A Duna – Utazás a Fekete-tengertől a Fekete-erdőig

By Nick Thorpe

„A keletről nyugatról tartó dunai utazásom célja a folyó mentén élő emberek életének és gondolkodásának a megismerése és bemutatása – 2011 márciusában indultam útnak a romániai Duna-deltából, és utamat többször megszakítva, 2012 márciusában értem el a folyam németországi forrásvidékét. Az utazások között vissza-visszatértem Budapestre, hogy tudósítóként keressem a kenyeremet, és némi időt töltsek a családommal. Többnyire autóval keltem útra, de gyalogoltam, bicikliztem, utaztam hajóval, vonattal, repülővel és egyszer, a szerbiai Kladovóban, Matthew fiam gördeszkáján is. Minden létező alkalommal úsztam a folyóban, főként nyáron, kora reggelenként, időnként alig haladva az erős, hat kilométer per órás sodrásban, de volt, hogy a gátak közelében megbúvó tavakban vagy a holtágakban mártóztam meg … Szeretném hinni, hogy egyszerre vagyok nyugati utazó, aki újra felfedezi a Keletet, és keleti utazó, aki újra felfedezi a Nyugatot.”


A „kék Duna” egyszerre választja el és köti össze Európa két felét. A BBC tudósítója, Nick Thorpe keletről nyugatra tartó, egyéves utazásán keresztül új fényben láttatja a mai Európát. Könnyed és személyes hangvételű, vicces és egyedülálló leírásában pontos képet fest az itteni emberekről, a történelemről és a lenyűgöző tájakról. Mi többet várhatnánk egy rendhagyó útikönyvtől?

• Language: Magyar
• Publisher: Scolar Kiadó
• Release date: May 21, 2020
• ISBN: 9789635091997

Book preview

Borító

Nick Thorpe a BBC közép-európai tudósítója, újságíró, filmrendező. Előző könyve ’89 The Unfinished Revolution: Power and Powerlessness in Eastern Europe (2009) címmel jelent meg. Budapesten él és alkot több mint negyed évszázada.

A Duna

Utazás a Fekete-tengertől

a Fekete-erdőig

Nick Thorpe

Scolar

A mű eredeti címe: The Danube – A Journey Upriver from the Black Sea to the Black Forest

© Nick Thorpe, 2014

Minden jog fenntartva

Borító, térképek © Yale University Press

Fordította: Gebula Judit

Hungarian translation © Gebula Judit, 2015

Hungarian edition © Scolar Kiadó, 2015

Minden jog fenntartva. A mű egyetlen részlete sem használható fel és nem sokszorosítható a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

Scolar Kiadó, 2020

1016 Budapest, Naphegy tér 8.

Telefon: [phone]

[e-mail]; www.scolar.hu

Felelős kiadó: Érsek Nándor

Felelős szerkesztő: Kis Kós Antal

Magyar nyelvű térképek: Horváth Virág

Magyar nyelvű borító: Kovács Balázs

Korrektor: Eisner Zsuzsanna

ISBN 978-963-509-199-7

Elektronikus verzió:

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette Ambrose Montanus

Andreának

A képek és térképek jegyzéke

Képek

1A szerző a nulladik kilométerkőnél (Sulina)

2Elhagyom Sulinát Adrian Oprisannal

3A Duna-delta szívében

4Simion sulinai otthona előtt

5Glykón szobra (Konstanca)

6Pontosz szobra (Konstanca)

7A térdeplő tölgy (Karaorman)

8Alexander nagymamája (Karaorman)

9A Fekete-tenger a Duna torkolata felől, Sfântu Gheorghe mellett

10Recep Lupu felesége és anyósa (Babadag)

11Cigánylány (Babadag)

12Mitya Alexi (Ghindăreşti)

13Nikita Ivan (Ghindăreşti)

14Momi Kolev és az egyik tevéje

15A sötét égbolt Nikápoly fölött

16A dunai Vaskapu

17Dunai hajnal Eşelniţánál

18Víztorony (Vukovár)

19Ártér a Kopácsi réten

20A Vörös Hadsereg, amint 1945-ben átkel a Dunán

21Csigák az ár visszahúzódása után (Kopácsi rét)

22Árad a Duna Budapesten, 2013

23A Dunakanyar a Tatabánya fedélzetéről

24A Tatabánya kormányánál

25Hermann Spannraft a komp kormányánál

26Josef Fischer (Rossatz, Ausztria)

27Az Atszajeva család (Grein, Ausztria)

28Kötélvontatású komp Ottensheimnél

29Az Inn és a Duna találkozása Passaunál

30Az ulmi szabó

31Ulmi fiatalok

32Baar anya szobra, amint megmutatja az utat a kis Dunának a Fekete-tenger felé

Térképek

1A Duna-delta

2A Középső-Duna alsó része

3A Középső-Duna felső része

4A Felső-Duna

Köszönetnyilvánítás

A Duna, amióta Közép-Európába, azon belül is Magyarországra költöztem, mindig is jelen volt a látóteremben: hol nyílegyenesen haladt előttem, hogy vadul kanyarogva keresztezte az utamat. Amint nekiláttam könyvem megírásának, a folyóval való kapcsolatom egyre bensőségesebbé vált. Mintha ezúttal a folyó nézett volna hátra, és most először ő is meglátott volna engem. Amikor pedig az utam végére értem Donaueschingennél, ráébredtem, hogy innentől kezdve magamban fogom hordani az egész folyót.

Sokan, barátok és idegenek egyaránt, segítettek az utam folyamán, hogy megírhassam ezt a könyvet, így az alábbi lista korántsem lehet teljes.

Először is, a feleségem, Andrea vitt le engem a folyóhoz, hogy aztán otthont teremtsen nekem mellette. 1991 telén, mielőtt a Dunát elterelték volna, késő éjszaka sétálgattunk Ásványrárónál a hótól és dértől fehér füzek alatt.

Romániában Mihai Radu fáradhatatlanul kutatott, tolmácsolt és sofőrködött nekem. A Duna-deltában Radu Suciu mutatta be a tokhalat, Daniel és Eugen Petrescu, Grigore Baboianu és Adrian Oprisan szolgáltak idegenvezetőimként. Todor Avramov mentett meg, amikor a folyó torkolatánál megfeneklettem, felesége, Maria pedig történeteket mesélt a gyerekkoráról.

A konstancai Nemzeti Történeti és Régészeti Múzeum munkatársai, valamint Călăraşiban az Alsó-Duna Múzeumban dolgozó Marian Neagu nagylelkűek voltak velem, nem sajnálták rám az idejüket. Sulinából még Aurel Bajenarut, Derventből pedig Atal atyát kell külön kiemelnem. Doru Oniga kiváló vendéglátónak bizonyult a Vaskapunál tett számos látogatásom alkalmával.

A bulgáriai Ruszéba szeretnék külön köszönetet mondani Nikolai Nenovnak, Eskren Valikovnak, Milan Nikolovnak, Momcsilo Kolevnek és Theodora Kopcsevának, Cservena Vodába Todor Canevnek, Lomba Nikolai Kirilovnak és csapatának, valamint Ilija atyának, Bodonyba pedig Mitko Natovinak és az egész családjának.

Szerbiában Lakatos Lacka és Milorad Batinić kalauzoltak a hosszú nyári éjszakákon át. Annyi háborús tudósítás után jólesett, hogy békeidőben, egy folyóról folytathattam velük eszmecserét. Andrej Starović a Vinča-kultúra finomságairól és ellentmondásairól mesélt nekem.

Magyarországon először Adam LeBor javasolta a Dunát mint témát, a Tatabánya legénysége vitt el Esztergomba, Sasváry Szilárd és Karátson Gábor pedig nagylelkűen megosztották velem a folyóval kapcsolatos tudásukat. Viktor Filipenko oroszból fordított szövegeket, Iván Andrea bolgárról lefordította nekem Teddy Weyr történetét, valamint a Todor Canevvel készült beszélgetést. Onur Yumurtaci az eskisehiri egyetemről lefordította a Duna-delta török dalait.

Ausztriába különösen Bethany Bellnek, Lana Šehićnek, Omar Al-Rawinak, Szeda Atszajevának és családjának, Hermann Spannraftnak és Refiknek tartozom köszönettel.

A folyó mentén mindenütt számos természetvédő áldozott rám időt, hogy megosszák velem a tudásukat. A már említetteken kívül köszönetet szeretnék ezért mondani Orieta Huleának, Stela Bozhinovának, Mikuska Tibornak, Claudia és Arno Mohlnak, Jaromír Šiblnek, Philip Wellernek, Georg Franknak, Hannes Seehofernek és Siegfried Geisslernek.

Utazásom során mindvégig az Esterbauer Kiadó kiváló négykötetes Bikeline térképeit használtam, amelyeket kimondottan a hosszú távú biciklitúrákhoz készítettek. Mivel úgy tettem, mintha kerékpároznék, még akkor is, amikor autóval utaztam, szinte az egész út során a szemem előtt volt a folyó, és éreztem az illatát.

Egyetlen, Kelet-Európáról író vagy ott utazgató angol sem kerülheti ki a 2011 júniusában – éppen akkor tartottam az utam közepén – elhunyt Patrick Leigh Fermor csodálatos örökségét. Neal Ascherson Black Sea című műve is termékenyítőleg hatott rám, nélküle a csodás kis dunai csiga nem tudott volna menedékre lelni könyvem lapjain. Patrick Kinross The Ottoman Empire című könyve felbecsülhetetlen forrásként szolgált a török korral kapcsolatban, és számos alkalommal idéztem is belőle. Claudio Magris Duna című művét 1989-ben, az első angol kiadás megjelenésekor olvastam először. Bár az én könyvem egészen más, nagyon élveztem irodalmi útitársam társaságát az út során. A Duna régészetével kapcsolatban a David W. Anthony által szerkesztett The Lost World of Old Europe – The Danube Valley 5000–3500 BC című könyv szolgált állandó forrásműként, valamint Marija Gimbutas The Goddesses and Gods of Old Europe című sokat vitatott könyve is. John Chapman régész szívélyes levelezést folytatott velem a Spondylus gaederopus, azaz a tüskés kagyló eredetére vonatkozóan. A San Diegó-i Donald Wesling megismertette velem Algernon Blackwood The Willows című, a Magyarország és Szlovákia közti Dunáról szóló döbbenetes novelláját. Gary Snyder írásai a távoli, észak-kaliforniai Sierra Nevedáról ifjú korom óta emlékeztetnek a vadon erejére és jelentőségére.

Nagy-Britanniába főként a Yale Egyetemre Robert Baldocknak szeretnék köszönetet mondani lankadatlan támogatásáért, szintén a Yale-re Steve Kentnek, Tami Hallidaynek, Samantha Crossnak és Candida Brazilnak. Loulou Brown fáradságos munkával segédkezett könyvem szerkesztése során.

Az évek folyamán számos barátom sétált velem a fűzfák alatt, és írásra buzdítottak: Gerard Casey és Louise de Bruin, Roger Norman, Simon Pilpel, Jim Oppé, Bill Brockway, Nicola Balfour, Steve Johnstone, Frances Land, Stephen Batty, Frances Hatch, Art Hewitt, Charlie Foster-Hall, Nikola Leudolph és Mark Frankland. A BBC-nél számos barátom és kollégám mellett Tony Grant, a From Our Own Correspondent szerkesztője volt az, aki folyamatosan táplálta bennem az erőt és a lelkesedést.

Végezetül köszönet jár édesanyámnak, Janetnek, nővéremnek, Mishnek és fivéremnek, Domnak, végül, de nem utolsósorban barátomnak és hű védelmezőmnek, Xandra Bingley-nek.

Bevezetés

A Duna torkolata

„Istenekről nem sokat tudok, de azt hiszem, hogy a folyó

Hatalmas, barna isten …"

T. S. Eliot:

Négy kvartett1

„Ő pedig mintha nagy erővel

Visszafelé haladna és

Úgy vélem, alighanem

Kelet felől jön."

Friedrich Hölderlin:

A Dunánál2

„A történelem immár visszafelé halad,

Széles lapjain összegyűjti e rémes folyót:

A Duna három szája ha vizet köp is, a negyedik vért."

Andrei Ciurunga:

Canalul3

Histria. A nád közül vékony füstcsík ágaskodik fel, majd elhajol a szárazföld felé. A csípős északkeleti szél könnyeket csal a szemembe. Egy lángnyelv is felvillan. A nád fölött, a tűz mellett mindössze két emberfejet látok. A part mentén két kis halászhajó halad északnak, szorosan egymás mellett, mint a versenylovak. Orruk átvág a durva, szürke hullámokon. A hajó farában és orrában két egyforma alak. Vajon a tűznél lévők halászok, akik kikötöttek főzni, vagy nádvágók, akik elérték a világ végét? Vajon a matróz az első vagy az utolsó magányos tüzét rakta ezen a parton?

Itt veszi kezdetét utazásom a Dunán: Európa kirojtosodott szegélyén, Histria görög és római romjai között, a Fekete-tenger magasba törő hullámai mentén. Hirtelen robbanás szeli ketté a reggel szövedékét. Menedék után kutatva lekuporodunk, a romok között azonban nincs hová bújni. A dübörgés lassan körbegomolyog a horizont peremén. Talán a perzsák, Nagy Dárius vezetésével? Vagy irániak, élükön Mahmud Ahmadinezsáddal? A román tengerpart mindössze kétórányi repülőútra van Bagdadtól vagy Teherántól. Szerencsére csak a román haditengerészet vagy szoros szövetségesük, az amerikaiak tesztelik kint a tengeren fregattjaik tűzerejét. A romok ügyet sem vetnek minderre. Ezeket a falakat már ezernégyszáz évvel ezelőtt lerohanták. Histriát milétoszi görög telepesek alapították az időszámítás előtti VII. évszázad közepe táján, az olimpiai játékok kezdete idején, és az időszámítás szerinti 700 körül vált lakatlanná, amikor a Duna a legdélebbi ágának az üledékével a védett öblöt belső tóvá változtatta.

A Dunán felfelé, a Fekete-tengertől a Fekete-erdőig tartó utazásom során elsőként Dobrudzsa – az egyik etimológiai magyarázat szerint: jó ország4 – hátországát fedezem fel, a Duna és a Fekete-tenger partvidéke közötti területet. A Histriától negyvenöt kilométerre fekvő konstancai Nemzeti Történeti és Régészeti Múzeumban egy hatalmas, lila márványból készült, magasra szegezett fejű, összetekeredett kígyó áll. A Glykónként – jelentése: az édes – ismert római gyógyító kígyóistennek bárányarca, emberfüle, oroszlánfarka van, ami a lágyságot, a figyelmet és a bátorságot szimbolizálja. A város régi vasútállomása alatti ásatások során került elő 1962-ben, tizenhárom másik istenség kíséretében, melyeket minden valószínűség szerint a pogány istenek ellen hadjáratot folytató keresztények elől rejtettek el. Vajon a szobor tulajdonosai a keresztények múló viharként való, gyors elvonulására számítottak, amely után sértetlenül előáshatják a kígyójukat? Dunai utazásom kiindulópontjánál ez a kígyó számomra magát a folyót jelképezi: egyetlen zöldben, barnában, fehérben, sárgában, szürkében, kékben, ezüstben és feketében játszó test, amelynek a hangulata és a színe ugyanúgy folyton változik.

Felfelé a Dunán? Sokan, akikkel hosszú utam során találkoztam, azt hitték, biztosan megőrültem, amiért mindenkivel szemben haladok a folyón. A Duna-deltában a becses életemért kapaszkodtam Adrian Oprisan kis üvegszálas csónakjának a farában, miközben Sulinánál meglovagoltam a hullámokat. Dél-Magyarországon, Mohács mellett biciklivel tepertem a gáton a friss északnyugati széllel szemben, miközben a makulátlan ruházatú svájci és angol biciklisták minden erőfeszítés nélkül siklottak mellettem tova az ellenkező irányba: szájuk tátva a csodálkozástól, hogy belerepülhessenek a késő nyári legyek. Végül pedig az autómban ülve, a német dombok között kígyózó, a városokat elkerülő Duna farkát űztem.

A folyók egy bizonyos magától értetődő útvonalat követnek a hegyektől a tenger felé. A feketeerdő-tortából belakmározott, elszánt útikönyvszerzők a furtwangeni és a donaueschingeni kávézókból előbukkanva felkerekednek, hogy elinduljanak ugyanezen az úton lefelé, az egyre kevésbé ismerős tájak mentén, növekvő balsejtelmek közepette. Mit gondolnak azonban a folyó melletti palotákban és kalyibákban lakó kelet-európaiak azokban a városokban, amelyeknek a nevét a bonni vagy brightoni, bázeli vagy barcelonai egyetemeken aligha ejtik ki valaha is? Brăilában vagy Călăraşiban, Szendrőn (Smederevo) vagy Baján? Na és a kivándorlókból és kereskedőkből, katonákból és kalandorokból álló folyamatos menet, amely abban az irányban haladt, mint én, fölfelé a Dunán, a jobb élet reményében? Az ő fejükben, az ő tarisznyájukban vajon mi van? És ők mit hagynak maguk mögött?

Mindössze egy rövid időszak létezett, 1740 és 1790 között, amikor az ulmi svábok felszálltak a kuppéjukra – evezővel hajtott, egyszerű facsónak, hosszú kormánylapáttal –, és elindultak lefelé a folyón, hogy benépesítsék a háborúktól és járványoktól elpusztult magyarországi területeket. És valószínűleg még ők is inkább otthon maradtak volna, ha a Habsburg császárnő, Mária Terézia nem lett volna olyan megnyerően nagylelkű.

A korábbi írók nemes erőfeszítéseinek járó minden köteles tisztelet mellett úgy érzem, én valami mást ajánlhatok. Miután a fél életemet Kelet-Európában éltem le, itt az ideje, hogy nyugatra utazzak, fölfelé a folyón, hogy új fényben tüntessem fel a kontinenst, ahogy a reggel korán felserkenő, a saját árnyékukat követő, keletről érkező emberek látják. Egy ember legalább akadt, aki megértette az utamat. Ilie Sidurenko, egy Sfântu Gheorghe-i nyugalmazott halász a Duna legdélebbi ágánál, felkiáltott örömében, amikor meséltem neki a tervemről.

„Akkor maga olyan, mint a tokhal! – nevetett. – Fölfelé megy a folyón ívni."

Utam során tudatosult bennem, mit köszönhet Európa a Dunának: utat vágott, csapásirányt adott a nyugatra tartóknak. Európát keletről népesítették be, és keletről „civilizálták". Időszámításunk előtt 6200 körül anatóliai parasztok telepedtek le Délkelet-Európában, ahová tehenet, juhot, kecskét és magvakat hoztak magukkal. A neolitikus edénydarabokon talált tejmaradványok genetikai szerkezetének elemzése során bebizonyosodott, hogy teheneik az európai kontinensen élő őstulokkal párosodtak.5 Ezek a telepesek a fémfeldolgozásra vonatkozó ismereteiket is magukkal hozták. Akár 1000 Celsius-fokig is felfűthető kemencéket építettek, hogy megolvasszák a Balkán északi részéről, a szerbiai Rudna Glava és a bulgáriai Ai Bunar zöldesbarna szikláiból származó rezet. Ebből a csodás szépségű, új anyagból míves ékszereket, különféle eszközöket és fegyvereket készítettek.6 A távoli messzeségekben is kereskedtek mindezzel, és minél hosszabb volt egy folyó, annál tovább elértek. Nem sokkal később gazdag lelőhelyeken aranyat bányásztak, vagy a Duna mellékfolyóiból kimosták.

Időszámításunk előtt 5000 és 3500 között szerte Délkelet-Európában jelentős falvak és városok jöttek létre, különösen a Duna és a Dnyeper folyók között. A legnagyobb, Majdanetskoénél és Tal’jankinál, 2700 háztartással és mintegy 10 000 lakossal büszkélkedhetett, ötszáz évvel megelőzve a Tigris és az Eufrátesz között alapított sumér városállamokat.7 Mindez akkoriban, amikor Európa többi lakója többnyire kis klánokba csoportosult, és nyirkos barlangokban csontot rágott. Ezek a Duna menti nagyobb falvak vagy városok fizikailag is kimagasodtak a környezetükből, tellek (régi városokat rejtő törmelékhalmok) vagy magasított városok jöttek létre, ahogy az egymást követő nemzedékek az alattuk lévő romokra építkeztek. A független kultúrák ezen közössége, melyet a régészek Tripolje-Cucuteni, Hamangia, Gumelniţa, Karanovo és Vinča néven ismernek, létrehozta az európai kontinens első kereskedelmi útvonalát a gyönyörű rózsaszínes-fehér, tüskés gyöngykagyló, a Spondylus gaederopus8 értékesítésére. Az áttetsző kagylók nemcsak visszaverték a fényt, hanem mintha önmagukban hordozták volna: begyűjtötték a holdfényt az Égei-tenger mentén, ahol összeszedték őket, és élénk kontrasztot jelentettek az ugyanezen kultúrák által készített sötét, bonyolult mintázatú, méltóságteljes edényekkel szemben, amelyeknek állatfejekkel díszített fedelük és fogantyújuk volt. A Spondylus kagylókat nők és férfiak mellé egyaránt temették mint szent ereklyét, amely elsimítja a következő világ felé vezető rögös utat. A só éppen olyan fontos volt a régió népei számára, mint dísztárgyaik és használati eszközeik. A boszniai Tuzla, a bulgáriai Várna, az erdélyi Torda és az ausztriai Hallstatt bányáiban kitermelt „fehér arany" lehetővé tette a vadászat és halászat útján szerzett hús konzerválását és távolsági kereskedelmét.9

Marija Gimbutas litván–amerikai régész ezekre a civilizációkra „régi Európa-ként utal, és ez az elnevezés még mindig helytállóbbnak tűnik, mint az amerikai államférfiak és brit komikusok által Kelet-Európára ragasztott címke, az „új Európa. A Duna alsó és középső szakaszán több ezer aprócska, többnyire női agyagfigurát találtak, a testükön rajzolt vonalakkal és spirálokkal. Marija Gimbutas szerint ezek a szobrocskák a nők szellemi és társadalmi erejét bizonyítják, így azokat az „istennő tanácsá"-nak nevezte el, a matriarchális társadalom bizonyítékaiként.10 Újabban a régészek azt állítják, hogy ezek csupán játék figurák voltak, egyszerű otthoni tárgyak, amelyek sokkal inkább tanúskodnak tulajdonosaik divatérzékéről, semmint hitvilágáról.11

Még több vita övezi az ugyanezen civilizációk csodás edényein található mintázatokat. Egyes kutatók szerint ezek a sumérnál is régebbi, mindmáig megfejtetlen „dunai írás"-t képviselik.12 A sírokban található edények mintázata meglehetősen eltér a háztartási edényeken találtaktól, ami azt sugallja, hogy különbséget tettek az e világon és a túlvilágon hasznosnak ítélt információ között. Ezt a Duna menti, rézkori civilizációt a bronzkori népek támadása söpörte el. A hódítóknak erősebb fegyvereik voltak, újonnan háziasított lovakon lovagoltak, a földművelésről azonban kevesebb ismerettel rendelkeztek. Bár a fazekasság minőségében visszaesés mutatkozott, a fémmegmunkálás és a fémeszközök egyre javultak. Egy elméleti irányzat szerint ezen a ponton éles törés tapasztalható a békés matriarchális és a háborúskodó patriarchális világok között.

Görög gyarmatok jöttek létre, amelyek aztán szétporladtak, majd újjáépültek a római gyarmatosítók keze alatt – és ez a régióba nyugatról érkező civilizációk egyik ritka példája. A kereszténység lándzsát helyezett a trák lovas kezébe, sárkányt fektetett a ló patái alá, és új nevet adott a lovasnak: Szent György. A rómaiak utakat építettek, és egyfajta rendet kényszerítettek a vidékre, majd megadták magukat a saját soraik közé engedett „barbárok"-nak. A szkíták, szarmaták, alánok, hunok és szlávok ugyanazokon az utakon lovagoltak végig, mint a bronzkori hódítók, a Fekete-tengertől északra eső sztyeppéktől lefelé a Kárpátok kanyarulata és a tenger közé eső vékony sávon, majd amikor elérték a Dunát, nyugatnak vették az irányt.

Az oszmán törökökkel újabb keleti civilizációs hullám érkezett, amely újjáépítette a római idők óta elfeledett termálfürdőket. A törökök vallási türelme a kereszténység és judaizmus iránt arra ösztönözte az ortodox oroszokat, hogy náluk keressenek menedéket a cári üldöztetés elől, ahogyan a spanyol királyok kegyetlenkedései elől menekülő zsidóság is közöttük talált rejtekre. A Belgrád melletti Viminacium óriási katonai táborában talált kis agyag olajlámpások tanúsága szerint a rómaiak szerettek gyertyafényes fürdőt venni, mielőtt keletre indultak a Duna mentén, hogy megvívják harcukat a dákokkal.13

Buda fennmaradt termálfürdői – csodálatos termeikkel és réztetőikkel – a tisztaság iránti hasonló szenvedélyről árulkodnak a törökök esetében is. A középkorban romák érkeztek keletről, és elkápráztatták a helyieket a fémmegmunkálás, a zene és az állatszelídítés terén tanúsított ügyességükkel. Nyugatra tartó vándorlásuk a mai napig folytatódik, az egymást követő francia kormányok erőfeszítése ellenére, amelyek szeretnék „hazaküldeni" őket.

Jelen könyv számos forrással rendelkezik. 1995 februárjában éppen Afrika fölött jártam a fellegek közt: egy kristálytiszta téli reggelen hazafelé tartottam Budapestre a kenyai Nairobiból. A repülőgép a kilencezer méterrel alattunk folyó Fehér-Nílus vonalát követte, mint egy vándormadár. Órákon át néztem a homokban kanyargó hol vastagabb, hol vékonyabb kék vonalat, amely időnként kiszélesedve szigeteket, mocsarakat ölelt körbe, és ezüstről kékre váltott, majd vissza ezüstre. Láttam, ahogy a Kék-Nílus vize egyesült a Fehérrel, ahogy Kairót kettészelte, mint egy fejsze, majd szétágazva ömlött az óriási tóba, a Földközi-tengerbe. Áthaladtunk Ciprus, majd a félig különálló, lebegő felhőhöz hasonlatos Anatólia, utána a tavacskának látszó Fekete-tenger sarka fölött. Hamarosan mintha újra a Nílus lett volna alattunk, ez a kék vonal azonban hatalmas zöld mezőkön és még havas hegyek között vágott át. Belém hasított a gondolat: de hiszen a Nílus és a Duna egyetlen folyót alkotnak! A Duna a Felső-Nílus, a Nílus az Al-Duna. És mint ahogy a viktoriánus felfedezők, Richard Francis Burton és John Hanning Speke a Nílus forrásának keresésére indultak, miért ne lehetne újra felfedezni a Duna forrásvidékét is? Egyiptomot Hérodotosz a „Nílus ajándéká"-nak hívta.14 Miért ne lehetne Európa a „Duna ajándéka"?

A folyón felfelé utazásnak politikai oka is van. Budapesten, a Dunától egy kőhajításnyira leélt hosszú évek során szemtanúja lehettem, ahogy elbontották az európai kontinens mentális és fizikai horizontját leginkább elcsúfító förmedvényt: a vasfüggönyként ismert, tornyokkal és erődökkel tűzdelt beton- és acéltömeget. Amikor először érkeztem Kelet-Európába, találkoztam olyan emberekkel, akik soha nem láttak még holland tulipánt, nem látták a mindössze néhány órás autóútra lévő Adriai-tenger tökéletes kékjét. A függönytől nyugatra pedig olyanokkal, akik nem tudták – sőt ma sem tudják – megkülönböztetni Budapestet Bukaresttől, Szlovéniát Szlovákiától.15

A Duna által kettészelt Európa újraegyesítésekor megfigyelhettem a Nyugat Kelet iránt tanúsított arroganciáját. Számomra az 1989-es forradalmak az emberi szellem győzelmét jelentették, a szabadság minden formában való szükségletének ünnepét, amely szabadság alatt a gazdasági is értendő, de semmiképpen sem kizárólagosan. Nem láthattam azonban a „kapitalizmus diadalá-t vagy a „hidegháború győzelmé-t. A vasfüggöny lebontását a gondolkodás, az írás, az utazás, a munka és a játék iránti vágy ösztönözte, hogy mindeközben az önkényeskedő állam ne lihegjen hideg leheletével az emberek nyakába, ne hallgassa le a telefonjaikat, ne nyissa fel a leveleiket, és ne zsarolja meg a barátaikat.

A Duna mentén keletről nyugatra tartó utazásom célja a folyóból, a folyó mentén élő emberek életének és gondolkodásának a bemutatása. Nem szeretnék túl romantikus képet festeni a keletről, ahol a kontinens szerencsésebb, nyugati felében már jórészt megoldottnak tekinthető mély gazdasági és szerkezeti nehézségekkel találkoztam. Kelet-Európának mindenekelőtt meg kell küzdenie a történetmesélés problémakörével. A közelmúlt hatalmas falatjai ugyanis megemésztetlenül maradtak. A kelet-európai zsidóság holokausztjának szörnyű történetét elmesélték, és jól mesélték el.16 Vannak azonban más tragédiák, amelyek kevésbé jól dokumentáltak, és ha el is hangzottak, nem fordították le azokat. Ott vannak a romák, akiket a kommunisták megfosztottak a muzsikájuktól és a mobilitásuktól, cserébe egy munkásszállón kapott matracért és egy gyári munkáért, aztán a kapitalizmus beköszöntével megfosztották őket még ettől is, azaz a megélhetéstől. Aztán ott van az egyre sorvadó kelet-európai parasztság, melynek tagjai az 1990-es években kapták vissza a földjeiket, hogy aztán a 2000-es években a telekspekulánsok újra elvegyék tőlük, vagy benője a gaz, mert gyermekeik és unokáik már nem hajlandók összekoszolni a kezüket. De beszélni kellene a román és bolgár gyerekekről is, akiknek a szülei munka után kutatva sorra tűnnek el Spanyolországban vagy Olaszországban. A Duna egy több identitású régión folyik keresztül, az állandóan változó folyó azonban mindig ugyanaz.

2011 márciusában indultam útnak a Duna deltájában, Romániában, és utamat többször megszakítva, 2012 márciusában értem el a Duna németországi forrásvidékét. Az utazások között vissza-visszatértem Budapestre, hogy riporterként megkeressem a kenyeremet, és némi időt töltsek a családommal is. Többnyire autóval utaztam, de gyalogoltam, bicikliztem is, haladtam hajóval, vonattal, repülővel és egyszer, a szerbiai Kladovóban, Matthew fiam gördeszkájával.17 Minden létező alkalommal úsztam a folyóban, főként nyáron, kora reggelenként, időnként alig haladva az erőteljes, hat kilométer per óránkénti ellentétes irányú sodrásban, de volt, hogy a gátak mentén, a lusta tavakban mártóztam meg… Könyvem gerincét a Duna mentén fölfelé vezető út alkotja, időnként azonban más utazásokat is beleszőttem a történetbe. Az 1980-as évek közepén csaknem kiutasítottak Magyarországról, mert riporterként tudósítottam a Magyarország és Csehszlovákia közötti bős–nagymarosi vízlépcső megépítése elleni tüntetésekről. Magyarországi titkosrendőrségi aktáimban részletes leírások szerepelnek a felvonulásokkal kapcsolatos beszélgetéseimről. „Ez az állítólagos újságíró nem csinál különösebb titkot a tiltakozók iránti szimpátiájából" – olvasható a kedvenc bejegyzésemben, amely egy esztergomi kompátkelés közben mellettem álló informátortól származik. 1986. május 1-jén barátaimmal a nyugat-magyarországi Szigetköz mocsárvilágában túráztunk, amikor eleredt az eső. Nem vettük észre, hogy a lágy eső akkor már magában hordozta az ezer kilométerrel keletebbre fekvő Csernobilban történt nukleáris katasztrófa miatt érkező sugárszennyezést is. 1991-ben Magyarország egyoldalúan elállt a vízlépcső megépítésétől, a szlovákok azonban már csak nemzeti büszkeségből is folytatták a projekt megvalósítását, mit sem törődve a környezeti károkkal. 1992 októberében a folyó egy harminc kilométeres szakaszának négyötödét beterelték egy csatornába. A Duna régi medre néhány óra leforgása alatt kiszáradt, a halászok pedig térdig gázoltak az ott maradt mocsárban, hogy megmentsék ugyanazokat a halakat, amelyeket addig kihalászni próbáltak. Az emberek azóta is a károkat mérik fel a folyó mindkét oldalán.

1991 márciusában az újbelgrádi Hyatt Hotelből néztem, amint a NATO bombákat szórt Batajnicára, az északabbra fekvő jugoszláv katonai reptérre, és Pancsovára (Pančevo), egy Duna melletti olajfinomítóra.

2000-ben pelikánokat filmeztem a Duna-deltában, amely Európában a még meglévő legnagyobb természetes lakhelyük. 2005-ben kevésbé kellemes feladat miatt tértem ide vissza, hogy dokumentáljam a madárinfluenza okozta károkat a vidéki közösségekben, amelyeknek a megélhetését a halon kívül a tyúkok és a kacsák jelentették.

2010 márciusának vége felé a Duna mellett legelésző juhok tejében kimutatták a tízezer kilométerre, Japánban lévő fukusimai nukleáris erőmű katasztrófájából származó radioaktív jódot.18

A folyón és a mellette folytatott beszélgetéseim alapján szeretnék írni az ott élők álmairól, dalairól, jövőképükről és rémképeikről. A folyó egyik bulgáriai szigetén létesített börtöntáborban, Belenében Todor Canev tíz hosszú éven át nézte, ahogy szúnyogok eszik a testét, és poloskák szívják a vérét. Orsován, a Vaskapu gátjánál Ahmed Engur, Ada Kaleh szigetének egykori lakója még mindig arról álmodik, hogy a régi török város utcáit rója, még mielőtt az épületeket felrobbantották, majd vízzel elárasztották volna. Ha egyetlen ember álmodik a régi otthonáról, az nem meglepő, ám arrafelé sokan osztoznak ugyanazokon a történeteken. Ahmed álmában másként szövi az elmúlt ötven év históriáját. Egy, a miénktől nem is annyira eltérő, másik világban a Vaskapu-vízerőmű megépítése talán meg sem történt volna. Talán soha nem építettek volna gátakat, és nem telepítettek volna turbinákat Bősre. Talán Zsemlovics Ferenc még most is aranyat moshatna a Dunából Csallóközaranyoson (Zlatná na Ostrove), és nem kellett volna áttérnie a strucctenyésztésre.

Colin Thubron azt írta, hogy az utazó hangja nem más, mint amikor „egy civilizáció tudósít egy másikról". Remélem, az én hangom sztereo hatású lesz. Szeretném hinni, hogy egyszerre vagyok nyugati utazó, aki újra felfedezi a Keletet, és keleti utazó, aki újra felfedezi a Nyugatot. Azt hittem, többé-kevésbé ismerem ezt a folyót, még mielőtt elindultam volna, mégis sokszor ért meglepetés, sokszor örültem, de időnként csalódtam is. Könyvemben több a régészet, mint terveztem, több római és még korábbi emlék került bele, több étel és ital, sőt több rendkívüli ember, mint azt remélni mertem volna.

Lássuk tehát a dunai népek és sötét, álmatag folyójuk történeteit!

map

1. A Duna-delta

Első fejezet

A világ kezdete

„A trák beszámoló szerint a Duna mögötti országot méhek lepték el, így a további előrehatolás lehetetlen; véleményem szerint azonban ez a történet valószerűtlen, hiszen a méhek hideget nem tűrő teremtmények…"

Hérodotosz

1

„A dunai csiga (Theodoxus danubialis) a házáról ismerhető fel, a világosabb, sárgás alapon lévő átlós irányú, cikcakkos csíkjairól. Keleten akár egyszerű fekete is lehet… leginkább a tiszta, oxigénben dús folyóvizet kedveli, köves talajjal. Ahol az ilyen vizet gátak közé szorítják, a populáció általában eltűnik."2

A tokhal, Radu Suciu elmondása szerint, páncélos hal. Képzeletemben megjelenik egy hosszú orrú, bajuszos, víz alatti keresztes lovag, ahogy teljes páncélzatban küzd fölfelé vasuszonyaival a sáros Duna medrében, a sisakrostély alatt vad tekintettel. Radu viszont azt érti ezen, hogy ennek a halfajnak nincs bőre, és hosszú, vékony gerince, mint a legtöbb halnak. Ez a hal csupa porc, egy köteg izom, a tervezés remekműve.

Radu irodájában ülünk a Duna-delta Kutatási Központban, Tulcsában (Tulcea), a deltavidék legnagyobb romániai városában. Körülöttünk befőttesüvegekben sóban pácolt halak, papírhegyek, számítógép-képernyők és könyvektől roskadozó polcok. Átnyújtja nekem Jókai Mór Az aranyember3 című regényének román fordítását, amely Ada Kaleh azóta elveszett szigetéről mesél, amely fentebb volt a Dunán, a Vaskapu közelében. Akik beleszeretnek a Dunába, szeretik egész valóját, a testét, még azokat a részeit is, amelyeket sohasem láttak.

Az irodán kívül, a folyosó falán görbe, ijesztő kinézetű kampók lógnak ruhafogasok gyanánt, amelyeket korábban halászok használtak tokhalfogásra. Ez a hal nem harap idegesen a horgászbot végén incselkedő csaliba. Akár száz évig is elél, több száz kilósra is megnő, és egy ember súlyának megfelelő mennyiségű kaviárt képes a gyomrában elraktározni.

A Dunában ötféle tokhal létezik: a viza (Huso huso), a sőregtok (Acipenser stellatus), a sima tok (Acipenser nudiventris), a vágótok (Acipenser gueldenstaedtii) és a kecsege (Acipenser ruthenus). A kihalás leginkább a felfelé hajló orrú és rövid szakállú sőregtokot fenyegeti, bár a többiből sem él túl sok vadon. Ez a legrégebbi hal a földön, valaha a folyó büszkesége, amelyben a leginkább bővelkedett. Az ősi dák törzs tagjai egy, a folyómederbe leszúrt és kampókkal ellátott cölöpökből készült kerítés segítségével fogták ki őket. A dák szó erre az eszközre a garda, amely a mai napig megtalálható a modern szerb nyelvben. Amikor a rómaiak két véres hadjárat során meghódították a dákok földjét az időszámítás szerinti 100 és 113 között, arra kényszerítették a foglyaikat, még mielőtt lemészárolták vagy elhajtották volna őket a rabszolgapiacra, hogy tanítsák meg őket tokhalat fogni. Traianus római oszlopának alján szakállas, nadrágos férfiak láthatók, amint meghunyászkodnak a borotvált arcú és tunikás légionáriusok győzedelmes kardjai alatt. Mivel az ábrázolás inkább a háborús propaganda része, arról nincs emlék, ahogy a szakállas férfiak megtanítják a rómaiakat halászni.

A római mérnökök később a dák módszert a folyómeder aljára erősített, vesszővarsaszerű rákfogó szerszámnál is alkalmazták. A technológia azonban kissé megváltozott. Magyarországon a bajai halászmúzeumban láttam egy gyerekágy oldalához hasonlóan elrendezett facölöp sort, amelyen a cölöpök között kampók meredeztek. A kampók beleakadtak a hal vértjébe, és minél jobban küzdött, annál mélyebbre hatoltak az oldalába. Ezeket a halkerítéseket aztán kiemelték a hajók oldalánál a vízből, és leszedték róluk a halakat.

Radu megcsörgeti a látogatók számára fenntartott dobozát, egy egyszerű cipősdobozt, tele halcsontokkal és csontvázakkal. A tokhal – magyarázza – „nagyszerűen mászik, de rosszul úszik". A karjával megmutatja, hogyan feszíti ez a különös hal a hátúszóit az oldalához, és hogyan mélyeszti bele a folyómederbe, hogy felfelé tartó, hosszú vándorlása során lehorgonyozzon a Dunán. Radu elővesz a dobozából két hosszú, sárga és éles uszonyt, amelyek inkább kötőtűhöz hasonlítanak, semmint gombostűhöz. Amikor a halak elérték az egykor a folyó egyes szakaszain egymást követő vízeséseket, ezekkel az uszonyokkal cövekelték le magukat, úsztak egy kicsit, aztán újra lecövekeltek, hogy megpihenhessenek egy-egy arra alkalmas szikla menedékében. Így tudtak felúszni a meredek, gyors sodrású kaptatón.

A tokhal legősibb megkövesedett maradványai kétmillió évesek. Ezek a halak tízszer olyan régóta úszkálnak a föld vizeiben, mint mióta az ember a felszínén futkos. És ez alatt az idő alatt alig változtak. A fosszíliákon a vizának pont olyan hosszú az orra, mint ma, amikor a Fekete- és a Kaszpi-tenger szélein tanyázik, csakúgy, mint egykor az itt húzódó Pannon-tengerben. A tokhalak közül a viza a legnagyobb, hossza akár a hat métert, a súlya pedig az egy tonnát is elérheti. Ha víz alatt filmezik őket, olyanok, mint egy óriási, galaxisok között kanyargó, forgolódó űrhajó.

Radu szerint „élnek a víz mellett olyan emberek, akik még soha nem láttak tokhalat", hiszen ez a hal ragaszkodik a víz aljához közeli élethez. A Fekete-tengerben, ahol a Dunában található öt fajból három a felnőtt élete nagy részét tölti, szintén ritkán mennek a felszín közelébe. Keveset lehetett tudni a tengeri mozgásukról mindaddig, amíg 2009-ben el nem indítottak egy román–norvég közös kutatási programot4, melynek keretén belül egy-egy laptop árának megfelelő értékű kis műholdas közvetítőt rögzítettek öt tizenéves halra, amelyeket aztán feljebb, Hârșovánál visszaengedtek a Dunába.

Aznap este Tulcsában Radu még többet mesél a kutatásról a Neptune vendéglőben, a három ágú szigonyt forgató istenek falfestményei alatt, némi – Niculiţel környékéről származó – fehérborral leöblített sült sügér fogyasztása közben. Eddig a norvég királyról elnevezett tizenkét éves hím, Harald volt a legsikeresebb. Egészséges, hatkilós egyedként azonnal elindult a tenger felé, ahogy visszaeresztették a Dunába. A telet egy víz alatti kiszögellésen töltötte, mindössze hatvan méter mélyen a Fekete-tenger északnyugati sarkában, nem messze Odesszától. Ez volt az első tudományos bizonyíték, hogy ott gyűlnek össze a tokhalak télire, ahol a leginkább ki vannak téve a vonalhálós halászat veszélyeinek. Alapvető tájékozódási pont a természetvédők számára. A hal hátára erősített kis készüléket úgy programozták be, hogy ne közvetítsen állandóan. Egyszerűen elraktározza az információt, majd felküldi a műholdra, mihelyt a tokhal eléri a felszínt. Harald az elengedését követő 164. napon, a Krím-félszigettől 11 kilométerre bukkant föl. Az Argos műholdra küldött információ szerint ezen az első éjszakán állandó, óránként tizenöt kilométeres sebességgel haladt. Feltehetőleg egy halászhajó fedélzetén. Haraldot tehát kifogták. Valószínűleg még élt, de csak éppen hogy.

A tokhal egy másik különleges tulajdonsága, hogy akár napokon keresztül is képes a vízen kívüli túlélésre. 2003-ban Apatinban szerb halászok kifogtak egy óriási vizát, amely aztán több órán át egy takaróba csavarva hevert a parton, mígnem sikerült kiverekednie magát a takaróból, és legurulnia a folyó széléig, majd vissza a vízbe. Mielőtt elmenekült volna, foglyul ejtői még felfigyeltek az oldalában rozsdásodó kampómaradványokra. Mindez több mint húsz évvel azután történt, hogy a román–szerb határon lévő Vaskapunál épült gát elvágta volna a tokhalat a természetes ívóhelyétől, a Magyarország és Szlovákia határán lévő, sekély dunai szakasztól. Onnantól, hogy megépült a gát, a halakat vagy ki kellett volna tenni a partra feljebb a folyón, vagy belecsempészni egy teherhajó melletti hálóba, hogy folytathassák a fajuk számára immár lehetetlenné vált vándorlási útvonalat.

Miután Haraldot kifogták, és kiszállították a partra, a műhold még két napon át tudta követni. Az utolsó jelzés egy közeli vasútállomásról, Sakiból érkezett. Harald megkezdte a vasúton történő, szárazföldi utazást. Már csak arra volnék kíváncsi, mit csináltak a közvetítőkészülékkel azok, akik kifogták vagy megvásárolták ezt a szegény jószágot. A kutatás sok mindenre rávilágított a tokhalak migrációs útjával kapcsolatban, de kevés hal tudott annyi információt továbbítani, mint Harald. Néhányan azóta sem bukkantak fel a víz felszínére. Mások ugyan felbukkantak, de az általuk továbbított adatok csonkák voltak, a Fekete-tenger fölött ugyanis az égbolt csak úgy zümmög az orosz hadihajók és a szevasztopoli katonai bázis között küldött műholdas jelektől. A Fekete-tenger Oroszország ablaka, ahonnan rálát a közel-keleti háborúkra és forradalmakra.5

Radu cipősdobozának büszkesége egy kicsi, tökéletes tokhal, alig hosszabb a tenyerénél. Ajándékba kapta egyik professzorától, Nicolae Bacalbașától. Az 1970-es évek első felében Bacalbașa professzor felismerte, hogy a tokhal lassan kihal a Dunából.