A bölcsesség meséskönyve

By Orbeliani

„A bölcsesség meséskönyve” szerkezetére nézve a keleten igen elterjedt, úgynevezett „keretelbeszélésekhez” tartozik, amilyen pl. az Ezeregyéjszaka. A meséket tartalmazó alapelbeszélés (keret), amely a gyűjtemény lényeges anyagának, az egyes meséknek, paraboláknak, állatmeséknek, anekdotáknak, mindenféle novellának arányos elhelyezését lehetővé teszi, ebben a könyvben csak másodrendű. „A bölcsesség meséskönyve” egyúttal mesegyűjtemény is. A szerző alapgondolata az ezópusi meseanyagban jut kifejezésre, a mese különféle részei szervesen összefüggenek, tartalmi egységgé vannak forrasztva, jóllehet a novellaszerű kanavász végtelenül egyszerű. A legművészibb kidolgozásúak az ezopusi-típusú mesék. Ezek az elbeszélés szemléletes megvilágítására szolgálnak, de amellett önmagukban is komoly értékek. A keret is, a beléfoglalt mesék és novellák is mind teljesen eredeti alkotások. Természetesen figyelembe kell venni, hogy „A bölcsesség meséskönyve” és a más népek hasonló irodalmi alkotásai között, mint amilyen a „Pancsatantra”, „Kalilah és Dimnah”, „Szindbád”, az Ahikár elbeszélése, Bardan példázatai és egyebek: sok a közös jellemvonás. „A bölcsesség meséskönyvé”-t magasrendű művészi formája jellemzi. Az előadás nyelve tősgyökeresen népies, a mindennapi beszéd fesztelen egyszerű, kifejező, szemléletes nyelve, amelyből fényesen kicsillog a humor. (Al Baramidze) A kötetet Honti Rezső remek műfordításában élvezhetjük.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Apr 8, 2020
• ISBN: 9789634749899

Book preview

Szulhan-Szaba Orbeliani

(1658 – 1725)

A BÖLCSESSÉG

MESÉSKÖNYVE

fordította

Honti Rezső

BUDAÖRS, 2020

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-989-9 EPUB

ISBN 978-963-474-990-5 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2020

A mű eredeti címe:

О мудрости вымысла

Első orosz nyelvű kiadás: 1951

Az elektronikus kiadás az 1955. évi

második magyar kiadás alapján készült

A borító Henry Sandham (1842 – 1910) Arabian Nights

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Élt egyszer egy király…

Élt egyszer egy király, akinek kiváló nagy tetteit ember el sem képzelheti; jóságos és erényes szívében annyi könyörületességet gyűjtött össze, hogy maga sem tudta felmérni. Lobbanékony szívének kirobbanó kegyetlenségét az istenfélelem üdvös fuvallatával hűtötte le, bőkezűségével több pusztító tüzet oltott el, mint az esőt hozó felhők, mert az égből hulló zápornál is bőségesebb volt ajándékainak özöne, amellyel elárasztotta az embereket.

Az egész világot félelemmel és rettegéssel töltötte el; a népek jobban féltek tőle, mint a mennydörgéstől, de kegyessége és nyájassága lenyűgözőbb és édesebb volt, mint csecsemő számára édesanyja kebele.

Ennek a nagy és dicsőséges királynak Finéz volt a neve.

Volt egy vezírje, akinek bölcsessége az egekig felért. Elméjében széltében-hosszában felmérte a szilárd földet, tudománya lehatolt a tengerek mélyébe, a lég tüneményei és a csillagok járása fel voltak jegyezve szívének tábláira. Szelíd szavával megfékezte a vadállatokat, hasonlóvá tette őket az emberekhez. Szavára megolvadtak a sziklák, mint a viasz, és a madarak emberi hangon szólaltak meg.

Ennek a vezírnek neve Szedrák volt. A király nagyon szerette vezírjét. És nem volt a király szívében semmi gond, semmi bánat, csak egyetlenegy: a gyermektelenség gondja, az a bánata, hogy nincs fia.

Egyszer mérhetetlen sok kincset osztott szét a koldusok között, hogy imádkozzanak istenhez, adjon néki fiúgyermeket.

Volt a királynak egy eunuchja, kötekedő, mérges természetű ember. Ő volt a királyi lakosztályok első őre, a királynak hű cselédje és Rukhának nevezték.

Így kiáltott fel:

- Volt-e valaha király, aki ennyi kincset eltékozolt?

Szedrák ezt a példázatot mesélte el neki:

1.

A KHORASZÁNI KIRÁLY

Volt egy király Khoraszánban, hatalmas, jó, bölcs, bőkezű és könyörületes szívű uralkodó. Egy napon felnyittatta három kincstárát, összehívatta minden alattvalóját, hogy mindenik, öregje-ifja, gazdagja-szegénye, hordja ki belőle tizenkét órán át, amennyit csak elbír. Mindenki garmadával cipelt a három kincsesházból, de nem tudták kiüríteni.

Ezen a napon a király lakomát rendezett és felszólította vezírjeit, mondják meg, vajon hallott-e valamelyikük olyan királyról, vagy ismer-e olyant, aki őhozzá fogható vagy fölülmúlja őt bőkezűségben. Hat vezír esküdözött, hogy sohasem hallott hozzá fogható királyról, csak a legfiatalabb vezír nevetett nagyot.

A király megkérdezte: - Mit nevetsz?

A vezír arra kérte a királyt, fogadja meg esküszóval, hogy őszinteségéért nem véteti fejét, és a király megesküdött. A vezírt felbátorította a király ígérete és így beszélt:

- Él Kínában egy Malkoz nevű varázsló. Van egy alattvalója, valami magasrangú méltóság. Ez a nagyúr olyan bőkezű, hogy párja nincs a földön.

A királyt ez nagyon bántotta, de mivel megesküdött a vezírnek, hogy nem ütteti le fejét, hát csak tömlöcbe záratta. Ő maga pedig levetette királyi köntösét, álruhát öltött és útnak eredt, hogy megnézze azt a magasrangú urat. El is jutott abba a városba, ahol ez az ember lakott. Itt aztán megismerhette a nagyúrnak azt a szokását, hogy mihelyt más országbeli utas vetődik elébe, elviszi magához, hogy megfürödjék és kipihenje fáradtságát; felruházza, megvendégeli és gazdagon megajándékozva bocsátja ismét útnak.

A nagyúr éppen a város környékén sétált. Mikor meglátta a koldusruhába öltözött királyt, meghívta és úgy bánt vele, ahogy az idegenekkel bánni szokott. Amikor a koldusra ráadták a szép öltözetet, a nagyúr észrevette, hogy nem közönséges ember került elébe, hanem valaki, akit tisztelni és becsülni kell. Kikérdezte, kicsoda, micsoda, és mindent elmondatott vele. Mikor pedig megtudta, hogy királlyal van dolga, alázatosan térdet-fejet hajtott, és kérte, bocsásson meg neki, amiért nem ismerte fel. Bevezette házába; ilyen pompa még a királyi palotában sem ragyogott. Puha szőnyegek, selyembrokát függönyök díszítették az egész házat. A házigazda nagy lakomát adott a király tiszteletére. Drágakőből készült edények csillogtak az asztalokon. És a nagyúr ezt mind odaajándékozta a királynak.

Kilenc napig fürösztötte a királyt tejben-vajban. Mindennap szebb és pompásabb lakosztályt nyittatott neki, egyre értékesebb használati tárgyakkal látta el és mind vígabb lakomákat rendezett tiszteletére. És elárasztotta ajándékaival.

A király nagyon elcsodálkozott ennek az embernek nemes lelkén és bőkezűségén.

A nagyúr a kilencedik napon olyan káprázatos szépségű lakosztályba hívta meg, hogy azt toll le nem írhatja. Virágok, fák remek rajza ékesítette a szőnyegeket, függönyöket, drágakőberakás csillogott a bútorokon, színaranyból készültek az evőeszközök. S ezt a sok kincset ajándékba adta a királynak. De még többet is: három elbűvölő hangú, szépséges szép leányzót. Ezt az ajándékot a király nem utasította vissza, de a kincsekből nem fogadott el semmi mást, csak egy gyémánt poharat, egy ékkőből faragott serleget és egy drágakövekből fűzött virágot. Hálás köszönetét mondott vendéglátó gazdájának.

- Isten segítségét kérem, hogy meghálálhassam jóságodat.

Ezzel a király megindult hazafelé és el is érkezett városába. A tömlöcbe zárt vezírt újra felruházta viselt méltóságával és evés-ivás, lakomázás közt vígan élt.

Annak a nagyúrnak parancsoló ja pedig - mint mondtam - varázsló volt. A varázsló megtudta, mi történt és megharagudott a nagyúrra: mindenét elvette, őt magát pedig hóhér kezére adta. A nagyurat a fej vesztő tuskóhoz vezették. Könyörgött a hóhérnak, ne ölje meg. Köntöse alatt értékes drágakövet rejtegetett, azzal vásárolta meg az életét. A pribékek azt mondták neki:

- Tudod jól, hogy a mi urunk boszorkánymester és akárhol rejtőzöl is a föld színén, varázsló-tudományával kiszimatolja, hol vagy és téged is, minket is elpusztít. De bízd ránk: mi majd nyélbe ütjük a dolgot valahogy.

Ezzel a pribékek beletették egy ládába és kivitték a temetőbe. A varázsló előszedte bűvös szerszámait, nézelődött mindenfelé, de akit keresett, nem volt a föld színén. Akkor elhitte, hogy csakugyan kivégezték.

Ez idő tájt tolvajok jelentek meg a városban és nemcsak a házakat fosztogatták, hanem még a temetőt sem kímélték. Elvetődtek ahhoz a sírhoz is, ahol az a láda volt elásva, kibontották a sírt, rábukkantak a ládára és kiemelték. Kincset nem találtak benne, csak egy embert, hát elengedték: menjen isten hírével.

Ő pedig útnak indult, ment-mendegélt, sok földet bejárt. Végül ismeretlen vándorként eljutott a khoraszáni király udvarába. A király éppen palotájának magas erkélyén lakomázott és a három énekesnő dalolt neki. Egyikük felismerte a vándorban volt gazdáját, könnyekre fakadt és kiejtette kezéből lantját.

- Mi lelt? - kérdezte a király.

A lány megmondta, kit látott meg. A király menten elküldte szolgáit a keresésére. Meg is találták. Fürdőt készítettek neki, szép ruhába öltöztették, jól tartották, lefektették pihenni. Másnap a király lóra ült, megtámadta a varázslót, megölte és minden vagyonát annak az embernek adta.

Így fizetett a nagyúrnak, így hálálta meg jótettét.

*

- Azért mondtam el neked ezt a példázatot, hogy megmutassam: senki sem osztogathat annyi ajándékot, amennyit más ne osztogatna. És azt is: isten nem engedi meg, hogy jó tett kárba vesszen. Nagyon furcsállom, ó Rukha, hogy ilyen beszédeket hallok tőled!

*

Eltelt egy kis idő. Isten megkönyörült a királyon és fiúgyermekkel áldotta meg. Ragyogó szépségét a nap is megirigyelte, és a telihold kért magának fényéből. Tündöklését csillagok csodálták. Fekete szemöldöke úgy ívelt alabástrom homlokán, mint a fecske szárnya. Szemének fekete tavát a pillák égszínű nádasa szegélyezte. Orcáján liliom és rózsa virított.

A Dzsumbár nevet kapta.

Amikor felserdült, a király elővezette, hogy bemutassa Szedrák vezírnek és többi alattvalójának. A vezír megfogta kezét, megáldotta, és így szólt:

- Ó, királyom! Isten őrizze a gyermek életét! Legyen fiad boldog és áldott, most és örökkön-örökké. Adassék meg néki a szamár megfontoltsága, a kutya hűsége és a hangya ereje!

Amikor Rukha, az eunuch, meghallotta e szavakat, így szólt a vezírhez:

- Miért átkoztad meg a királyfit? A vezír legyen megfontolt, higgadt, beszédében talpraesett, mert a király tisztjének öt tulajdonsággal kell kitűnnie. Először: beszéde legyen nyájas, másodszor: csillapítsa le a haragvót, és ne bőszítse fel a jókedvűt, harmadszor: ajkát soha el ne hagyja gonosz és csúnya szó, negyedszer: lássa világosan, mikor van helyén ez vagy az a szó, ötödször: úgy szóljon, hogy beszédében mindenkinek kedve teljék.

Szedrák ránézett Rukhára és így felelt neki:

- Mindaz, amit mondtál, igaz; csakhogy, amikor a férfiút megfosztják attól, ami férfiúvá teszi, asszonyi tulajdonságokat vesz fel. Azt már abból is láthatod, hogy a férfiú, ha megcsonkítják, elveszti szakállát és bajuszát. Az eunuchnak három tulajdonsága legyen. Először: legyen szemérmetes, mint a nő, másodszor: fékezze gonosz nyelvét, harmadszor: őrizze meg urának titkát. Én korántsem átkoztam meg a királyfit. Ha tetszik, könnyen meggyőződhetsz róla magad is: vezess bele egy szamarat a pocsolyába, hogy benne rekedjen a kátyúban. Aztán száríttasd fel a pocsolyát. Ha sikerül másodszor is rávenned a szamarat, hogy végig menjen ugyanazon az úton, akkor a szamár ostoba.

Vedd el egy szegény embertől sovány, kiéhezett kutyáját és add oda egy gazdagnak, hogy felhizlalja. Aztán mindkettő hívja a kutyát magához. Ha elhagyja azt, akinél éhezett, és ahhoz megy, aki jól tartotta, akkor a kutya hűtlen dög.

Fogj egy hangyát és tartsd tizenkét napon át egy pohárban. Aztán bocsássad ki. Ha nem bírja saját súlyának négyszeresét felemelni, akkor a hangya gyenge, és én tévedtem szavaimban; de ha nem tévedtem, akkor mit gáncsoskodol?

Előhoztak egy szamarat meg egy kutyát, fogtak egy hangyát is, elvégeztették velük a próbát, és minden a vezír szavai szerint történt. Igen örült a király a vezír beszédének és fia tulajdonságainak.

Egy éjjel gyönyörű ifjú jelent meg a királynak álmában. Bátor, erős, mint az oroszlán, délceg, fehér-piros arcú és sudár, mint a ciprusfa. Állán még alig serkedő ifjúi pehely göndörödött, mint a jácint, és könnyed árnyékot vetett csodás szépségű arcára - gyönyörűség volt ránézni.

Így szólt a királyhoz:

- Isten nyújtsa hosszúra fiad életét. Ha nem bízod rám, hogy felneveljem, legyen úgy, ahogy akarod, de tudnod kell, hogy nálam jobban senki fel nem neveli. Ha kerestetsz, megtalálsz, ha nem, magadra vess!

Átadta a királynak pergamenre festett képmását és így búcsúzott:

- Kerestess és megtalálsz engem. - Ezzel eltűnt.

A király felébredt és látta: kezében a pergamen, de a szobában nincs senki. Az ifjút sehol sem találta. Ezen úgy elszomorodott, mintha édes fia halt volna meg, és átadta magát a bánkódásnak. Bejött Szedrák vezír, látta, hogy a király ott fekszik az ágyán és emészti a bánat. így szólt hozzá:

- Uram, királyom, már sok év óta élek udvarodban, de ilyen szomorúnak még sohasem láttalak. Isten óvjon meg téged minden betegségtől!

A király így felelt:

- Nem vagyok én beteg, hanem álmot láttam és az jár egyre a fejemben.

A vezír meg sem kérdezte, mit álmodott a király, hanem

ezt a példázatot mesélte neki:

2.

A KAPZSI SZEGÉNY EMBER

Élt valahol egy nyomorult szegény ember, akinek semmije sem volt. Egyszer azt álmodta, hogy van hatvan juha és el akarja adni. Odajön hozzá valaki és ad minden juhért öt ezüstpénzt, ő azonban hatot kért darabjáért. Amíg ide-oda alkudoztak, a szegény ember felébredt és nagyon megbánta kapzsiságát. Megint behunyta a szemét, kinyújtotta kezét a kereskedő felé és azt mondta:

- Adj két ezüstpénzt darabjáért, és a juhokat mind odaadom.

De ki adhatott neki ezüstpénzt? És ő kinek adhatott el juhokat? Bizony, minden álom ilyen. Ó, királyom, minek felzaklattatnod lelked nyugalmát az ilyen sátán alkotta rémképekkel?

- Az én álmom nem rémlátás - felelte a király.

Mindent elbeszélt a vezírnek és megmutatta neki a pergamenlapot.

A vezír elcsodálkozott az ifjú szépségén és így szólt:

- Ha ez az ember magától nem jön el, nem lesz könnyű dolog megkeresni, hiszen nem tudjuk, honnan való, és nem mondta meg nevét. így hát hogyan találhatjuk meg? A szelet nem lehet kézzel feltartóztatni, a lusta ember az orra hosszáig sem bír eljutni. És az ember el nem kerülheti azt a sorsot, amelyet az Úr kijelölt számára...

És ezt a példázatot mondta:

3.

A FÖSVÉNY NÁBOB

Élt valahol egy gazdag kereskedő. Akkora vagyont gyűjtött, hogy maga se tudta kincseinek szerit-számát. Egészen öregkoráig sohasem ivott eleget, egyszer sem lakott jól és nem öltözködött rendesen.

Végre így szólt magában:

- No, ekkora vagyont gyűjtöttem, most majd lakomázom, vigadok és elköltőm mind, amit felhalmoztam.

Elment az egyik kincsesházához, de úgy be volt zárva, hogy nem bírta kinyitni. Odament a másikhoz, azután a harmadikhoz, hogy végigszemlélje kincseit, de egyiket sem volt képes kinyitni.

Mérges lett és nagyot káromkodott. A kincsesházban megszólalt egy hang:

- Ki vagy? Mit akarsz itt? Mi kell neked?

A nábob megnevezte magát.

- Ez az én vagyonom. El akarom költeni.

Kiszólt a hang:

- Ha a tied, miért nem használtad mostanig, miért nem hagytad, hogy feleséged, gyerekeid élvezzék? Ez most már mind Nadzsáré, az ácsé.

A kalmár felháborodottan szólt:

- Majd úgy intézem, hogy egyenlő rész jusson nekem is, neki is.

Pénzt vett kölcsön, hozatott sok szál gerendát, kivájatta, beléjük rakta kincseit és bedobta őket a Tigris folyóba. Az ács ott lakott Bagdadban, Tigris mellett. Kimegy az ács korán reggel a folyó partjára és nézi: «nem hajt-e valaki errefelé egy tutajt?» Látja, hogy a folyó vize tutajszerűen összeverődött gerendákat hoz, de ember nincs rajtuk. Pénzt adott néhány jó úszónak, azok a vízbe vetették magukat, kivontatták a gerendákat a partra és az ács udvarán egymásra rakták.

A volt nábob követte a gerendák útját. «Majd meglátom, kinek juttatja őtet a sors» - mondta magában. Bement az ácshoz és megkérdezte:

- Ki vagy te?

- Én vagyok Nadzsár, az ács - felelte.

A kalmár így szólt:

- Fogd az egyik gerendát és vidd be a házadba.

Amikor bevonszolták, így szólt a kalmár:

- Hasítsd fel a gerendát fejszéddel; hadd lássuk, mi van benne? Az ács felhasította a gerendát - hát kiszóródott a sok gyöngy meg drágakő. Az ács elámult. A kalmár pedig mondta neki:

- A többi gerenda is olyan, mint ez itt. Isten elvette tőlem és odaadta neked.

Az ács így felelt:

- Isten adja vissza neked! Vedd vissza.

A nábob nem akarta elfogadni.

- Vedd el legalább a felét vagy negyedrészét.

De a kalmár nem vett vissza semmit.

Az ács kérlelte:

- Végy legalább az útra három cipót.

Ezt elfogadta.

Az ács bement feleségéhez és így szólt:

- Süss három nagy cipót és tégy beléjük három nagy drágakövet. Lehet, hogy ezt elfogadja az az ember és nem pusztul majd éhen felesége a gyerekekkel együtt.

Az asszony engedelmeskedett, megsütötte a három cipót, begöngyölte vászonba és odaadta a kalmárnak. Ez fogta a cipókat és elindult. Útközben látja, hogy a pusztán kecskebőr-sátrat ütött fel valaki. Odamegy, egy szegény beduin ül a sátorban. A felesége éppen vajúdott. Társai szétszéledtek a nyári legelőkre, ők nem mehettek velük. És nem volt semmijük: sem ágyuk, sem vásznuk, amelybe az újszülöttet bepólyázhatták volna. A kalmár szíve megesett a szegény beduinon, odaadta neki a három cipót és így szólt:

- Menj el Bagdadba Nadzsár ácshoz, vidd el neki ezt a három cipót. Istenfélő ember, ad majd neked bölcsőt is, vásznat is, amibe a gyerekedet bepólyázhatod.

Ezzel továbbment. A beduin elvitte a cipókat az ácsnak, ez pedig mindent adott neki, amit kívánt.

Aztán odament feleségéhez, átadta neki a három cipót.

És ezt a példázatot mesélte neki:

4.

AZ EMBER ÉS A SZITA

Egy ember a folyó partján üldögélt. Kezében szitát tartott. Bemerítette a szitát a vízbe, és amikor az megtelt vízzel, így szólt:

- Akinek isten ad, annak így ad.

Azután kiemelte a szitát a vízből, és amikor a víz kifolyt belőle, ezt mondta:

- És akitől elvesz, attól így veszi el.

Isten a házunk ajtajáig küldte el hozzánk a szerencsét.

*

- Ó, királyom, ha isten neked szánja azt az embert, el fogja küldeni ajtódhoz: más módon megtalálni nagyon nehéz dolog.

Rukha így szólt:

- Nincs vihar, zimankó, minek kopogtasson ajtónkon? Ha mi nem tudjuk, hol van, honnan tudja ő, merre van a mi országunk? Küldjünk el valakit és próbáljuk meg kinyomozni, hol van. Vagy talán beléesik