Tanulmányok

By Jules Lemaitre

Lemaitre tele van szenzibilitással és ugyanekkor csupa metsző irónia; mozgékony és kecses fantázia, mely az egyetemes kapcsolatok felé néz, mint ahogy a legelésző tehenek szemében az örökkévalóság tekintetét pillantja meg és színtisztán egészséges logika, mely kérlelhetetlenül reátapint az ábrándok kihágásaira. Értette és érezte a misztikumtól keltett megrezdülést és annak költészetét, mint Renan és oly józan volt, mint Sarcey. Rafinált irodalmi mandarin, akinek irodalmi tanulmányai széles skálát ölelnek fel: a kor bestseller-írójától, George Ohnet-tól Henrik Ibsenig terjednek. Ám szerepel köztük Hyppolite Tayne, a Goncourt-fivérek, Paul Bourget, Pierre Loti, Alfred de Vigny, Henri Rochefort, s bár ezen szereplők közül sokan már eltűntek az irodalom feledés mélyében, ám számosan ma is fényesen csillognak. Értük érdemes ma is olvasni Lemaitre színvonalas írásait, Salgó Ernő tolmácsolásában.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Aug 26, 2019
• ISBN: 9789634747703

Book preview

Jules Lemaître

TANULMÁNYOK

fordította:

Salgó Ernő

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-770-3 EPUB

ISBN 978-963-474-771-0 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

a mű eredeti címe:

Les Contemporains. Études et portraits littéraires

első kiadás: 1886 - 1899

első magyar kiadás: 1925 körül

a borító Jules Lemaitre (1853 - 1914)

portréja részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Jules Lemaitre

Lemaitre, ki hatvanhét éves korában, pár héttel a világháború kitörése után halt meg, vagy harminc kötet címlapján hagyta reánk, mint szerző, a nevét. E könyvek között van költeménykötet, mellyel irodalmi pályáját kezdte, vannak novellaszerű kísérletek, sőt regény is, azután színdarabok, publicisztikai dolgozatok; de a legtöbb kritikai tanulmány vagy egyszerűen kritikai cikk. Aminthogy Lemaitre mindenekfelett kritikus volt és valójában mindig kritikai funkciókat végzett. Fel kellett ezt ismerni benne akkor is, mikor más területekre rándult ki, aminek ironikus ellensúlyozása, hogy viszont nem egyszer megtagadták tőle a kritikusi rangot, amikor pedig egyenesen a kritikus tollát forgatta.

A magyarázat az, hogy Lemaitre kissé más formájú kritikus, mint ahogy ezt az elnevezést használni szokták. Megvolt benne mindaz, ami a kritikust illetékessé teszi: a tanulságon kívül és mellette az a rejtelmes képesség, melyről Montaigne azt mondja, hogy ritkaság tekintetében mindjárt a gyémánt után következik. Mármint az ítélő tehetség adománya, az értéknek az a megkülönböztető felismerése, mely inkább megérzés, semmint elmebeli következtetés dolga és ösztönszerű mivoltában talán az eredendő fogékonyság és az öntudatlanná vált iskolázottság összhatásának lecsapódása; de volt benne még valami más is, ami rendszerint nem tartozik a kritikai felszereléshez. Nevezetesen: alapvető bizalmatlanság a kritikával szemben, majdnem tagadása kissé magának a kritikának is, főként azonban visszautasítása a kritikusi önérzetnek.

Hogy miként kell ezt érteni, azt legjobban meghallhatjuk tőle magától, mikor a következőket mondja: „Az irodalmi művek kritikáját legalább is kétfélekép lehet felfogni. Az egyik esetben az ember azt nézi, hogy a mű egyezik-e a műfaj úgynevezett „szükséges követelményeivel, vagy egyszerűen az elme és az ízlés megszokásával vagy éppen a közerkölcsiség és a társadalmi rend érdekeivel. Az is lehet, hogy ha jelentős munkáról van szó és az ember „magasabb szempontból akar nézni, igyekszik azt történelmileg beilleszteni az írott művek valamely sorozatába vagy azt vizsgálja, milyen momentumot jelent valamely műfaj fejlődésében, hanyatlásában vagy átalakulásában... Ez a kritika, mely nem más, mint ideológia, majdnem teljesen kizárja az élvezetet, mely a műalkotással való teljes, naiv és mintegy önfeledt érintkezésből születik. E mellett folyton hitnyilvánítási cselekedeteket kíván tőlünk. És azoknál, akik művelik, nagy értelmi gőg a feltétele, roppant önellenőrzés és mintegy valami félelem attól, hogy másban is tetszésüket leljék, mint saját elméjük mozdulataiban, játékaiban és dialektikai hőstetteiben. Mondják, hogy a hihetetlenül élénk és lendületes író, ki nálunk ennek a kritikai iskolának a képviselője,¹ egy ízben így szólt egy indolencia, naivság és irodalmi epikureizmus gyanújában álló kartárshoz: „ön mindig azt dicséri, ami tetszik önnek. Én soha." Súlyos lemondás!... Csak azt teszem hozzá, hogy ez az aszkéta és okoskodó kritika, melyet felsőbbrendűen vajmi nehéz gyakorolni, azok közé a ténykedések közé tartozik, melyek leginkább megférnek a tisztes középszerűséggel.

„A másikfajta kritika abban áll, hogy megállapítjuk és megmagyarázzuk a benyomásokat, melyeket a művek bennünk keltenek. Ez a kritika szerény; mindazonáltal ne higyjék, hogy szükségképen jelentéktelen. Valamely egyes benyomás megokolása mindig általános eszméket foglal magában. Az ember nem indokolhatja meg bizonyos benyomását a nélkül, hogy ezzel együtt egész sorát ne indokolná a hasonló benyomásoknak. És bár az „impresszionista kritikus csak a saját, fizikai, értelmi és erkölcsi érzékenységét írja le, valójában az összes, az övéhez hasonló szenzibilitások tolmácsa... Merem mondani, hogy, mint bárki más, én is ítélhetnék elvek, nem pedig impressziók szerint. Csakhogy akkor már nem lennék őszinte. Olyan dolgokat mondanék, amelyek felől nem vagyok bizonyos. Ahelyett, hogy benyomásaim felől bizonyos vagyok. Végeredményben nem tudok mást, mint hogy magamat írom le, érintkezésben az elém került művekkel. Ezt megteheti az ember tapintatlanság vagy önteltség nélkül is, mert mindenikünk „én-jében van valami, ami mindenkit érdekelhet. Hogy ez nem kritika? Akkor hát valami más. Egyáltalában nem ragaszkodom a névhez."

Lemaitre minden olvasója tudja, hogy - különösen későbbi éveiben - a névről való e lemondás nem jelentette nála egyszersmind a dologtól való tartózkodást is. A kritika, akárminek nevezi is magát, állításokkal dolgozik, véleményt mond és Lemaitre véleményei, akármennyire dogmaellenes is a kritikai elmélete, sokszor annyira az abszolút megállapítás hangján szólalnak meg, hogy az „elvek szerint" ítélő kritikusnál se lehetne különben. E következetlenségen azonban nincs miért fennakadnunk. Lemaitre vele csak elméletéhez lett hűtlen; de nem a képességeihez. Ily finom, okos és beható elme csak a jogait gyakorolja, mikor nem elégedve meg impressziójának a leírásával, határozott ítéletet nyilvánít írókról és művekről. Azonban habár ekként a gyakorlatban akárhányszor igénybe veszi is, amiről elméletben lemondott: művének jellemző tulajdonságai mégis a teóriához vezetnek vissza, jobban mondva ebből származtathatók le. Az az önkéntes megszűkítés, amit a dogmatikus elvről szubjektív benyomásra való áttérés a kritika tekintély-igénylésének tekintetében jelent, ugyancsak nagy kiszélesüléssel jár a kritika mondanivalójának gazdagsága tekintetében. Egyfelől olyan szabadságot ad neki, amilyenben a dogmatikus kritikának nem lehet része, másfelől annyira a kritikus egyéniségének teszi a függvényévé, hogy annak minden értéke kifejezésre juthat benne és túl a művek mértékén elsősorban és légióként a kritikus mértékét tükrözi.

Ez utóbbi, más szavakkal mondva, azt jelenti, hogy a kritika a kritikushoz kapcsolódik, mint a mű a művészhez; róla beszél és tőle kapja a mondanivalóját. Nem mérő-művelet, mely bármekkora elmeélről és átlátó-képességről tegyen is tanúságot, mégis csak a megmért tárgynak köszöni létjogosultságát; hanem írói megnyilvánulás, mely bármely jelentéktelen alkalom kapcsán született is, önmagától válik jelentékennyé. Minthogy a kritikus benyomásokat ír le, szabad tere van mindenféle benyomásának a leírására és minthogy „önmagát írja le, érintkezésben az eléje került művekkel", írásának értéke és tartalma önmaga értékének és tartalmának lesz a kifejezése. A beszámolóban, melyet ad, légióként saját magáról számol be és a mű, melynek ötletéből ezt cselekszi, csak alkalom, hogy a maga felfogásáról, érzéseiről, véleményeiről tegyen közléseket. A kritika ilyenformán bizonyos reflektáló lírává válik. Lírává, mert egyéniséget fejez ki és reflektálóvá, mert a dolgokkal szemben való állásfoglalás nyilvánul benne. Tárgya már nem valamely mű jelességének vagy fogyatékosságának a megállapítása, hanem minden, ami vele kapcsolatos. Helye van benne nemcsak az esztétikai vagy annak az igényével fellépő mérlegelésnek, hanem a kérdések vizsgálatának, a dolgokról való vallomástételnek, az élet jelenségeivel való elszámolásnak is. Ha úgy látszik, bírálat ez is; de mindenesetre több, mint valamely műnek, valamely írónak a bírálata. Az élet bírálata.

Valahány igazán nagy kritikust ismerünk, bizonyos mértékben mindegyiknél meg lehet ezt találni. Ha másban nem, a filozófiában, mely írásukba be-befurakodik, még többször mögötte lappang, azt sugalmazza és belőle kihámozható. Míg azonban ilyenformán náluk csak dugottan, mintegy önkénytelenül vagy legalább is bevallatlanul és mellékes odaértetődéssel nyilvánul: Lemaitre tudatosan és nyíltan lép elő vele és pedig annál fesztelenebbül, mert a rendszeresség minden igénye nélkül, de az élő hullámzásban levő lélek folytonos irizálásával teszi. És itt van Lemaitre kritikájának gazdagsága, ereje és bája. Mert szubjektívnek lenni, magában véve még bizonyára nem érdem; erre nézve azon fordul meg minden, hogy ki az, aki szubjektív? Az impresszionista kritika, miután lemondott róla, hogy „az elébe került" művek mértéke legyen és belenyugodott, hogy e helyett a kritikusról szolgáltasson mértéket: cserébe annak arányában igényel megbecsülést, amelyben a kritikus egyénisége igazolja az odafigyelést. Ebben a tekintetben pedig Lemaitre oly jogcímekkel dicsekedhet, hogy a legelsők sorában van a helye. Nemcsak gazdag és komplex egyéniség, ragyogó és elbájoló elme; de a tulajdonságok oly összetételben jelentkeznek nála, hogy mindegyik azok közé való, melyek leginkább illetékesek a megszólalásra és oly sajátszerűséggel kapcsolódnak, hogy bár váltakoznak élénkségükben, de csonkítatlanul hagyják egymást. Roppant élvezőképesség lakozik benne, melytől az élet semmilyen megmozdulása se idegen és mély kiábrándultság jellemzi, mely mindenben meglátja a hiúságot. Érzése minden fuvalomra reagál és annyira fogékony a kedélyi impulzusok iránt, hogy olykor még elfogultságokon is rajta lehet érni, de e mellett a leghűvösebb agy, mely szinte a lepárolt józan ész éles világosságában fürdeti meg a dolgokat. Tele van szenzibilitással és ugyanekkor csupa metsző irónia; mozgékony és kecses fantázia, mely az egyetemes kapcsolatok felé néz, mint ahogy a legelésző tehenek szemében az örökkévalóság tekintetét pillantja meg és színtisztán egészséges logika, mely kérlelhetetlenül reátapint az ábrándok kihágásaira. Hogy két, ha nem is vele egyívású kortársának, egy igen nagynak, aki mestere volt és egy igen jellemzőnek, akit felette kedvelt, a nevével illusztráljuk: értette és érezte a misztikumtól keltett megrezdülést és annak költészetét, mint Renan és oly józan volt, mint Sarcey. Rafinált irodalmi mandarin és e mellett merő pozivitás, ami az eszmék minden távolságán át is összeköti a vidékbeli rög embereivel.

Így áll szemben a művekkel és szerzőikkel és rajtuk át a kérdésekkel és jelenségekkel és ezeken túl a világgal és az élettel. Fürkésző, a malíciára való készségtől csillogó tekintetében sok a kételkedés, még több a résen állás, hajlékony a megértés, erősen megválogatott a rokonszenvezés, a türelem azonban csak akkor hagyja el, ha hamisságról van szó. Hamisságról az igények támasztásában, az érzések kinyilvánításában, a gondolatok kapcsolásában. A tévedésnek tudja a mentségét; de a megtévesztés kérlelhetetlen ellenfélre talál benne. Könnyed gúnnyal vagy frappáns érvvel, de egyformán gyilkolóan sújt le reá. Aminthogy az instrumentum, melyet használ, a legpompásabbak közül való. Az elme átható ereje és az elmésség csillogó gráciája ölelkezik nála a kifejezés tökélyével. A francia próza legjobb hagyományainak örököse; nyelve La Fontaine és Voltaire nyelve és méltó hozzájuk. Látszólag a legkönnyebb, mert csupa egyszerűség és valójában a legnehezebb, mert csupa szabatosság. Pontosan kimért, a nélkül, hogy érezni lehetne az erőfeszítést és szorosan simul a gondolatra, a nélkül, hogy feszélyezné ennek hullámzását... Műve tartalmának, egyéni jellegének és művészi teljesítményének tudatában nyugodtan mondhatta, hogy ha amit művel, nem kritika, akkor hát az valami más, aminthogy olvasójának is bizonyára mindegy lehet az elnevezés; de bizonyos, hogy a kritika önmagát szegényítené, ha lemondana róla, hogy Lemaitre-t mesterei közé számítsa. Sőt a prófétái közé. Mármint annyiban, hogy íme a kritikus, ki nyíltan vallja, hogy nem függetlenítheti magát önmagától és példát szolgáltat, hogy e függőség nem okvetlenül hátrány, hanem súlynak, jelentőségnek, érdekességnek és gazdagságnak lehet a forrása. A szerint, hogy kitől van függésben.

Salgó Ernő

---

¹ Lemaitre itt nagy kritikai ellenfelére, Brunetiére Ferdinandra céloz.

Ernest Renan

Talán nem volt még író, ki annyira foglalkoztatta, aggasztotta, megdöbbentette vagy elbájolta volna kortársai között azokat, kik a legválogatósabbak. Akár behódol varázsának az ember, akár ellent akar neki állani: senki se vált jobban, se pedig átfogóbban úrrá a gondolaton. E nagy szkeptikusnak oly rajongói vannak a mai fiatalság körében, mint valami apostolnak vagy iskolaalapítónak. És ha az ember szeret valakit, látni is akarja.

A párizsiak meg fogják bocsátani tudatlanságát és naivságát egy vidékinek, ki most jön a falujából, hogy kíváncsi látni a híres embereket és felfedezésként pillant meg rég ismert dolgokat. Kissé olyanformán vagyok, mint az a két derék spanyol, ki Ibéria véges-végéről jött, hogy lássa Titus Liviust és aki „valami egyebet keresett Rómában, mint Rómát magát." Az érzés, mely őket vezérelte, természetes és megható, ha úgy akarják: gyermekies, vagyis kétszeresen emberi. Én is tehát beléptem a kis tanterembe, mely a College de France-ban a sémi nyelveknek van szentelve.

I.

Holott pedig mire jó ez? Nem könyveikből és csakis könyveikből ismerhetjük-e meg az írókat, főként pedig a filozófusokat és kritikusokat, vagyis azokat, kik közvetlenül tárják elénk gondolatukat, a világról való felfogásukat és ezzel egész szellemüket és egész lelkűket? Mit adhat a róluk való ismerethez, ha látjuk arcukat, ha halljuk hangjukat? Mit érünk vele, ha tudjuk, milyen az orruk? És ha véletlenül görbe? Vagy éppen csak olyan, mint bárkié?

Azonban nem; mi látni akarunk. Hány kegyeletes fiatalember zarándokolt el az Avenue d’Eylau szentélyébe, hogy szemlélje, ha csak a múmiáját is az istennek, ki túlélte halálát! Szerencsére, ha a hit szemével néz az ember, azt látja, amit kíván és a szegény emberiség tehet, amit akar, az imádás dudorát nem tüntetheti el koponyájáról.

Egyébiránt, nem is bizonyos, hogy a szeretet összeférhetetlen a kritikai érzéknek legalább valami kis maradványával. Vették észre? Lehet az ember szerelmes, nagyon szerelmes és meghatva a szíve mélyéig és e mellett mégis igen tisztán láthatja az - apáink nyelvén szólva - imádott lény hibáit és fogyatkozásait és amely mértékben fáj, hogy nem láthatjuk tökéletesnek és haragszunk miatta (de nem ő reá), e sajnálat és e bosszúság csak még növeli gyöngédségünket. Feledni akarjuk és (noha jól tudjuk) titkoljuk előle ami sajnálatost találhatunk benne, mint ahogy saját hibánkat is titkoljuk magunk előtt és e gyöngéd gondosság folytonos éberségben tartja szerelmünket és még bensőségesebbé, mert még érdemteljesebbé és mintegy dacossá teszi. A kritika tehát nemhogy eloltaná, de új táplálékkal látja el a szenvedélyt.

Végkövetkeztetés: azzal, hogy közelről látjuk őket, a nagy művészek csak a lanyha telkeknél veszthetnek; de e próba mit sem árthat nekik annak a szemében, ki igazán szerelmes beléjük. És megnyerik, hogy jobban ismerjük, anélkül, hogy kevésbé szeretnők őket.

II.

Így van, azt hiszem, Renan-nal is. Valami nem hagyott nyugton. Az, hogy valóban szomorú-e ez a rendkívüli ember, vagy pedig jókedvű? Ha csak könyveihez tartjuk magunkat, habozhatunk a felelettel. Mert habár majdnem mindig határozott optimizmussal végzi, nem kevésbé bizonyos az is, hogy a világról és a történelemről való felfogásából, a mai társadalomról és ennek jövőjéről nyilvánított nézeteiből ugyanily könnyen lehet kétségbeesett következtetéseket is vonni. A régi szólásnak: „Minden hiúság, melyet oly sokszor és oly gazdagon kommentált, épp úgy lehet a kiegészítése, hogy: „Mire való élni, mint az, hogy; „Igyunk, barátim és vigadjunk". Hogy a mindenség célja mélységesen el van rejtve előlünk; hogy a világ merőben úgy fest, mint valami színjáték, mellyel az Isten, ki kétségkívül nem létezik, de aki majd lesz és aki keletkezőben van, szórakozik; hogy az erény az egyén szempontjából rászedést jelent, de azért mégis elegáns dolog, hogy az ember, rászedett voltának tudatában is, erényes legyen; hogy a művészet, a költészet, sőt az erény is, csinos dolgok, de nemsokára letelik az idejük és a világot a Tudományos Akadémia fogja kormányozni stb. - mindez egyfelől mulatságos, másfelől azonban elcsüggesztő. Tréguieri kis beszédében Renan csupa temetői érvvel biztatta kortársait az örvendezésre. Aznap ugyancsak olybá tűnt fel, mint valami igen választékos és igen képzett sírásó.

Sarcey, ki a velejét nézi és sohasem szokott teketóriázni, azzal intézi el a dolgot, hogy „ugrató-nak, felsőbbrendű és transzcendens ugratónak mondja Renan-t. (XIX. Siécle, 1884 október havában.) Hát igen! Renan tréfát űz velünk. De vájjon mindig tréfál? És mely pontig? De meg aztán vannak „ugratók, kik nagyon sajnálni valók. A gúnyolódó gyakran szenved és belehal a saját csipkelődésébe. Még egyszer tehát; vidám-e ez a bölcs, vagy szomorú? A benyomás, mely műveinek olvasása után marad, bonyodalmas összetételű és többértelmű. Az ember nagyon jól töltötte az időt; elismerést szavaz magának, hogy megértette az írót; de ugyanekkor zavarban is van, úgy érzi, hogy irányt vesztett, elszakadt minden pozitív hittől, lenézi a tömeget, felülemelkedett a kötelesség közönséges és mindennapi fogalmán és valami ironikus felegyenesedéssel áll szemben az ostoba valósággal. A varázsló gőgje bennünk, a naivokban, eldurvul és komorrá válik. És hogy lehetne ő jókedvű, mikor mi, ha csak pár lapot is olvastunk belőle, oly szomorúak vagyunk.

Menjünk tehát, lássuk és halljuk. Hanghordozása, arcának és egész halandó burkának kifejezése kétségtelenül megadja a felvilágosítást arról, amit tudni kívánunk. Mit kockáztatunk? Nem is fogja sejteni, hogy ott vagyunk; csak olybá vesz majd bennünket, mint valami kíváncsiskodónak a fejét; nem fogja reánk árasztani papos udvariasságát, mely előtt az okosak ugyanannyit számítanak, mint a bárgyúk; nem fogja tudni, hogy együgyűek és nem fogja velünk éreztetni, hogy alkalmatlanok vagyunk.

Megtettem a próbát. Nos hát, tudom, amit tudni akartam. Renan jókedvű, tele van jókedvvel, sőt mi több, komikus jókedvvel.

III.

A hallgatóság, mely a „fő-collegium"-ra összegyűl, nem tüntet fel semmi különöst. Sok öreg úr, kik ugyanolyanok, mint más öreg urak, diákok, néhány nő, olykor egy pár angol hölgy is, kik eljönnek, mert Renan hozzá tartozik Páris nevezetességeihez.

Belép, tapsolnak. Kis fejbólintással, melyet jó kedélyű mosoly kísér, köszöni meg. Vállas, alacsony, kövér, rózsás arcú; nagy vonások, hosszú szürkülő haj, nagy orr, finom metszésű száj; egyébként pedig csupa gömbölyűség és nagy fejét vállai közé húzva úgy mozog, mintha gurulna. Látszik, hogy örül az életnek és jókedvűen fejtegeti, miként alakult ki az a történelmi Corpus, mely magában foglalja a Pentatéuch-ot és Jozsué könyvét és melyet helyesebb lenne Hexateuch-nak nevezni.

Elmagyarázza, hogy miként írták meg a Tora-t, körülbelül ugyanegy időben, két formában és miként különböztetjük meg a mai összeállításban a két eredeti szöveget: a jehovistát és az elohistát; hogy tehát a bibliai történet két típusban keletkezett, mint ahogy később talmud is kettő volt. A babiloni és a jeruzsálemi; hogy a két történet összeolvadása alkalmasint Ezekiás alatt, vagyis Ezsaias idejében, az északi királyság elpusztulása után történt meg; hogy a Pentateuch, leszámítva a Deuteronomium-ot és a Leviticus-t, ekkor jött létre és hogy a Deuteronomium-ot Jozsias idejében, a Leviticus-t pedig valamivel még később kapcsolták hozzá.

Az előadás világos, egyszerű, élénk. A hang kissé rekedtes és kissé zsíros, a kiejtés erősen nyomatékos és erősen hangsúlyozott, az arcjáték otthonias és szinte túlságosan eleven. Ami a formát illeti, semmi keresettség, de még a legkisebb elegancia se; nyoma sincs se a kellemnek, se a finomságnak, mely írott stílusát jellemzi. Egyszerűen azért beszél, hogy megértesse magát, egyébként pedig: ahogy jön. Nem törődik az „átmenetek-kel. Teljesen úgy ad elő, mintha a kályha mellett beszélgetne: „Óh!, „Ah!, „Nahát!, „Ohó!, felkiáltások közbeszúrásával. Mint minden tanárnak, neki is van két-három szava vagy szólásmódja, mely sokszor visszatér. Rengeteg mennyiségű „bizonyos értelemben-t fogyaszt, ami igen óvatos szólás és szívesen mondja: „Ne kételkedjenek benne", ami talán a legszelídebb formája az állításnak, mert hallgatólag elismeri, hogy jogunk van a kételkedésre. íme egyébiránt néhány szemelvény, hogy miként beszél. Remélem, mulattatónak fogják találni, mert pontosan úgy jegyeztem fel, ahogy mondta.

A Tóra összeállításáról szólva, hogy nem ütött semmi zajt, hogy nem tudják a szerző nevét, de még a keletkezés pontos dátumát se, mert mindaz, ami benne meg van írva, már régen ismeretes volt és beletartozott a szájhagyományba:

„Milyen más ez, ugye, mint ahogy manapság történik! Codexet szerkeszteni, törvénykönyvet, - ezt nyilvánosan megvitatnák, az újságok írnának róla, esemény lenne. Nos hát, a Pentateuch végleges összeszerkesztése egyáltalában nem volt esemény!...

A keleti történetírókról szólva, hogy menynyiben különböznek a nyugatiaktól:

A görögöknél meg a rómaiaknál a történelem a múzsák közé tartozik. Oh! azok művészek, azok a görögök meg azok a rómaiak! Titus Livius, például, műalkotást csinál; annyira megemészti és áthasonítja az okmányait, hogy már meg se különböztethetők. Ezért aztán öt nem is lehet saját magával cáfolni, művészete eltűnteti tévedéseinek nyomait. Nos hát, Keleten ez nem egzisztál. Eszükben sincs! Keleten egyebet se talál az ember, mint compilatorokat: ott csak toldoznak, kevernek, egymásra halmoznak. Lenyelik az előző iratokat, de meg nem emésztik. Amit lenyeltek, ott marad változatlanul a gyomrukban; ki lehet szedni belőle.

A Leviticus keletkezésének időpontjáról szólva:

Na hát, gratulálok azoknak, kik olyan biztosak az efféle dolgokban! A legjobb, nem állítani semmit, vagy pedig időnként változtatni a véleményen. Így még van kilátás, hogy legalább egyszer eltalálta az ember.

A levitákat illetőleg:

Oh! a levitizmus nem volt mindig az, ami Jozsias idejében. Eleinte, minthogy a szertartás igen bonyodalmas volt, kellett egy sereg ügyes sekrestyés, aki jól értette a dolgát: ezek voltak a leviták. De a levitizmus, mint szervezett papi testület, ez a templom újjáépítésének korából való.

Végül ideírok egy pár elhullatott mondatot: Na igen, az eset komplikált, de azért még nem nagyon komplikált - A Leviticus-nak befejezték a megszerkesztését? Nem. Csak abbahagyták. - Ah! a Deutoronomium, ez már teszi! Ez épkézláb munka. Ezt nem ollóval nyírták