Lerne doktor

By Maurice Renard

Renard regénye mindi időben, mind műfajában félúton helyezkedik el Wells 1896-os Dr. Moreau szigete és Bernard Malamud 1984-es Isteni kegyelem című regénye közt. A kötet 1908-ban jelent meg és Renard Wells-nek ajánlotta, nem titkolva, hogy a Doctor Moreau szigete ihlette meg, ám Renard műve komikusabb, parodisztikusabb, mint Wells-é. Renard-t sokan a korai sci-fi írók közé sorolják, és ez pont annyira igaz rá, mint Wells-re. Ezért is húzható tovább a két szerzőn és művein szerkesztett vonal Malamudig. Mindhárman felkavarót, maradandót alkottak a maguk korában.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 16, 2018
• ISBN: 9789634744740

Maurice Renard

Maurice Renard (Châlons-en-Champagne, 1875-­Rochefort, 1939) fue uno de los pioneros de la novela de terror contemporánea en Francia. De entre su variada producción destaca en particular Las manos de Orlac, que desde su publicación en 1920 ha sido objeto de numerosas adaptaciones cinematográficas.

Book preview

Maurice Renard

LERNE DOKTOR

fordította:

Bartos Zoltán

BUDAÖRS, 2018

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-474-0 EPUB

ISBN 978-963-474-475-7 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018

a mű eredeti címe:

Le Docteur Lerne, Sous-Dieu

első kiadás: 1908

első magyar kiadás: 1920

a borító Dante Gabriel Rossetti (1828 - 1882) Ligeia szirén

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

ELŐSZÓ

A télen történt, valamelyik este, ide s tova egy esztendeje. Akkor adtam az utolsó vacsorát barátaim tiszteletére abban a Victor Hugo utcai kis palotában, melyet bebútorozva béreltem.

Minthogy csavargó természetemen kívül mással ezt a lakásváltoztatást megokolni nem lehetett, ez a búcsúvacsora tulajdonképpen nem volt egyéb, mint vidám folytatása annak a bohém lakomának, amellyel a kis palotát a minap felszenteltük. És mikor pálinkázásra került a sor, s ezzel együtt ütött a szellemes ötletek órája is, valamennyien azon voltunk, hogy ragyogó sziporkákat szórjunk - elsősorban persze a vidám Gilbert, aztán Marlotte, a paradoxonok embere, a társaság komikusa, no meg Cardaillac, saját, külön szerződtetett misztifikátorunk.

Nem emlékszem pontosan, hogyan történt: vagy egy órája szórakoztunk már dohányfüst mellett, amikor valamelyikünk asztalbontást indítványozott; eloltotta a villanylámpát s a sötétben egy kicsiny asztalka köré csoportosított bennünket. Ez a valaki - jó lesz megjegyezni - nem Cardaillac volt. Persze lehet, hogy a cinkostársa volt, ha Cardaillac mégis bűnös lenne a dologban.

Nyolcán voltunk tehát, pontosan nyolcán. Nyolc hitetlen, azzal a kis asztalkával szemben, mely egyetlen háromlábú oszlopon nyugodott, s melynek kerek lapja valósággal hajladozott az okkult szertartás szerint ránehezedő tizenhat kéz alatt.

Marlotte volt az, aki a szertartásokba beleavatott bennünket. Valamikor valósággal bolondja volt a szellemidézésnek, és persze csak mint laikus műkedvelő, otthonos volt a táncoló bútorok világában. Egyébként is ő volt a házi tréfamesterünk, a jó mulatság reményében senki sem vette tőle rossz néven, hogy most, mint aki már tekintély az okkultizmus terén, magához ragadta a szeánsz vezetését.

Jobb felől Cardaillac volt a szomszédom. Hallottam, amint elnyelni iparkodott fel-feltörő kacaját, és köhécselt.

Közben az asztalka táncolni kezdett.

Gilbert kérdezett valamit tőle, és az asztal - Marlotte nyilvánvaló megdöbbenésére - válaszolt. Száraz, ropogó-pattogó hangja volt, hasonlatos a száradó-táguló fáéhoz és megfelelt az ezoterikus ábécének.

Marlotte tolmácsolt. Bizony felette bizonytalan volt a hangja.

Most aztán mindenki kérdezősködni kezdett s az asztalka válaszaiban határozottan éles elméről tett tanúságot. A dolog egyre komolyabbra fordult; az ember nem is tudta már, mit gondoljon. A kérdések csak úgy tódultak ajkainkra, az asztalka lábától pedig, inkább az én oldalamról - és úgy éreztem, jobbom felől - pontosan jöttek a válaszok.

- Ki lakik majd ebben a palotában jövő ilyenkor? - kérdezte most, hogy rákerült a sor, az, aki ezt a szellemidéző szórakozást indítványozta.

- Óh - kiáltotta Marlotte -, ha a jövendőről kérdezed, akkor fügét mutat neked, ha ugyan egyáltalában felel.

- Próbáld csak! - kérlelte Cardaillac.

Tehát megismételte a kérdést:

- Ki lakik itt esztendőre ilyenkor?

Az asztalka ropogott.

- Senki - mondta a tolmács.

- És két esztendő múlva?

- Nicolas Vermont.

Valamennyien ezúttal hallottuk először ezt a nevet.

- És mit csinál esztendőre ilyenkor, ebben az órában?... Halljuk, mit csinál?... Beszélj!

- Kezdi... írni, rajtam... a kalandjait.

- Tudod-e olvasni őket?

- Hogyne... és azt is, amit eztán ír majd, egyaránt...

- Halljuk hát... Az elejét, az elejét legalább...

- Fáradt vagyok... az ábécé... hosszadalmas, nagyon. De hozzatok egy írógépet...

Mormogás támadt a sötétben. Magam felkeltem a székemről, elhoztam az írógépet s az asztalkára helyeztem.

- Watson-féle - ropogta az asztal. - Nem kell. Francia vagyok, francia gépet akarok, Durand-gépet akarok!

- Durand-félét? - kérdezte a bal felőli szomszédom csalódottan. - Olyan is van? Nem ismerem.

- Hírét se hallottam.

- Magam sem.

- Én sem.

Felette elkedvetlenedtünk balszerencsénk miatt, amikor csendesen megszólalt Cardaillac.

- Én bizony kizárólag Durand-gépen írok... Elhozzam, akarjátok?

- De tudsz-e majd írni a sötétben?

- Negyedóra múlva itt vagyok újra - mondta s elment anélkül, hogy a kérdésre válaszolt volna.

- Ha Cardaillac beleavatkozik - mondta a társaság egyik tagja -, akkor nagy mulatság lesz belőle.

És mégis, hogy a csillár újra kigyúlt, hosszúra nyúlt ábrázatok meredtek a levegőbe, Marlotte pedig sápadt volt, mint a fal.

Cardaillac hamar, mondhatnám bámulatosan hamar megjött. Leült az asztalhoz. Szemben a Durandjával. Megint sötét lett a szobában, az asztalka pedig egyszerre csak váratlanul megszólalt:

- A többiekre nincs szükségem. Tedd a lábadat az enyémre. És írd.

És már hallható is volt a gép kopogása.

- A csudába! - kiáltotta a gépíró médium. - Ez mégis csak különös, az ujjaim maguktól szaladnak a billentyűkön!Hogy tódít... - sziszegte Marlotte.

- De ha mondom... Becsületszavamra... - esküdözött Cardaillac.

Sokáig ültünk, csöndesen, hallgatva a szellemi távíró kopogását, amit csak a sorvéget jelző csöngettyű- szó s a gép kocsijának kattogása szakított meg rövid időközökben. Öt percenként szállított egy-egy teleírt oldalt. Mi pedig visszavonultunk a szalonba, ott olvastuk hangosan, úgy, ahogy Gilbert, aki Cardaillactól átvette a lapokat, nekem átadta őket.

A hetvenkilencedik oldalnál tartottunk, amikor ránk hajnalodott. A gép elhallgatott.

Ámde amit a gép idáig alkotott, annyira rabul ejtett bennünket, hogy megkértük Cardaillacot, legyen olyan szíves s szállítsa a folytatását is.

Megtette. S hogy így töltött néhány éjszakát az asztalka előtt grafikus zongorájával, birtokába jutottunk a nevezett Vermont összes kalandjainak.

A szíves olvasó az itt következőkben fog megismerkedni velük.

Bizarr és csodás dolgok ezek. Jövendőbeli szerzőjüknek nem szabad kiadnia őket. El fogja égetni feljegyzéseit, alighogy végigírta, úgy, hogy ha az asztalka nem lett volna olyan érzékeny, amilyen volt, senki sem lapozgathatna bennük. S ezért én, aki meg vagyok győződve valódiságukról, oly pikánsnak tartom őket, hogy nyilvánosságra hozom az egész históriát, még mielőtt megíródott volna.

Mert én valódinak tartom az egész történetet, még ha a karakter, amely megnyilvánul benne, karikatúrává torzul is, és bárha ezek a kalandok odavetett, odafirkált vázlatokhoz hasonlítanak is, melyeket valaki állítólag magának a nagybetűs Tudománynak margójára jegyzett.

Hogy apokrifek talán? A meséknek az a hírük, hogy csábítóbbak a történelemnél, s azt hiszem, Cardaillac meséje van olyan, mint sok más.

Azt szeretném mégis, ha ez a „Lerne doktor" valóságos élmények alapja volna, mert ez idő szerint - így jósolta az asztalka - hősünk hányattatásai még el sem kezdődtek s kétségkívül csak akkor fognak lejátszódni, mikor ez a könyv hírül adja őket, ami módfelett érdekes aktualitást kölcsönöz neki.

Ezenfelül pedig, hiszen két esztendő múlva tudni fogom, vajon Nicolas Vermont úr csakugyan beköltözött-e a Viktor Hugó utcai kis palotába. Ez az, amiért hitemet semmi sem ingathatja meg: mert hogyan is tehetném fel Cardaillacról, erről a komoly és értelmes fiúról, hogy annyi időt vesztegetett légyen arra, hogy ilyen tökéletes ostobaságot alkosson?... Ez a legfőbb érvem őszintesége mellett.

Ha pedig mindezek ellenére mégis akad olyan oknyomozó kritikus olvasóm, aki a való tényállást óhajtja tudni, kérem, fáradjon el Grey-l'Abbaye-be, ott felvilágosítást kaphat Lerne professzorról és szokásairól. Nekem, sajnos, nincs időm hozzá. Mindenesetre nagyon kérem az illetőt, legyen szíves, közölje velem a valóságot, velem, aki magam is szerfelett tisztában szeretnék lenni a dologgal, s aki tudni szeretném, vajon az itt következő tudósítás Cardaillac misztifikációja-e, avagy csakugyan a táncoló asztalka diktálta neki gépbe?

NOCTURNE

Alkonyba szürkült ez az első júniusi vasárnap. Autóm árnyéka, amelyből a magamé, mint valami sarkantyú, szökkent elő, csak úgy vágtatott előttem s pillanatról pillanatra növekedett - nőtt.

Reggel óta rohanok így, ijedt ábrázatú emberek maradnak el mögöttem, úgy látnak elhaladni maguk előtt, mint melodramatikus jelenést. Bőrsisakommal - a fejem szinte tar koponya benyomását kelti -, szemüvegemmel, mely csontváz szemüregéhez hasonlít és cserszínű bőrbekecsemmel olybá tűnhetek fel nekik, mint valami pokoli, halott fóka, mint egyike azoknak a démonoknak, amelyek Szent Antalt kísértették és szinte versenyt futnak a nap elől az éjszaka elébe.

És valóban, volt valami a lelkemben az elátkozottakéból, mert ilyen a magányos utas, aki hét órán át guggol a száguldó versenykocsiban. Mintha lidércnyomás ülne az agyán s gondolatok helyett emésztő kínok mamák. Az én oldalamat ez a kurta, követelőző parancs fúrta: „Jöjj egyedül és add hírül előbb!", mely mint makacs, szívós kohold furakodott be izgalomtól és sebességtől enervált magányomba.

Pedig ez a különös parancs: „Jöjj egyedül és add hírül előbb!" - kétszer is alá volt húzva Lerne nagybátyám levelében és eleinte nem is lepett meg túlságosan. Most azonban, hogy a parancshoz képest - egyedül és érkezésemet csakugyan jelezve - a fonvali kastély felé robogok, elkeserít ez a miszteriózus parancs a maga idegenszerűségével. Akármerre jár a szemem, csak e sokatmondó szavakat látja, a fülembe mind csak ezeknek a lármája visszhangzik, akárhogy kínlódom is, hogy lerázzam magamról ezt a rögeszmét.

Azt akarom tudni, hogyan hívják a falut, amelyhez közeledem, s azt olvasom az útmutató tábláról: „Jöjj egyedül, „add hírül előbb - ezt susogja a madarak röpte. És a motor, fáradhatatlanul és elkeserítően, ezerszer és ezerszer ismétli: „Jöjj egyedül, jöjj - egyedül jöjj - egyedül, add hírül, add hírül, add hírül". S hogy nem tudok feleletet találni arra a kérdésre, mit jelentsen a nagybátyámnak ez a kívánsága - bárhogy keressem is - semmi után sem vágyom hevesebben, mint hogy megérkezésemmel végre megfejtődjék a rejtély és igazában mégis alig vagyok kíváncsi arra a kétségtelenül banális válaszra, mely megvált ennyi nyomasztó kíntól.

Szerencsére közeledem célomhoz s a vidék, amely mindegyre ismerősebb lesz előttem a régmúlt időkről beszél. A feszültség is enged bennem. Nanthel, ez a népes és dolgos város, feltartóztatott, de amint elhagytam a külváros kapuit, végre feltűntek előttem a messzeségben az Ardennek csúcsainak felhőbe mosódó körvonalai.

Esteledik. Hogy még az éj beállta előtt célhoz érjek, szabadjára eresztem a motort. A gép csak úgy prüszköl, az országút szédületesen szalad alóla, mintha eltűnne a gépben s felgombolyodnék benne, mint ahogy a hajlékony szalag az orsójára felcsavarodik. A gyorsaság sípolja a füleimbe a szél zenéjét, az arcomba csapódó szúnyograjok szinte szitává lyukasztják az arcbőrömet, akár az ólomserét; ezerfajta apró holmi csapódik a szemüvegemhez.

A nap most jobb felől süt, még fenn jár a látóhatár felett, de az út változatai - hol elsüllyedek a mélyben, hol megint meredeken magasra emelkedem - kényszerítik rá, hogy számomra többször egymásután lenyugodjék s újra felkeljen. Most eltűnik a szemhatár alatt. Sietek át a barna alkonyon, amennyire csak derék gépem bírja s nem hiszem, hogy az én 234-XY-mat valaha is elhagyta volna más gép. Ez a tempó fél órával közelebb hozza hozzám az Ardenneket. Ami felhőnek látszott, zöld színbe burkolózik, erdőszínt ölt, erdő! S a szívem felujjong: tizenöt éve, Uramisten, tizenöt esztendeje, hogy nem láttam őket, ezeket a drága, nagy erdőket, szünidőim kedves öreg barátait!

Mert ez az itt, itt van, árnyékukban ott rejtőzik a kastély, annak a hatalmas völgymedencének a mélyén... Egészen világosan emlékszem rá, erre a medencére s most már tisztára megkülönböztetem az egész térséget: az a sötét folt, igen, az ott az. Valóban, milyen különös szakadék! Istenben boldogult Lidivina Lerne, a nagynéném, aki mindenről legendát tudott mondani, úgy mesélte, hogy a hegyóriás, amiért valamiben elszámította magát, dühében egyet fordult gigászi sarkán s úgy teremtette ezt a szakadékot. Amit persze némelyek nem akarnak hinni. Mindenesetre, ez a kép az egész vidékre ráüti a maga bélyegét: hatalmas cirkusz, amelyet vadul szaggatott sziklafalak öveznek s melyből egyetlen szélesen tátongó kapun kívül nem nyílik más kijárás a mezőkre, vagy más szóval egy síkság, mely behatol szárazföldi öböl módjára a hegyek közé; zsákutat vág a magasba törő falakba s a végén szélesen kiterjeszkedik, annyira, hogy az ember sík úton eljut Fonvalba, anélkül, hogy a legcsekélyebb lejtőt is meg kellene másznia, pedig a kastély ott fekszik mélyen a hegyek ölében. A park, az a cirkusz arénája s a meredek szirtek a falai mindenfelől, a kijárat felé eső oldalt kivéve. Ezt pedig fal választja el a cirkusztól s abból nyílik a kapu. Hosszú, nyílegyenes hársfasor következik aztán. Néhány perc múlva ott vagyok... és akkor hamarosan megtudom, miért nem volt szabad, hogy valaki elkísérjen Fonvalba, „Jöjj egyedül s add hírül előbb!" Miért, miért?

Türelem. Az Ardennek tömege hegyhátakba szakad. Amint én itt száguldók tova, mintha minden mozogna velem, hegycsúcsok támolyognak el rohanvást mellettem, egyik a másik után, hol a távolba szöknek, hol elébem ugranak, összezsugorodnak, hogy rögtön magasba szökkenjenek újra, egy hullám méltóságával s ez a színjáték szünettelen változatokban gördül ide s tova, mint valami titáni tengeren.

Egy fordulónál hirtelen kicsi falu pattan elébem. Kedves, régi ismerősöm. Valamikor régen, minden esztendő augusztusában, a pályaudvara előtt várt ránk, anyámra és rám, a nagybácsi kocsija - a Biribi volt elébe fogva -, és oda is vitt vissza bennünket, amikor távoztunk... Isten hozott Grey-l'Abbaye, Isten hozott! Fonval ide már csak három kilométer, csukott szemmel is oda találnék. És lám, itt az út, fák szegélyezik kétfelől, ez ott a fasor, ahogy innen kezdve hívják.

Rám esteledett. Egy paraszt az útfélen utánam kiáltott valamit, bizonyosan holmi gorombaságot. Megszoktam. Csak a kürt szavával válaszoltam - élesen búgott és mélán.

Erdő és megint erdő. Ah, ez a nagyszerű, átható illat, régmúlt vakációk parfümje. Emlékük s az erdő aromája összeolvad... ah, de pompás... Istenem, ha meghosszabbíthatnám szaglószerveimnek ezt az ünnepét!

Meglassítom a gép ütemét, az autó most lassabban szalad, már nem prüszköl, csak zümmög. Jobbról és balról egyre magasabbra hágnak a szirtfalak. Ha világosabb lenne, láthatnám már a kastélyt, annak a nyílegyenes fasornak a végén.

- Hollá! Hát ez micsoda?!

Szinte felborultam: nem számítottam erre a kanyarulatra.

Most már még lassabban haladok.

Kissé odább megint csak könyökbe hajlik az út és alig valamivel tovább újra...

Már csak megállok.

Az égboltozaton csillag ragyog csillag mellett, mintha milliónyi fénylő harmatcsepp függne le róla, világló harmattenger. Nyár eleji éjszaka, még elég világos, hogy kivegyem a hegyek meredek gerincét, lejtőik vonala csodálatba ejt. Visszafordulok a géppel, alig haladok néhány métert: útelágazás előtt állok meg újra, odamenet észre sem vettem. Térjünk hát jobbra. Néhány forduló után keresztút előtt állok megint, mintha rejtvényekkel üldözne valaki. Hadd tájékozódom még egyszer: ama szirtfalakból következtetve, arra kell lennie Fonvalnak... Ez sem az, megint egy elágazás! De hát merre vezet ez az út, itt jobb felől?... Kezdek belezavarodni.

Meggyújtom a fényszórókat, a világításuk mellett követem hosszasan az út szerpentinjeit, anélkül, hogy tudnám, merre járok. Azt hiszem csillagalakban sugároznak ki ezek az utak s lehetetlenné teszik, hogy kijussak a zsákutcából. Ezt a nyárfát mintha láttam volna már egyszer. És a szirtfalak körülöttem mindig