Egy vadaspark csodálatos élete

By D. György Somogyvári

Hogy milyen egy vadaspark élete? Hát olyan. Reggel fölkelnek az állatok (kivéve azok, amelyek éjjel működnek), elvégzik a reggeli teendőiket, kicsinosítják magukat, hogy legjobb formájukat mutassák a látogatóknak, és várják a napi érdeklődőket. Ezt értjük. És hogy ez mitől csodálatos? Hm... Hát olvassák el az állatgyülekezet kalandjait, mert lehet, hogy a gólya nyomán még Afrikába is eljut némelyik... A könyvborító Csáki-Maronyák Éva grafikájának felhasználásával készült.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 29, 2016
• ISBN: 9789633981672

Book preview

Somogyvári D. György

EGY VADASPARK

CSODÁLATOS ÉLETE

GYULA, 2015

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-398-167-2 EPUB

ISBN 978-963-398-168-9 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2015

© Somogyvári D György, 2015

© Csáki-Maronyák Éva 2015

A borító Csáki-Maronyák Éva grafikájának felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Mukikának, a melegszívű jószágnak

1. fejezet

amelyben az ikrek, Kari és Vali hat évesek lesznek, s mivel ez már szerintük majdnem felnőtt kor, úgy érzik, tudnak magukra vigyázni. Születésnapjukra azt kérik a szüleiktől, hogy engedjék őket szabadon kószálni a Vadaspark állatkifutói között. Elkérik a belépőjegy árát, betuszkolják Apuanyut a bejárat közelében lévő magyaros vendéglőbe, s nekivágnak a kalandnak.

Elk, a világ legkedvesebb csúnyája

Az ikrek megveszik a belépőjegyeket, s az oszlophoz sietnek, melyen fatáblák mutatják az utat a Vadaspark különféle állataihoz. Elbizonytalanodva nézegetik a vésett betűket. Habár ismerik a számokat százig és a teljes ábécét, a felíratok kifognak rajtuk.

- Segíthetek, gyerekek? - kérdezi egy hang a hátuk mögött. Megfordulnak. Csillogó fejű, magas, szikár ember áll a közelükben, régimódi, zsinóros erdészruhában. Megbiccenti a fejét.

- Riedl Gyula vagyok, nyugalmazott erdőkerülő. Az itteni állatok személyes ismerője és jó barátja.

Amiről a gyerekek nem tudnak, Apuanyu, egy barátjuk révén, kapcsolatba kerültek Gyula bával, aki megígérte, hogy szemmel tartja Karit és Valit. Ezért egyeztek bele oly könnyedén, hogy magukra hagyják az ikreket.

- A jávorszarvassal szeretnénk találkozni - mondja Vali.

- A múlt évben feleséget kerestek neki - teszi hozzá Kari - Kíváncsiak vagyunk, sikerült-e szerezniük egyet?

Gyula bá’ szótlanul ráncolja homlokát. Felemeli a kezét, mintha mondani akarna valami fontosat, de meggondolja magát, s így szól:

- Elviszlek benneteket Elk, a jávorszarvas kifutójához.

Az emelkedőn elhaladnak az üvegfallal ellátott menyétház előtt, a neves természetbúvárok arcképeivel díszített totemoszlopok között. Az öreg erdész elgondolkodva baktat fölfelé, a gyerekek szótlanul követik hosszú lépteit.

Elk kifutója elhagyottnak tűnik. A mező közepét felverte a gaz, az etetőudvar árnyékában elszáradt a felhalmozott lóhere. A kerítés külső oldalán lévő ismertetőtáblán az Elket bemutató szöveg helyén ragasztófoltok árválkodnak.

Kari és Vali kérdőn néznek az erdészre.

- Gyertek, ott feljebb le tudunk ülni.

A barnára pácolt, félgömbös fából ácsolt padra ereszkedve Gyula bá’ kutató tekintettel méregeti az ikreket.

- Mit tudtok a jávorszarvasokról?

- Hát... ők a legnagyobb szarvasok a világon - mondja Vali.

- Olyan a testük, mint egy lóé, de van egy púp a hátukon - teszi hozzá Kari.

Az öreg bólogat.

- A jávorszarvasok magányos állatok. Hosszan, egymagukban kóborognak mocsaras, vagy havas erdőkben, a tundrákon, csak akkor keresnek párt maguknak, ha kisborjút akarnak. De bikapapa még a jövevény születését sem várja meg. Mire a kis jávorszarvas világra jön, ő már túl jár hetedhét határon. Elindul, amerre a fenyőfák nőnek, eszi a friss hajtásokat, rágja a fatörzsek kérgét. Ha megszorul élelemmel, akkor sem éhezik, a púpjában lévő zsír életben tartja egy darabig.

- De hol van Elk? - vág közbe türelmetlenül Kari.

- Nos, Elk más volt, mint a többi jávorszarvas - veszi le szemüvegét Gyula bá’ - Állatkertben született, nem ismerte a Szibériai vagy Mandzsúriai erdőket, s talán ezért, igényelte a társaságot. Nagy, lelógó felső ajkával minden alkalommal végig csipkedte a karomat, amikor meglátogattam. Elk korán nősült, hosszú ideig élt együtt a párjával, ebben a kifutóban, ám három évvel ezelőtt elvesztette őt. Egyedül maradt. Búskomor lett. Nem akart enni, lefogyott. Az erdészeti emberek látták, baj lesz, ha nem találnak Elknek egy másik jávorszarvas asszonyt. Cédulákat ragasztottak ki mindenfelé, amelyen ez állt:

Adománygyűjtés jávorszarvas feleség vásárlására!

A látogató gyerekek zsebpénzüket szórták a kiállított perselyekbe, a felnőttek papírpénzt gyömöszöltek beléjük. Mégis, két év alatt, kevés pénz gyűlt össze ahhoz, hogy az erdészet vásárolhasson egy feleséget Svédországban, ahol a jávorszarvasok az utcákon sétálnak napnyugta után. Egy éjjel Elk elunta az emberek tehetetlenségét, és maga indult feleséget keresni. Gondosan rendbe rakta az etetőjét, a fészerbe görgette leendő felesége számára félretett szénabálákat, leszedte a névjegy-plakátját a tábláról és megette. Hogy miképpen nyitotta ki a karám kapuját, az rejtély. A nyomok az erdő széléig vezettek. Tudjátok, ott nem választja el kerítés a Vadas Parkot a külvilágtól. Nos, Elk a fák között úgy eltűnt, hogy még a nyomkövető kutyák is csak egymást kergették körbe-körbe. Ki tudja, most merre jár? Svédországban? Szibériában? Mongóliában? Mandzsúriában? Vagy áthajózott Alaszkába? Ha valahol, véletlenül, belebotlotok egy kékszemű jávorszarvasba, melynek szarvai oldalról nőnek és hallgat az Elk névre, tudassátok velem. Csak azt akarom tudni, hogy boldog-e mostanában?

Mélázó csend üli meg a padot, Gyula bá’ utolsó szavai visszhangzanak az ikrek fülében.

- Van egy ötletem - szólal meg Kari felvillanyozva - Miért nem kérjük meg a helyi újságot, hogy kérdezze meg a környék gyerekeit, hátha valamelyikük találkozott Elkkel a Budai hegyekben?

Az öreg erdész elismerően csettint a nyelvével.

- Hogy ez nekem nem jutott eszembe…

Ebéd után Gyula bá’ a vaddisznók kifutójához vezeti az ikreket. Kari és Vali először azt hiszik, a karám üres, ám hamarosan felfedezik az állatokat néhány túlélő fa árnyékában. Oldalukon fekve, önfeledt szuszogással szunyókálnak.

- Miért alszanak a vaddisznók egész nap? - kérdi Vali.

Az öreg erdész feléjük fordul.

- Ha elárulok egy titkot, köztünk marad?

- Igeeen! - válaszolják az ikrek kórusban.

- Látjátok azt a hatalmas kan disznót? Az Kocor, a hordavezér. A kerítésen belül az történik, amit ő akar. Mint említettem, a Park egyik oldala nyitott az erdők felé. Volt egy idő, amikor éjjelente be-bejártak a valóban szabad vaddisznó hordák. Vezérük, Vackor olykor egészen a kifutó kerítéséhez osont és onnét hívta Kocort. Összedugták az orrukat s megtárgyalták, mi zajlik odakint, a szabad világban. Egyik éjjel Vackor türelmetlenül röfögve hívta barátját.

- Tudod mi újság? Az emberek egyik börtönéből úgy szöktek meg a rabok, hogy ástak egy alagutat a kerítés alatt. Ezt kell tennetek. Csak vigyázz, a gondozók nehogy észrevegyék, miben töritek a fejeteket. Nappalra temessétek be a lyukat.

Kocor mozgósította társait. Egész éjjel túrtak, ástak a beton alapzat belső oldalán. Jött a pirkadat, hatalmas árok ásítozott a kerítés mentén. Kocornak eszébe jutott Vackor figyelmeztetése. Kaparjátok vissza a földet! - adta ki az utasítást. Mire a reggeli takarmány megérkezett a kifutóba, a fáradtságtól kimerült állatok mély álomba merülve hevertek szanaszét a karámban. Ez így ment három héten át. Éjjel ástak, reggel kapartak. Kocor fejébe kétely verte fészkét.

- Mit tanácsolsz, Vackor? - kérdezte barátját egy éjjel - Nem értem, miért nem haladunk az alagúttal? Pedig szó szerint követtem az utasításodat.

Vackor elgondolkodva kaparászta a hasa alját a hátsó lábával.

- Én csak egy műveletlen erdei vaddisznó vagyok. Ebben az ügyben nem adhatok tanácsot neked. De egyet tudok. Sohse add föl a reményt. Ha valamit igazán akartok, az előbb-utóbb megvalósul. Most pedig mennem kell.

Másnap fegyverek ropogtak a közeli erdőben, s Vackor soha többé nem tért vissza a Vadasparkba. Kocorék azóta is minden éjjel rendületlenül túrják a földet a kerítés mentén, de reggelre újra betemetik a gödröt. A nyárvégi meleg nap alatt sütkérezve a Vértes-rengeteg makkjairól álmodoznak. Ha óvatosan, hogy föl ne ébresszétek őket, végigballagtok a kerítés mentén, láthatjátok azokat a mélyedéseket, amelyekre már nem jutott erejük, hogy betemessék. Kocorék egyre fáradtabbak. Napjainkban már csak a szabadulás puszta reménye élteti őket…

2. fejezet

amelyben Elk valóban „elktűnik" és Vulpi mégsem piszkítja össze a borzvárat. Kari és Vali visszatérnek a Vadasparkba, ahol Gyula bá’ várja őket a bejáratnál. Már messziről integet az ikreknek, kezében levélpapírokat lobogtat.

- Hahó, nézzétek, kaptunk néhány levelet a gyerekektől! - kiáltja feléjük köszönés helyett. Kari és Vali eleresztik egymás kezét, s futva érkeznek a kapu alá.

- Gyertek, leülünk a cukorkás bódé mellé, az árnyékba. Kértek valamit inni?

Az ikrek eleresztik fülük mellett Gyula bá’ ajánlatát.

- Hír érkezett Elkről, a jávorszarvasról? - kérdezi Kari, a fapadon fészkelődve.

- Látta valaki Elket? - duplázik rá Vali, ahogy ez ikrektől elvárható.

Gyula bá’ elismerően pislant rájuk orrára tolt szemüvege fölül.

- Hm. Látom, használjátok a buksitokat. Pontosan erről van szó. Az egyikben... várjatok… igen, itt van. Felolvasom: „Kedves karivali és gyulabácsi, kék szem és oldalról nőtt szarvak stimmel láttam elket csobánkánál a fenyvesben ahol nyaraltunk anyuval és apuval de sajnos elktűnt."

Kari és Vali összenevetnek. Tetszik nekik a szójáték: Elk „elktűnt"…

Egy másik levél szerint Elk a Pilisszentlélek fölötti Nagyerdőben tartózkodott néhány napra és nagyon félt az arra sétáló kutyáktól. Aztán.. akár hiszitek, akár nem, Kovács 13 János határőr írja, hogy Elk egy előnyári éjjen, a szeme láttára átgaloppozott az Esztergomot Párkánnyal összekötő hídon, s eltűnt a szlovákiai városka utcáin. Ő, a határőr, annyira meglepődött, hogy még a jávorszarvas személyi igazolványát sem maradt ideje ellenőrizni. Az ikrek tapsolva emelik égnek a kezeiket.

- Bravó, Elk!

- Végül egy tízéves kislány, Nóra azt kérdezi tőletek, tudjátok-e, miért sikerült a jávorszarvas olyan, hm, csúnyácskára?

Kari és Vali rázzák a fejeiket.

- Íme, Nóra válasza: „Amikor az Alkotó megteremtette az összes állatot, maradt néhány fölösleges, össze nem illő alkatrész a raktárban. Vakarta a fejét, mihez kezdjen velük? Aztán egy hirtelen ötlettel összerakta belőlük Elket, a jávorszarvast! Hát ezért néz ki szegényke úgy, mint aki a városszéli piacon válogatta össze testrészeit!"

Az utolsó szavaknál Gyula bá’ már olyannyira nevet, hogy könnybe lábadnak a szemei, s le kell vennie a szemüvegét. Kari és Vali vele kacagnak, a térdeiket csapkodják.

- Na, gyertek, gyerekek - teszi el zsebkendőjét az öreg erdész - most beavatlak benneteket egy másik titokba, melyről csak a két borz, a róka és én tudunk. Köztünk marad a történet?

- Igeeeen! - éneklik a ikrek.

- Így? - kérdi Gyula bá’ és begörbíti a mutatóujját.

- Úúúgy!

Az új menyétház felé kaptatnak, mialatt az öreg mesélni kezd újra.

- Gondolom, azzal tisztában vagytok, hogy odakint, a szabad ég alatt, a rókák és a borzok földbe vájt lyukakban élnek. A mendemonda szerint a róka fölöttébb lusta és felszínes teremtés. Csak éppen akkora gödröt ás ki magának és a kölykeinek, amekkora okvetlenül szükséges ahhoz, hogy megvédje őket az időjárás viszontagságaitól és a vadászkopóktól. Ezzel szemben a szorgalmas borz bonyolult labirintusokat, folyosórendszereket épít ki, gyakran öt méterrel a föld színe alatt, több fészekkel és kijárattal egyetemben. Így, ha megszorul, sok lehetősége van a bujkálásra vagy a szökésre. Mindemellett, a borz rendkívül tiszta állat. Például nem piszkít a saját fészkébe. A földalatti borzvár minden kijáratánál van egy sekély gödröcske, azokat használja vécé gyanánt. Meglehet, a róka lusta és felszínes, de ugyanakkor rendkívül ravasz is. Hamar felismeri, mennyivel több védelmet kínál családja számára a borzék kényelmes, tágas otthona. Mit gondoltok, mit fog tenni?

- Megkéri a borzpapát, hogy engedje be őket albérletbe - próbálkozik Vali.

- Lekúszik a borzvárba és hrrrrr, elzavarja a borzokat - győzködik Kari.

- Hohó! A borz félelmetes harcos! Beleharap a róka orrába s addig nem engedi el, amíg az össze nem esik a fáradtságtól. S akkor, ha úgy akarja, könnyen meg is ölheti! A róka sajátos módon éri el a célját. Mivel a borzok éjszaka vadásznak, egy éjjel megvárja, míg magára hagyják az otthonukat. Beoson a hozzá legközelebb lévő fészekbe és csúnyán összepiszkítja. Ezt úgy kell érteni, hogy oda végzi kis és nagy dolgát. A hazatérő borzok elszörnyedve szaglásszák a beszennyezett járatot és fészket, s átköltöznek a következő, addig nem használt vájatba. A róka nagyjából kitakarítja az elhagyott részt és beköltözik. Így történik, hogy a mezőkön néha egyazon földalatti várban élnek a borz és a róka, de úgy, mint kutya és macska a hátsókertben - állandóan marakodnak egymással....

Barátaink időközben megérkeznek az üvegfalú épülethez. Gyula bá’ megtorpan a borzok fülkéjénél.

- No nézd, ébren vannak! - kiált fel önkéntelenül, s megkocogtatja az ablakot. Badgár és Meli azonnal felismerik az öreg erdészt, s fölágaskodnak az üvegtábla aljához. Szép vonalú, kantárcsíkos fejeiket az üvegnek nyomják, a szőrük deres színekben játszik.

- Vulpi veletek van? - formálja Gyula bá’ ajkaival a szavakat. A borz házaspár aggódó tekintettel sandít az ikrekre.

- Bennük megbízhattok! - magyarázza Gyula bá’. A borzok felderülnek. Meli alvást mímel.

- Á, értem. Éjszaka jön át látogatóba.

A borzok hevesen bólogatnak. Az erdész átviszi az ikreket a fal másik oldalán lévő fülkéhez. Vulpi, a róka egyhangú köreit rója odabent. Minden alkalommal ugyan ott ugrik föl a párkányra, s ugyanazzal a penderüléssel fordul meg a végén. Amikor megpillantja Gyula bát, rákacsint, de anélkül, hogy megállna. Az öreg erdész gondosan körülnéz, hogy nincs-e a közelükben valaki hallótávolságon belül.

- Látjátok a nyomokat a kutyaól mögött? - suttogja.

- Néha, úgy látszik, tologatják a házikót - vélekedik hasonló hangnemben Kari.

- Pontosan. Alatta van egy titkos folyosó lejárata, amely elvezet a szomszéd borzvárba. Még az ápolók sem tudnak róla. Amikor Vulpi megorrontotta, hogy borzék lesznek a szomszédjai, ugyanazzal a szándékkal kezdte ásni a lyukat, mint akármelyik mezei rokona. Miután egy éjjel bejutott a borzvárba, gondosan összepiszkította az első hálótermet, amit talált, majd visszaosont a fülkéjébe. Egész nap önmagát dicsérte, hogy milyen okosan bővítette ki birodalmát. Ám estére lelkiismeret furdalást érzett. Arra gondolt, a borzok ugyan úgy borsot törhettek volna az ő orra alá is, de még sem tették. Tudjátok, a fogság, a közös sors megváltoztatja az embert. Amikor egy róka egyedül érzi magát, még a borzok társaságával is beéri. Éjjel visszalopakodott a borzvárba és kitakarította maga után a hálótermet. Azóta Vulpi, Badgár és Meli puszipajtások. Minden éjjel összejárnak, pletykáznak, mesélnek egymásnak a régi életükről, amikor még kint éltek a pilisi erdőszélen és friss volt körülöttük a levegő. Vulpi olykor megossza velük az ápolóktól kapott csirkevacsoráját, a borzok hálából udvariasan végighallgatják a róka százszor elmesélt kalandját, miképpen zsákmányolt pekingi kacsát egy szőlősgazda konyhájából. A múltkoriban két kövér pockot cipelt át a borzházaspárhoz. Amikor Badgár és Meli faggatták, honnét szerezte az ínyenc falatokat, ravasz arcán mosoly ömlött szét. Nem árulta el. Elvégre, az embernek, akarom mondani, a rókának még a legjobb barátai előtt is lehetnek olykor titkai…

3. fejezet

amelyben Tádé beleharap a vadász bokájába és találkozik Lompossal, akivel azonnal barátságot köt, de előbb Kari és Vali felmásznak a park legmagasabb pontjára, egy fából ácsolt kilátótoronyba.

Odafent kellemesen hűvös a levegő, s körkörösen, roppant messze ellehet látni.

Az utolsó lépcsőfokokon Vali anyáskodva húzza maga után Karit, aki mindenáron meg akarja próbálni, hogy kifér-e a feje a korlát lécei között. Gyula bá’ a tetőn, a településsel átellenes oldalon áll meg. Az ikrek lihegve melléje csapódnak.

- Emlékeztek, gyerekek, a múltkor Vulpiról, a rókáról és a két borzról beszélgettünk? Nos, az utóbbiakról jut eszembe egy történet. Látjátok azt a két hegycsúcsot az erdei tisztás két oldalán? Jobbra a Hárshegy, balra a Kakukk-hegy.

Az ikrek a mellvédre húzódzkodnak, hogy jobban lássanak.

- Közöttük kacskaringózik egy erdei gyalogösvény, melynek kiindulópontja itt van, a Vadasparkban. Egy nap felháborodott látogató kopogott az erdészlak ablakán.

- Kóbor kutyák őzeket hajtanak az ösvény mentén! Tessék valamit tenni, Erdész úr könyörgöm!

Itt nincs mese, gondoltam magamban, a törvény előírja, hogy a vadakat tizedelő kóbor kutyákat le kell lőni. Leakasztottam a vadászpuskámat a szögről, s megtöltöttem a tárat. Mire felértem a két csúcs közötti nyeregre, már javában állt a bál. Kutyák ugatása keveredett a recsegő gallyak zajával, s a borjaikat kereső őztehenek bégetésével. A közeli tisztás csücskén négy véreb tűnt fel, amint farkaikat behúzva iszkoltak - egyenesen felém. Mire felkaptam a puskám, már beváltottak az erdőbe, s eltűntek a szemem elől. Ám ekkor megpillantottam egy komondort, kinek a lábnyomában galoppozott egy szálkás szőrű törpetacskó. Felkaptam a puskámat és célba vettem őket. Észre sem vettem, hogy mindeközben felkiáltok:

- Na megálljatok, rosszcsontok, majd adok nektek!..

Legnagyobb meglepetésemre, a két kutya megtorpant és engedelmesen leült velem szemben. A hatalmas testű komondor hátrarázta a szemébe hulló szőrtincseket, hogy jobban szemügyre vehessen. Néhány pillanatig némán meredtünk egymásra. Leeresztettem a fegyvert. A két kutya kilógó nyelvvel, őszinte nyíltsággal nézett rám, képtelen lettem volna meghúzni a ravaszt. Mintegy magyarázatul, őzcsorda bukkant fel az erdő szélén, immár a borjaikkal körülvéve. A bika, mely a legsúlyosabb agancsot viselte, előre lépett.

- Ne bántsd őket, Gyula bá’, megmentették gyermekeink életét.

Így ismerkedtem meg Lompossal, a komondorral, és Tádéval, a szálkás szőrű törpetacskóval. Később, amikor bizalmukba fogadtak, elmesélték életük történetét. Kíváncsiak vagytok rá?

- Igen! - vágja rá az ikerpár. Az öreg erdész int, hogy kövessék őt lefelé.

- Megmutatom nektek a helyet, melyet kialakítottunk a számukra.

A torony tövében kerítés húzódik. Egy kisebb kapu előtt Gyula bá’ kulcsot vesz elő a zsebéből, s kinyitja a rozsdás lakatot. Szűk csapás vezet a bokrok közé, ahol egy durván összeeszkábált falóca és két kutyaház állja útjukat. Az egyik derékig érő, a másik amolyan játékforma. Az öreg erdész óvatosan leereszkedik a padra. Hiába, az ő korában már vigyázni kell a hátára.

- Azt nem kell mondanom, ugye, melyikben lakott Lompos és melyikben Tádé?

Az ikrek kórusban válaszolnak: „ez Lomposé, az meg Tádéé!"

- Jól van, gyerekek. Nos, a mi törpe tacskónk, hatod magával egy alföldi gazdaságban született, ahol nem volt kerítés, s gazdájuk, a gondnok, teljes szabadságot engedett nekik. Övék volt a végtelen róna, s a legelőket szegélyező erdősávok. A tacskó kutyáknak az ösztönében van, hogy minden fellelhető lyukba beássák magukat. Így volt ez Tádéval is. Ahogy nőtt, úgy lett önállóbb, s egyre messzebbre csatangolt. Csakhamar rájött, vannak lyukak, melyben más, érdekes állatok laknak. A mező közepén a nyulak, az erdő szélén a borzok, a fák között a rókák ásnak maguknak búvóhelyet. Sorra látogatta őket, barátságot kötött velük, a fiatalabbakkal együtt hancúrozott álló nap. Mivel a gazdája mindennap adott neki enni, sohasem fordult meg a fejében, hogy ez másképpen is lehet. Amikor két éves lett, egy este dülledtszemű, városi ember érkezett a gazdaságba. Némi szemlélődés után kiemelte őt az istálló almából, betuszkolta egy műanyag ketrecbe, s felautózott vele Solymárra. Tádé ezentúl egy szép kertes házban lakott, ahol mindene megvolt, csak két dolog hiányzott. A homokszagú puszta szabadsága és alföldi barátai. Eleinte a kerítés mellett szaladgált, s ugatott, ha nagy ritkán egy idegen ember vagy kutya arra tévedt. Unalmában ásni kezdett egy lyukat magának a gyepen, de kikapott. Tádé búskomor lett. Ideje nagy részében a kerti kapu mögött hevert és álmodozott. Egy hétvégén új gazdája autóba rakta. Az ülés mellé ismeretlen szerszámot támasztott - hosszú, fekete csöve volt, s az alsó része simára csiszolt fában végződött. Tádé még soha sem látott hasonló botot, így óvatosan megszimatolta. Égett olaj szaga volt. Nagykovácsi túloldalán gyalog folytatták útjukat a fák között. A Kopasz-erdőben a dülledtszemű férfi levette a tacskóról a pórázt.

- Keress! - kiáltott rá. Tádé egy pillanat alatt megértette. A gazdi megengedte, hogy új barátokat kutasson fel magának! Egyszeriben, mindenért megbocsátott neki.

A verésekért, az unalomért, a kerítésért. Bevetette magát az erdőbe. Most az egyszer ő vezette a gazdáját. Kis idő elteltével lankás dombtetőre értek, melyet az emberek Vöröspocsolyás-hát néven ismernek. Az erdőirtás szélén Tádé felfedezett egy földalatti bejáratot. Gondolkodás nélkül bevetette magát a nyíláson. A szagokból érezte, az üreget borzok lakják. Amikor rájuk bukkant, illedelmesen bemutatkozott.

- Tádé vagyok, az Alföldről - mondta és mosolygott. Legnagyobb meglepetésére azok rávicsorogtak, s fenyegetően megindultak feléje.

- Takarodj! Ki innen! - vinnyogták. Tádé nem értette.

- De hiszen játszani jöttem... - próbálkozott, de ekkor a borzfeleség rémülten felkiáltott.

- Hazudik, drágám! Érzem rajta a fegyverolaj szagát! Meneküljünk!!!

Tádé ostobán nézett a labirintusban elviharzó borzok után. Fejét csóválva mászott ki a lyukból.

- Nahát, hogy ezek a városi borzok milyen bizalmatlanok. Még hogy nekem fegyverolaj szagom van... akármi is legyen az.

Körülnézett a gazdája után. S ekkor furcsa dolgot tapasztalt. A férfi izgatottan felkapta a fából és vascsőből készült botot és az arcához emelte. A következő pillanatban mennydörgésszerű robajjal megszólalt a furcsa szerszám. Tádé rémületében a lyuk szájába ugrott. „Jaj, végünk van!" - hallotta az üregből menekülő borzok kétségbeesett jajgatását a bokrok sűrűjéből. Óvatosan kikémlelt a lyuk peremén. Látta, amint az ember ismét arcához emelte a mennydörgő bot végét.

- Megöli a szerencsétleneket! - villant át a tacskó agyán. Egyetlen lendülettel gazdája lábánál termett, s fogait meztelen bokájába süllyesztette. A férfi ijedtében elejtette a szerszámot. Nem hitt a szemének!

- Lelőlek, mint egy kutyát! - hörögte, miközben a földön heverő eszköz után kapkodott. A törpetacskó eleresztette gazdáját, s teljes erejéből futni kezdett az erdő felé. A Dörgő Bot még kétszer szólalt meg mögötte. Tádé két lódarazsat hallott elzümmögni a feje mellett. Mindkettő becsapódott egy fa törzsébe, nyomukban kéregdarabok spricceltek szerteszét. Ám a halálra rémült szálkásszőrűnek nem volt ideje rejtélyekkel foglalkozni. Úgy tűnt, már hosszú órák óta vágtázik, amikor a Hárs és Kakukk-hegyek közti nyeregre ért. Kimerülten roskadt egy galagonya bokor alá.

- Te is, fiam? - szólalt meg egy mély hang a csalit másik oldalán. A tacskó ijedtében majd’ kiugrott