Az istenek halála

By Merezskovszkij

A regény a Kr. u. 331-363 között uralkodó római császár, Julianus életét beszéli el, aki megpróbálta az olimposzi istenek feltámasztásával meggátolni a kereszténység térhódítását. A regénybeli császár elfogadja ugyan a keresztény szertartás szépséges fennköltségét, de visszautasítja annak elfogadását, mert a humanitás és az emberi érzékiség teljes elutasítását látja benne. A regény központi gondolata, hogy az emberi szenvedés a test és lélek közti konfliktusból ered. A regény a Krisztus és Antikrisztus trilógia első kötete. Kiss Dezső fordításában adjuk közre.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Jul 18, 2019
• ISBN: 9789634744627

Book preview

Dmitrij Merezskovszkij

AZ ISTENEK HALÁLA.

JULIAN APOSTATA

KRISZTUS ÉS ANTIKRISZTUS TRILÓGIA I.

fordította:

Kiss Dezső

BUDAÖRS, 2018

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-462-7 EPUB

ISBN 978-963-474-463-4 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018

a mű eredeti címe:

Смерть богов. Юлиан Отступник

első kiadás: 1895

a borító Frederic Edwin Church (1826 - 1900) The Parthenon

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

ELSŐ RÉSZ

I.

A kappadóciai Caesareától húsz stadionnyira, az Argaeos-hegy erdős lábainál, a római országút mentén meleg gyógyforrás fakadt. Durván faragott kőtáblán görög felírás hirdette, hogy e fürdő egykor a dioskurosok, Castor és Pollux dicsőségére épült Ma a domborműről kiemelkedő két pogány istenben két keresztény szentet tiszteltek, Kosmast és Darnianust.

A fürdővel szemközt, az út túlsó oldalán, kurtakocsma állott. Alacsony, szalmafödelű viskó, piszkos udvar, ól, istálló mögötte. A korcsmában nem kapott egyebet az ember, mint barnakenyeret, mézet, olajat, kecskesajtot és fanyar falusi bort. Syrax, a korcsmáros, minden hájjal megkent örmény volt.

Közfal választotta ketté a vendégszobát. Egyik felében a köznép, a másikban az úri vendégek ültek. A füstös fekete padmalyról sonka lógott és szárított illatos hegyi fű, meglátszott, hogy Fortunata, a korcsmáros felesége, gondosan vezeti gazdaságát. A ház nagyon rossz hírben állott.

Tisztességes ember nem igen szállt meg benne éjszakára. A környéken mindenféle sötét dolgot emlegettek, de Syrax ravasz fráter volt, tudta, hol, kit kell kenni és mindig szárazon vitte el az irháját.

A vendégszobát Fortunata kifakult, elnyűtt köpönyege választotta ketté, két ösztövér oszlopra akasztva. Ez a két oszlop volt a ház egyetlen dísze és Syrax egyetlen büszkesége; valaha be voltak aranyozva, de a szú régen korhadtra rágta őket s az aranyozás is lekopott róluk. Fortunata köpenyének egykor halványlila színe ma már a szürkéslila minden árnyalatában játszott s tele volt folttal és ételmaradékkal, a háziasszony tízéves szorgos munkájának emlékeivel. A vendégszoba alacsony pamlagán Scudilo hevert, a tizenhatodik római légió tízedik kohorsának katonai tribunja. Az asztal tele volt borhűtővel és pohárral. Scudilo hamisítatlan vidéki gavallér volt, akinek láttára külvárosi szolgálók és piaci leányok mindig csodálkozva mondogatták: «De szép ember!»

A pamlag szélén, Scudilo lábainál, tisztelettudóan és mereven ült a nyolcadik század kövér centuriója, Publius Aquila. Kopasz feje volt, amelyet homlokáról hátrafésült haja alig takart el. Kissé távolban tizenkét római légionárius hevert a földön és kockajátékkal szórakozott.

- Héraklészre mondom, - szólt Scudilo, - inkább vagyok Konstantinápolyban az utolsó, mint ebben a fészekben az első. Hát élet ez? Nincs az embernek egyebe, mint a kaszárnya meg a gyakorlótér! Elrohad az ember és nem élvezi az életét.

- Bizony igaz, ez az élet nem igen mulatságos. De legalább nyugalmas.

Az öreg centurio a kockajátékra ügyelt, bár nagyokat bólogatott feljebbvalója szavaira, hogy azt higyje, figyel szavára. Közben a játékra ügyelt és azt mondta magában: Ha a vörös hajú most ügyeset dob, mégis csak ő fog nyerni. Csak tisztességtudásból kérdezte meg a tribunt:

- Miből gondolod, hogy a prefektus haragszik rád?

- Nő miatt, barátom, csak egy nő miatt.

Őszinteségi rohamában a tribun bizalmasan elmondta Aquilának, hogy Helvidius prefektus, a vén kecske, féltékeny reá egy újonnan érkezett hetéra, Lilybais miatt. S így Scudilo kénytelen valamiféle szolgálattal a prefektus kegyét visszaszerezni.

Caesarea közelében, a maccilumi kastélyban őrzik Julián üst és Gallust, az uralkodó császár, II. Constantinus és Nagy Konstantin két unokaöccsét, a Flaviusok szerencsétlen nemzetségének két utolsó sarját. Apjukat, Nagy Konstantin öccsét, Constantinus, hogy minden trónkövetelőtől szabaduljon, trónra léptekor megölette. Kívüle még sokan vesztették életüket. De Juliannák és Gallusnak megkegyelmezett a császár és a távol eső macellumi kastélyba küldte őket. Helvidius, a caesareai prefektus, emiatt nagy bajban élt. Nagyon jól tudta, hogy a császár gyűlöli a gyermekeket, de nem volt tisztában azzal, mi a szándéka, pedig szívesen megelőzte volna. így Julián és Gallus folytonos halálfélelemben éltek, anélkül, hogy a prefektus határozott lépésre szánta volna el magát.

Scudilo, a ravasz tribunus, kivette főnöke szavából, hogy nagyon terhére vannak a hercegek, akiknek a szökését állandóan emlegették, de viszont saját felelősségére nem mer ellenük semmit se tenni. így hát a tribunus saját elhatározásából katonáival Macellumba indult, hogy a foglyokat Caesareába hozza. Úgy vélte, a kegyvesztett, serdületlen két fiúnak nem akad pártfogója s azt remélte, hogy ezzel visszanyeri Helvidius kegyét, amelyet a vörös hajú Lilybais miatt elveszített s titokban arra is számított, hogy az udvar előtt is érdemeket szerez.

Különben Scudilo elég óvatos volt, hogy Publiusnak csak szándéka felét árulja el. Az Öreg azt kérdezte:

- Mit akarsz tulajdonképpen tenni? Parancs jött Konstantinápolyból?

- Nem jött parancs. Senki sem tud bizonyosat. De mindenféle hírek szállingóznak, ezerféle szóbeszéd, titok, fenyegetés, se végok, se hosszuk. Feljebbvalója parancsát minden szamár végre tudja hajtani. De csak azért jár jutalom, amit parancs nélkül kitalálsz. Megpróbáljuk, nekivágunk. Bátornak áll a világ. Számítok rád, Publius. Talán nemsokára ennél édesebb bort iszunk az udvarnál.

Az esős alkonyat borús világossága szűrődött be a rácsos ablakon. Egyhangúan esett az eső. A szobát csak vékony, repedezett sárfal választotta el az istállótól. Keresztülszivárgott rajta a trágyaszag, áthallatszott a tyúkok kodácsolása, a disznók röfögése, tej csobogott a vödörbe, úgy látszik, a háziasszony a tehenet fejte. A katonák a játékon összekaptak s hangosan szidták egymást. A padló fölött lyuk volt a falon, fiatal malac dugta rajta keresztül finom rózsás orrát. Az ormány beleszorult a lyukba, nem volt se ki, se be s a malac keservesen sivított.

- A baromfiudvarhoz egyelőre közelebb vagyunk, mint a császárihoz, - jegyezte meg csöndesen Publius.

A tribun végre megunta a végtelen fecsegést. Az ablakon keresztül a szürke felháborította égre nézett, a malac ostoba orrára, a cinkkorsóban poshadó bormaradékra, a fecsegő katonákra s elöntötte a méreg. Öklével a bicegő asztalra csapott.

- Te csirkefogó, te Krisztustagadó! Syrax, ide gyere! Milyen bort adtál nekünk, te gazember?

A korcsmáros az asztalhoz rohant. Szurkos-fekete fürtös haja volt, szakálla is fekete, számtalan apró varkocsba volt fonva és színe a zöldesbe játszott. Felesége gyöngéd pillanataiban édes szőlőfürthöz hasonlította férje szakállát. Szeme is fekete volt és rendkívül édeskés kifejezésű, piros ajka körül is örökös, édeskés mosoly játszott, olyan képe volt, mintha Dyonisos, a boristen karikatúrája volna.

A korcsmáros megesküdött Mózesre, Dyndimenére, Krisztusra és Héraklészre, hogy a bor kitűnő. De a tribun halkan odaszólt, hogy ő nagyon jól tudja, kinek a házában gyilkolták meg Glabriót, a pampfiliai kereskedőt és hogy egyszer mégis csak ráhúzza Syraxra a vizes lepedőt.

A megrémült örmény a pincébe sietett és hamarosan furcsa külsejű palackkal jött vissza. Széles volt az üveg, lapos hasú, penész és moha fedte, mintha öregségére megszürkült volna. A penész alól itt-ott kicsillant az üveg, de nem volt már világos, hanem zavaros és szivárványszínű. A kis ciprusfadarabról, amely a fiaskó nyakán lógott, ki lehetett betűzni c szó, «anthosmium« virágillat kezdőbetűit, meg azt: annorum centum «százesztendős». Syrax azonban azt állította, hogy a bor már Diocletianus idejében idősebb volt százesztendősnél.

- Fekete? - kérdezte Publius nagy áhítattal.

- Mint a szurok és illatos, mint az ambrosia. Fortunata. ehhez a borhoz kristálypohár illik. Hozz fel tiszta, fehér havat is a jégveremből.

Fortunata két üvegserleget hozott. Arcán virított a friss egészség, sárgás árnyék öntötte el bőrét, mint a frissen fölözött tejszíné s egész alakjából mezei illat áramlott, a tej és a trágya szagának keveréke. A korcsmáros ájtatosan megvizsgálta a fiaskót, megcsókolta a nyakát, feltörte a viaszpecsétet és kihúzta a dugót. A kristálypoharak fenekére havat tett. A bor vastag, fekete, illatos sugárban ömlött ki, a hó felolvadt a tüzes borban, a kristálypoharak fala elborult és pára csapódott le rajtuk. Scudilo, aki nem igen járt iskolába, Martialis egyetlen sorát idézte, amely emlékében megragadt:

- Candida nigrescant vetulo crystalla Falerno.

- Várjatok csak. Lesz még ez ízesebb is! - szólt Syrax és zsebe mélyéből egyetlen darab onyxból csiszolt apró fiolát húzott elő és büszke mosollyal csöppentett egy csepp drága arab fahéjat a borba. Mint tejfehér gyöngy hullott a drága fűszer a fekete borba, szétfolyt és a szobában különös édeskés illat áradt. Mialatt a tribun gyönyörűséggel szürcsölte az italt, Syrax csettentett a nyelvévei és így szólt:

- Ehhez képest lőre a biblosi és a leszboszi bor, a chiosi ital s amit Ikáriában és a thráciai Maroneiában szüretelnek!

A szürkület leszállt. Scudilo kiadta a parancsot az indulásra. A légionáriusok felvették páncéljukat és a lábszárvédőket, feltették sisakjukat és kezükbe vették a pajzsot és a lándzsát. Mikor az első szobán keresztülmentek, az izauriai pásztorok, akik inkább hasonlítottak rablókhoz, mint békés parasztemberekhez, tisztelettudón felkeltek a római tribun előtt. Scudilot nagy méltóságának tudata égészén eltöltötte. Feje elnehezedett, a tüzes bor vágtatott ereiben.

A küszöbön különös keleti köntösbe öltözött ember lépett elébe. Fehér, elől vörös csíkos köpeny volt rajta, fején magas nemezsüveg, a perzsa toronyformájú tiara. Scudilo megállt. A perzsának keskeny, sovány, finom arca volt, sárgás, olajszínű bőre, átható szemeiben számító ravaszság villogott, mozdulatai rendkívül nyugodtak voltak. Kóbor csillagjós volt, akik nagy büszkén nevezték magukat chaldeusoknak, mágusoknak, varázslóknak és matematikusoknak. Rögtön elmondta a trihunnak, hogy Nohodaresnek hívják és átutazóban van, a messzi Zadrakartából utazik a jón tenger mellé, az ephesusi Maximushoz, a híres theurgoshoz és filozófushoz. A mágus arra kérte Scudilót, engedje meg neki, hogy művészetét bemutassa és jövendőt mondjon neki.

Becsukták az ablaktáblákat. A perzsa valamit tett-vett a padlón, hirtelen tűzpattogás hallatszott és... néma csönd állott be. A szobát fehér füst töltötte el, amelyből keskeny láng kígyózott. Nohodares vértelen ajkához emelte kétcsövű nádsípját és játszani kezdett. Tompa, szomorú melódia hangzott fel, lydiai sirató énekhez hasonló. A sirató ének közben a láng sárgulni kezdett és majdnem elaludt, de hirtelen újból felcsapott halványkék színben. A mágus szárított virágot vetett a tűzbe, amely átható illatot terjesztett. Ez az illat is szomorú hangulatot ébresztett, Arachosia és Drangiana elhagyatott síkjának hangulatát, ködös éjszakákon, a száraz fű fölött.

A kétcsövű síp hangjára hatalmas kígyó bujt engedelmesen elő a varázsló lábánál álló kosárból, zizegve suhant előre, bordái zöldes fényben csillogtak. Hosszan elnyúló hangon, mely mintha nagy távolságból szólna, kezdett a perzsa énekelni, folyton e szót ismételve : «mara, mara, mara! A kígyó szikár dereka köré csavarodott, hasított nyelvével halkan sziszegve, s mint a karbunkulus, villogó szemmel simult lapos, zöldpikkelyes feje a varázsló füléhez, mintha valamit súgna a fülébe. A varázsló eldobta sípját. A szoba újra megtelt fehér füsttel, amely most már fojtón és kábítón bűzlött, mint a sírgödör szaga s a láng hirtelen kialudt. Ijesztő sötétség terült a szobára s mindenkiben megdermedt a vér. Mire az ablaktáblát kinyitották s a szürkület ólmos világa behatolt a szobába, a kígyó és a fekete kosár eltűnt. A katonák arca halotthalvány volt. Nohodares a tribun mellé lépett és ezt mondta neki:

- Örvendezz! Nemsokára a felséges Augustus, Constantinus császár nagy kegye fog érni!

Néhány percig figyelmesen vizsgálta a tribun tenyerét és annak vonalait, azután füléhez hajolt és úgy súgta neki, hogy senki meg ne hallja :

- Vér szárad kezeden, a nagy Caesar vére!

Scudilo megijedt.

- Hogy merészelsz ilyet mondani, te átkozott kaldeus kutya? Én hűséges szolgája vagyok Uramnak.

Átható, majdnem gúnyos pillantással nézett a perzsa a katona szemébe:

Mitől félsz? Sok idő telik még belé... Vér nélkül nem jut az ember dicsőséghez!

Mikor katonáival elhagyta a korcsmát, büszkeség és öröm töltötte be Scudilo szívét. A szent forráshoz lepett, istenfélőn keresztet vetett, ivott a csodatévő vízből, ájtatosan fohászkodott Kosmashoz és Damianushoz, abban a titkos reményben, hogy Nohodares jóslata be fog teljesedni. Azután pompás kappadóciai lovára szállt és kiadta az indulásra a parancsot. A drakonárius, a zászlótartó, felemelte a zászlót, amelynek bíborvörös selymét sárkány képe díszítette. A tribun feszíteni akart a korcsmából kitóduló emberek előtt. Tudta, hogy veszedelmes játékot űz, de a bor és a büszkeség dolgozott benne és nem tudta megállni, hogy hangosan ne mondja, miközben kardjával a mélyútra mutatott:

- Előre Macellumba!

Csodálkozó suttogás hallatszott, Julián és Galaus nevét emlegették. Az élen haladó légionárius vörösréz buccinájába fújt, mint a kosszarv csavarodó kürtjébe. A római trombita vontatott hangja messzire hallatszott a szorosban és a hegyi visszhang sokszorosan verte vissza.

II.

A kappadóciai királyok egykori rezidenciájának, a macellumi kastélynak hálószobájában mély sötétség uralkodott. A tízéves Julián fekvőhelye kemény volt, párducbőrrel fedett csupasz deszka. A fiú maga kívánta így, nem hiába nevelte mestere, Mardonius a sztoikus bölcsesség szigorú szabályai szerint.

Julián nem tudott elaludni. Néha szél kerekedett s a szélrohamok úgy üvöltöttek a széles kéményben, mint fogoly vadállatok. Aztán megint elcsöndesedett. A siket csöndben csak az esőcsöppek éles csobbanását lehetett hallani. Julián néha denevérek sebes szárnycsapását érezte a sötét boltozat alatt. Bátyja lélegzet vételét tisztán hallotta; az elpuhult Gallus puha ágyban pihent, poros, fakó ágyfüggöny alatt, mely az egykori királyi pompa utolsó maradványa volt. A szomszédban nevelőjük, Mardonius horkolt.

Hirtelen halkan kinyílt a titkos lépcső vasveretű ajtaja és fénysugár csapott Julián szemébe. Labda jött be a szobába, az öreg szolgáló, kezében olajos mécses.

- Dadám, nem tudok aludni, hagyd benn a lámpát!

Az öreg a lámpát a fiú feje fölé, a fali fülkébe tette.

- Nem tudsz aludni, tán a fejed fáj? Ennél tán valamit? Ez a vén bűnös félholtra koplaltat benneteket. Mézeskalácsot hoztam. Kóstold csak meg, milyen jó.

Labda kedves szokása volt, hogy a fiúkat nyalánksággal tömje. Napközben Mardonius nem tűrte, így éjjel hordta nekik a jó falatot.

A félig megvakult öregasszony alig állt már a lábán s mindig kolostori köntöst hordott. Boszorkánynak tartották, pedig istenfélő keresztény volt s a sok zavaros régi és új babona furcsa, tisztára esztelen vallássá olvadt lelkében. Az imát átkozódással keverte, az olympusi isteneket keresztény démonokkal, egyházi parancsot boszorkánysággal s tele volt aggatva apró keresztekkel, holtak csontjából faragott amulettel s apró szelencékkel, melyekben szentek relikviái voltak.

Juliánt imádta az öreg, őt tartotta Konstantin császár egyedüli törvényes örökösének, Constantinust pedig gyilkosnak és trónbitorlónak. Labda úgy ismerte a Flaviusok családfáját, a nemzetség minden hagyományát, mint senki más. Ismerte még Constantinus Chlorust is s az udvar minden véres eseménye pontosan fel volt jegyezve emlékezetében. Éjszakánként mindent elmesélt Juliannák, összevissza, ahogy éppen eszébe jutott. Sok minden, amit ésszel felfogni nem tudott, megremegtette a gyermek szívét. Mintha régi mesét mondott volna, úgy beszélte el az öreg asszony, homályos szemmel, egyhangú, álmos hangján e végtelen, rettentő történetet.

Labda, miután a lámpát Julián feje fölé tette, keresztet vetett Julián fölé, megnézte, nem törött-e el mellén a tajtékamulett, egy-két ördögűző mondást morgott és azzal kiment.

Julián félálomban feküdt. Bántotta az esőcseppek koppanása, amelyek mintha nagy, visszhangzó, kongó edénybe hullottak volna.

Nem tudta megkülönböztetni, ébren van-e vagy alszik, a szél süvít-e, vagy a görnyedt, Párkához hasonló Labda suttogja fülébe családja szörnyű hagyományait. Amit tőle hallott, s amit maga látott kora gyermekkorában, nehéz álomba olvadt össze.

A nagy császár holttestét látta a ravatalon. A tetem ki volt festve és rizsporozva, hamis hajból a legügyesebb fodrászok készítették el fürtjeit. Odavitték a kis Juliánt, hogy utoljára csókolja meg nagybátyja kezét. A gyerek borzasztó ijedelemben közeledett, megzavarta és elvakította a bíbor, hamis hajon a korona s a drágakövek fénye, amelyek a ravatal gyertyáinak lángjában szikráztak. Az arábiai fűszerek kábító illatán keresztül először érezte életében a pusztulás szagát, a hullaszagot. De az udvari hivatalnokok, a püspökök, az eunuchok, a tábornokok a császárt úgy köszöntötték, mintha élne, a követek meghajoltak előtt? s pontosan betartották az udvari formát. A magas rangú hivatalnokok rendeleteket olvastak fel, törvényeket, a szenátus határozatait s a holt császár jóváhagyását kérték. Hízelgő suttogás hullámzott a tömeg fölött s az emberek azt bizonygatták egymásnak, hogy oly nagy volt életében, hogy a gondviselés kegyéből még halála után is egyeduralkodó maradt.

Julián tudta, hogy Konstantin megölette egyetlen fiát. Az ifjú egyetlen bűne volt, hogy a nép túlságosan szerette. Mostohaanyja, Fausta árulta be a fiút, bűnös szerelemre gyulladt iránta s bosszút állt rajta, mint Phaedra Hyppolituson. Később kiderült, hogy a császár felesége házasságtörő viszonyt folytatott egy császári lovásszal s ezért forró fürdőbe fojtották. Ezután a nemes Liciniusra került a sor. Hulla hulla után, áldozat áldozat után. A császárt lelkiismerete gyötörte s a pogány mysteriumok hyerophantjaihoz fordult enyhítésért, de ezek elzárkóztak kérése elől. Ekkor közölte vele a patriarcha, hogy egyedül a keresztény vallás bírja annak a titkát, amivel a bűnökért vezekelni lehet. S most a «labarum», a keresztes lobogó, rajta Krisztusnak drágakövekkel kivarrott kezdőbetűi, lobog a gyermekgyilkos ravatala fölött.

Julián fel akart ébredni, szemét akarta kinyitni, de nem tudta.

Az esőcsöppek még mindig élesen koppantak, mint nehéz könnyek, a szél tovább süvöltött, de a fiú úgy érezte, hogy nem a szél süvít, hanem Labda, a vén Párka suttogja fülébe a Flaviusok nemzetségének rettentő történetét.

Julián tovább álmodott. Constantinus Chlorus sötét sírboltjában állott a kőkoporsók között, amelyekben a keletrómai császárok csontjai pihentek. Labda betakarta, a legsötétebb sarokba elrejtette, a koporsók közé, betakargatta a beteg Gallust, aki lázban remegett. Fölöttük a kastély termeiből szörnyű jajkiáltás hallatszott, mely áthatott minden boltozaton. Julián megismerte apja hangját, kiáltani akart, hozzá futni. De Labda erősen fogta szikár ujjaival és fülébe súgta: Hallgass, hallgass, mert érted is eljönnek! - és tetőtől-talpig betakarta. Sietős lépések robogtak a lépcsőn, mindig közelebb, mindig közelebb. Labda keresztet vetett a gyermekre és szörnyű átkot susogott.

Kirántották az ajtót és fáklya fényénél csuhába öltözött császári katonák törtek a sírboltba, élükön a nikomediai Eusebius püspök. A szerzetesi ruha alól kivillant ércpáncéljuk.

- Atya, Fiú és Szentlélek nevében, ki van itt? - A gyilkosok csupasz kardjukkal szurkáltak minden sarokba, Labda lábukhoz borult, a beteg Gallusra, a gyámoltalan kis Juliánra mutatott.

- Nem ismertek Istent? Mit árthat ötéves gyerek a császárnak?

A katonák kényszerítették mindhármukat, hogy megcsókolják Eusebius kezében a keresztet és hűséget esküdjenek az új császárnak.

Julián tisztán emlékezett a nagy ciprusiaké resztre, melyen a Megváltó mellképe volt. A gyilkos kezéről a Megváltó lábaira hullott néhány friss vércsöpp. Talán apja vére volt, vagy valamelyik unokafivéréé - hatan voltak - Dalmatius, Hannibalianus, Nepotianus, az ifjú Konstantin és a többiek. Hét hullán keresztül lépett a testvérgyilkos a trónra és mindez a Megváltó nevében történt!

Julián a hirtelen beállott csöndben felébredt. Az élesen kopogó csöppek elálltak. A szél elült. A lámpa nyugodtan égett tovább a fülkében. Felugrott fekhelyéről és saját szíve dobbanásaira figyelt. Elviselhetetlen volt a halotti csend.

Hirtelen lépések zaja és lárma hangzott, amelyek mint egykor a Flaviusok sírboltjában, szobáról-szobára hullámzottak a boltozat alatt. Julián összerezzent, mintha álma folytatódna. De a lépések közeledtek s a hangok tisztán szóltak.

- Gallus, Gallus! Ébredj fel! Mardonius! Hát nem halljátok?

Gallus felébredt, Mardonius vénasszonyhoz hasonló duzzadt, ráncos, sárgaképű eunuch, mezítelen lábbal, kócosan, rövid hálóingben rohant a titkos ajtóhoz.

- A prefektus katonái! Hamar öltözzetek! Menekülnünk kell!

De már késő volt. A kis vasajtó megzörrent, kívülről felnyitották. A lépcső kőoszlopaira fáklyafény verődött, katonák között a drakonárius zászlaja s az egyik katona sisakján Krisztus jegye s a kereszt.

- Az igazhitű fenséges Augustus, Constantinus császár nevében én Marcus Scudilo, a fretensiai légió tribunja ezennel letartóztatlak benneteket, Julián és Gallus, Julius Constantinus patrícius fiai!

Mardonius a katonák elé állt, kihúzta magát és harciasán hadonászott karddal a kezében. A kard tompa volt és csorba, az öreg mester arra használta, hogy az Iliász olvasása közben tanítványainak kellő mozdulatokkal magyarázza, miként küzdött Hektor Achillesszel. Az élő Achilles sem tudta volna csirke nyakát elvágni vele. Mardonius a homéroszi vívóművészet szabályainak pontos betartásával forgatta az életlen kardot a katonák orra előtt.

- Kotródj innen, vén tökfilkó! Pusztulj az utamból, ha nem akarod, hogy felnyársaljalak!

Scudilo torkon ragadta Mardoniust s a falhoz lódította, úgy hogy az öreg majdhogy el nem vágódott. Scudilo előre rohant és kitárta a hálószoba ajtaját.

A két fiú az ajtó mögött állott, Gallus karcsú volt és izmos, bőre finom, puha és rózsás, mint fiatal leányoké, lomha és egykedvű világoskék szeme volt, lenszőke hullámokban simult a haja (Konstantinus nemzetségének közös vonása) kövér, mondhatni zsíros nyakára. Nyúlánk alakja és ütköző, pelyhes szakálla dacára Gallus majdnem gyereknek látszott, oly gyerekes zavar, oly mély ijedtség tükröződött arcán. Ajkai remegtek s szempillái, melyek az álomtól duzzadtak voltak, mint pityergő gyermeké, úgy pislogtak. Egyre azt súgta maga elé: Uram, könyörülj rajtam! Uram, könyörülj rajtam!

Julian sápadt, szikár, gyenge gyermek volt, szabálytalan arca csúnyának tűnt fel első látásra. Sima fekete volt a haja, túl nagy orra, kiálló alsó ajka. Érdekes volt a szeme, mely úgy világított arcában, hogy aki egyszer látta, sohse felejtette el többé. Különös, nagy szeme volt, nézése koravén és nyugtalan, beteg tűzben égő, mely néha őrültek szemére emlékeztetett. Publius, aki fiatal korában látta Nagy Konstantint, ezt mondta magában: Ez a gyerek nagybátyjára fog ütni.

Juliánból elpárolgott mára félelem, csak gyűlöletét érzett. Fogait összeszorította, párductakaróját vállára kerítette s merőn, keményen nézte Scudilót. Jobb keze a párducbőr alatt finom perzsa tőrt szorongatott, melyet titokban kapott Labdától. A tőr hegye mérgezett volt.

- Farkaskölyök! - mondta halkan az egyik légionárius.

Scudilo a hálószoba küszöbére lépett, mikor Mardonius-nak mentő gondolata támadt. Félredobta a haszontalan kardot, megmarkolta a tribun köpenyét és éles, finom asszonyi hangján rákiáltott:

- Gazember, tudod-e, mit cselekszel? Hogy mered a császár küldöttét megsérteni. Azért vagyok itt, hogy a két ifjút a császár udvarába kísérjem. Augustus újra kegyébe fogadta őket. Itt az írás.

- Mit beszélsz? Micsoda írás?

Scudilo jól megnézte Mardoniust. Sárga vénasszonyarcán látta, hogy valóban eunuch s bár most látta először, annyit tudott, hogy az eunuchok nagy kegyben állnak a császári udvarnál.

Mardonius a könyvszekrényből, amelyben Homéroszt és Hesiodot őrizte, pergamentekercset szedett ki és Scudilónak nyújtotta.

Scudilo kinyitotta és elsápadt. Csak az első sort olvasta el, látta a császár nevét, aki Örökkévalóságunknak nevezte magát s nem nézte meg, mikor kelt a parancs. Mikor a tribun meglátta a tekercsen a császár aranyfonalon függő zöldviaszú pecsétjét, elborult előtte a világ s megrogyott a térde.

- Bocsáss meg. Bocsáss meg. Tévedtem!

- Úgyse, le naplopó! De most pusztuljatok innen. Kotródjatok. S be is vagy rúgva, mi? Mindent megírok a császárnak!

Mardonius kirántotta az okiratot Scudilo reszkető kezéből.

A tribun könyörgésre fogta.

- Ne tégy szerencsétlenné. Hiszen mindnyájan bűnösök vagyunk, egymás testvérei. Krisztus nevében kérlek.

- Tudom, tudom, mi mindent követtek el Krisztus nevében! Gazemberek, pusztuljatok. - A szerencsétlen tribun katonáival együtt elvonult. Mardonius megint kezébe kapta az életlen kardot, hadonászni kezdett vele s az Iliász harcosait utánozta. Csak egy részeg centurio akart mindenáron megverekedni vele s egyre kiabálta: Engedjetek, engedjetek, hadd szúrom fel a vén hólyagot, meglátjátok, mekkorát pukkan! A részeg tisztet nagy nehezen tudták elcipelni.

Mikor lépésük hangja is elült és Mardonius meggyőződött róla, hogy nem fenyegeti őket többé veszély, hangos nevetésre fakadt, hogy fonnyadt asszonyos teste megrázkódott belé. Megfeledkezett filozófusi méltóságáról is, rövid hálóingben, meztelen lábbal táncolt a fiúk előtt s diadalmasan ordította: «Gyerekek, gyerekek! Hála legyen Hermésznek! Jól becsaptuk őket! Az ediktum már három éves! Régen visszavonták. Ilyen szamarak!»

Napfelkelte előtt Julián mély, nyugodt álomba esett. Későn ébredt, frissen és vidáman, mikor a nap már besütött a magas rácsos ablakon.

III.

Reggel katekizmus óra volt. Hittudományra Eutropius barát tanította, egy ariánus szerzetes. A barátnak nedves keze volt s hideg, kiaszott karjai. Világos tompa fényű szeme a békáéhoz hasonlított; szikár és hosszú teste volt, akár a szőlőkaró, de mindig görnyedten járt. Az volt a szokása, hogy végignyalta tenyerét és lesimította vele halántékán ritka, őszes haját, azután összekulcsolta ujjait és megropogtatta őket. Julián mindig előre tudta c mozdulatoknak sorrendjét és ez nagyon felizgatta. Eutropius hosszú, foltos, fekete csuhában járt, folyton azt mondogatta, hogy alázatosságból viseli, pedig fösvénységből hordta. Nikomédiai Eusebius, Julián lelki atyja, választotta Eutropiust mesteréül.

A szerzetes folyton gyanakodott, hogy tanítványának makacs szelleme van s ez az ő véleménye szerint, ha a gyerek meg nem változik, örök kárhozatba fogja taszítani. Eutropius egyébről sem beszélt, mint hogy mennyire kell szeretnie Juliannák Constantinus császárt, az ő jótevőjét. Akár az új Testamentumot, akár az ariánus dogmát magyarázta neki, mindig egyre lyukadt ki: a szent engedelmesség és a gyermeki alázat gyökereire, úgy állította Julián elé a császárt, mint aki csak a szeretet és az alázatosság vallásának révén, csak kínos áldozatok árán lépett diadalmasan a császári trónra. Mikor az ariánus szerzetes a jótéteményeket emlegette, amelyekkel a császár Juliánt elhalmozta, a fiú szótlanul nézett tanítója szemébe. Tudta, mit gondol e percben a barát, aki szintén ismerte tanítványa gondolatait, de egyikük sem szólt egy szót sem. Ha Julián egyszer-egyszer megakadt, elfeledte valamelyik ótestamentumi patriarcha nevét, vagy nem tanulta meg szóról «szóra a feladott imádságot, Eutropius rászegezte békaszemét és két ujja közé fogta fülcimpáját, mintha kedveskedni akarna neki. A gyermek érezte, mint fúródik lassan fülébe a két hegyes köröm. Eutropius komor külseje dacára tréfás s a maga módja szerint jóindulatú ember volt. Tanítványát becéző nevekkel halmozta el, drágámnak nevezte, lelke elsőszülöttjének, forrón szeretett fiának és mulatott császári származása fölött. Valahányszor fülön fogta és Julián nem fájdalmában, hanem dühében elsápadt, a szerzetes csúszómászó hangon kérdezte: «Fenséged talán haragszik alázatos és együgyű szolgájára, Eutropiusra?»

Néha türelmetlenül végigsimította homlokát, aztán megropogtatta ujjait és hozzátette, hogy gonosz és lusta fiúkat nem ártana néha-néha megbotozni, mert a Szentírásban is meg van írva : «A bot megvilágosítja a sötét és makacs lelket.

Csak azért mondja, hogy Julián ördögi gőgjét lehűtse. Julián tudta, hogy a szerzetes soha sem meri fenyegetését végrehajtani és Eutropius maga is meg volt győződve, hogy a fiú inkább meghal, semmint hogy a verést eltűrje. Mégis sokszor és sokat beszélt róla.

Egy ízben, röviddel a lecke befejezte előtt, Julián elejtett egy szót, a világ másik feléről, amit Mardoniustól hallott. Lehet, akarattal tette, hogy tanítóját megbosszantsa. De Eutropius kezét szája elé tartotta és csöndesen elnevette magát.

- Ki emlegette ugyan előtted, szegény gyerekem, az antipodost? Megnevettettél vele szegény bűnöst. Tudom, a vén szamár Platón beszél valahol róluk. És azt hiszed, hogy az emberek ott tényleg égnek álló lábbal járnak?

Aztán hosszan dörgött a filozófusok istentelen eretneksége ellen, hogy szégyen gyalázat még csak elképzelni is, hogy Isten képére teremtett emberek fejükön járnak és úgyszólván a feneküket mutogatják az égnek. De mikor Julián, kit kedvenc filozófusának ez az értelmetlen lehordása mélyen sértett, a föld gömbalakját emlegette, Eutropiusnak elállt a nevetése és olyan dühre fakadt, hogy arca vérvörösre vált, lábával topogott a padlón és ezt kiabálta:

- Ezt az istentelen hazugságot is attól a pogánytói, Mardoniustól hallottad.

Ha dühös volt, dadogott és a nyál csepegett szája szélén. Julián azt hitte, hogy mérges a szája váladéka. A szerzetes nekidühödve szidta Hellas bölcseit. Julián fájó sebéhez ért, az öreg egészen megfeledkezett arról, hogy gyermek áll előtte. Valóságos prédikációt tartott. Püthagoraszt, aki túlélte eszét, szemtelen fráternek nevezte, s hogy semmi értelme sincs annak, hogy Plató fantazmagóriáiról beszéljen, röviden undorítónak nevezte, Szókratész tanát pedig éretlennek.

- Olvasd csak el, mit ír Diogenész Laertes Szókratészről, - mondta kárörömmel Juliannák - olvashatod, hogy uzsorás volt, azonkívül olyan gyalázatos bűnökkel szennyezte be magát, amelyekről tisztes ember nem is beszél.

Különös gyűlöletet Epikurosz fakasztott