Pokol a Szaharában

By Percival C. Wren

A francia idegenlégió a törvényen kívüliek utolsó menedéke. De ki más vállalná az elviselhetetlen körülmények közt, gyilkos hőségben is folyton támadó sivatagi beduin hordák támadásait, amik felváltva támadnak az alattomos maláriás rohamokkal? A légiósszázad erős embere Luigi Rivoli, a korábbi olasz birkózóbajnok, akit mindenki fél és utál egyszerre. Ám Rivoli sem rest. Prédájának azt a Rupert nevű újoncot szemeli ki, aki leginkább tesz Rivoli hírnevére és látványosan semmibe veszi. Olyannyira, hogy életét kizárólag a vén róka, John Bull ereje és ügyessége ment meg a haláltól. Ám ez a Bull felvett név, ami Sir Montague főnemest takarja, akit a véletlenek szerencsétlen összjátéka kergetett az idegenlégióba. És a törésvonalak mentén egyre nő a feszültség, mígnem Rivolit egy "hű" társa hátba szúrja. A gyanú természetesen Bullra és Rupertre terelődik, akik nlhány hű társukkal elhatározzák, hogy megszöknek. Ezzel megkezdődik a gyilkos hajsza, aminek pusztán két kimenetele lehet a menekülők számára: élet vagy halál. A menekülőket azonban nemcsak a legionisták, de a beduinok is támadják és egy szerencsétlen csatában Bull halálos sebet kap. Társai előtt feltárja a titkot, melyet addig mélyen eltemetve hordott. És ez mindent más megvilágításba helyez a menekülők számára.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Oct 5, 2018
• ISBN: 9789634744368

Book preview

Percival C. Wren

POKOL A SZAHARÁBAN

fordította:

Endre Dénes

BUDAÖRS, 2018

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-436-8 EPUB

ISBN 978-963-474-437-5 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018

a mű eredeti címe:

The Wages of Virtue

első kiadás: 1916

a borító a regény 1930-as évekbeli borítója

részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Prológus

Huntingten lord kilépett kis zöld sátrából s szemeivel barátját, Strong kapitányt, az afrikai vadászezred vitéz katonáját kereste. A kapitány az ebédlődben üldögélt, amely egyébként egy hatalmas cédrusfenyő lombjai alatt „terült el". Bútorzata egy könnyű asztalból, négy zöld, vitorlavászonnal bevont kerti székből, valamint egy jókora vízmentes ponyvából állott.

- Csakugyan itt lehetnének már azok a Merline-ék - kezdte meg a társalgást a lord. - Ebédelni szeretnék...

- Hm! - jegyezte meg csöndesen Strong kapitány. - Pedig még nincs itt az ebéd ideje. Éhes?

- Igen... azaz, hogy nem - mormogta Huntingten lord alig titkolva kedvetlenségét.

Strong kapitány mosolygott. Tudta, honnan fúj a szél. A lord a szép lady Merline-ért aggódik. Fél, hogy valami baja talál esni...

Strong kapitány, ámbár vérbeli katona volt, akinek az élete állandó komoly szolgálatban telt el, szeretett tanulni. Főleg az emberi lélek és természet kifürkészhetetlen titkai érdekelték. Eseménydús és tevékeny életében elég alkalmat talált, avagy szerzett magának arra, hogy az élet színházának páholyában ülve, gyönyörködjék „az ember komédiájában".

Ez a kelet-afrikai vadászkirándulás is most Huntingten lorddal, sir Montague Merline-nel, valamint ennek bájos feleségével: Merline ladyvel együtt szintén nagy lelki gyönyörűséget okozott neki, annyival is inkább, mert tapasztalt szemei hamarosan észrevették, hogy a lord menthetetlenül beleszeretett a szép ladybe, anélkül, hogy ő maga még világosan tudatára ébredt volna veszedelmes érzelmének. Lady Merline szintén megszerette Huntingtent, azonban már nagyon is tisztában volt magával. Merline pedig, a férj... Nos, ő komolyan szerette mindkettőjüket. Strong kapitány, a lélekbúvár, hamarosan kénytelen volt megállapítani, hogy ebben a furcsa ügyben a polgári értelemben vett sablonos kibontakozás aligha fog lehetővé válni, miután Huntingten lord azok közé a ritka férfiak közé tartozott, akiknek a becsületről és tisztességről rendkívül szigorú elveik vannak s ebben a tekintetben lady Merline méltó párja lett volna. Soha nála kedvesebb, okosabb és testileg-lelkileg kiegyensúlyozottabb asszonyt nem tudott volna elképzelni Strong kapitány. A „probléma tehát meglehetősen érdekes, sőt izgató volt s mindennek dacára, ha az „ügy valamiképpen véletlenül előrehaladt volna, s így az elválással járó kellemetlenségek és botrány csakugyan kilátásba kerültek volna, Strong kapitány el volt határozva reá, hogy abba hagyja a kirándulást s visszamegy századához Mombassába. Mert hiszen Huntingten lord iskolatársa és meghitt barátja, Merline pedig szinte elválaszthatatlan bajtársa volt, akivel együtt számtalan ütközetben, portyázásban és hasonló kalandokban vett részt.

- Nagyon rosszul teszi ez a Merline, hogy ilyen késő alkonyaiig kinn marad az erdőben a feleségével... - folytatta Huntingten lord. - Afrika végre is Afrika, az asszony pedig asszony...

- Hm, csakhogy Merline is Merline ám!... - jegyezte meg Strong kapitány.

Huntingten lord idegesen köszörülte a torkát. Majd felállt s nagy léptekkel kezdett fel és alá járkálni. Magas, sudár alakján khaki-szinű lovaglóruhát, hosszúszárú vadászcsizmát, barna flanell inget és széles karimájú trópusi kalapot viselt. Felgyűrt ingujjai alatt szabadon látszott két bronzszínű, izmos karja. Arcát kicserzette a trópusi nap, de kutató kék szeme, rövid, selymes bajusza s erélyről tanúskodó álla szép férfiúvá tették. Soha arc nem tükrözte még vissza hívebben tulajdonosa kedélyhullámzását, mint épen az övé. Nyájas vonásai csak úgy sugározták azt a nyugodt derűt, amely valósággal alaptermészete volt. Azonban abban a meglehetősen ritkán előforduló esetben, amikor bosszankodni volt kénytelen, haragtól villámló szeme már messziről elárulta megváltozott hangulatát s jó előre tudatta mindenkivel a fenyegető veszedelmet. S amikor valami bosszúság, kellemetlenség vagy csalódás érte, csodálatosan kifejező arcvonásai oly meglepő hirtelenséggel változtak el, hogy ez valósággal ámulatba ejtette a megfigyelőt. Ez történt ezúttal is, abban a pillanatban, amint zsebórájára tekintett. Arca tökéletesen elárulta rendkívüli izgatottságát és hihetetlen aggodalmait.

Strong kapitány kissé gúnyos meghatottsággal figyelte barátját. Az jutott az eszébe, mennyire hasonlít most a lord valami elkényeztetett kisgyermekhez, akit valami csínytevésért félórára a sarokba állítottak, s aki egy idő múlva szentül meg van győződve arról, hogy a részére kiszabott félóra régen letelt s róla könnyelműen megfeledkeztek... Az afrikai vadászok kitűnő kapitánya kedvtelve állapította meg magában, hogy a legközelebbi hetek pompás anyagot fognak nyújtani lélektanulmányaihoz. Vajon mit fog csinálni Huntingten lord, ha tudatára ébred annak, ami egyelőre csak tudat alatt működik benne! Vajon miképpen igyekszik megoldani megvallva, csak Merline ladyért aggódtam... Afrikában az ember sohasem tudhatja...

Strong kapitány mosolygott.

Sir Montague és lady Merline néhány perc múlva fürge arab pónijaik hátán csakugyan megjelentek a tábor szélén, követve indus és szuahéli teherhordóik zajongó csapatától. Érkezésük után az addig oly csöndes tábor mintha zsibongó méhkassá változott volna. Sátrakat vertek, meleg fürdőket készítettek, ellátták a pónikat, tisztogatták a fegyvereket és a felszerelést s egyben lázasan készülődtek a vacsorához.

S mialatt sir Montague a safari, az expedíció teherhordóinak enjamája, vagyis esti étkezésére vonatkozólag rendelkezett s intézkedett a „posho: az adag méltán kiérdemelt felemelése iránt is, lady Merline belépett az „ebédlőbe. Huntingten lord szíve repesett a gyönyörűségtől a bájos alak láttára. Mélyen meghajolva, levett kalappal fogadta a ponyva szélén. A lady, bár csak rövid khaki-vadászkosztümöt, parányi szöges talpú cipőt s trópusi sisakot viselt, valóságos udvari térdhajlással viszonozta az üdvözlést.

A szavak azonban, amelyeket váltottak, sehogy sem állottak összhangban a méltósággal teljes köszöntéssel:

- Hogy van, Bili, kis bárányka? - mosolygott a lady.

- Köszönöm, jól! És maga, Margarin?

Szemük játéka ugyanekkor jobban érdekelte Strong kapitányt, mint tréfás szavaik.

Mert Merline ladynek valóban csodaszép szemei voltak s a derék kapitány, határozottan úgy vette észre, hogy ezek a csodás szemek még csábítóbban tudnak tündökölni, amikor Huntingten lord rokonszenves, derűs tekintetével találkoznak...

Megoldhatatlanul... Mert ha az ember, mondjuk odahaza Mayfairban szerelmes lesz a szomszédja feleségébe, azt teszi leghelyesebben és legkorrektebb megoldásként, ha felpakol s eljön ide Kelet-Afrikába oroszlánokra vadászni... Ha azonban valakit Kelet-Afrikában, oroszlánvadászat közben ér ugyanez a szerencsétlenség, helyes és korrekt megoldás-e, ha innen egyenesen May fairbe siet haza?... Strong kapitány elmosolyodott magában a különös gondolatra, de igyekezett közönyös arcot mutatni. Mindez csak kedvenc elvét igazolta: furcsa hely ez a világ, s még furcsább benne az élet!... Hiszen már maga az a tény eléggé furcsának tűnt föl előtte, hogy ő maga katona s még hozzá az afrikai hadseregben... Mit keres ő itt? Ő, aki valósággal filozófusnak született (némi kilengéssel, amelyek holmi Ibsen-Pineroi drámák, meg Shaw-Wells-féle novellák megírását eredményezték...)

Egy bennszülött szuahéli katona, hatalmas termetű néger, az afrikai vadászok feltűnő egyenruhájában közeledett most Strong kapitány felé és sarkait katonásan összecsapva, tisztelgett előtte. A széles sárga turbán, a hosszú kék jersey-kabát, a khaki ing és a hatalmas patkós bakancs festői jelenséggé tették. Körülményesen jelentette, hogy Merline bwana úton van a tábor felé és nemsokára megérkezik és hogy a „makuba bwana simba, a „nagy oroszlánmester rendeletet adott a teherhordóknak, hogy kövessék Merline bwanát.

Strong sietett közölni a jó hírt az aggódó Huntingten lorddal. Hogy nincs semmi baj... Épek és egészségesek valamennyien, Merline is, az askari is, a pónik is, de még a kutyák is teljes számban megvannak.

A lord arca hirtelen földerült.

- Háromszoros hurrá! ... - kiáltott föl örömmel, majd őszintén hozzátette: - Bár, az igazat megvallva, rosszabbra számítottam…

Kis idő múlva Sir Montague Merline is csatlakozott hozzájuk.

- Halló, Bill!... Halló Strong! - kiáltotta már messziről. - Tudjátok-e, mit hívnak itt Szomáliban „maródi-nak meg „gizi-nek?

- Azt, ami a „tembo meg a „mbogo Szuahéliben - hangzott a felelet.

- Úgy van... Az elefánt meg a bivaly. Nos tehát, az a ragyásképű meg félszemű szomáli, akit Abdul szedett fel valahol, azt mondja, akad itt mind a kettő arra Bamania felé... úgy tizenöt mérföldnyire.

- Ej, ej... Akkor hát úgy hazudik ez a derék szomáli, mintha olvasná... - jegyezte meg Strong kapitány.

- Nekem megesküdött, hogy tegnapelőtt éjjel is ott garázdálkodtak az egyik „shamba" (ültetvény) területén.

- Én minden esetre elmennék arra a shambára - jegyezte meg Huntingten lord. - De elvinném magammal ezt a fickót is, hogy a földbe nyomkodjam egy kissé az orrát, ha felültetett volna...

- Nagyon helyes, kedves Bili - szólt közbe Merline lady. - Egy kis változatosság csakugyan nem árt Aztán meg - tette hozzá sátra felé menőben - már csak azért is a bamániai kirándulás mellett szavazok, mert ha elefántokkal meg bivalyokkal nem is találkoznánk a shamba környékén, de citromot, mangót vagy banánt csak fogunk ott találni...

- Csak valahogy azt ne képzelje, szép asszony, - kiáltotta utána „Bill", mielőtt még az sátrában eltűnt volna - hogy szépen megmosdatott és megfésült elefántok és bivalyok elé készül. Sajnos, az itteni szabad elefántok és bivalyok szívesen megeszik az angol szép asszonyokat, már pedig az állatok etetése tilos, amint tudni méltóztatik...

A kétségkívül helyes megfigyelőképességű és gondolkodni tudó Strong kapitány ebben a pillanatban arra gondolt, hogy Merline lady semmi esetre sem mulatott volna oly jól a Huntingten-humor eme tipikus megnyilvánulásán, ha az - mondjuk - a férjétől eredt volna.

- Kedves Monty - szólt aztán a kapitány Sir Montague felé fordulva - húsz perc múlva kész az ebéd...

Ezzel ő is megindult a sátra felé.

- Mondd, kedves öregem, - szólt Huntingten lord, amikor Sir Montague Merline-nel egyedül maradt s whisky-t és szódát töltött magának - semmi értelme sem volna Margitot az elefántok és bivalyok közé vinni, ugyebár?

- Természetes - felelte Merline. - Mi megígértük, hogy alkalmat adunk neki arra, hogy saját kezűleg oroszlánt lőhessen, s ha elébünk kerülne egy, meg is fogjuk tartani ígéretünket De egyebekben jogunk van komoly megfontolás tárgyává tenni esetleges kívánságait...

- Természetesen - helyeselte Huntingten lord. Majd hozzátette: - Különben nagyon kíváncsi vagyok az idegeire, amikor majd szemtől-szembe fog állani a vadakkal.

- Óh, ahogy én ismerem, Margit meg fogja állni a helyét...

Sir Montague Merline nevetett s szódát töltött whiskys poharába. Aztán magasra emelte a poharát: - Ürítsük ezt Margit első oroszlánjára!

S a két férfiú ünnepélyes komolysággal hajtotta fel a poharat.

Sir Montague Merline ekkor gyufát vett elő, hogy pipára gyújtson. A gyufa fellobbanó fénye élesen megvilágította arcát, amelyet a hirtelen támadt tropikus este már majdnem teljes sötétségbe burkolt. Sir Montague Merline-nek, az afrikai vadászcsapatok másik derék kapitányának vonásai szinte szokatlanul nemes és jóságos lelkületet tükröztek vissza. Barátságos és szeretetreméltó volt, anélkül, hogy a gyöngeségnek vagy határozatlanságnak halvány nyomait is föl lehetett volna rajta fedezni. Igazi katonaarc volt ez, de híjával annak a vadságnak és leplezett kegyetlenségnek, amely hóhért csinál a katonából. A gyakorlott fiziognómus számára éppen nem lett volna meglepő, ha egynémely „donquixotei jellemre valló tettéről hall. Merline-nél jobblelkű és becsületesebb fickót nehezen lehetett volna találni e földön... Sir Montague Merline ugyanis valóban ama ritka földi halandók közé tartozott, akiknek - sohasem volt ellenségük... Egyben azonban azt a régi közmondást is megcáfolta, hogy „akiknek nincs ellenségük, barátokkal sem dicsekedhetnek... A valóság ugyanis az volt, hogy aki őt megismerte, kénytelen volt meg is szeretni. Legjobb és legbizalmasabb barátja azonban mégis a felesége volt s Huntingten lordnak csakugyan alkalma is nyílt megbizonyosodnia arról, hogy Merline lady a férje legjobb barátja, de - nem is több annál...

Huntingten különben ezekben az időkben saját yachtján járta a világot s Mombassában kötött ki, hogy néhány hetes vadászkirándulást tegyen Afrika belseje felé. Erre a kirándulásra két Mombassában állomásozó katonatiszt barátját is meghívta, az agglegény Strongot, meg a már nős Merline-t, ez utóbbit feleségével együtt, aki a lordnak valamikor gyermekkori játszótársa volt.

Nos, a szép lady Merline mind ez ideig őszintén hitte, hogy tudja, mi a szerelem s meg volt győződve róla, hogy a boldog és megelégedett asszonyok közé számíthatja magát. S íme, alig néhány nappal azután, hogy útra keltek, be kellett látnia, hogy tévedett... Szinte borzongva fedezte föl magában az örökre eltemetettnek hitt érzelmet... Hiszen ő egész életében csak Huntingtent szerette... Lehetetlennek tűnt föl előtte, hogy immár tizenöt esztendei tátongó szakadék választja el azoktól a boldog időktől, amikor Huntingten lordot még „Bili báránykának gúnyolta, az meg viszont csak „drága Margarin csúfnéven szólongatta. Vajon miért kóborolt azóta Huntingten szerte a nagy világban? ... S vajon miért kellett most, ily későn megtörténnie, hogy újra egymásra találjanak?... S miért nem mutatkozott Huntingten odahaza azokban az időkben, amikor „Monty" udvarolt neki?...

S amikor a szép lady Merline gondolatai eddig a veszélyes pontig jutottak, kétségbeesetten próbálta elhessegetni. Majd ijedten gondolt arra, hogy ha Huntingten lord szintén tudatára ébred érzelmeinek, a vadászkirándulás aligha fog belátható időn belül véget érni. S amint most sietve készült a vacsorához, mind határozottabb formában alakult ki előtte, hogy a kirándulásról alkalmas ürüggyel még idejekorán vissza kell vonulnia...

A végzet azonban hirtelen véget vetett töprengéseinek.

Amikor kevéssel ezután együtt ültek az estebédnél az afrikai éj gyémánttal telehintett bársonyleple alatt s javában falatoztak, - a vacsora különben ízletes levesből, szardíniából, sült túzokból, valamint konzervgyümölcsből állott - Strong ordonánca újból megjelent az ebédlő fénykörében s katonásan tisztelegve, két hivatalos levelet nyújtott át. Egyiket Strong kapitánynak, a másikat sir Montague Merline-nek. A leveleket külön futár hozta a körülbelül tizenkilenc mérföldre fekvő vasúti állomásról..

A levelet Strong kapitány bontotta fel először s azt végigfutva, arca világosan elárulta bosszankodását.

- Hm.... - mormogta aztán. - Battle, Murder és Sudden halottak... Vajon mikor elegük már meg az emberek, hogy egymást öldössék?

- Mi az? - kérdezte lady Merline.

- Lázadás és gyilkosságok alsó Uganda felé - válaszolt a férje, akinek a levele azonos tartalmú volt Strongével. - Igazán sajnálom, kedves Huntingten, öreg barátom, - folytatta aztán a lord felé fordulva - Strongot és engem a kötelesség szólít... Holnap utaznunk kell... azt hiszem délutánra lesz egy vonatunk... De legközelebb kipótoljuk az elmulasztottakat...

Huntingten lord lady Merlinere tekintett, lady Merline mereven nézte a tányérját...

*

A keskeny dzsungelösvények közül a legkeskenyebbiken az afrikai vadászok egy kicsiny csapata haladt előre. Sietve, erőltetett menetben, hosszú libasorban kígyózott végig a bozót között a kis csapat, az élen egy fehér tiszttel, aki alighanem okosabban tette volna, ha nem az élen, hanem a középen jár, mert hiszen, ha véletlenül ellenségre találnak bukkanni, a legeiül levők forognak a legközvetlenebb halál veszélyben. Már pedig az afrikai vadászok néger katonái, bármily derék és vitéz emberek is, parancsnok híján éppúgy elvesztik fejüket, mint egyéb katonák. Egy őrmester két vagy három emberrel, meg egy összekötő pár az egész elővéd, ami különben egész helyes elrendezés volna, ha a nagyon is ravasz ellenség nem volna már rég tisztában az ilyen elővigyázati rendszabályokkal s biztos rejtekhelyein figyelve, nem engedné háborítatlanul tovább az elővédet, hogy a főcsapat kerülhessen lőtávolába.

Sir Montague Merline kapitány különben maga is tisztában volt azzal, hogy helytelenül, sőt katonai szempontból tisztára megengedhetetlen módon cselekszik, amikor csapata élére áll, de mindazáltal megtartotta a helyét. S ha valaki arra szólította volna fel, hogy magyarázza meg furcsa eljárását, kétségkívül azt felelte volna, hogy amit a réven nyerne, úgyis elvesztené a vámon. Azzal az állítólag ésszerűbb elhelyezkedéssel a tekintélyét veszélyeztette volna emberei előtt, akiknek nyilván megrendülne a bizalmuk túlzottan óvatos és életét féltő parancsnokuk iránt.

A kis csapat tehát gyorsan és hallgatagon vonult előre a barátságtalan terepen. Köröskörül bűzhödt, mocsaras táj, a levegő fojtó, a kacskaringós, szűk ösvény egyre járhatatlanabb s a dzsungel bozótfala mindinkább föléjük borul. S a terep borzalmát csak fokozza az a tudat, hogy ez a hely annak a kegyetlen, ravasz és vérszomjas ellenségnek a szülőhazája, amely minden pillanatban rájuk törhet a dzsungel titkos és kifürkészhetetlen rejtekeiből...

Merline kapitány is gondolkodóba esett. Képzeljük csak el: egyetlen ember, elrejtőzve valamelyik óriási fa lombjai között, úgy hogy az ösvényt áttekinthesse... egész csapatát könnyen megsemmisíthetné... nem is szólva arról, hogy holmi rejtett farkasvermek, mérgezett fadarabok s ezer más pokoli fegyver leselkedhetik az úton reájuk. Soha alkalmasabb terep a cselvetésre!... Sőt, a gazfickók azt is könnyen megtehették, hogy az ösvénytől csak két-három lábnyi távolságban, a sűrű és átláthatatlan bozótfalban folyosót vágva, akár száz embert is felállítottak s a mérgezett nyílvégek meg puskacsövek alig pár hüvelyknyire meredeznek az ösvényen elhaladó ellenség mellétől, anélkül, hogy bárki képes lenne megszimatolni a fenyegető veszedelmet. S mindeme veszélyek ellen csak úgy lehetne némileg védekezni, ha megalkudna azzal a gondolattal, hogy nem haladnak többet egy mértföldnél - naponkint. Mert az oldaltámadás egyetlen védelme csak úgy képzelhető el, ha a csapat felét fejszékkel kiküldi a dzsungelbe az ösvény mindkét oldalán, jobbról is, balról is, akik csak abban az esetben képesek előrehaladni, ha maguk vágják az utat maguknak. Ilyenformán pedig még talán egy mértföldet sem haladhatnának egy nap alatt.

Az előre küldött előőrs ezen a terepen tehát hasznavehetetlennek bizonyult. Ez lett volna még akkor is, ha Dániel Boone Burnham vagy maga Buffalo Bili személyesen vezetett csapatáról lett volna is szó. A dzsungel bozótfalai az ellenség számára jobban megvédelmezték az egész terepet egy harminc láb széles tégla- vagy kőfalnál. Az előőrs csak abban az esetben tölthette volna be nekiszánt szerepét, ha az ellenség az ösvényen guggolva várta volna a katonák támadását. Ily ostobaságot azonban egy pillanatig sem lehetett róluk föltenni. Ha pedig az ellenség csapata még mindig felvonulóban lett volna s így természetesen az is az ösvényen jött volna elébük, ezt a felvonuló csapatot ugyanakkor észrevehette volna a főcsapat is, mint az előőrs. A vállalat kegyetlen kockázatosságát most már Mer- line kapitány is kezdte belátni. Egyelőre elhatározta, hogy tíz percnyi pihenőt ad a csapatnak s lbrahimot felküldte az egyik útszéli fára, vizsgálja át gondosan a terepet.

Merline kapitány ekkor a khaki inge mellzsebébe nyúlt s elővette a sípját, hogy egy halk, rövid füttyel megállást parancsoljon az előőrsnek. De a sípot már nem tudta a szájához emelni... Irtózatos sortűz dördült el az ösvényt szegélyező bozótból meg a közelben levő fák lombjai közül. Már erre az első tüzelésre elesett a szerencsétlen kis csapatnak több mint a fele... Mert hiszen a Snider vagy Martiny-Henry puskákkal alig lehet célt téveszteni három vagy négy yardnyi távolságból.

A borzalmas meglepetés első pillanataiban természetesen rettenetes volt a zűrzavar. A megmaradt néger vadászok egy része ijedtében, vaktában sütögette el a fegyverét, célt még keresve sem találtak volna. Egy hatalmas termetű őrmester a csapat végéről előretörve, dühös ordítással rohant előre, a többiek legnagyobb része négykézláb mászva igyekezett az ösvényt szegélyező bozótban eltűnni. Az ellenség természetesen erős golyózáporral üldözte őket. Ezalatt Isa ibn Jákob őrmester elérkezett a csapat elejére s megtalálta tisztjét. Három golyó hatolt a testébe. Egy a fején, kettő másik a mellén és ágyékán ment keresztül. A három lövés közül egy is halálos lett volna...

A fekete őrmester nagyot csettintett a nyelvével s ijesztőn forgó sárga szemeiben mérhetetlen gyűlölettel és vérszomjjal nézett körül áldozat után. Hirtelen meglátott egy lombos ágat, amely az egyik fáról hullott le az ösvényre. Nesztelenül az ág felé kúszott, közben erősen figyelve a fát… Hirtelen arcához kapta a fegyverét s tüzelt. Rekedt örömkiáltásban tört ki, amikor lövésére egy nehéz test zuhant az ágakon keresztül recsegve a földre. A következő pillanatban már lesodródott turbánja a fejéről s kék jersey-zubbonyának mindkét válla foszlányokban lógott alá, mintha láthatatlan éles karmok tépték volna le róla. De még sem kapott sebet. Mélyen behúzta magát egy bozótos cserje aljába s meglehetősen biztos fedezékéből kezdte lövöldözni az itt-ott megpillantott ellenséget. Az eszeveszett lövöldözés jó ideig tartott, de végül is - nyilván a lőszerek fogytával - lassan ellanyhult, majd végleg meg is szűnt. Isa ibn Jákob őrmester nemcsak bátor harcos, hanem ügyes és okos katona is volt. Amikor az ellenfél fegyverei végleg elhallgattak, megmaradt embereivel előbújt a bozót alól s összeszedte az elhaltak meg a sebesültek töltényeit. Aztán elővette a sípját, amire az őrmesteri karpaszománton kívül a legbüszkébb volt s néhány rövid, éles füttyöt hallatott rajta.

Az összeszedett muníciót hamarosan szétosztotta emberei között, elhunyt tisztje revolverét és tölténytáskáját azonban magának tartotta meg... De most... Mihez kezdjen?... Ha a sebesültekről gondoskodni akar, egész effektív haderejét sebesültszállításra kell felhasználnia, sőt még elegen sem volnának hozzá. Ha pedig sorsukra bízza őket, hogy csapatával tovább folytassa az előrehaladást... Avagy inkább visszatérjen? A derék őrmester szívesebben vállalta volna, hogy megküzd egy hatalmas hímoroszlánnal vagy három bivallyal, mint hogy ezekre a kérdésekre válaszoljon s vállalja az ezzel járó felelősséget...

Azonban sajnos, rövidesen megszabadult a döntés szükségétől s ezzel együtt a kínos bizonytalanságtól is. A véres csöndet újból fülrepesztő vérszomjas ordítás verte föl s a tüzelés újból megkezdődött Most az ösvény mentén élőiről is, hátulról is tűz alá fogták a megmaradt csapattöredéket Pokoli ravaszsággal kiszámított, de a dzsungel-háború törvényeinek megfelelő harci modor... Isa ibn Jakob őrmester kis csapatát teljesen bekerítették, úgy hogy az, ami ott ezek után lezajlott, inkább mészárláshoz, mint küzdelemhez hasonlított. Ezúttal még attól a menekülési lehetőségtől is el voltak zárva, hogy a dzsungel bozótja alatt rejtőzzenek el; mert az most köröskörül ellenséggel volt tele, akik a menekülőt széles pengéjű harci késeikkel könyörtelenül agyonvágták. Isa ibn Jákob őrmester, az afrikai vadászok oroszlánszívű, derék harcosa úgy küzdött, mint egy megvadult oroszlán, egyik ellenfelét a másik után terítette le, míg ő maga csak apró, jelentéktelen sebeket kapott. Némi elégtételül szolgálhat számunkra, ha megtudjuk, hogy az az egyetlen férfiú, akinek sikerült elmenekülnie ennek a borzalmas katasztrófának a színhelyéről, Isa ibn Jakob őrmester volt...

Emberfeletti erővel vágta magát keresztül támadóin, s az ezred állomáshelyére megérkezve, elbeszélte a borzalmas szerencsétlenséget.

Egy hónapra rá egy főhadnagy került sir Montague Merline kapitány helyére s tizenkét hónappal a történtek után Huntingten lord oltárhoz vezette a szerencsétlen kapitány özvegyét.

Strong kapitány ez idő tájt éppen szabadságon volt odahaza Angliában s örömmel látta el a násznagyi tisztet rokonszenves és népszerű barátja, Huntingten lord és a szépséges Merline lady esküvőjén.

*

Körülbelül ugyanabban az időben, amikor az előkelő londoni sajtó a többé vagy kevésbé érdekelt előkelő világnak azt a többé vagy kevésbé fontos hírt jelentette, hogy lady Huntingten szeretett lordját fiúörökössel ajándékozta meg, az egyik kelet-afrikai falucskába egy kis „safari" kanyarodott be s pihenőre készülődött. A mezítelen kavarondo tehervivők nyögve és sóhajtozva eresztgették le vállukról terhüket. A karaván közepén álló hordszék mellett a karaván vezetője és parancsolója: John Williams dr., a tudós (bár alig ismert nevű) orvos, misszionárius volt, aki elhatározta, hogy tehetségét, istenadta tudományát és csodálatos sebészi ügyességét a fekete emberiség nyomorúságának enyhítésére fordítja... Vannak, akik az afrikai missziók teljesítményeiről valóságos csodákat regélnek, de John Williams dr. működéséről talán azért nem tudnak beszélni, mert aki őt és munkáját ismeri, képtelen megfelelő szavakat találni hozzá... Azok, akik őt itt lármák, tudják, micsoda munkát végez s milyen életet folytat, s egyben elgondolkozhatnak rajta, milyen élete lehetne, ha Közép-Afrika vadonjaiból a Harley-Streetre helyezné át a rendelőjét...

John Williams doktor körülnézett a kis faluban, ahová a sors első ízben vetette. A rendes, megszokott kép tárult elé... Egy sereg nyomorúságos, roskadozó kunyhó, karókból, sárból és fűből összetákolva s néhány jobbformájú lakóhely szalmából font falakkal és szalmatetővel. Az egyik kunyhó előtt két asszony nagy famozsárban gabonát tör, egy másik társaság pedig egy nagyobb ház eresze alatt kosárfonással bajlódik. Emitt egy férfi