel, és elfordultam tőle. – Mi van, ha a nagyapád nem is tudta, hogy Toby életben van? Mi van, ha Toby volt az, aki észrevette, hogy az öreg figyel engem, és rájött, hogy rám akarja hagyni a vagyonát?

Az a Harry, akit én ismertem, veszett jó sakkozó volt. Lehet, hogy nem véletlenül botlottam bele aznap a parkban, hanem ő talált rám.

– Biztos van valami, ami felett elsiklunk – jelentette ki Jameson, és megállt mögöttem. – Vagy… – duruzsolta közvetlen közelről a tarkómnak – talán te titkolsz el valamit.

Olyan hatalmasat nem tévedett. Nem volt szokásom minden lapomat kiteríteni mások előtt, engem nem úgy raktak össze. Jameson Hawthorne pedig még csak meg sem próbált megbízhatónak tűnni.

– Már értem, Örökösnő. – Szinte hallottam a gunyoros mosolyt a hangjában. – Ha te ilyen szabályok szerint akarsz játszani, rendben. Emeljünk egyet a téten!

Megfordultam, és megálltam előtte. Igen ám, csak szemtől szembe sokkal nehezebb volt elfelejteni, milyen, amikor Jameson Hawthorne megcsókol valakit. Nem félszeg. Nem gyengéd. De nem is igaz – emlékeztettem magam. Számára én csak a rejtély része voltam, a kirakó egy darabja, amit használnia kellett. És még most is csak eszköz vagyok.

– Nem csinálhatsz mindenből játékot – közöltem vele.

– Lehet, hogy éppen ez a baj – vágott vissza villanó szemmel. – Talán éppen ezért járatjuk üresen az agyunkat egy alagút mélyén, ezért haladunk körbe-körbe ahelyett, hogy előbbre jutnánk. Mert ez nem egy játék. Még. A játéknak szabályai vannak. És győztese. De már tudom, mi kell ahhoz, hogy megoldjuk Toby Hawthorne rejtélyét: egy kis motiváció.

– Milyen motiváció? – néztem rá gyanakodva.

– Mit szólnál egy fogadáshoz? – Jameson felvonta a szemöldökét. – Ha én jövök rá előbb a titok nyitjára, te megbocsátod és elfelejted, hogy egy csöppet eltévelyedtem, miután megfejtettük a Fekete-erdőt.

A fekete-erdei nyom alapján jöttünk rá, hogy a volt barátnője éppen az én szülinapomon halt meg. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy Tobias Hawthorne nem azért választott, mert különleges vagyok, hanem mert tudta, hogy ez hatással lesz az unokáira. Jameson attól fogva átnézett rajtam.

– Ha viszont én győzök – néztem mélyen a zöld szemébe –, elfelejted, hogy csókolóztunk, és nem is próbálsz elcsábítani soha többé.

Az egy dolog, hogy nem bíztam Jamesonban, de magamban még kevésbé bízhattam, amikor a közelében voltam.

– Megegyeztünk. – Tett egy lépést előre, megállt mellettem, és közelebb hajolt. – Kezdődjön a játék, Örökösnő! – súgta a fülembe.

2. fejezet

Miután megkötöttük a fogadást, Jameson az egyik irányba indult az alagúton, én meg a másikba. A Hawthorne-ház annyira hatalmas volt, hogy három hét alatt sem sikerült bejárnom az egészet. Egy évet is simán eltölthet itt valaki anélkül, hogy megismerné az összes titkos átjárót és rejtekhelyet. És akkor az alagútrendszerről még nem is beszéltem.

Én szerencsére gyorsan tanultam. Az edzőtermi szárny alól egy leágazó alagúton átvágtam a zeneszoba alá, végig a napszoba alatt, majd egy rejtett lépcsőn fel a nagyterembe. Ahol szembetalálkoztam Nash Hawthorne-nal, aki hátát hanyagul a kandallónak vetve várt valakire.

– Helló, kölyök! – Nashnek a szeme se rebbent, amikor csak úgy felbukkantam a semmiből.

Ránézésre a legidősebb Hawthorne testvér körül az egész kastély összedőlhetett volna, ő akkor is ugyanúgy ejtőzött volna tovább a kandallónak dőlve. Nash szerintem még a halált is csak a cowboykalapjának egy pöccintésével üdvözölné.

– Szia – köszöntem vissza.

– Nem futottál össze véletlenül Graysonnal? – kérdezte a maga elnyújtott texasi tájszólásában, amitől úgy tűnt, mintha még beszélni is lusta lenne.

Ez nem tompította a kérdés élét.

– Nem – válaszoltam szándékosan kurtán, kifejezéstelen arccal.

Grayson és én mostanában tisztes távolságot tartottunk egymástól.

– Gondolom, arról sem tudsz, mit mondhatott Gray anyánknak, mielőtt elköltözött a házból.

Skye Hawthorne, Tobias Hawthorne fiatalabb lánya és a négy Haw­thorne unoka anyja megpróbált megöletni. Az, aki a ravaszt meghúzta, börtönbe került, Skye pedig kénytelen volt kiköltözni. Mert Grayson kényszerítette rá. „Mindig meg foglak védeni – mondta nekem. – De ez… hogy mi… Ezt nem lehet, Avery."

– Fogalmam sincs – közöltem egykedvűen.

– Sejtettem – kacsintott rám Nash. – A nővéred és az ügyvéded a keleti szárnyban keres.

Ennél sokatmondóbban nem is fogalmazhatott volna. Az ügyvédem ugyanis a srác egykori menyasszonya, a nővérem pedig… Azt nem tudtam pontosan, Libbyvel hányadán állnak.

– Kösz – biccentettem, de a kanyargó lépcsőn a Hawthorne-ház keleti szárnyába érve nem indultam sem Libby, sem Alisa keresésére.

Fogadást kötöttem Jamesonnal, és meg is akartam nyerni. Így hát az első megálló: Tobias Hawthorne irodája.

A szobában egy mahagóni íróasztal állt, mögötte pedig a falon kisebb kiállítás tele trófeákkal, szabadalmakkal és könyvekkel. Mindegyiken ott virított a Hawthorne név, hogy el ne felejtsem: a Hawthorne unokákról sok minden elmondható, de az nem, hogy hétköznapi emberek lennének. Minden lehetőség adott volt számukra, cserébe a nagyapjuk elvárta, hogy kiválóan teljesítsenek. De nem azért jöttem, hogy megcsodáljam az eredményeiket.

Leültem az asztalhoz, és kinyitottam a titkos rekeszt, amit nemrég fedeztem fel. Egy dosszié feküdt benne, a dossziéban pedig rólam készült fotók. Rengeteg fénykép sok évre visszamenően. Az éttermi, sorsszerű találkozásunk óta Tobias Hawthorne alaposan rajtam tartotta a szemét. Vajon tényleg csak a nevem miatt? Vagy más oka is volt rá?

Végiglapoztam a képeket, és előhúztam kettőt. Jameson az alagútban rátapintott: tényleg nem árultam el neki mindent. Volt ugyanis két fényképem, amin látszik mellettem Toby, bár a fotósnak mindkétszer csak a feje hátulját sikerült lekapnia.

Vajon Tobias Hawthorne ennyiből felismerte a fiát? Talán „Harry" észrevette, hogy megfigyelnek minket, és szándékosan fordult el a kamerától?

Nyomnak ez elég gyenge. A dosszié csak annyit bizonyít, hogy Tobias Hawthorne már évekkel „Harry" felbukkanása előtt is megfigyeltetett. Félretettem a képeket, és elővettem a születési anyakönyvi kivonatomat. Anyám aláírása szép és rendezett volt rajta, apámé meg a dőlt folyóírás és a nyomtatott nagybetűk különös keveréke. Tobias Hawthorne szövegkiemelővel kihúzta az apám aláírását és a születési dátumomat.

10. 18. Azt már tudtam, hogy ez miért fontos. Grayson és Jameson ugyanabba a lányba, Emily Laughlinba volt szerelmes. Az ő október 18-i halála éket vert a két fiú közé, az öreg meg azt akarta, hogy valahogy békítsem ki őket. De vajon miért jelölte meg apám aláírását? Ricky Ginks egy zűrös lúzer volt, aki még arra sem vette a fáradságot, hogy felhívjon, amikor anya meghalt. Ha rajta múlt volna, árvaházban kötök ki. Meredten bámultam Ricky aláírását, és bűvöltem a betűket, árulják már el, miért emelte ki őket az öreg.

Nem árulták el.

Hallottam magamban anya hangját: „Van egy titkom… – mondta jóval azelőtt, hogy Tobias Hawthorne beleírt a végrendeletébe – a születésed napjáról."

Nem tudom, mire utalt ezzel, és most, hogy meghalt, nem is fogok már rájönni soha. Egyet tudtam csak biztosan: nem vagyok Hawthorne. Ha apám neve a születési anyakönyvi kivonaton nem lett volna elég, a DNS-tesztből kiderült, hogy az ereimben nem csörgedezik Hawthorne-vér.

De akkor miért keresett meg Toby? Megkeresett egyáltalán? Eszembe jutott, hogy Jameson szerint a nagyapja tizenkét legyet ütött egy csapásra. Újra átnyálaztam a dossziét, megpróbáltam kihámozni belőle valamit. Mi az, amit nem vettem észre? Mert valami biztosan van itt…

Egyetlen kopogás figyelmeztetett csak, mielőtt elfordult a kilincs az ajtón. Kapkodva összeszedtem a dokumentumokat, és elsüllyesztettem a dossziét a titkos rekeszben.

– Hát itt van! – Alisa Ortega, az ügyvédem maga volt a megtestesült professzionalizmus. Felvonta a szemöldökét, és rám villantotta jellegzetes pillantását. Ezt magamban csak Alisa-stírnek hívtam. – Joggal feltételeztem hát, hogy megfeledkezett a meccsről?

– A meccsről… – Lassan ismételtem meg, mert nem tudtam biztosan, miről beszél.

Mióta átléptem a Hawthorne-ház küszöbét, folyamatosan meccseket játszottam szinte mindenkivel. Nekem legalábbis ez volt az érzésem.

– A focimeccsről – világosított fel az ügyvédem egy újabb Alisa-stír kíséretében. – Ha be kívánjuk vezetni önt a texasi társasági életbe, ez a második felvonás. Most, hogy Skye távozott a Hawthorne-házból, különösen ügyelnünk kell a látszatra. Mi akarjuk irányítani a közbeszédet. Ez egy Hamupipőke-történet, nem pedig botrány. Csakhogy önnek ehhez el is kell játszania Hamupipőkét. Méghozzá nagy nyilvánosság előtt, amilyen gyakran és meggyőzően csak lehet. Kezdetnek használatba kell vennie a tulajdonosi páholyt.

Tulajdonosi páholy. Kezdett derengeni valami.

– A meccs – szajkóztam most már kicsit értelmesebben. – Mármint az NFL-meccs. Merthogy van egy csapatom.

Ez még mindig annyira felfoghatatlannak tűnt, hogy majdnem sikerült elvonnia a figyelmemet Alisa mondandójának első feléről. Skye ügyéről. A Graysonnal kötött alkum szerint senkinek sem szólhattam egy szót sem arról, milyen szerepet játszott Skye a gyilkossági kísérletben. Cserébe Grayson elintézett vele mindent.

Éppen úgy, ahogy megígérte.

– A tulajdonosi páholyban negyvennyolc szék található – váltott fejtágító üzemmódba Alisa. – A tervezett ülésrendet már hónapokkal előbb rögzítjük. Kizárólag VIP-vendégek számára. Ez nem csak a fociról szól, többtucatnyi fontos embert fogadunk: politikusokat, cégvezetőket, celebeket. Később pedig kihasználjuk ezeket a kapcsolatokat. Orennel ellenőriztettem minden mai meghívottat, és rendeltem hivatásos fényképészt a stratégiailag fontos képek elkészítéséhez. Landon megírta a sajtónyilatkozatot, egy órával a meccs kezdete előtt adja majd ki. Már csak egy bizonytalan pont van… – Tapintatosan elhallgatott.

Megadóan felsóhajtottam:

– Én?

– Ez egy Hamupipőke-történet – emlékeztetett Alisa. – Mit gondol, Hamupipőke mit venne fel az első NFL-meccsére?

Ez biztosan beugratós kérdés.

– Mondjuk, valami ilyesmit? – robbant be az ajtón Libby tetőtől talpig Lone Stars-mezben, hozzáillő sállal, kesztyűvel és cipővel. Még a kék haját is vastag, kék és aranyszínű szalaggal kötötte copfba.

Alisa kényszeredetten elmosolyodott.

– Igen – bólintott. – Valami ilyesmit. Leszámítva a fekete rúzst, a fekete körömlakkot és a nyakörvet.

A nővérem volt a legkedélyesebb gót a világon, Alisa pedig nem értékelte a stílusát.

– Mint már említettem – folytatta nyomatékosan –, a mai esemény különösen fontos. Avery eljátssza Hamupipőkét a kamerák kedvéért. Én elvegyülök a vendégek között, és felmérem, ki melyik oldalon áll az örökösödési ügyben.

– Miért, hány oldal van? – kérdeztem rá.

Úgy tudtam, Tobias Hawthorne végrendelete kikezdhetetlen, a család pedig már letett róla, hogy megtámadja.

– Soha nem árt biztosítani magunknak a nagy hatalmú szereplők támogatását – kente el a választ az ügyvédem. – És azt akarjuk, hogy a szövetségeseink nyugodtan aludjanak.

– Remélem, zavarok. – Nash úgy tett, mintha csak véletlenül botlott volna belénk, és nem ő figyelmeztetett volna, hogy Alisa és Libby engem keres. – Folytasd csak, Lee-Lee! – vetette oda az ügyvédemnek. – A nyugodt alvásról beszéltél éppen.

– Tudatnunk kell az emberekkel, hogy Avery nem akar felfordulást csinálni. – Alisa kerülte Nash pillantását, ahogyan az ember a napra sem néz rá egyenesen. – Nagyapádnak számos befektetése és érdekeltsége, kiépített üzleti és politikai kapcsolatrendszere volt. Ezeket gondosan egyensúlyban kell tartani.

– Lee-Lee ezzel azt akarja mondani – fordított nekem Nash –, hogy biztosítani akar mindenkit, hogy a McNamara, Ortega és Jones ügyvédi iroda tökéletesen ura a helyzetnek.

A helyzetnek – merült fel bennem a kérdés –, vagy nekem? Nem rajongtam az ötletért, hogy bárki uralkodjon felettem. Elvileg az iroda dolgozott nekem, nem fordítva.

Erről eszembe jutott valami.

– Alisa! Emlékszik, megkértem, hogy juttasson némi pénzt egy barátomnak.

– Harrynek, igaz? – válaszolta, de az volt az érzésem, hogy igazából egyszerre három dologra figyel: a kérdésemre, a ma esti nagy haditervének megvalósítására és arra, ahogy Nash elmosolyodik Libby ruhája láttán.

Nekem viszont nagyon nem hiányzott, hogy az ügyvédem figyelmét elvonja az, hogyan néz az exe a nővéremre.

– Igen. Sikerült odaadnia neki a pénzt? – erőltettem a kérdést.

A legegyszerűbb ugyanis az lett volna, ha megtalálom Tobyt, méghozzá azelőtt, hogy Jamesonnak sikerül felkutatnia őt.

Alisa erőszakkal elfordította a szemét Libbyről és Nashről.

– Az embereim sajnos nyomát sem találták az ön Harry barátjának – közölte szárazon.

Elgondolkodtam, mit jelenthet, hogy Toby Hawthorne néhány nappal anyám halála után felbukkan a parkban, majd alig egy hónappal a távozásom után már csak hűlt helye marad.

– Most pedig – csapta össze a tenyerét Alisa – nézzük a ruhát!

3. fejezet

Soha életemben nem láttam még focimeccset, de a Texas Lone Stars csapat új tulajdonosa ilyet nyilván nem nyilatkozhat a riporterseregnek, ami a stadion előtt megálló terepjárómat megrohanta. Ahogyan azt sem árulhattam el, hogy a vállamat szabadon hagyó focimezben és acélkék cowboycsizmában kábé úgy éreztem magam, mint valami farsangi jelmezben.

– Húzza le az ablakot! – utasított Alisa. – Mosolyogjon, és kiáltsa, hogy hajrá, Lone Stars!

Nem akartam lehúzni az ablakot. Nem akartam mosolyogni. Kiabálni meg végképp nem, mégis megtettem mindezt. Mert ez egy Hamupipőke-történet, én pedig a főszereplője.

– Avery!

– Nézzen ide, Avery!

– Új tulajdonosként mit vár a csapattól az első meccsen?

– Mit szól a hírekhez, melyek szerint ön bántalmazta Skye Hawthorne-t?

Nem sok médiaoktatásban volt még részem, de az ordítozó riporterek kérdéssortüzének kezelésére vonatkozó fő szabályt már tudtam: „Ne válaszolj!" Nagyjából nem is nyilatkozhattam mást, mint hogy izgatott vagyok, hálás, szóhoz sem jutok, és hihetetlenül lenyűgöző ez az egész.

Így hát mindent elkövettem, hogy izgatottnak, hálásnak és lenyűgözöttnek is érezzem magam. Majdnem százezer ember jött el a ma esti meccsre, és világszerte milliók szurkolnak majd a csapatnak. Az én csapatomnak.

– Hajrá, Lone Stars! – kiáltottam, és fel akartam húzni az ablakot, de épp, amikor az ujjam a gombhoz ért, kivált a tömegből egy alak.

Nem riporter. Hanem az apám.

Ricky Ginks számára én egész életemben csak egy futó kellemetlenség voltam, vagy még az sem. Több mint egy éve a színét sem láttam. Most meg, hogy milliárdos lett belőlem, rögtön előkerült.

Elfordultam tőle és a lesifotósoktól, majd felhúztam az ablakot.

– Ave? – szólalt meg Libby tétován, miközben a golyóálló terepjárónkat elnyelte a stadion alatti privát parkoló.

A nővérem örök optimista volt, mindenkiben csak a jót látta, még abban a férfiban is, aki soha életében két fűszálat sem tett keresztbe értünk.

– Tudtad, hogy itt lesz? – kérdeztem fojtott hangon.

– Dehogy! – vágta rá Libby. – Esküszöm, fogalmam sem volt. – Ráharapott az alsó ajkára, elkente rajta a fekete rúzst. – De csak beszélni akar veled.

Naná!

A vezetőülésen ülő biztonsági főnököm, Oren leállította a kocsit a parkolóban, és nyugodtan az adóvevőjébe szólt:

– Helyzet van az északi bejárat mellett. Csak megfigyelés közbeavatkozás nélkül, de részletes jelentést kérek.

Vannak előnyei is, ha az ember milliárdos, és egy volt kommandósokból álló csapat vigyáz rá. Annak az esélye például, hogy bárki hívatlanul a közelembe férkőzzön, szinte nulla. Így el tudtam fojtani az érzelmeket, amik Ricky felbukkanása után rám törtek, és kiléptem az autóból a világ egyik legnagyobb stadionja alatt.

– Vágjunk bele – mondtam.

– Csak hogy tudd – közölte Alisa, miközben kiszállt a kocsiból –, az irodánknak nem jelentene gondot kezelni az apádat.

Vannak előnyei annak is, ha az ember egy komoly ügyvédi iroda egyetlen ügyfele.

– Jól vagy? – folytatta Alisa.

Nem volt az az érzelgős típus, ezért valószínűleg inkább azt akarta felmérni, gondot okozok-e majd neki ma este.

– Jól – bólintottam.

– Miért ne lenne jól?

A mély, selymes hang a hátam mögött nyíló liftajtóból csendült fel. Megfordultam, és hét nap után először megpillantottam Grayson Haw­thorne-t. Világos haját, fagyosszürke szemét és az arccsontját, ami olyan éles volt, hogy az már fegyvernek minősül. Két hete azt mondtam volna, ő a legfelfuvalkodottabb, legönelégültebb és legarrogánsabb seggfej, akivel valaha találkoztam.

Ma már nem tudtam biztosan, mit gondoljak Grayson Hawthorne-ról.

– Miért ne lenne Avery jól? – ismételte meg a kérdést nyomatékosabban, miközben kilépett a felvonóból.

– A lúzer apám előmászott a pöcegödörből – motyogtam. – De semmi gond.

Grayson végigmért, mélyen a szemembe nézett, majd Orenhez fordult.

– Veszélyt jelent rá?

„Mindig meg foglak védeni – esküdött meg. – De ez… hogy mi… Ezt nem lehet, Avery."

– Nincs szükségem a pátyolgatásodra – közöltem élesen Graysonnal. – Rickyvel szemben réges-rég megtanultam megvédeni magam. – Elmeneteltem mellette, és bevonultam a liftbe, amivel ő érkezett az előbb.

Már megtanultam a trükköt: akit elhagynak, nem engedheti meg magának, hogy vágyakozzon azután, aki elment.

Egy perccel később kiléptem a liftajtón a tulajdonosi páholyba Alisa és