Mire képesek?

By Klas Ekman

Átlagemberek. De mire képes egy átlagember?
Johan és Anna megérkeznek a szállodához. A férfi az előttük álló gyönyöröket tervezgeti, a nő viszont őrlődik: véget akar vetni a házasságon kívüli kapcsolatnak, hogy újra a családjával lehessen boldog.
Vajon hogyan alakul a hétvége? Egyiküknek biztosan csalódnia kell, de az is lehet, hogy mindkettejüknek. Amikor hiba csúszik a dolgokba, és valami borzalmas történik, a kis kiruccanás rémálomba fordul, amely örökre nyomot hagy az életükben.
Fojtogató thriller, amelynek szereplői átlagemberek. De mire képes egy átlagember?
Crimetime-díj – az év debütálása (2021)
Az év könyve (Svédország) – jelölés (2021)
Adlibris-díj (Svédország): az év első kötete – jelölés (2020)

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: May 26, 2022
• ISBN: 9789635682034

Book preview

Borító

Klas Ekman

Mire képesek?

21. Század Kiadó

Budapest, 2022

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Klas Ekman: De kapabla

Copyright © Klas Ekman 2020

Published by agreement with Salomonsson Agency

All rights reserved.

Hungarian translation © Fejérvári Boldizsár, 2022

© XXI. Század Kiadó, 2022

ISBN 978 963 568 203 4

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Kiadványfelelős Kovács-Rényi Anna

Szerkesztette Ács Eleonóra

Előkészítés Takács Andrea

Korrektúra Spirk Ildikó

Borítóterv Hegyi Péter

Elektronikus változat Ambrose Montanus

Olyan gyorsan történt minden, amikor a lét szétrepedt.

Egy bő hónappal korábban Anna legnagyobb gondját még a fia nehézségei jelentették, meg az, hogy egy unalmas férfival kellett együtt élnie.

Most pedig testrészeket pakolt szemeteszsákokba.

Miután hideg vízben lezuhanyozott, a fürdőszobatükörre pillantott, és meglepte, hogy pontosan úgy néz ki, mint máskor. Mintha nem is történt volna semmi.

De nem volt ugyanaz.

Vagy talán épp most volt először önmaga? A történtek épp hogy a valódi énjét hozták elő?

Ez volt ám az igazán ijesztő gondolat.

1. fejezet

Szeptember 26., csütörtök

A gyerekpszichológus a szakállát dörgölte, sötét ingujjára száraz bőrdarabkák hulltak, amelyek a megbeszélés alatt egyre csak sokasodtak, és Annának az első hó jutott eszébe róluk. Már nem volt hátra sok idő addig, hamar elszaladt a nyár – pedig úgy tűnt, sokkal vontatottabban telik, mint az elmúlt években.

– Sixten igen érzékeny gyerek – mondta a pszichológus olyan arckifejezéssel, mint aki épp nagy kinyilatkoztatást tett.

Anna látta, hogy Magnus grimaszol. A férje nem fogta vissza magát, kimutatta, amit gondolt, és ez egyike volt annak a kevés jellemvonásának, amelyet Anna még mindig értékelt benne.

– Roppant érzékeny gyerek – folytatta a lélekgyógyász, miközben gyors pillantást vetett a jegyzeteire, majd tekintete őket vette sorra a maszatos szemüvege fölött. A hangja megnyugtató volt. Milyen akcentussal is beszél? Lengyel? Német? Nem lehetett sokkal idősebb Annánál. Talán fiatalabb is nála. Mindenesetre negyvenévesnél nem öregebb.

– Mit tehetünk? – kérdezte Magnus, és végigsimította sűrű, őszes haját.

– Biztonság. Stabilitás – felelte a pszichológus, és Anna érezte, ahogy összeszorul a torka. – A biztonság és a stabilitás hallatlanul fontos most, a kivizsgálás, majd a kezelés alatt is.

Magnus sóhajtott. Anna a jegygyűrűjét kezdte csavargatni, mint oly gyakran mostanában, amikor nyugtalan vagy ideges volt. Ez bosszantotta Magnust, hiszen a házasságukat nem előzte meg eljegyzés, és Anna babrálását egyfajta passzív-agresszív szemrehányásnak érezte, amiért két gyűrű helyett csak egyet kapott. De tévedett. Aznap egyszerűen lazább volt a karika a megszokottnál.

– Azt mondanám, most az a feladatuk, hogy kiküszöböljenek minden szükségtelen zavaró tényezőt az életükből – tette még hozzá a pszichológus. – Összpontosítsanak arra, hogy a lehető legnyugodtabb légkört teremtsék meg Sixten körül. Véleményem szerint ez sokat segítene neki a jövőben. De legalábbis lecsillapíthatja, és remélhetőleg meg is könnyíti a dolgát.

– Mit ért szükségtelen zavaró tényezőn? – tudakolta Anna.

– Minden olyasmit, ami nyugtalanságot szül.

– Nem költözünk, és nem válunk, meg semmi ilyen hülyeség – közölte Magnus, mintha maga a gondolat is abszurd lett volna. – Otthon minden a legnagyobb rendben.

A pszichológus bólintott.

– Ezt készséggel elhiszem. De a tapasztalataim szerint egy ilyen fiúnak, mint Sixten, könnyen túl mozgalmassá válhat az élet. Vagy túl sok lehet a kontaktusból is. A jelen helyzetben azt javasolnám, hogy mindennap tartsák ugyanazt a rutint, nehogy bármi váratlan dolog miatt bezárkózzon vagy dührohamot kapjon. Legalábbis amíg a kivizsgálás folyik. Szerintem remek lenne, ha a következő megbeszélésre el tudnák hozni nekem azoknak a zavaró tényezőknek a listáját, amelyektől sikerült megszabadulniuk, ha csak átmenetileg is – mondta.

– Egy listát? – kérdezte Anna.

– Igen. Azt hiszem, önöknek is hasznos lenne végiggondolniuk az életüket, és eltávolítani minden olyasmit, ami nem szükséges, és ami talán túl sok Sixten számára. Megítélésem szerint jobbat tenne neki most a nyugalom, mint a túl sok inger. És talán önöknek is.

Anna sóhajtott. Ez nem festett valami jól.

– Mit gondolnak, készen állnak rá? – kérdezte a pszichológus olyan hangon, amelyről Anna azt gyanította, hogy együttérzőnek szánta.

Anna felemelte a papírpoharát. Hála az égnek, volt még az alján némi kávé. Egy kis reménysugár.

Sixten mindössze ötéves volt, de egyre különösebben kezdett viselkedni, amióta az óvónője tavasszal úgy döntött, felmond. Előbb az óvodában figyeltek fel arra, hogy a gyerek félrehúzódik, és alig válaszol a kérdésekre, vagy épp megmagyarázhatatlan dührohamokat produkál. A hangokra mindig is érzékeny volt, de most ez még inkább észrevehetővé vált. Valahányszor kiléptek a házból, sikoltozva csimpaszkodott bele Annába vagy Magnusba.

Éjszaka bepisilt.

A pszichológus testhelyzetet váltott, és Anna észrevette, hogy lehúzva maradt a slicce. Minden erejével próbált nem oda nézni, mialatt a férfi a biztonságról meg a gyermek fejlődéséről és a szülői támasz fontosságáról magyarázott, és csupa olyasmit javasolt, amit Anna már régen kiguglizott a különféle szülői fórumokon. Amit meg nem, arról Magnus világosította fel a tanulmányaiból.

A szakember most azt mondta, nagyon örül, hogy ismeretséget köthetett Sixtennel, és alig várja a következő találkozóikat.

– Sajnos októberben nem érek rá, mert elutazom, továbbképzést tartok, de novemberben visszajövök. Megfelelne önöknek november hetedike?

Anna és Magnus a naptárát lapozgatta.

– Rendben – bólintott Magnus. – Aznap nincs különösebb dolgom.

– Én pedig szabadnapot veszek ki – mondta Anna.

A pszichológus bejegyezte az időpontot, és ezzel az ülés véget ért.

– Mi az ördögöt jelentsen, hogy ismeretséget kötött Sixtennel? – bosszankodott Magnus, amint beszálltak a kocsiba. – Ismeretséget kötött? Ki beszél még így? Azt hiszem, pszichológust kell váltanunk.

– Úgy gondolod, hogy attól minden más lesz? – kérdezte Anna. – Éppenséggel őt is úgy ajánlották nekünk.

– Legalább utánanézhetnél a lehetőségeknek.

– Ebben az országrészben ő a legjobb. De te is felemelheted a telefont, ha szerinted találhatnánk megfelelőbbet – vágott vissza a nő, amire mindössze egy sóhaj volt a válasz.

Magnus pszichológusnak tanult, és tíz nap múlva kellett leadnia egy nagycsoportos projektet és egy házi dolgozatot. Előre szólt, hogy ez az időszak nagyon zsúfolt és stresszes lesz a számára. De utána minden másképp lesz. Mint mindig. Akkor majd sokkal jobban be tud segíteni. Anna persze tudta, hogy úgyis jön valami más, és akkor majd jól összevesznek, Magnus meg szitkozódva csapkod. „Zajlik az élet" – mondja majd. Mint az összes többi alkalommal. Magnus élete mást se csinált, csak zajlott. Másoknak talán lett volna egy-két keresetlen szavuk a rossz időbeosztásról, de Magnus mindig a szeszélyes körülmények áldozatának tekintette magát.

A férfi bekapcsolta a biztonsági övét, ami nem ment valami könnyen. Elég sokat felszedett, amióta megkezdte a tanulmányait. Tipikus negyvenes apukának nézett ki, de mintha ez nemigen tudatosult volna benne, ugyanis állandóan a többi vele egykorú szülő megjelenésével viccelődött. Hangoztatta, milyen hálás a sorsnak, hogy öt év alatt nem öregedett tizenötöt, mint azok az „úszógumisok".

Anna indított, és kivitte Magnust az állomásra, ahol az elővárosi vonat már a peron mellett várta, hogy a városba vihesse az utasait.

– Este találkozunk, drágám – mondta a férfi, és szájon csókolta, majd kiszállt az autóból.

Vajon mindig ilyen élettelen volt az ajka, vagy a múló idő tette, de Anna eddig nem volt hajlandó szembenézni ezzel? Csak most, hogy lett összehasonlítási alapja?

A nagy bevásárlóközponthoz hajtott, és olyan messze parkolt le a főépülettől, amennyire csak tudott. Ebben a városban mindenki hihetetlenül lusta volt, és előbb fordult volna ki a parkolóból dolgavégezetlenül, mint hogy a bejárattól távolabb tegye le az autót. Anna itt nyugodtan elüldögélhetett anélkül, hogy egy ismerőse odajött és bekopogott volna az ablakon, mintha valami hihetetlen csodának lenne köszönhető, hogy összetalálkoznak a város egyetlen bevásárlóközpontjánál. „Micsoda véletlen! – szólna a meglepett felkiáltás, mintha maguk is elhinnék, hogy igazi városban laknak, nem pedig egy nagyobb település huzatos hálószobájában. „Milyen kicsi a világ! – mondogatták ilyenkor, mintha nem egy szinte jelentéktelen közösségben éltek volna. Sokuk egyenesen kényszert érzett, hogy ha valaki megkérdezi, azt felelje, a közeli nagyobb városban lakik. A sajátjuk olyan jelentéktelen volt, hogy már az szalagcímet érdemelt a helyi újságban, ha egy tévés vetélkedőben rákérdeztek az ottani kavicsbányára. A választ persze egyik versenyző sem tudta.

Anna a homlokát a kormányhoz nyomta, és a szemét hirtelen elöntötték a könnyek. Szinte már fájt, mintha a könnycsatornák elszoktak volna a használattól.

Sixten miatt sírt, meg hogy annyira, de annyira szereti őt, és hogy miért nem lehet épp olyan átlagos kis apróság, mint a többi kisgyerek az óvodában. Akiknek mintha egyéb gondjuk sem volna, mint hogy kidugott nyelvvel, az apró orrukból lógó zöld, csillogó takonnyal szaladgáljanak összevissza. Miért pont Sixten volt ilyen érzékeny? Ez mindig rosszat ígért a kisfiúk esetében. Nem hasonlíthatott volna egy kicsit inkább az apukájára?

Egy idő múlva a könnyek elapadtak, és Anna megnézte magát a visszapillantóban. Mint mindig, most is meglepődött. Nem egykönnyen tudta felfogni, hogy a tükörből valóban ő maga néz vissza. Azoknak a ráncoknak nem kellene ott lenniük. A szája fölött pedig kialakult egy szigorú vonal, ami végképp nem illett hozzá. A szeme véreres volt, a sminkje elkenődött. Letépett egy csíkot a kesztyűtartóban tartott papírtekercsből. Nem sokra ment vele. Hiába igyekezett kiagyalni valamiféle magyarázatot, hogy elejét vegye a kollégái szükségtelen sugdolózásának.

Ha Siri lett volna az egyetlen gyerekük, minden sokkal könnyebben ment volna. Sixten és a nővére között két év volt a korkülönbség. A kislány kiegyensúlyozott volt, erős és kemény, az iskolája pedig pontosan Sixten óvodája mellett állt, ami könnyebbséget jelentett most, hogy a fiút ilyen nehéz volt útnak indítani. Siri pontosan olyan lány volt, amilyen visszatekintve Anna is lenni szeretett volna kiskorában.

Nehéz és gyászos hétvégének nézett elébe. Hogy Sixtennek ne okozzon csalódást, egy másik embernek – és saját magának – kellett csalódást okoznia.

2. fejezet

Szeptember 26., csütörtök és 27., péntek

Roger imbolyogva közeledett, kezében egy tálca röviditallal, a kollégái pedig ujjongva verték a kocsmaasztalt. Johan kínosan józannak érezte magát. Kénytelen volt megvárni egy elkésett ügyféltelefont, és így másfél órával később érkezett, mint a többiek. Addigra már mindenki jócskán felöntött a garatra, és olyan rajongással üdvözölték, hogy az már-már ijesztő volt. A cégnél a munka utáni levezetés sokszor civilizált mederben maradt, de előfordult, hogy félrecsúszott a buli, és az iszogatás furcsa válságtanácskozásba torkollt. Ennyi év után Johan már pontosan felismerte a végső kisiklás előjeleit.

– Gyerünk, Johan! – kiabált Roger. – Be kell hoznod a lemaradást. Hármat, húzóra!

A levezetés csak a nevében jelentett lazítást. Továbbra is Roger maradt a főnök. Mindenkinek ő osztotta a rövidet, és Johan is megkapta a beígért hármat.

– Inkább lassítanék – tiltakozott Johan, de Rogert nem hatotta meg. Volt valami a határozott, keskeny szájában, erőteljesen ívelt orrában és szinte túl sűrű fehér bozontjában, amitől Roger szokványos körülmények közt is egy ragadozómadárra emlékeztetett volna. Most azonban úgy nézett ki, mint aki elől elhappoltak egy mezei egeret.

– A francba is, Johan! – duplázott rá Lena. – Milyen gyakran van ilyen buli?

Lena rövid hajú, harmincöt év körüli nő volt, akinek arca minimum hetven százalék homlokból állt, a többi vonása pedig lejjebb, a homloka és az aránytalanul nagy szája közé préselődött.

Sofia, az egyik új, sápadtszőke lány a projektcsapatból, szótlanul ült és csak nézte Johant, akinek mindig egy roppant törékeny, finoman ringatózó növény jutott róla eszébe.

– Gyerünk már, a francba is! – mondta Roger. – Szarjuk le a holnapot! Buli van!

– Jo-han! Jo-han! – harsogta Lena, és mostanra maga mellé állította a cég öregjeit, Håkant, Pellét és Björnt is, akik mindhárman szinte ugyanolyan motorosdzsekiben feszítettek, pedig a kocsmában meleg volt. Hátrafésült, őszülő hajukkal akár hármas ikreknek vélhette volna őket az ember.

– Jól van, na, egy kicsi csak nem árt meg – adta be a derekát Johan, és felhajtotta a három kupicát.

– Sört, sört, sört! – kiabált Pelle. Épeszű ember nem üvölt így, de Pelle tudatáig ez nem jutott el. Roger a fejét rázta.

– Javíthatatlan bagázs – mondta elégedetten. Felállt, és visszament a bárpulthoz. Johan látta, ahogy félretuszkol egy másik bulibandát, amelynek tagjai emiatt dühösen tiltakoznak. Jól tudta, hogy Roger szinte egyedülálló módon rajong a levezetőbulikért, és ha meg akarja ünnepelni a projektzárást, akkor jobb, ha nem állsz az útjába, és nem lopod az idejét.

Néhány korsóval a kezében tért vissza.

– Ez IPA? – kérdezte Björn aggódva. A saját szemében ő volt a vállalat első számú ínyence.

– Magától értetődik – felelte Roger.

A társaság gyorsan ivott. Ez volt a hagyomány. Roger már hozta is az újabb kört, majd a harmadikat. Johannak feltűnt, hogy Lena csak ül és őt bámulja. Jó ideje nem szólalt már meg, ami igencsak szokatlan volt. Aztán kortyolt egyet, majd az asztal fölött Johan felé hajolt.

– Te félrekefélsz – mondta.

Johan arca azonnal átforrósodott, mire Lena hátravetette magát a vörös bokszban, és felnyerített.

– Tudtam! – kiáltotta. – Tudtam! Rohadtul átlátok az embereken. Kurva jók a természetfeletti képességeim.

Minden szempár Johanra meredt. Kétségkívül történt valami.

– Kefélsz valakivel! – kiabálta Lena. – Valld be!

– Teljesen zavarba jött – tromfolt rá Björn.

– Hagyjatok már! – tiltakozott Johan, és utálta az arcát.

– Látszik a pillantásodon – jelentette ki Lena. – És nem is a kis Märtát keféled! Viszonyod van! Azért borotváltad le a hajadat, és azért futsz mostanában annyit!

– Johan… – szólalt meg Roger is, és a fejét rázta. De közben nevetett. Roger szemében a hűtlenség a férfiasság jele volt. Nem is tagadta, különösen nem egy ilyen helyzetben.

Johan nagyot kortyolt a söréből, majd letörölte a habot a felső ajkáról.

– El fogunk válni – mondta. – Most vált egyértelművé.

Várt egy kicsit, hátha valaki kifejezi a sajnálkozását, de senki sem élt ellenvetéssel.

– Jó neked – mondta Lena. – Egy kibaszott jégkirálynő. Neked meg nagyon jól áll ez a friss, új arculat.

Sofia előre-hátra hintázott a székén, láthatóan be volt rúgva.

– Kicsit jobb pasi is lett belőled – szólalt meg. – Megdumáltuk a többiekkel.

– Nem is értem, miért vártál ilyen sokáig a hajnyírással – tette hozzá Lena. – Kurva jó lett.

– Ja, ja, nincs gyereketek – szólt Roger. – Senki nem sérül.

Épp ez volt az egyik gond, sőt talán ez volt a fő oka annak, hogy a házasságuk ilyen gyorsan tönkrement. Csak ültek a kanapé két sarkában, mintha a soha meg nem születő gyereknek vagy gyerekeknek hagytak volna helyet maguk között, és a Netflixet bámulták.

– Nem is éltél, amíg nincs legalább két válás a hátad mögött – kotyogott bele Håkan, aki már három házasságon volt túl, és két exétől gyereke is született.

– És ki az új csaj? – firtatta Lena. – El kell árulnod.

– Sosem hittük, hogy csak úgy elhagyod Märtát, amíg nincs meg az utóda – mondta Sofia, és megint felnevetett.

Johant bosszantotta, hogy mennyire igazuk van. Azzal sem volt kellemes szembesülnie, hogy mennyit fecsegnek róla a háta mögött.

– Itt az idő egy újabb sörre – vélte Roger.

– Előbb ki vele! – erősködött Lena.

– Úgysem ismeritek – mondta Johan.

– Hazudsz! – kiáltotta Lena. – Csak nem az a vöröske a szomszéd irodából?

– Johannak kell még egy sör – mondta Roger. – De addig ne mondj semmit, mindent hallani akarok. – Odament a bárpulthoz.

– Nem a vörös hajú az – felelte Johan. – Hagyd abba.

– Akkor is ismerjük – erősködött Lena. – Látjuk rajtad.

Johan a további faggatózás elől a vécébe menekült. Érezte, hogy eléggé be van már rúgva – a rövid beütött, és most szinte imbolygott a bűzölgő piszoár felett, és minden erejével koncentrálnia kellett, nehogy levizelje a nadrágját. Miután kezet mosott, ott maradt a csapnál. Most vajon miről beszélgethetnek? Mindig igyekezett titokban tartani a magánéletét. Ennyire kiismerhető lett volna?

Miután felébredt, Johan még sokáig ágyban maradt, nem merte kipróbálni, mennyire remeg a lába. A fejfájásról nehéz lett volna megállapítania, hogy koponyájának melyik része sajog leginkább. Valószínűleg kidobja a taccsot, amint felkel.

Végül összeszedte a bátorságát, és felállt, majd elindult lefelé, a sorház földszintjén lévő konyha irányába.

Märta felpillantott a reggeli újságból, csak a szája mosolygott, a szeme nem. Kimonóban volt, sötét haját pedig szándékosan kusza csomóba tűzte fel, ami a hétvége egyfajta szimbólumává vált kettejük között.

– Ülj le – mutatott a nő az egyik székre. Eközben ő maga felállt, a kávéfőzőhöz ment, kitöltött egy nagy pohár feketekávét, és Johan elé rakta. – Jó reggelt, drágám – mondta, és megcsókolta a férfit. Minden rutinszerűen ment. Reggel Johan is meg szokta csókolni Märtát, noha közös megegyezéssel külön utakon jártak egy ideje. De „drágámnak" sohasem szólította már a nőt.

– Jó volt a buli tegnap? – kérdezte Märta.

– Igen, rendben volt – bólintott Johan, és megpróbálta felidézni, hogy voltaképpen mi is történt. A memóriája nem hagyott ki, morfondírozott, de a banda csupa jelentéktelen dologról fecsegett. Nem érezte úgy, hogy bármiről érdemes lenne beszámolnia, sem szaftos pletykák nem voltak, sem semmi más. De a gyomra azért összeszorult egy kicsit, amikor eszébe jutottak Lena szavai. És kiderült, hogy lefeküdt valaki mással.

Bevallja Märtának? Nem, ez szükségtelen durvaságnak tűnt. És emellett sok bonyodalomhoz is vezethetett volna.

– Jó buli lesz a hétvégén az osztálytalálkozó? – kérdezte Märta.

Johan félrenyelte a kávét.

Az osztálytalálkozó volt az egyik legrosszabb hazugsága. Megtörölte a száját, és biccentett.

– De egy kicsit azért aggódom is miatta – mondta.

– Ne már. Teljesen megváltoztál azóta – nyugtatta meg Märta.

Johan elmosolyodott, és remélte, hogy Märta ezt a hála jeleként fogja fel. Sohasem vett volna részt semmilyen osztálytalálkozón, de fedősztorinak elment. Könnyen megkereshette a régi osztálytársait a Facebookon, hogy aztán hazatérve elviccelődjön a megjelenésükön. Egyikük-másikuk képét már meg is nézte, és annyit megállapított, hogy az idő nem kímélte őket. Furcsának találta, hogy azok, akik kamaszkorukban jól néztek ki, felnőttként mennyire nem figyeltek oda a megjelenésükre. Ha valakit akkoriban jóképűnek tartottak, talán ez valahogy az önképének részévé vált, és ez a tudat az után is megmaradt, hogy a valóság már igencsak megváltozott?

Märta eltűnt a konyhából, Johan pedig ott maradt ülve, és hallgatta a csorgást, ahogy pisil, a surrogást, ahogy a fogát mossa, meg azt a furcsa hangot, ahogy a száját öblögeti. Különös érzés volt, hogy többé már ne kezdődjön minden reggel ennek a rituálénak a hangjaival. Ezek a hangok mindig pontosan ugyanabban a rendben követték egymást, miután megitták a reggeli kávét. Johan képtelen volt eldönteni, hogy mit is érez ennek kapcsán. Részben megkönnyebbül majd, de talán kicsit hiányozni is fog neki.

3. fejezet

Szeptember 28., szombat

Anna megölelte Johant, és szorosan a férfi testéhez simult. Az ölelés azonban nem tarthatott tovább néhány röpke másodpercnél, hiszen megegyeztek, hogy óvatosak lesznek. Sosem lehetett tudni, nincs-e a közelben ismerős, bármennyire valószínűtlennek tűnt is a lehetőség.

– Hahó, itt vagy? – kérdezte tettetett meglepetéssel. Nem hangzott meggyőzően. Mindaz, amit a gimnáziumi drámaórákon tanult, mintha köddé vált volna.

A férfi illata az orrában kavargott. Izzadság keveredett egy számára ismeretlen parfüm aromájával, de az összhatás erős és férfias volt. A parfüm volt egyébként az egyedüli férfias dolog Johanon. Anna annak a kísérletét érezte rajta, hogy a férfi elnyomja a benne rejlő puhaságot, de ettől csak még jobban tetszett neki.

Johan rendkívüli figyelmessége fontos eleme volt a vonzerejének. Semmiben sem hasonlított Magnusra. És határozottan fittebb is volt. Sokat járt futni, és még a megjelenése is stílusosabb lett, amióta megismerkedtek. Hatalmas pluszt jelentett, hogy leborotválta azt a gyér haját.

Hosszú ideig csak álltak ott a recepció előtt, és bámulták egymást.

– Ne igyunk egy sört? – kérdezte Johan.

Hogy itt sörözzenek, ahol annyi az ember? De egy sörre Annának is kétségtelenül szüksége volt. A poklot is megjárta, hogy itt lehessen.

Mindenféle kerülőutakon jutott el ide, ebbe az eldugott kis lyukba. Hazafelé már mehet Johannal együtt, de az ideutat egyedül kellett megtennie, biztos, ami biztos. Nem akarta, hogy bárki meglássa, ahogy beszáll Johan kocsijába. Visszafelé Johan már kiteheti egy alkalmas helyen, és azt is könnyebb lesz beadni, hogy valaki elhozta a városból. Ez talán nem volt egészen logikus, de Anna tudta, hogy Magnus könnyebben gyanút fog, ha egy férfival megy el. Valószínűleg persze szükségtelen volt ennyi elővigyázatosság, de a jelen helyzetben Anna nem akart felesleges kockázatot vállalni. Fő az óvatosság! Ha Magnus beleturkálna a tárcájába, jobb lesz, ha azt találja, hogy valóban ott járt, ahol a jógakurzust tartják, és ezt egy kávé vagy egy energiaszelet blokkja is bizonyítja. De aztán eljutni erre az isten háta mögötti helyre már nehezebb volt. Többször is át kellett szállnia, és a komor erdőkben kanyargó unalmas útnak mintha soha nem akart volna vége szakadni. Még a természet is olyan nyomasztó volt ebben az országrészben, sötét, egyforma és unalmas.

– Dehogynem, jöhet egy sör – felelt Anna, és olyan hevesen bólintott, hogy a haja az arcába hullt. Félresimította, és szándéka szerint csábos mosolyt vetett a férfira.

Kibeszélték a hazugságaikat.

– Jógatábor. Ezt nevezem! – mondta Johan.

– Az osztálytalálkozó keményebbnek hangzik.

– Märta nem féltékeny alkat. Nem gyanakodna, hogy ilyesmibe bonyolódom. Szerintem nem is hiszi, hogy képes vagyok rá – tette hozzá a férfi, és néhány másodpercre elhallgatott. – Sőt, szerintem elképzelni sem tudja, hogy valaki pont velem akarjon ilyet csinálni.

Anna hiába kereste a megfelelő választ, így csak mosolygott. Johan egyáltalán nem volt ronda, de úgy tűnt, nem tud mit kezdeni ezzel a ténnyel. Az a típus volt, akinek a vonásait az évek múlása hozza összhangba. Van, akinek jót tesz a kor, és Johan a jelek szerint ebbe a csoportba tartozott. A szépség az idő múlásával demokratikussá vált. A kortársaik mind ősz hajúak, beesett szeműek és elnyűttek voltak. Annát valamiféle felszabadultság töltötte el ettől. Az már rég nem foglalkoztatta, hogy megfeleljen a környezete elvárásainak. Magasról tett rá, hogy egy tízes skálán hova helyezik azok a pasik, akiket még csak nem is ismert, de véletlenül mellé sodródtak az elővárosi vonaton. Rég lezárta már ezt a korszakot, és nem is hiányzott neki.

Johan bevallotta, hogy fiatalkorában sosem volt valami népszerű. Az ilyen jó fej pasikat jobbára csak harmincöt, negyvenéves koruktól kezdték megkedvelni, mondta. Anna tiltakozott ugyan, hogy nincs igaza, de azért volt benne valami. Johant kétségkívül ő maga sem tartotta volna valami sokra azelőtt. De mostanra minden megváltozott. A férfi szinte rettegett, nehogy olyasmit tegyen vagy mondjon, ami nem tetszik Annának. Egyszerre remegett az aggodalomtól és repesett az örömtől, amiért a nő felfigyelt rá.

Anna megfogta és megszorította Johan kezét, pedig megígérték egymásnak, hogy a lehető legóvatosabbak lesznek a hétvégén.

– Minden rendben? – kérdezte Johan. Tágra nyílt szeme aggódást sejtetett.

– Ez a pillanat maga a tökély – felelte Anna.

Sosem hitte volna, hogy telt ház lesz a hotelban. Minek jönne ide bárki? A vendégek egyik csapata nyilvánvalóan keresztény volt, mert mindannyian Bibliát szorongattak a kezükben. Az már kevésbé aggasztotta őket, hogy az Úr vajon mit gondolna az alkoholfogyasztásukról, hiszen még a fiatal, egész jóképű pap is hiába győzködte őket, hogy a bibliakör előtt csak egy sört igyanak, véletlenül se többet. Egy lelkésznek sem könnyű az élete.

– Hajtsuk fel gyorsan ezt a sört – mondta Anna. – Szeretnék lefeküdni.

Két középkorú, tarka inges férfi felnevetett mellettük.

Anna sokatmondón sóhajtott, de Johan elvörösödött, és csak vigyorgott zavarában. Olyan gyorsan itta meg a sörét, hogy félrenyelt, és az orrán folyt ki az ital.

A két férfi erre még harsányabban nevetett. Annát leginkább az feszélyezte, ahogy Johan ott állt, és igyekezett a kézfejével letörölni a félrement sört. Anna letette a poharát, pedig még volt benne ital.

– Gyere – mondta, és felvette a táskáit, majd a lift felé indult. Johan utánasietett, Anna hallotta, ahogy a cipőtalpa izgatottan kopog a padlón.

A szobájuk olyan semmitmondó volt, amilyen csak egy hotelszoba lehet. Két piszkoskék fotel, egy fehér asztal, reklámprospektusokkal, és egy régi, de feltehetően soha el nem olvasott információs brosúra a szállodáról.

A táskáikat ledobták a földre, és sietve vetkőzni kezdtek. A ruháik kifordítva repültek szerteszét, és a fotelokon vagy a földön landoltak.

Anna kuncogott, amikor meglátta Johan dudorodó alsónadrágját. Azt kívánta, bárcsak a férfi kemény lenne, mocskos, szinte erőszakos, hogy ne is férkőzhessen más gondolat az agyába. Az ágyra vetette magát. De amikor meglátta a férfit, megremegett az ajka, és hiába igyekezett elhessegetni a gondolatait, nem tudta feltartóztatni a könnyeit. Nagyon kemény lesz ez a hétvége. Annyi remény fog szertefoszlani. Nem tudta, melyikük miatt gyötri jobban a bűntudat, Johanért vagy saját magáért. Az árulás mindkettőjüket érintette. Anna most radírozza ki minden jövőbeli álmát. Az álmot, hogy ő és Johan egy kanapén kuporog és bort iszogatva beszélget úgy, ahogy valamikor régen Magnusszal tudott beszélgetni.

Johan felpillantott rá. Anna látta, hogy teljesen félreérti a könnyeit, és azt hiszi, ő rontott el valamit.

– Nem, nem, minden tökéletes – bizonygatta, és intett a férfinak, hogy bújjon oda hozzá. – Nem is értem, mi ütött belém. Annyira vágytam már rád!

Johan mellé feküdt, és átölelte. Ami újabb sírásrohamhoz vezetett. Ha lett volna Annán stopgomb, most bizonyára megnyomja, és egyszer s mindenkorra kimerevíti a pillanatot. Még a távirányítót is eldobta volna.

A hangulat tagadhatatlanul odalett, de Anna eltökélte, hogy visszaszerzi. Nem hagyja, hogy a zabolátlan érzelmek mindent tönkretegyenek.

Letörölt egy könnycseppet, és kierőszakolt magából egy nevetést, hogy oldja a hangulatot.

– Biztosan a klimax az oka – mondta, és ettől legalább Johan szája mosolyra húzódott.

Anna undorodott magától, és utálta magát meg persze az egész életet, amiért olyasmire kényszeríti, amit meg kell tennie. De sietségre nem volt semmi ok. A