Anya nem mond igazat

By Michel Bussi

Nincs megfoghatatlanabb, mint egy gyermek emlékei.
Malone három és fél évesen azt állítja, az anyja nem az ő édesanyja. Képtelenségnek tűnik, Vasile, az óvodapszichológus mégis hisz neki. Rajta kívül azonban mindenki kételkedik Malone igazában.
Vasile-nak gyorsan kell cselekednie, segítséget kell szereznie. Hiszen Malone emlékei máris kezdenek elhalványulni.
Egyetlen szalmaszálba kapaszkodnak. Vajon kicsoda Malone?
„Bussi a téves nyomok, a komplex cselekményszálak, az illúzió és a tettetés nagymestere. Ez egy igazi trompe-l'oeil regény.” – SHE
„Bussi stílusa és nyaktörő tempója lélegzetelállító, a cselekmény pedig gondolatébresztő.” – The Point

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Feb 18, 2022
• ISBN: 9789635681341

Book preview

I.

Marianne

1.

Le Havre–Octeville-i repülőtér

2015. november 6., péntek, 16 óra 15 perc

Malone lába elemelkedett a talajtól, és egy szempillantással később meglátta az ablak mögött ülő hölgyet. Komoly, lila ruhát viselt, olyasmit, mint a rendőrök, de kerek arca és mókás szemüvege volt. Üvegkabinjában úgy nézett ki, akár azok a hölgyek, akiktől a körhintákra lehet jegyet venni.

Érezte, hogy az anyukája karja enyhén remeg, miközben igyekszik egyensúlyban tartani.

A hölgy egyenesen a szemébe nézett, aztán az anyukája felé fordult, majd újra a kezében tartott kis barna füzetkékre meredt.

Az anyukája mindent elmagyarázott neki. Már csak ellenőrizni kellett a fényképeiket, hogy biztosak legyenek benne, valóban ők azok. Hogy valóban felszállhatnak a gépre.

Pedig a hölgy nem is tudta, hová mennek. Hová mennek igazából.

Egyedül ő volt tisztában vele.

Az ogrék erdejébe készültek.

Malone megtámasztotta a kezét a kabin párkányán, mert segíteni szeretett volna az anyukájának, hogy a keze ne csússzon le. A hölgy zakóján sorakozó betűket figyelte. Még nem tanult meg olvasni, de néhányat sikerült kisilabizálnia.

J… A… N…

A légiutas-kísérő intett az asszonynak, hogy nyugodtan leteheti a kicsit. Jeanne szokás szerint nem lángolt a lelkesedéstől. Főleg nem itt, ezen az isten háta mögötti terminálon, ahol összesen három beszállókapu, két futószalag és egyetlen kávézó működött. Mondjuk, a biztonságiak már kora délutántól összevissza rohangáltak a parkolóban – egy láthatatlan bűnözővel bújócskáztak bőszen, ami igencsak szürreálisan hatott egy ilyen egérlyuknyi reptéren.

Nem számít. Augresse parancsnok egyértelműen közölte, mit vár el tőle. Ki kellett ragasztania a plakátokat a csarnok falaira azokról a pasasokról meg a nőről, és rájuk kellett állítania az egész biztonsági szolgálatot, a vámőrökkel együtt.

Veszélyesek voltak.

Különösen az egyik pasas.

Kezdjük ott, hogy rabló. Meg gyilkos is, a rendőrség hivatalosan kiadott figyelmeztetése szerint ráadásul több emberölés miatt körözik.

Jeanne kissé előrehajolt.

– Repültél már valaha, kisöreg? Jártál ilyen messzi földeken?

A kölyök félősen hátrált egy lépést, és elbújt az anyja mögött. Jeanne-nak nem volt gyereke. Kiválóan zsonglőrködött a beosztásával, hogyha az az ostoba pasija megint felhozza a témát, mindig legyen valami jó kifogása. Ennek ellenére elég jól bánt a gyerekekkel. Gyakran jobban is, mint a férfiakkal. Isteni adottsága volt hozzá, hogy megkedveltesse magát a gyerekekkel. Meg a macskákkal.

Újra elmosolyodott.

– Ugye, nem félsz? Mert ott, ahová mentek… – szándékosan lehalkította a hangját, és addig várt, amíg egy aprócska orr ki nem bukkant a nő feszes farmernadrágja mögül – …ott az árnyas dzsungel vár. Nem igaz, angyalkám?

A kölyök gyorsan visszahúzódott rejtekhelyére, mintha megrémítette volna, hogy a légiutas-kísérő ilyen könnyedén fényt derített a titkára. Jeanne még egyszer átfutotta az útleveleket, aztán határozott mozdulattal lepecsételte őket.

– Semmi okod félni, kisöreg. Az anyukád úgyis megvéd.

A kölyök erre sem bújt elő az anyja mögül. Jeanne csalódott volt. Ha már a gyerekekkel sem ért szót… Azzal nyugtatta magát, hogy aznap az egész reptér félelmetes volt ezzel a hadseregnyi fel-alá masírozó pisztolyos-vállszíjas kreténnel, akiket Augresse parancsnok úgy sorakoztatott fel, mint a kommandós osztagokat, hogy fésüljék át az összes épületet.

Jeanne megmakacsolta magát. Az volt a munkája, hogy biztosítsa az utasok nyugalmát. Ez a gyerekekre is vonatkozott.

– Mindenről kérdezd anyukádat. Ő majd beavat téged a dzsungel rejtelmeibe.

Az anyuka hálás mosollyal köszönte meg az igyekezetét. Végre a kölyök is reagált, de nem éppen úgy, ahogy azt Jeanne várta. Mondjuk úgy… elég bizarrul.

Egy pillanatra azt sem tudta, mit gondoljon, mert amikor másodszor is kimondta, hogy az anyukád, a gyerek nem az anyja felé fordult, hanem maga mögé nézett, a fal felé. Annak a nőnek a plakátjára, amelyet Jeanne csupán néhány perce ragasztott ki, és a mellette lévő férfiéra. Alexis Zerda. A gyilkos. Aki miatt az egész megye összes rendőrségét mozgósították. Meg a mellé plakátolt jóképű srác miatt is.

Jeanne bizonyára csak képzelődött.

A kölyök bizonyára csak a nagy üvegablakot nézte. Vagy a mögötte sorakozó repülőket. Vagy még jobban elkalandozott, talán ő is olyan ábrándos lélek volt, aki mindig a felhők között jár.

Jeanne habozott, nem tudta, hangot adjon-e annak a szörnyű balsejtelemnek, amely hirtelen a lelkére telepedett. Nem tudta megmagyarázni, de érezte, hogy valami nem stimmel ezzel a párossal. Feszültséget érzett a levegőben, de maga sem tudta, miért.

Minden iratuk rendben volt. Ugyan, miféle okból állíthatta volna meg őket? A kopaszra borotvált fegyveres őrök fel-alá masíroztak a reptéren, csizmájuk súlyosan dobbant a padlón. Szavatolták az utasok biztonságát és a családok jeges rémületét.

Jeanne végre rájött. A nyomás. A reptér pattanásig feszült légköre. Egy bűnöző szabadlábon rohangált, nyomában a zsarukkal. Tehát mégsem ő veszítette el a közös hangot a gyerekekkel.

Átnyújtotta az útleveleket a golyóálló üveglap túloldalára.

– Minden rendben, hölgyem. Kellemes utazást kívánok.

– Köszönjük.

Ez volt az első szó, amelyet a nő kiejtett a száján.

A nagy ablak túloldalán, a láthatáron egy Airbus A318-as repült el a kék ég alatt.

***

Marianne Augresse parancsnok pillantása az azúrkék ég alatt sikló Airbusra révedt. Egészen az olajfekete óceánig követte a tekintetével, majd sóhajtott, és folytatta a fáradságos mászást.

Négyszázötven lépés.

Jibé, a helyettese ötven lépéssel feljebb megengedte magának azt a luxust, hogy leszaladjon hozzá, kettesével véve a lépcsőfokokat. Úgy ugrált és pattogott, mint egy ötéves. Rettenetesen idegesítette Marianne-t, most még jobban, mint máskor.

– Találtam egy tanút! – kiáltotta a helyettes, amikor már mindössze nyolc lépcsőfok választotta el őket. – És nem is akármilyet!

Marianne Augresse a lépcsőkorlátnak támaszkodott, és kihasználta az alkalmat, hogy szusszanjon egyet. Érezte, ahogy a gerincén keskeny izzadságpatak csordogál. Gyűlölte, hogy a legkisebb erőfeszítésre is azonnal ázik a verejtékben, és ha egy grammot is hízik, az izzadságcseppek megsokszorozódnak. Ennek is az a kurva nyári henyélés volt az oka, az egészségtelen vacsorák, a kanapén fetrengős esték, a magányos éjszakák meg az elmaradozó reggeli kocogás.

A helyettese meg úgy repült a lépcsőfokok felett, mintha egy láthatatlan liftben utazna.

Megállt Marianne előtt, és egy nagy, szürke patkányt emelt az orra elé. A teste lágy volt, mint a krémsajt.

– Hol találtad?

– Kicsit feljebb, a vadszederben. Alexis Zerda ejthette el, mielőtt eltűnt.

A parancsnok nem válaszolt. Mutató- és hüvelykujja közé vette a plüssfigura puha szőrét, amely szinte már fehérre kopott a sok simogatástól, szívástól, rágcsálástól és a remegő hároméves ragaszkodó ölelgetésétől. A két fekete szem ferdén és vakon meredt a világba, mintha végső, halál előtti rémületükbe fagytak volna.

Jibé nem tévedett, valóban egy tanút tartottak a kezükben. Ragacsos, kitépett szívű, néma tanút, aki többé már nem suttogott nekik. Marianne magához szorította, és elméjében azonnal megindultak a fogaskerekek. A legrosszabbra gondolt.

A kölyök soha nem vált volna meg a plüssétől.

Mechanikusan szétválasztotta a patkány szőrét, mintha egy férfi mellkasát simogatná. A szőrszálak tövét itt-ott barnára festette valami. Vér, kétségtelenül. Talán ugyanaz, amelyet a néhány száz lépéssel lejjebb fekvő rejtekhelyen találtak?

A kölyöké?

Vagy Amanda Mouliné?

– Folytatjuk a keresést, Jibé – dörrent rá a férfira Marianne a kelleténél szándékosan kicsit szigorúbban. – Haladjunk.

Jean-Baptiste Lechevalier nem vitatkozott vele. Engedelmesen hátat fordított neki, és egy pillanat alatt máris öt lépcsőfok előnyt szerzett magának. Marianne megfeszítette magát, és igyekezett elterelni a figyelmét kimerültségéről, hogy nagyjából lépést tudjon tartani helyettesével. Közben ezernyi gondolat és sejtelem kavargott a fejében, amelyeket a keserves mászás közben igyekezett logikus feltételezésekbe rendezni. Még ha valójában mindössze egyetlen kérdés számított is igazán.

Hol?

Vonat, autó, villamos, busz, repülő… Alexis Zerdának millió lehetősége volt elmenekülni, eltűnni a föld színéről, még úgy is, hogy két órával korábban az egész térséget riasztották, kiplakátolták a várost, és többtucatnyi rendőrt mozgósítottak.

Hol és hogyan?

Egyik lépés a másik után. Minden kérdés csupán egy újabb kérdéshez vezet.

Hol, hogyan és miért?

Hogy ne kelljen feltennie azt a bizonyos kérdést. A legfontosabbat.

Miért hagyta itt a plüsst?

Miért kellett kitépni a játékot a kölyök kezéből? Egy olyan kölyök kezéből, aki bizonyára üvöltött, teljes erejéből szoríthatta a patkányt, azt mondhatta, hogy egy tapodtat sem halad tovább nélküle, és aki inkább ott helyben szörnyethalt volna, mint hogy megváljon a barátjától, ami az édesanyja illatát hordozta.

A szél magával hozta a tenger sós illatát. A konténerszállító hajók összetömörültek a csatornában, mint az autók a piros lámpánál.

A parancsnok halántékán kidagadtak az erek. Vér és verejték. Innen úgy tűnt, mintha a lépcsősor a végtelenségig emelkedne: mintha valamiféle gonosz varázslat minden egyes megtett lépéssel újabb fokot teremtett volna a lépcső tetejére. A vége a láthatáron túli világba veszett.

Egyetlen kérdés zakatolt a fejében, szinte szétfeszítette a koponyáját.

Miért?

Zerda talán nem akart tovább bajlódni a kölyökkel? Vajon tőle is megvált, mint a plüsstől? Őt is lehajította egy árokba néhány lépcsőfokkal feljebb, csak hogy minél gyorsabban találhasson magának egy biztonságos zugot?

Újabb Airbus szállt el a felhők előtt. A reptér légvonalban mindössze két kilométerre volt tőlük. Marianne-t csak az nyugtatta meg, hogy Zerda ott biztosan nem jutna át a felállított egységeken.

Már csak néhány tucatnyi lépcsőfok. Az a mitugrász Lechevalier majdnem a parkolónál járt. Augresse parancsnok ezzel szemben tartotta a szokott tempót. Ujjai kampóként vájtak a patkány bőrébe, mintha meg akarnának bizonyosodni róla, hogy valóban kitépték a szívét és a tüdejét, és ez a plüssbestia többé senkivel nem oszthat meg se történeteket, se titkokat; hogy valóban halott, miután annyit beszélgetett a szegény kis Malone-nal, majd a rendőrségnek is kiadta minden titkát.

A parancsnok ujjai egy pillanatig még szórakozottan játszottak a merev szőrszálakkal, aztán megálltak, kivéve a mutatóujját, amely lejjebb csúszott az anyagon. A szeme ösztönösen odatévedt, anélkül hogy bármit is sejtett volna, anélkül hogy bármi fogalma lett volna róla, mit fog felfedezni.

Hogyan vihetne előrébb ez a nyomorult kis plüssdarab?

Marianne Augresse tekintete összeszűkült, a szőrszálakat pásztázta, a kifakult jelekre összpontosított. És hirtelen feltárult előtte az igazság.

Abban a pillanatban a kirakós összes darabja a helyére került. Beleértve azokat is, amelyek a leginkább kétségbe ejtették.

Az űrhajó, az ogrék erdeje, a kalózok az elsüllyedt hajójukkal, az amnéziás trópusi rágcsáló, a kincs, a kastély négy tornya, az összes furcsa téveszme, amelyet ő és az emberei már öt napja csupán buta gyerekmesének tartottak.

Egy ábrándos kisfiú különös történetei… Milyen ostobák voltak!

Minden igaz volt. Malone nem képzelődött!

Minden benne volt abban a három egyszerű szóban, amelyet ennek a néma tanúnak a szőrébe varrtak. Sokan fogták már a kezükben ezt a patkányt, de soha senki nem vett észre semmit. Mindenki csak arra figyelt, mit fog hallani tőle. Feszülten figyeltek, de sosem jutott eszükbe, hogy közelebbről is megnézzék ezt a szegény, meggyilkolt állatot, amit gyilkosa örök hallgatásra kárhoztatva hagyott maga mögött a bozótosban.

A parancsnok egy pillanatra lehunyta a szemét. Arra gondolt, ha valaki, aki semmit nem tud az ügyről, most képes lenne olvasni a gondolataiban, minden bizonnyal azt hinné, hogy megőrült.

Egy plüss nem beszél, nem könnyezik, és nem is hal meg. Az ember ezt jó eséllyel négyéves korára megtanulja. Legkésőbb hat, ha nagyon naiv.

Igen – ha valaki itt kapcsolódna be a történetbe, bizonyára bolondnak nézné. Valaki – vagy éppen ő maga, ha józanul gondolkodik.

Ő maga öt nappal korábban.

Marianne engedett ideges szorításán, és visszanézett a több száz lépcsőfokra, amelyet megmászott. Szédülés kerülgette. A magasban nem látott mást, csak a végtelenségig terpeszkedő eget, az eget, amely csaknem olyan fekete volt, mint a világot körbeostromló óceán, és feketeségét csak a boltozata alatt foszló szürke felhők habja törte meg.

Kevesebb mint húsz lépcsőfok. Jibé időközben beindította a Mégane-t, Marianne már hallotta a motorzörgést. Minden maradék erejét összeszedve újabb lépést tett előre.

Most, hogy megtudta az igazságot, már csupán egyetlen kérdésre kereste a választ.

Van még elég idejük megállítani őket?

Négy nappal korábban…

HÉTFŐ

A hold napja

2.

Kismutató a nyolcason, nagymutató a hetesen

– Anya nagyon gyorsan sétált. Fogtam a kezét, de eléggé fájt. Egy rejtekhelyet keresett, ahol mindketten elbújhatunk. Kiabált, de nem hallottam, hogy mit, mert túl sokan voltak körülöttünk.

– Túl sokan? Kik voltak ezek az emberek körülöttetek?

– Hát… mindenki vásárolt.

– Ezek szerint boltok között mentetek?

– Igen. Jó sok bolt volt. De nálunk nem volt bevásárlókocsi, csak a táskám, amelyiken Jake és Sohaország kalózai vannak.

– De te és az anyukád is vásároltatok?

– Nem. Nem. El kellett mennem nyaralni. Anya ezt mondta. Jó nagy nyaralásra. De én nem akartam. Ezért keresett anya egy rejtekhelyet, ahol elbújhatunk. Hogy az emberek ne lássák a rohamomat.

– Mint az óvodában? Ahogy Clotilde mesélte nekem? Sírtál és mérges voltál, és mindent össze akartál törni a szobában. Erről van szó, Malone?

– Igen.

– Miért?

– Mert nem akartam elmenni a másik anyával.

– Csak emiatt?

– …

– Rendben, akkor majd beszélgetünk később a másik anyukádról. Addig próbálj meg visszaemlékezni a többi dologra. Le tudod írni nekem, mit láttál? Milyen helyen sétáltatok gyorsan az anyukáddal?

– Boltok között mentünk. Jó sok bolt volt. Láttam egy mekit is, de nem mentünk be enni. Anya nem akarta, hogy a többi gyerekkel játsszak.

– Emlékszel az utcára vagy a többi boltra?

– Nem egy utcában voltunk.

– Hogyhogy nem egy utcában?

– Hát, olyan volt, mint egy utca, de nem láttuk az eget!

– Biztos vagy benne, Malone? Nem láttátok az eget? A boltok körül volt nagy parkoló?

– Nem tudom. Aludtam az autóban. Csak arra emlékszem, ahogy ott sétáltunk az utcán, ami nem utca, mert nem láttuk az eget, és anya húzta a kezem.

– Rendben. Semmi gond, Malone. Várj egy kicsit. Mutatok neked néhány fényképet, és meglátjuk, hogy felismered-e valamelyiket.

Malone mozdulatlanul feküdt az ágyában.

Bajszos most nem mondott semmit, mintha meghalt volna. Malone tudta, hogy mindjárt újra beszélni fog. Gyakran csinált ilyet, már egészen hozzászokott.

– Nézd meg a képeket, Malone, itt, a számítógépen. Emlékeztetnek valamire?

– Igen.

– Ezek azok a boltok, amelyeket az anyukáddal láttál?

– Igen.

– Biztos vagy benne?

– Azt hiszem. Ott volt az a piros-zöld madár. Meg a papagáj is, amelyik kalóznak öltözött.

– Rendben. Ez nagyon fontos, Malone. Később mutatok majd más fényképeket is neked. Addig meséld tovább a történetet. Az anyukáddal elbújtatok egy titkos helyen. Hol?

– A vécében. Leültem a földre, anya pedig becsukta az ajtót, hogy mások ne hallják, amit mond, egyedül én.

– És mit mondott neked az anyukád?

– Hogy minden, ami a fejemben van, egyszer csak el fog tűnni, mint az éjszakai álmok. És hogy minden este, amikor lefekszem aludni, gondoljak rá. Gondoljak rá jó erősen. És a házunkra, meg a partra. Meg a kalózhajóra. A kastélyra. Csak ennyit mondott. Hogy hamarosan minden kép eltűnik a fejemből. Elég nehezen hittem el neki, de mindig ezt mondogatta. Hogy minden dolog csak úgy kirepül az ember fejéből, mint az őszi levelek a faágakról. Kivéve, ha minden este erősen gondolok rájuk.

– Ezt azelőtt mondta, hogy átadott volna a másik anyukádnak, ugye?

– A másik, az nem az anyukám!

– Igen, igen, értettem, Malone, ezért mondtam, hogy a másik anyukád. Mondott neked valami mást is? Mármint az igazi anyukád.

– Hogy hallgassam Bajszost.

– Bajszos a plüssállatod, igaz? Szia, Bajszos! Szóval anyukád azt mondta neked, hogy hallgasd őt?

– Igen. És hogy mindig titokban kell hallgatnom.

– Nagyon rejtélyesen hangzik. És hogy segít neked emlékezni mindenre?

– Beszél hozzám.

– Beszél?

– Igen.

– És mikor beszél hozzád?

– Nem mondhatom el, mert titok. Megesküdtem anyának. De egy másik titkot is elárult nekem a vécében. Hogy hogyan védjem meg magamat az ogréktól, ha el akarnak hurcolni a sötét erdejükbe.

– Rendben, tehát titok. Akkor nem kérdezgetem tovább. Semmi mást nem mondott neked az anyukád, Malone?

– De. Épp ezt!

– Micsodát?

– Hogy Malone.

– Tehát a neveden szólított, ugye, Malone?

– Igen. Azt mondta, hogy a Malone szép név. És ha ezen a néven szólítanak, mindig válaszoljak.

– De korábban nem ez volt a neved, ugye? Emlékszel még, hogy hívtak korábban?

Malone nagyon hosszú ideig hallgatott.

– Semmi gond, nagyfiú. Semmi gond. Ezután mondott neked még valamit az anyukád?

– Nem. Csak sírt.

– Rendben. És a ház, amiben korábban laktál… Mesélnél róla egy kicsit? Nem arról, amiben most laksz.

– Egy kicsit tudok mesélni. De nem sokat, mert Bajszos sosem beszél nekem a házról.

– Értem. Le tudod írni, mire emlékszel belőle? Az imént a tengerről beszéltél, ugye? Egy kalózhajóról és egy kastély tornyairól.

– Igen! Ott nem volt kertünk, ebben biztos vagyok, csak a tengerpart. Ha valaki kiugrott volna a szobám ablakán, a vízbe esik. Bentről látszott a kalózhajó, ketté volt törve. Az űrhajóra is emlékszem. És hogy az erdő miatt nem mehettem túl messze a háztól.

– Ez volt az ogrék erdeje?

– Igen.

– Arról is mesélsz nekem egy kicsit?

– Igen. Képzeld, ott az égig érnek a fák! Nem csak ogrék ólálkodtak az erdőben, hanem nagy majmok, kígyók és óriáspókok is. Egyszer láttam az óriáspókokat, miattuk kellett a szobámban maradnom.

– Emlékszel másra is, Malone?

– Nem.

– Értem. Mondd meg nekem… Malone. Így foglak hívni, amíg rá nem jövünk, mi volt a korábbi neved, rendben? Mondd csak meg… Miféle állat ez a plüssöd?

– Hát ez egy Bajszos.

– Rendben. Redben, egy Bajszos. Értem. És azt mondod, igazán beszél hozzád. Nem csak a fejedben? Tudom, hogy titok, ezért nem is kérdezgetem, csak arra vagyok kíváncsi, hogyan beszél veled. Ezt el tudod mondani nekem?

Malone hirtelen visszatartotta a lélegzetét.

– Most már csendesen, Bajszos – suttogta.

Hallotta a lépcsőfokok halk nyikorgását. Mindig nagyon figyelt a ház apró zajaira, főleg, amikor egyedül volt a szobájában, a takaró alatt, a sötétben, és Bajszost hallgatta titokban.

Anyácska közeledik.

– Gyorsan, Bajszos! – mormogta. – Úgy kell csinálnunk, mintha aludnánk.

Bajszos épp időben hallgatott el, még azelőtt, hogy Anyácska belépett volna a szobába. Malone gyorsan átölelte a plüsst. Bajszos nagyon ügyesen tudta tettetni, hogy alszik.

Anyácska mindig lassabban beszélt, különösen esténként, amikor annyira fáradt volt, hogy az ember azt hihette volna, sosem fogja befejezni a mondatait.

– Minden rendben, édesem?

– Igen.

Malone szerette volna, ha gyorsan elmegy, de Anyácska ilyenkor leült az ágy szélére, és lágyan simogatni kezdte a haját. Aznap pedig még ennél is tovább ment: olyan erősen magához szorította, ahogy Malone szokta ölelgetni Bajszost. Még fájt is egy kicsit.

– Holnap beszélek az óvó nénivel, emlékszel?

Malone nem válaszolt.

– Úgy hallottam tőle, hogy mindenféle történeteket mesélsz. Tudom, mennyire szereted a meséket, drágám, hiszen a legtöbb kisfiú ilyen. Sőt büszke vagyok rá, hogy ilyen élénk a fantáziád, és mindenféle csoda dolgok csak úgy kipattannak a fejedből. De a felnőttek néha komolyan veszik ezeket a meséket, és azt hiszik, hogy igazak. Ezért akar beszélni velünk az óvó néni, érted?

Malone lehunyta a szemét, és többé nem nyitotta ki. Anyácska még sokáig ült mellette némán.

– Látom, fáradt vagy, édesem. Hagylak aludni. Álmodj szépeket!

Megcsókolta a homlokát, lekapcsolta a lámpát, és végre kilépett a szobából. Malone türelmesen várt. Az űrhajós ébresztőórára pillantott.

A kismutató a nyolcason, a nagymutató a kilencesen.

Tudta jól, hogy nem ébresztheti fel Bajszost, mielőtt a kismutató eléri a kilencest. Ezt az anyukája jól a fejébe véste.

A falon fluoreszkáló nagy csillagtérképre révedt, amelyet éppen az űrhajós ébresztőóra fölé akasztottak. A bolygók halványan világítottak a sötétben. Amikor minden lámpa le volt kapcsolva, egyedül ezeket lehetett látni az egész szobában. Ma a hold napja volt.

Malone türelmetlenül várta, hogy Bajszos elmesélje neki a történetét, az anyukája történetét a tengerpart kincséről. Az elveszett kincsről.

3.

Ma a Mimizan-parton voltunk. Egyedül Marco miatt vettem le a bikinifelsőmet. Ő a barátom. Imádja a mellemet. Láthatóan az a dagadt szomszéd disznó is.

Ölni akarok

A hasába döftem a napernyőt, éppen a köldöke fölé.

Elítélt: 28

Felmentett: 3289

www.olni-akarok.com

A telefon kíméletlen csörgése álmából keltette Marianne Augresse parancsnokot. Egy pillanatra csak hideg, meztelen testét látta maga előtt, mintha jégkoporsóba dermedt volna. Magához térve lassan kiemelte a kezét a kádból, ahová nagyjából egy órája feküdt be, és a mobiljáért nyúlt. Zsibbadt ujjai beleütköztek a mellkasán egyensúlyozott kosárkába, amely megingott és eldőlt, gyerekjátékok seregét zúdítva a testére. Műanyag csónakok, vizet spriccelő delfinek és apró, világító halacskák csobbantak a vízben.

– A kurva életbe!

Még a kezét is elfelejtette megtörölni, mielőtt megragadta a telefont. Ismeretlen szám.

– A kurva életbe! – ismételte a parancsnok.

Remélte, ha már felébresztik édes pihenéséből, legalább valamelyik helyettese lesz az. Jibé, Papi, vagy akárki a Le Havre-i rendőrkapitányságról. Tegnap óta minden gondolatát lekötötte a várakozás, attól a pillanattól kezdve, hogy meglátták Timo Solert a Saint-François negyedben, a gyógyszertár közelében. Négy embert állított fel a királyi és a kereskedelmi kikötő között. Csaknem egy éve üldözték már Timo Solert – kilenc hónapja és huszonhét napja, ha pontosak akarunk lenni. Az egész 2015. január 6-án kezdődött, a deauville-i rablás után, amikor a kamerák megörökítették Timo Soler arcát, éppen azelőtt, hogy eltűnt egy Münch Mammut 2000 márkájú motoron egy masszív, kilenc milliméteres parabellum golyóval, amely a ballisztikai szakértők szerint valahol a tüdeje és a válla között fúródhatott a testébe.

Marianne eléggé ismerte már magát ahhoz, hogy tudja, másnap reggelig már egy pillanatra sem lesz képes lehunyni a szemét. Csak feküdni fog a kádban, aztán a kanapén, majd végül az ágyában, izzadtan és idegesen várva, hátha az éjszaka közepén behívják a kapitányságra, és végre csinálhat valamit, maga mögött hagyhatja a gyűrött lepedőt, az égő villanyokat, a tévé előtt árválkodó Tupperware dobozt és Quézac poharat, a nagy rohanásban még éppen odavetve egy fél konzervet Mogwainak, annak a behemót fekete macskának, aki egy vakond és egy traktorkerék meglehetősen hitvány keresztezése volt. Egy igazi kis vakarék.

– Halló!

Teljesen összevizezte a telefon kijelzőjét. Óvatosan törölgetni kezdte az egyik törülközővel, és imádkozott, hogy közben ne kapcsolja ki véletlenül a túlérzékeny érintőképernyőt.

– Augresse parancsnok? Itt Vasile Dragonman. Nem ismerjük egymást… Óvodapszichológus vagyok. Egy közös ismerősünktől, Angélique Fontaine-től kaptam meg a telefonszámát.

Angie… Rohadt élet! – gondolta Marianne. Nyilván le akart feküdni ezzel a csávóval, sőt felhúzni neki a fekete csipkés melltartóját. Nagyon bedőlhetett a dumájának az a szegény lány.

– Hivatalos ügyben keres, Dragonman úr? Ugyanezen a vonalon egy nagyon fontos hívást várok, amely akármelyik pillanatban megérkezhet.

– Biztosítom róla, hogy nem leszek hosszú.

Kellemes hangja volt. Lágy, szinte hipnotikus, akár egy bódító varázslatokat mormoló keleti mágusé. Mély, duruzsoló, már-már ringató, hangyányi akcentussal, csak hogy egy kicsit pikáns legyen.

– Hallgatom – felelte Marianne.

– Talán kissé rejtélyesnek fog tűnni, amiről beszélni fogok. Amint említettem, óvodapszichológus vagyok, én viszem az összes intézményt a Szajna torkolatától északra. Néhány hete egy egészen különös gyerekkel foglalkozom.

– Hogy érti?

Marianne végigsimított a combján. A vízfelszín lágyan fodrozódott a kézfeje fölött. Mélyen legbelül azért nem volt rossz érzés, hogy egy férfi ébreszti fel álmából. Még ha ez a férfi nem is vacsorázni hívja.

– Azt mondja, az édesanyja nem az édesanyja.

A parancsnok lustán körözött mutatóujjával a vízben.

– Tessék?

– Azt mondja, az édesanyja nem az édesanyja! És hogy az apja sem az igazi apja, ha már itt tartunk.

– Hány éves ez a gyerek?

– Három és fél.

Marianne az ajkába harapott. Tehát egy zakkant pszichológussal van dolgunk. Élőben nagyon meggyőző lehet, ha Angie így bedőlt neki.

– Mindenesetre úgy beszél, mintha legalább egy évvel idősebb lenne – tette hozzá a férfi. – Nem kifejezetten tehetséges, de egyértelműen koraérett. A tesztek alapján, amelyeket…

– De a szülei valóban a szülei? – szakította félbe Marianne. – Gondolom, ellenőrizték, amikor beiratkozott az óvodába. Nem fogadták örökbe, nem hatóságilag helyezték el náluk, nem nevelőszülők…?

– Persze, efelől semmi kétség. Papíron a gyerek egyértelműen az övék. Azt mondják, csak túl nagy képzelőerővel áldották meg. Holnap találkoznak az igazgatóval.

– Ezek szerint valójában minden rendben?

Marianne rögtön elszégyellte magát, amiért ilyen nyersen és türelmetlenül válaszolt a férfi lágyan duruzsoló szavaira. Valahol a kád mélyén egy műanyag delfin uszonya csiklandozta meg a bokáját. Grégoire, az unokaöccse már csaknem hat hónapja nem aludt ott nála – így, hogy a jövő hónapban betölti a tizenegyet, talán soha többé nem is fog, még úgy sem, hogy Marianne-nál késő estig filmezhet és gátlástalanul sok pizzát tömhet magába. Már rég ki kellett volna dobnia ezeket a játékokat a sok Pixar-DVD-vel meg Playmobillal együtt. Sokkal jobb lett volna megválni tőlük ahelyett, hogy folyton gúnyosan fintorognak rá a lakás minden sarkából.

– Nem – felelte a férfi. – Nincs minden rendben. Akármilyen bizarrnak tűnik is, én azt hiszem, a fiú igazat mond.

Hát, igen. Valóban zakkant szegény. A megérzések sosem tévednek…

– És az anyuka mit szól? – kérdezte a parancsnok szinte unottan.

– Dühös.

– Mily meglepő. Elő a farbával, Dragonman úr! Mégis mit vár tőlem?

Marianne elrúgta magától a szemtelen delfint. Az idegen hangja nyugtalanította, főleg, mert a férfi még csak nem is sejtette, hogy anyaszült meztelenül beszél vele, combja kilóg a vízből, lába a kád szélének támasztva.

A pszichológus hosszan hallgatott, Marianne pedig időközben forró és sikamlós gondolatok közé süppedt. Arra gondolt, szívesen megosztaná a kádat egy erős férfival. Bár talán szűkös lenne. A teste egészen összepasszírozódna a kád alja és a mulandó szerető sziklakemény izmai között. Kimondhatatlan, legtitkosabb fantáziája valójában az volt, hogy egy csecsemővel ossza meg a kádat. Egy ugyanolyan dagadt kis gombóccal, amilyen ő maga is volt. Arról ábrándozott, hogy órákig pancsolnak és játszanak a műanyag játékokkal, lefröcskölik egymást, és szakállat csinálnak maguknak a habból, amíg ki nem hűl a víz, és még azután is, a gyerekorvos legnagyobb örömére.

– Hogyhogy mit várok? – szólalt meg végül zavartan a pszichológus. – Nem tudom. Segítséget, esetleg?

– Azt akarja, hogy nyomozást indítsak az ügyben? Erről van szó?

– Nem feltétlenül. De legalább szaglászhatnának egy keveset. Angie azt mondta, biztosan utánanéznek majd. Csak azt kellene kideríteni, hogy igazat mond-e a kisfiú. Szívesen rendelkezésükre bocsátom a beszélgetéseink jegyzőkönyvét, a jegyzeteimet, a rajzait…

A szemtelen delfin újra ostrom alá vette Marianne bokáját.

Minél többet hallott, annál inkább meg volt győződve róla, hogy az lenne a legjobb, ha találkoznának ezzel a Vasile Dragonmannal. Főleg, hogy Angie küldte hozzá… Angie pontosan tudta, mire van szüksége. Nem egy egyszerű pasira. Marianne gyűlölte az egyszerű pasikat. Harminckilenc évesen még legalább húsz éve volt arra, hogy a világ összes pasijával lefeküdjön, ha akar. Nem – Marianne egy borvirágos csajos estén szépen és hosszasan elmagyarázta Angie-nak, hogy a következő hónapokban keserves vadászatra indul a férfiak sűrű és homályos erdejébe, hogy felkutasson egy ritka, már-már mitikus vadat: egy vérbeli apát. Ennek fényében Angie talán mégsem minden hátsó szándék nélkül küldte hozzá ezt a pasast… hiszen egy óvodapszichológus végül is a tökéletes apa mintapéldája! A kisgyermekkor szakértője, aki Freinet-t, Piaget-t és Montessorit olvas, amíg mások beérik a sportújságokkal, hír- és férfimagazinokkal. Maga elé idézte a deauville-i bűnözők képét és a Saint-François negyed gyógyszertára előtt történteket. Ha a kollégái bármi hírt kapnak Timo Solerről az elkövetkezendő egy napban, azonnal értesíteni fogják.

– Dragonman úr, ha tud veszélyeztetett gyermekről a környezetében, a megszokott eljárás szerint a Gyermekvédelmi Központhoz kell fordulnia segítségért. Mindazonáltal az ügy, amelyet elém tár, nekem eléggé… hogy is mondjam… szokatlannak tűnik. Biztosan szeretne hivatalos bejelentést tenni a rendőrségre? Úgy gondolja, a gyermek élete veszélyben forog? A szülők esetleg bántalmazhatják? Pontosan milyen indokkal kellene vizsgálatot indítanunk az ügyben?

– A priori teljesen normális szülőknek tűnnek. Nem gondolom, hogy ilyen szempontból bármi baja eshetne.

– Értem. Ez esetben nincs ok a sietségre. Ígérem, hogy finoman körüljárjuk az ügyet. Mindenesetre nem fogjuk a szülőket börtönbe dugni egy olyan gyerek miatt, akinek kissé túl élénk a képzelőereje.

A parancsnok testén kellemes borzongás futott végig. A víz rózsaszínűre színeződött a levendulás-eukaliptuszos-liliomos fürdősótól, amelyet nagyjából egy órával azelőtt öntött a kádba. A habfürdő magányos jéghegyei között Marianne melle iszonyatos kontinensként tornyosult a hasa fölött ringatózó sárga kishajó fölé. Igazi világvége-látomás, gondolta. Érintetlen föld, amelynek vad partjait bemocskolta egy vegyszerszállító hajó.

A pszichológus hangja zökkentette ki ábrándjaiból.

– Ne vegye rossz néven, parancsnok, de egyáltalán nem értek egyet önnel. Éppen ezért kértem el Angie-tól a magánszámát, és engedtem meg magamnak, hogy ilyen későn zavarjam. Ez egy vészhelyzet. Az ügy nem tűr halasztást. A lehető leghamarabb cselekedni kell.

Marianne felemelte a hangját.

– A lehető leghamarabb? Ember, hiszen épp az imént mondta, hogy a gyerek nincs veszélyben!

– Értse meg, parancsnok: ez a gyerek még nincs négyéves. Mindent, amire ma még emlékszik, holnapra elfelejt. Vagy holnaputánra. Legkésőbb egy-két hónap múlva.

Marianne felegyenesedett a kádban. A vízmagasság esett vagy húsz centit.

– Pontosan mit akar mondani ezzel?

– Ez a kisfiú kétségbeesetten kapaszkodik az emlékfoszlányaiba, és igyekszik elmondani nekem, hogy az anyja nem az igazi anyja. Néhány hét múlva azonban, ahogy egyre többet tanul, és fejébe vési az állatok és a virágok nevét, a betűket és a végtelen világ összes apró részletét, ezek az új ismeretek ki fogják szorítani a régebbi emlékeket az elméjéből. És a másik édesanyja, akire ma még emlékszik, és egész korábbi élete, amelyről lelkesen mesél nekem, valahányszor találkozom vele, hamarosan olyan lesz neki, mintha soha nem is létezett volna.

4.

Kismutató a kilencesen, nagymutató a tizenkettesen

Malone hosszú ideig várt csendben a sötétben, hogy biztos legyen benne, Anyácska aznap este már nem fog visszatérni hozzá.

Apró ujjai végigsimították Bajszos puha szőrét, lágyan köröztek dobogó szíve fölött, átölelték… kicsit meleg volt. Amikor minden