Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017

Jonathan Strahan, a fantasztikus műfajok neves szakértőjének sorozata, amely tavaly mutatkozott be Magyarországon, még merészebb és elgondolkodtatóbb novellákkal folytatódik.

• Language: Magyar
• Publisher: Gabo Könyvkiadó
• Release date: May 20, 2020
• ISBN: 9789634064817

Book preview

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

The Best Science Fiction & Fantasy of the Year,

Volume Eleven, edited by Jonathan Strahan

Solaris 2017, Oxford, UK

Fordította: Ballai Mária, Heinisch Mónika, Horváth Norbert, Juhász Viktor, Kamper Gergely, Kemenes Iván, Kleinheincz Csilla, Kőszeghy Anna, Márton Zsófia, Miks-Rédai Viktória, Pék Zoltán, Roboz Gábor, Sárpátki Ádám, Varró Attila, Vitális Szabolcs

Borítógrafika: Dominic Harman

Tördelés: Malum Stúdió

Copyright © 2017 by Jonathan Strahan

Cover illustration copyright © Dominic Harman / Solaris Books, 2017

Hungarian translation © Ballai Mária, Heinisch Mónika, Horváth Norbert, Juhász Viktor, Kamper Gergely, Kemenes Iván, Kleinheincz Csilla, Kőszeghy Anna, Márton Zsófia, Miks-Rédai Viktória, Pék Zoltán, Roboz Gábor, Sárpátki Ádám, Varró Attila, Vitális Szabolcs, 2017

Hungarian edition © GABO Kiadó, 2017

További copyright információk a 581–583. oldalon találhatók.

A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

Elektronikus verzió v1.0

ISBN 978-963-406-481-7

Kiadja a GABO Könyvkiadó

www.gabo.hu

[e-mail]

www.dibook.hu

Felelős kiadó: Földes Tamás

Felelős szerkesztő: Kleinheincz Csilla, Roboz Gábor

Marianne-nek, aki már húsz éve kitart mellettem…

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ezzel a kötettel a második évtizedébe lépett a 2007-ben indult Az év legjobb science fiction és fantasynovellái sorozat. Szeretnék köszönetet mondani Jonathan Olivernek, Ben Smithnek és a Solaris csapatának, amiért felkarolták a sorozatot, és kitartottak mellette. Mindig hálás leszek nekik, amiért beszálltak, és hittek a könyvekben és bennem. Szeretném megköszönni Sean Wallace-nak is az idei segítségét, és mindenkinek, aki a Locus ajánlott olvasmánylistáján dolgozott. Külön köszönet illeti ügynökömet, Howard Morhaimot, aki már több mint egy évtizede támogat és segít, hogy jó dolgokat hozhassak létre. Végül nagy köszönet Marianne-nek, Jessicának és Sophie-nak. Mindig azt mondom, hogy minden percet, amit ezeken a könyveken dolgozva töltök, tőlük lopok el, és ez igaz is, de mindig hálás leszek szeretetükért, támogatásukért és nagylelkűségükért.

TARTALOMJEGYZÉK

JONATHAN STRAHAN

ELŐSZÓ

(ford. Kleinheincz Csilla)

CATHERYNNE M. VALENTE

A JÖVŐ SZÍNE KÉK

(ford. Kleinheincz Csilla)

NAOMI NOVIK

EZÜSTFONÁS

(ford. Heinisch Mónika)

PAOLO BACIGALUPI

MIKA MODELL

(ford. Horváth Norbert)

JOE ABERCROMBIE

KÉT NŐ

(ford. Vitális Szabolcs)

RICH LARSON

PATTAYA

(ford. Vitális Szabolcs)

ALYSSA WONG

MEGFULLADSZ, HOGYHA ITT MARADSZ

(ford. Miks-Rédai Viktória)

ALIETTE DE BODARD

SZELLEMHALÁSZAT

(ford. Kleinheincz Csilla)

DARYL GREGORY

MÉG A MORZSÁK IS FINOMAK VOLTA

(ford. Roboz Gábor)

ALEX IRVINE

A KILENCES SZÁMÚ HOLD

(ford. Heinisch Mónika)

SAM J. MILLER

SZAKÁLLAS DOLGOK

(ford. Roboz Gábor)

ALICE SOLA KIM

UTÓD, BITORLÓ, PÓTLÉK

(ford. Miks-Rédai Viktória)

SETH DICKINSON

AZ ÉJ ÉS SELYEM TÖRVÉNYE

(ford. Kemenes Iván)

CAROLYN IVES GILMAN

TURNÉ AZ IDEGENNEL

(ford. Roboz Gábor)

DELIA SHERMAN

A NAGY DETEKTÍV

(ford. Kleinheincz Csilla)

GENEVIEVE VALENTINE

LEVELEK A THEMISRŐL

(ford. Miks-Rédai Viktória)

GEOFF RYMAN

NEVETŐ ÁRNYÉKOK

(ford. Kamper Gergely)

AMAL EL-MOHTAR

AZ ÜVEG ÉS VAS ÉVSZAKAI

(ford. Sárpátki Ádám)

NINA ALLAN

AZ ŰRUTAZÁS MŰVÉSZETE

(ford. Heinisch Mónika)

CAITLÍN R. KIERNAN

WHISPER ROAD (9-ES SZÁMÚ GYILKOS BALLADA)

(ford. Kleinheincz Csilla)

N.K. JEMISIN

A VÖRÖS FÖLD BOSZORKÁNYA

(ford. Ballai Mária)

THEODORA GOSS

PIROS, MINT A VÉR, FEHÉR, MINT A CSONT

(ford. Kleinheincz Csilla)

LAVIE TIDHAR

VÉGÁLLOMÁS

(ford. Varró Attila)

YOON HA LEE

RÓKACSAPDA

(ford. Juhász Viktor)

PAUL MCAULEY

AZ ANTARKTISZ TÜNDÉI

(ford. Pék Zoltán)

E. LILY YU

AZ ORION-PUSZTA BOSZORKÁNYA ÉS

A GYERMEKLOVAG

(ford. Márton Zsófia)

KEN LIU

HÉT SZÜLETÉSNAP

(ford. Kőszeghy Anna)

IAN R. MACLEOD

LÁTOGATÓ TAUREDBŐL

(ford. Pék Zoltán)

CHARLES YU

MESE

(ford. Roboz Gábor)

EGYÉB AJÁNLOTT NOVELLÁK

FORRÁSOK

ELŐSZÓ

Jonathan Strahan

Üdvözlöm Az év legjobb science fiction és fantasynovellái lapjain! A könyv, amelyet a kezében tart, egyfajta pillanatfelvétel, egyetlen olvasó összefoglalója arról, mi minden történt a fantasy és a science fiction területén a viharos 2016-os évben. Ahogy a politikai filozófiák mindennél kendőzetlenebbül csaptak össze a világban, és a világ egyre inkább elfordult a nyitottságtól és a befogadástól, a sci-fi és a fantasy területén a dolgok nagyjából úgy haladtak, ahogyan eddig is.

A harc a Régimódi EsEf és az Új között, amit tavaly (meg azelőtt) emlegettem, folytatódott (és gyanítom, ilyen-olyan formában már legalább egy évszázada zajlik), de mintha mindenki belefáradt volna, és a magam részéről úgy éreztem, hogy kigyúlt a fény az alagút végén. Elhangzottak különféle szavak (ismét), lángra lobbant a közösségi média (ismét), díjak szabályzatát gondolták és írták újra (ismét), és még ha az egész nem is fújt ki teljesen, legalább kezdett úgy tűnni, hogy lassan magunk mögött hagyhatjuk. Meglátjuk, hogy alakul a díjkiosztók időszaka, de én azt gyanítom, a végén be fog bizonyosodni, hogy a vita egyáltalán nem is volt olyan fontos.

Egyre szélesebb körben jelennek meg, de legalábbis válnak ismertté az észak-amerikai és brit kiadásokon túli science fiction és fantasyművek, és az év folyamán a nagyobb publikációs felületeken fontos munkák jelentek meg ázsiai és afrikai nemzetek íróitól. A Clarkesworld folytatta sikeres programját, amelynek keretein belül minden hónapban megjelentetett kínai sci-fi novellákat is, a Tor.com tudósított az afrikai SF-ről, a Lightspeed és a Fantasy pedig jelentős különszámokat állítottak össze, és Ken Liu Invisible Planets: Contemporary Chinese Science Fiction in Translation és Hassam Blasim Iraq +100: Stories from Another Iraq című antológiái új hangokat mutattak be a szélesebb közönségnek. Foglalkoznunk kell azzal is, hogy az idő hogyan törli el a múltbeli hangokat, és ebben az évben két említésre méltó könyv is született, amely a science fiction zsánerén belül alkotó nők történelmével foglalkozott. Az egyik Kristine Kathryn Rusch Women of Futures Past: Classic Stories című kötete, a másik Lisa Yaszek és Patrick B. Sharp Sisters of Tomorrow: The First Women of Science Fiction című könyve. Ezek fontos, helyreállító munkát végeztek, és bemutatták, milyen nagyszerű teljesítményeket mutattak fel a női írók a területünkön mindig is.

Különösen elégedettséggel töltött el, hogy követhettem számos science fiction és fantasy díj sorsát, és hogy láttam, milyen széles körből nyernek el díjakat szerzők és műveik. Naomi Novik, Nnedi Okorafor, Sarah Pinsker és Alyssa Wong jól megérdemelt Nebula-díjakat vihettek haza, N. K. Jemisin elnyerte a legjobb regénynek járó Hugo-díjat, miközben Nnedi Okorafort, Hao Jingfangot és Naomi Kritzert is Hugo-díjakkal tüntették ki. Az év vége felé Anna Smaill, Kelly Barnhill, Alyssa Wong és CSE Cooney World Fantasy Díjat kaptak műveikért. A részletek megtalálhatóak a science fiction díjak adatbázisában (www.sfadb.com), de valamennyi írásuk figyelmet érdemel.

De milyen volt a helyzet idén a lövészárkokban? Nos, nem sokban különbözött az előző évektől. Rengeteg új novella jelent meg különféle helyeken. Már sok éve mondom, hogy több mint tízezer új novella jelenik meg minden évben, és anélkül, hogy fejszámolást tartanék, ez erre az évre is igaznak tűnik. Érdekes és figyelemre érdemes kisprózai művek jelentek meg magazinokban, antológiákban, gyűjteményekben, ingyen, közösségi médiafelületeken, e-könyvként és más platformokon. Könnyű volt új írásokat találni, de egyáltalán nem volt könnyű mindent összeszedni. Kétlem, hogy lenne bárki, aki mindent látott, ami csak megjelent, de néhányan erősen próbálkoztunk vele. Miközben ezt a kötetet összeállítottam, csodálatos történetekkel találkoztam, amelyek közül a legjobbakat itt gyűjtöttem össze, de bizonyára néhány remek novella így is elkerülte a figyelmemet.

Mindig kérdezgetnek a trendekről, és 2016-ban megfigyeltem egyet-kettőt. A klímaváltozásra adott reakciók egyre jobban beépülnek a sci-fibe, még ha magára a klímaváltozásra nem is történik közvetlen utalás. Ez lett az alap, ha változáshoz vezető hatást ábrázolnak az írók, és ez nagyon érdekes műveket eredményez. Ebben az évben robbanásszerűen teret hódítottak a kisregények is. Bár a kisregények – elbeszélések és rövidebb terjedelmű regények – mindig is jelen voltak a zsánerben, különösen az olyan független kiadók révén, mint a PS Publishing és a Subterranean Press, és mindig is megjelentek a magazinokban, mint az Analog, az Asimov’s Science Fiction és a F&SF, egyre több kiadó fókuszál az ilyen terjedelmű írásokra, a Tor.com Publishing például kiemelten sok bámulatos művet jelentetett meg. Az év végét általában azzal töltöm, hogy segítek összeszedni a Locus (www.locusmag.com) az évi ajánlott olvasmánylistáját, és azonnal láttuk, hogy kétszer annyi kisregényt ajánlottunk, mint az előző esztendőkben, olyan szerzők kiemelkedő munkáit, mint Victor LaValle, Kij Johnson, Kai Ashante Wilson, Alastair Reynolds, China Miéville és mások. Arra számítok, ez a trend folytatódni fog, különösen, hogy a Penny Press bejelentette, az Analog és az Asimov’s ezentúl kéthavonta fog megjelenni, és hosszabbak lesznek a számok.

Félrevezető lenne azt mondani, hogy a kiemelkedő lovecrafti írások megjelenése valamiféle trendet jelezne: azóta jelennek meg ilyen művek, hogy August Derleth az 1930-as években munkához látott, és korábban is láthattuk Lovecraft újraértelmezését és újrafelfedezését. Három művet viszont feltétlenül szeretnék kiemelni. Matt Ruff Lovecraft Countryja, Victor LaValle The Ballad of Black Tomja és Kij Johnson The Dream Quest of Vellitt Boe-ja úgy értelmezi újra Lovecraft örökségét, hogy érdekes és fontos módokon előtérbe helyezik a kisebbségeket és tapasztalataikat. Azt gondolom, ezek a történetek, és a sok másik, amelyek számos antológiában megjelentek az év folyamán, hatásosan érvelnek amellett, hogy valamennyien csak gazdagodunk azáltal, ha a művek szerzői joga lejár és szabad felhasználás alá esnek. Az alkotókat természetesen kompenzálni kell a munkájukért, de mindannyiunknak javára válik, amikor a kreatív művek előbb-utóbb (és nem túl későn) szabaddá válnak.

És itt egy pont, ahol eltérek a korábbi évek gyakorlatától: 2016-ban különösen igaz volt, és aláhúzza az ehhez hasonló könyvek értékességét, hogy mivel olyan sok történet jelenik meg olyan sok felületen, az olvasók egyre ritkábban olvassák ugyanazt. A science fiction és fantasy területe elaprózódott, és könnyű bezáródni a közvetlen olvasói környezetünkbe és egyedi érdeklődésünk körébe, anélkül hogy megnéznénk, mit olvas vagy ír a felebarátunk. Ez sok szempontból jó dolog, de azt is magával hozza, hogy gyengül a konszenzus azt illetően, mit tekintünk kiemelkedő műnek, egyszerűen mert az olvasók nem találkoztak ezzel vagy azzal a könyvvel vagy novellával. A díjak és az „év legjobbjait" összegyűjtő kötetek és listák korrekcióként működnek, legalábbis remélem, hogy így van.

Feltehetnék a kérdést, hogy hol kellett keresniük a kiváló novellákat 2016-ban. Nos, a Tor.com és kiadótársa, a Tor.com Publishing továbbra is etalont jelentenek, előbbi kimagaslóan jó írásokat jelentetett meg Nina Allan, Theodora Goss, N. K. Jemisin, Paul McAuley, Delia Sherman, Lavie Tidhar, Alyssa Wong és mások tollából. A Tor.com Publishing pedig az év legjobb kisregényei közül adott ki néhányat, amelyek sajnos mind túl hosszúak voltak ebbe a kötetbe. Már említettem a LaValle- és a Johnson-könyveket, és csak ajánlani tudom Kai Ashante Wilson A Taste of Honey című kisregényét, ami, ha a terjedelme ezt lehetővé teszi, megjelent volna itt. A fantasyre szakosodott Beneath Ceaseless Skies a legfontosabb és legtöbbet fejlődött publikációs felület volt idén, és eddigi legjobb évét zárta, olyan írókkal, mint Aliette de Bodard, Seth Dickinson, Yoon Ha Lee, K. J. Parker és mások. 2017-ben érdemes lesz rá odafigyelni. Ahogy várható, bár számukra ez csak egy átlagos év volt, a Clarkesworld idén is elsőrangú műveket jelentetett meg Eleanor Arnasontól, Carolyn Ives Gilmantől, Rich Larsontól, Sam Millertől, Genevieve Valentine-tól és másoktól. A Lightspeed hosszú ideje a legjobb évét zárta, olyan szerzők kitűnő munkáival, mint Steven Barnes, Rich Larson (aki idén mindenhol felbukkant!) és Karin Lowachee. Egy másik magazin, ami kiemelkedett, az Uncanny, amely második évében Catherynne M. Valente, Alyssa Wong, E. Lily Yu és mások munkáival jelentkezett. A horror többnyire kívül esik ennek a könyvnek a merítésén, leszámítva talán néhány határesetnek számító dark fantasy novellát, de mulasztást követnék el, ha nem említeném a The Dark és a Nightmare magazinokat, amelyek egész évben remek horrornovellákat közöltek.

A hagyományos nyomtatott magazinok kicsit csalódást okoztak idén. Az Asimov’s Science Fiction továbbra is a zsáner legjobbja, és a legjobb választás, ha jó olvasnivalót keres az ember. Kiemelkedő novellák jelentek meg a lapjain Ian R. Macleodtól, An Owomoyelától, Carrie Vaughntól, Rich Larsontól és Dominica Phettaplace-től, akinek csodálatos novellafüzére jelent meg. A tiszteletre méltó Magazine of Fantasy and Science Fiction, immár második éve Charles Coleman Finlay szerkesztő keze alatt, számos jó novellát jelentetett meg megszokott íróitól, így Geoff Rymantől, Alex Irvine-től és Lavie Tidhartól. Bár az Analog Science Fiction and Fact idén nem annyira az ízlésemnek megfelelő novellákat jelentetett meg, Nick Wolven és Rainar Vajra írásai elsőrangúak voltak, és az elmúlt évekhez hasonlóan az Interzone is jó novellákkal jelentkezett Rich Larson, Rahul Kanakia, Malcolm Devlin és mások tollából. Az év végén a Bard College egy csodálatos antológiamagazint adott ki Conjunctions címmel, amelyet Elizabeth Hand vendégszerkesztett, benne az év legjobb novelláival, többek között Peter Straubtól, John Crowley-tól, Jeffrey Fordtól és Lavie Tidhartól. Érdemes utánanézni, mint ahogy a csak online elérhető extrának, Charlie Jane Anders remek írásának is.

Antológiák tekintetében jó volt az év, még ha nem is kimagasló. Amint azt minden évben elmondom, én magam is szerkesztek antológiákat, ezért keveset mondhatok a Drowned Worlds és a Bridging Infinity sci-fi antológiákról azon kívül, hogy büszke vagyok rájuk, és azt hiszem, a bennük megjelentetett anyagok megérdemlik a figyelmet. Az év legjobb antológiája, amelyet a World Fantasy Díjra is jelöltem, Dominik Parisian és Navah Wolfe új köntösbe öltöztetett tündérmeséinek gyűjteménye volt, a The Starlit Wood: New Fairy Tales, többek között Naomi Novik, Daryl Gregory, Amal El-Mohtar, Sofia Samatar közreműködésével. Erin Underwood hasonló témájú The Grimm Future antológiája is figyelemreméltó, benne például Garth Nix és Max Gladstone remek munkáival. Ha választanom kellene egy második legjobb antológiát az évből, az Paula Guran szórakoztató és kiváló The Mammoth Book of Cthulhu-ja lenne, amelyben nagyszerű lovecrafti novellák szerepeltek Usman T. Maliktól, Caitlín R. Kiernantól, Veronica Schanoestől, Lisa L. Hannett-től és másoktól. Mindkét kötetet meleg szívvel ajánlom.

Érdemes elolvasni továbbá Mika Allen Clockwork Phoenix 5 kötetét, amely a sorozat legjobbja volt eddig, Rich Larson és mások novelláival, Ian Whates Now We Are Ten és John Joseph Adams What the #@&% Is That? antológiáit, valamint Jonathan Oliver kiváló kisregényes antológiáját, a Five Stories High-t. Szeretném kiemelni Jack Dann Dreaming in the Dark kötetét, amely a harmadik az Ausztrália legjobb íróinak novelláit összegyűjtő sorozatban, többek között James Bradley, Lisa L. Hannett és mások novellái szerepelnek benne. Kifejezetten ajánlom. Az újrakiadásokat általában nem szoktam megemlíteni, de nem tehetem meg, hogy ne említsem a The Big Book of Science Fictiont Ann VanderMeertől és Jeff VanderMeertől, amely egy hatalmas és végtelenül lenyűgöző könyv, mely számtalan oldalán a science fiction teljes történetét vázolja fel. A VanderMeer házaspár jelenleg a legjobb kortárs szerkesztőcsapat, akik az 1980-as és 1990-es éveket uraló Ellen Datlow–Terri Windling párostól vették át a címet, minden egyes könyvük aprólékos kutatásra épül, megbízhatóan lebilincselő és határozottan ajánlott olvasmány.

Végül 2016-ban sok olyan alkotót is elveszítettünk, akik a legtöbbet jelentették nekünk, akár a színpadon, akár a filmvásznon, akár a könyvek lapjain. A science fiction területe sem volt kivétel, ebben az évben Sheri S. Tepper, Richard Adams, Ed Gorman, W. P. Kinsella, Katherine Dunn és Justin Leiber távoztak mindörökre. Szeretnék azonban kiemelni közülük egyvalakit. Az év David G. Hartwell szomorú és váratlan halálával kezdődött. David az egyik legfontosabb szerkesztő volt a science fiction és fantasy zsánerben, több jelentős könyv megjelenését felügyelte, mint bárki más. Nemcsak hogy négy évtizeden keresztül szerkesztett regényeket a nagyobb kiadóknak, de az év legjobbjait összegyűjtő és egyéb antológiákat is összeállított, egy kritikai magazint is megjelentetett, találkozót és két díjat is levezényelt, és egyike volt legfontosabb kis kiadóinknak és divatikonjainknak. Ezenfelül a szenvedély és hit, amelyet a science fiction zsánerbe hozott, évtizedeken át hatalmas hatással volt mindenkire. A világ bármelyik találkozóján biztosan lehetett számítani rá, ha az ember hajnali kettőkor akart intelligens vitát folytatni a sci-firől, és nagyon fog hiányozni. Így múlik el egy egész korszak.

De térjünk vissza a novellákhoz. Íme, vagy kétszázezer szó, olyan művek, amelyek a leginkább lenyűgöztek, és amelyeket a legjobban élveztem 2016-ban. Szerettem volna beletenni Alastair Reynolds The Iron Tactician, Kij Johnson The Dream Quest of Vellitt Boe és Victor LaValle The Ballad of Black Tom című írásait, de sajnos a terjedelem ezt nem tette lehetővé, ezért azt tanácsolom, olvassanak utánuk. Addig is, fogadják szeretettel az év legjobbjait. Én már a 2018-as antológiához olvasom a novellákat. Addig is: viszontlátásra!

Jonathan Strahan

Perth, Nyugat-Ausztrália

A JÖVŐ SZÍNE KÉK

Catherynne M. Valente

Catherynne M. Valente (www.catherynnemvalente.com) két tucat prózai és lírai mű New York Times-bestseller írója. Ő írta többek között a Palimpsestet, az Orphan’s Tales sorozatot, a Marija Morevna és a Halhatatlant (Deathless), a Radiance-t és A lány, aki körülhajózta Tündérföldet (The Girl Who Circumnavigated Fairyland in a Ship of Her Own Making) című gyerekregényt. Elnyerte az Andre Norton-, Tiptree-, Mythopoeic-, Rhysling-, Lambda-, Locus- és Hugo-díjakat, és a Nebula- és World Fantasy Díj finalistája volt. Maine állam partjaitól nem messze, egy szigeten él kicsi, de egyre gyarapodó állatseregletével, amelynek egyes tagjai emberek.

1. NIHILISTA

A nevem Tetley Abednego, és én vagyok a leggyűlöltebb lány egész Szemétvárosban. Tizenkilenc éves vagyok. Egyedül élek Gyertyalyukban, ahol születtem, és nincsen egy barátom sem, csak egy nyomorék szula, akit Szőlőlének neveztem el, és egy anyátlan elefántfóka-bébi, akit Leárazásnak hívok, meg egy hibiszkuszbokor, amelyik nemrégiben hajtott ki a tetőmből, de még nem adtam neki nevet. Szeretem az enciklopédiákat, egy kazettát, amit nyolcéves koromban találtam, rajta gyöngybetűkkel: Madeline Brix Szupercsúcs válogatása ’97, Mr. Shakespeare, Mr. Webster és Mr. Beckett színdarabjait, a rúzst, Szemétvárost és az ikeröcsémet, Maruchant. Maruchan az egyetlen, aki szeret, de hát ő a tesóm, ezért nem igazán számít. Éppúgy lehetetlen, hogy megszűnjünk szeretni egymást, mint az, hogy a tenger mohósága megszűnjön, és visszaadja nekünk Kínát, vagy az utazási idősávban leadott rádióműsorokat, vagy a jegesmedvéket.

De már nem látogat meg.

Amikor kicsik voltunk, Maruchan és én mindig ugyanazt a kérdést tettük fel egymásnak lefekvés előtt. Minden este bebújtunk a Mi-erődbe – egy bevehetetlen ágyerődítménybe, amit mi magunk ácsoltunk össze szétszedett mózeskosarak, babakocsik és bölcsők hulláiból. Az egész hálószobánkat betöltötte. Ott senki sem láthatott meg minket, miután lecsuktuk a csapóajtaját (amely egy Fémhulladék Apátságból lopott csatornafedél volt, rajta csillagokkal, egy félholddal és a varázslatos New Orleans-i Vízmérő felirattal), és úgy éreztük, hogy meg sem hallhatnak. Együtt heverésztünk a penészes zöld csipkeboltozat, a babakocsi-árnyékolók és függők alatt, amelyeken már csak egy-egy törött tündérhal árválkodott. Néha én kérdeztem először, néha ő, de sosem válaszoltuk ugyanazt.

– Maruchan, mi akarsz lenni, ha nagy leszel?

Komolyan elgondolkodott rajta. Emlékszem, egyszer azt suttogta:

– Amikor felnövök, a Temze akarok lenni!

– Miért? – vihogtam.

– Mert a Temze olyan nagy és határozott és erős, hogy egy falásra lenyelte Londont! Egy Temzének senki nem parancsol, és senki nem írja elő neki, mit egyen. Egy Temze maga parancsol. Képzeld el, megehetnél egy egész várost, és nem kellene osztozkodnod senkivel! Ráadásul a Temzében több millió angolna élt, én pedig csak húsvétkor ehetek angolnát, ami nem igazságos, mert mindig azt akarok enni.

Azzal eljátszotta, hogy megharap és felfal. – Jól van, akkor te leszel a Temze, és én a Mississippi, és együtt elnyeljük az egész világot.

Aztán elaludtunk, és ugyanazt álmodtuk. Mindig ugyanazokat álmodtuk, ami olyan volt, mintha kétszer éltünk volna.

Azután valahányszor nagyon gyötört minket az éhség, vagyis mindig, addig szajkóztuk: „irány London!", míg a szüleink úgy felmérgesedtek, hogy betiltották a házban a „London" szót, de egy szót persze nem lehet betiltani, na ugye.

Minden reggel szavakat találok az ajtómra festve, úgy bukkannak elő az éjszaka folyamán, mint holmi galócák.

Ma a NIHILISTA áll ott nagy, fekete betűkkel. Ez nem is olyan rossz! Leárazás felém dübekszik pohos fókahasán, miközben meggyújtom méhviasz ajtómon a kanócokat, és együtt nézzük, hogyan égnek, amíg a szó le nem olvad.

– Nem hiszem, hogy nihilista lennék, Leárazás. Szerinted?

Ráhengeredett a gyufásskatulya-készletemre, hogy megvakargassam a hasát. Egy fóka hasának vakargatásánál semmi nem állhat távolabb a nihilizmustól.

Tegnap egy öregember sántikált át a rozsdás biciklik dombgerincén, és olyan erősen ütött meg, hogy eltört az orrom. A törvény értelmében hagynom kellett. Azt kellett mondanom: Köszönöm, nagyapó, a tanítást. Ott kellett állnom és várnom, hátha valami mást is akar még tenni velem. A megölésemen kívül bármihez joga volt. De nem akart többet, csak sírni, és megkérdezni tőlem, miért tettem, de a törvény kimondja, hogy erre nem muszáj válaszolnom, így hát addig bámultam, míg el nem ment. Egyszer egy csapat diáklány leborotválta a hajamat, és a koponyám hátuljára kék filccel azt írták, hogy PICSA. Köszönöm, húgaim, a tanítást. Az iskolás fiúk rosszabbak. Érettségi után átjönnek, megeszik az ennivalómat, és lefognak, és megpróbálnak megríkatni, én azonban nem sírok. Ez a beavatási rítusuk. Köszönöm, fivéreim, a tanítást.

De ezt leszámítva boldog ember vagyok! Ha belegondolunk, szörnyen szerencsésnek mondhatom magamat. Szemétváros a legcsodálatosabb hely, ahol a világ történelme során bárki lakott, még ha a piramisokat és New York Cityt és Camelotot is ideszámítja az ember. Itt van nekem Szőlőlé és Leárazás és a hibiszkuszom, és olyan ügyesen horgászom, mintha a szívem helyén is csali lenne, ezért aztán csak nagyon ritkán éhezem, és egyszer találtam egy rubingyűrűt és egy új-mexikói rendszámtáblát egy kékuszonyú tonhalban. Mindenki azt mondja, csak azért gyűlölnek, mert elpusztítottam a reményt és lemészároltam a jövőnket, de én jobban tudom, és különben is, ez hazugság. Néhány ember egyszerűen arra születik, hogy mások utálják. Tetley Utálata kicsiben indult, aztán egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt, mint a Temze, amíg végül egészben el nem nyelt.

Maruchan és én ötven évvel a Nagy Kiválogatás után születtünk, ami rám nézve szintén szerencse. Végül is születhettem volna Segghülyének, és megfulladhattam volna a többivel együtt, vagy felnőhettem volna egy Nyomorhajón is, reménytelenül kutatva szárazföld után, vagy lehettem volna az elsők egyike, aki rájött, hogy az emberek élhetnének akár a Csendes-óceán közepén is, egy akkora szemétszigeten, mint az egykor Texasnak nevezett hely, vagy lehettem volna Válogató, és az egész életemet azzal tölthettem volna, hogy a sziget egyik végéből a másikba mozgatom a szemetet, hogy a hulladékhalom országgá változzon, és babák születhessenek az olyan helyeken, mint Gyertyalyuk, vagy Fémhulladék Apátság, vagy Piruladomb, vagy Játékföld, vagy Teafalva.

Gyertyalyuk a legszebb hely Szemétvárosban, ami pedig a legszebb hely az egész világon. A Segghülyék által kidobott gyertyacsonkok mind dombokba és hegyekbe és barlangokba és völgyekbe gyűltek: imagyertyák és méhviaszgyertyák és teamécsesek és tortagyertyák és nagy, kövér, színes oszlopgyertyák, amelyek valamiképpen felhalmozódva kanócok és viasz nagy, omladozó és szépséges kotorékává olvadtak. Valamennyi ház otthonos kis lépsejt a domboldalba olvadva, sima, kerek ablakokkal és alacsony, aranyló mennyezettel. Éjszaka, messziről Gyertyalyuk szentjánosbogár-palotának tűnik. Amikor szél fúj, fahéj, frézia, áfonya, levendula, Tiszta Vászon és Új Autó illatát viszi.

2. A SEGGHÜLYE SÜTEMÉNY SZÖRNYŰ HATALMA

A szüleinket Life-nak és Time-nak hívják. Time leheveredett Tiszta Vászon illatú viaszágyára, és először én jöttem ki belőle, aztán Maruchan. De bár én érkeztem elsőként, kéken bújtam ki, mint az óceán, nyakamra tekert köldökzsinórral, és nem vettem levegőt, míg Maruchan bömbölve jött világra, apró öklével a hurkot szorongatva, mintha megpróbálna kiszabadítani. Pimms doktor megszüntette mind a fojtogatást, mind a kékséget, és berakott egy Hawaii Álom illatú viaszmélyedésbe a nappaliban. Ott hevertem egyedül, túlságosan megdöbbenve az élettől, hogy sírni tudjak, míg föl nem kelt a nap, és Life-nak és Time-nak eszébe jutott, hogy életben maradtam. Maruchan nagyon egészséges volt, jó természetű és erős, és bár Szemétváros a legszebb hely a világon, sok gyerek nem éri meg az egy-két éves kort. Tízéves korunk előtt még nevet sem kapunk. (Előtte boldogan hallgatunk a Lány vagy a Fiú, vagy a Gyerek vagy a Drágám megszólításra.) Ajánlatosabb arra a gyerekre koncentrálni, amelyik megéri a felnőttkort, mint túlságosan kötődni a szegény, beteges párához, akinek esélye sincs.

Én már eleve szellemnek születtem. De elég hangos szellem voltam. Éjjel-nappal visítottam és bömböltem, miközben Life és Time arra vártak, hogy meghaljak. Csak akkor szophattam, amikor a testvérem már jóllakott, csak azokkal a játékokkal játszottam, amikről ő megfeledkezett, csak azután szólaltam meg, hogy ő beszélt. Maruchan a vacsoraasztalnál mondta ki első szavát: kérem. Micsoda bájos, udvarias szó egy bájos, udvarias gyermek szájából! Miután a szüleim befejezték a körülgügyögését, az anyám felé fordultam, és higgadtan azt mondtam: Mama, kaphatok egy kanál makrélaikrát? Az a kedvencem. Azt hittem, nagyon büszkék lesznek rám. Végtére is héttel több szót mondtam, mint a fivérem. Ez volt az én pillanatom, a csodálatos pillanat, amikor rájönnek, hogy szeretnek, és nem fogok meghalni, és különleges vagyok és jó. De mindketten mélyen hallgattak. Nem örültek, hogy a szellem tud beszélni. Már régóta képes voltam rá, de a világomban minden arra intett, hogy várjak a testvéremre, mielőtt bármit tennék. Nem, nem kaphatsz makrélaikrát, mert egy hamis, komisz, felvágós kölyök vagy.

Amikor betöltöttük a tízet, elindultunk, hogy megszerezzük a nevünket. Ez a legeslegizgalmasabb dolog egy szemétvárosi gyerek számára. Tízévesen igazi személy vagy már. Tízévesen az emberek meg akarnak ismerni. És tízévesen valószínűleg még jó sokáig élni fogsz. Nevet így lehet szerezni: ébredj fel a tízévesek csodás új világában, és üdvözöld a születésnapi Frankensütit (jól tartósított, különféle krémekkel és lekvárokkal töltött Segghülye piskóták egyvelegét). Nagy dobpergés közepette válassz ki egy szeletet. A torta belsejébe rajongó és/vagy elhanyagoló anyád különféle apró tárgyakat rejt el – egy alumínium üdítősdoboz-nyitót, gyógyszeres flakon kupakját, törött fülbevalót, kávészemet, apró, csíkos tranzisztort, kis műanyag hintalovat, talán egy postabélyeget. Szedd ki a szádból a tárgyat anélkül, hogy megvágnád magad vagy lenyelnéd. Most indulj a célod felé. Alumíniumpolisz vagy Piruladomb, vagy Bizsubánya vagy Teafalva vagy Villanyváros vagy Játékföld vagy az Elveszett Levelek szakadéka felé. Csak menj, menj, menj előre. Egyszer se söpörd le magadat vagy mosakodj meg az óceánban, azután sem, hogy tábort vertél egy halom magazinon, vagy kívánságcsonton, vagy terhességi teszten, vagy csillogó rénszarvasos csomagolópapíron. Addig menj, míg már senki nem ismer fel. Amikor végül egy idegen rád kiált, hogy eredj az útból, vagy menj vissza oda, ahonnan jöttél, vagy ne lopd el a jóféle szemetet, anélkül hogy észrevennék, máris az igazi neveddel ruháznak fel, és hazabotorkálhatsz.

A fivérem egy csokoládés tartós piskótát ragadott meg, rajta kacskaringónyi fehér cukormázzal. Én egy rózsaszín és piros, folyós izékrémmel töltött darabot fogtam meg. A cukor úgy söpört végig az agyunkon, mint egy ikercunami. Maruchan egy kis arany fülbevalót köpött ki, amiről letört a csavar. Én egy sima, kemény zselés tablettát éreztem a számban. Tehát a Piruladomb várt rám, és a Segghülyék nyugtatóinak nagy hegye. Amikor azonban kihúztam a számból a tárgyat, kis, bézsszínű tranzisztornak bizonyult, piros csíkokkal. Villanyváros! Még feleolyan messzire sem jutottam soha. Zsozsósok laktak ott. Zsozsósok és fényfiúk és csillámlányok és kerozinkirályok. A fivérem a másik irányba indult, Bizsubánya és a jegygyűrűk sivataga felé.

Talán az egész meg sem történik, ha Bizsubányába megyek a nevemért. Ha soha nem látom meg Motorsor benzinkertjeit. Ha azonnal hazaindulok, amint rátaláltam a nevemre. Ha soha nem találkozom Jóéjt Holddal a Vegyifenyér tüskebokrai között, a szépségesen sziporkázó, rothadó hulladékcsillagok alatt. Ilyen a Segghülye sütemény szörnyű hatalma.

Vidáman masíroztam ki Gyertyalyukból szorosra húzott szíjú Szt. Oszkár hátizsákommal, és egyszer sem néztem vissza. Miért is tettem volna? Szent Oszkár védte a hátamat. Manapság már nem vagyok ennyire vallásos. De tízévesen mindenki az. Szt. Oszkár egy bolyhos, zöld szemétlakó volt, mint én, és hozzám hasonlóan sokszor összevonta a szemöldökét. Ő megértett és szeretett, és tudta, hogyan építsen civilizációt a szemétből, én pedig annak ellenére viszontszerettem, hogy Segghülye volt. Senki sem maga választja meg, hogyan születik. Még Oszkár sem.

Ezért átmásztam otthonom viasz dombhátain, és hátamon Oszkárral kiléptem a nagyvilágba. Körülöttem a Gyufaerdő magasodott: gyufáslevelek és -dobozok tornyai olyan lehetetlen, mágikus helyekről, mint a Coronado Hotel, Becky Büféje, a Róka és a Véreb kocsma. Szemétvárosiak guberáltak a kupacok és a megfeketedett, használt gyufák halmai között, az értékes, még érintetlen kék és piros fejű szálak után kutatva. De ezeket a keresgélőket mind ismertem. Ők nem adhattak nekem nevet. Integettem a gyufafejűeknek. Fölhágtam a Kovakő-dombra, lábam meg-megcsúszott az elhasznált gázöngyújtók hegyoldalán, míg végül beláttam egész Szemétvárost, épp amikor a lángoló, köhögés elleni szirup pirosába hajló nap lenyugodott a Messzi Piasztráda fölött, megcsillanva a felhalmozott whiskey-s és gines palackok kristályszikláin, és rubinok miriádjaira robbanva hullott az éhes óceánba.

Elénekeltem egy dalt a napnak és a gyufáknak, amit az iskolában tanultam. Ez egy kérdés–felelet dal, ezért mindkét szerepet nekem kellett énekelnem, ami nagyon furcsa élmény, ha az embernek van egy ikertestvére, aki máskor a kérdést vagy a feleletet vinni szokta, de nem zavart.

Ki imádott napot és gyűlölte a havat?

A Segghülyék! A Segghülyék!

Ki zabált fel mindent a kerek égbolt alatt?

A Segghülyék! A Segghülyék!

Ki fojtotta kékellő tengerbe a földet?

A Segghülyék! A Segghülyék!

Ki vette el a világot tőlem és tőled?

A Segghülyék voltak, ők a kolomposok főleg.

Drága gyermekeim, talán Segghülyék vagytok?

Mi SZEMÉTVÁROSIAK vagyunk és szabadok!

De kiktől kaptuk ezt a gazdag, dús szemetet?

A Segghülyéktől, akiknek hálát rebegek.

Előttem a Pázsit nyújtózott, levágott fű, őszi avar, lehullott gallyak, banánhéjak, gazok, megrágott csontok és tojáshéjak termékeny, Segghülye világból származó televénye, amely lassan Szemétváros aranyává: talajjá változott. Igazi talajjá. Kicseszett terra firmává. A mélyedésekben máris tudunk rizst termeszteni. És itt-ott nagy, slampos virágok dugták ki fejüket a rothadásból: hibiszkuszok, afrikai tulipánfák, keserűtökök, a nedves, saras részeken néhány lila lótusz lebegett. Egy kék-fehér orchidea mellett aludtam, amelyik a testvérem arcára emlékeztetett.

– Orchidea, mi akarsz lenni, ha nagy leszel? – suttogtam neki. A valóságban nem válaszolt. Csak kicsit zizegett a holdfényben és a tengeri szellőben. De amikor elaludtam, az orchideáról álmodtam, és akkor azt felelte: egy farm.

3. DÖGPICSA

Szemétvárosban nagyon kemény fejtörést okoz, mit fogsz enni legközelebb, hol van friss víz, és hol fogsz aludni. Ha ez elrendeződött, akkor kedvesebb dolgokon is elgondolkozhatsz, mint például a szulákon és az elefántfókákon, és azon, mit írj legközelebb a Gyertyalyuki Kurva ajtajára. (Ma reggel a DÖGPICSA szót olvasztottam le a házam faláról. Leárazás mellém huppant, és nézte, ahogy a szögletes, piros, festett betűk kavarogva belefakulnak a Vajkrémes Torta illatú viaszba. Lehet, hogy a hibiszkuszvirágomat Dögpicsának keresztelem el. Szép, fajsúlyos hangzása van.)

Amikor a nevem keresésére emlékszem vissza, leginkább azok a helyek jutnak eszembe, ahol aludtam. Igazi nehézség jó helyet találni, ami szélvédett, nem szivárog be túl sok tengervíz, ahol senki nem kiabál rá az emberre, amiért az ő területükön senkiháziskodik, és senki nem próbál az éjszaka közepén megdugni csak azért, mert egy szál egyedül vagy, és látszólag nincsen késed.

Mindig van késem.

Így aztán a mogorva Szt. Oszkárral a fejem alatt aludtam egy fekete sakkbábukból álló hegy árnyékában Társastanyában; egy pletykalapokból és Wall Street Journalokból és letépett fedlapú visszáruzott regényekből emelt bozót alatt Könyvmajorban; befészkeltem magam egy kitekeredett kazettaszalagokból álló spagettihalomba Hangdombságon, megpihentem egy kissé szottyadt Earl Grey-bucka szél elleni oldalán Teafalvában. Reggel megszívogattam néhány teafiltert, és a harmat rajtuk olyan volt, mint a legfinomabb csésze tea, amit bármely Segghülye valaha kitöltött magának. Kiszolgált mikrohullámú sütők és tökéletes frizurájú, a kamerába csókokat dobáló lányok penészes fényképeinek halmain mondtam el az imáimat. Szt. Oszkár, borítsd fölém hatalmas kukafedeled. Nézz le rám mogorván, de kegyesen, és védelmezz, amint átvágok világod végtelen kukáján. Mutasd meg nekem Áldott Szemeted hasznosságát. Add, hogy ne Dobjanak Ki, mielőtt rátalálok a sorsomra.

A sorsom azonban nem nagyon akart rám találni. Akármeddig gyalogoltam, mindenhol olyan embereket láttam, akiket ismertem. Zhu úr a gombakertjét gereblyézte, mely törött tejesüvegek széltől óvott öblében terült el. Amancharia kisasszony adott az egyik hálójából egy pálmatolvaj rákot, ami nagyon kedves volt tőle, de azért mégsem egy név volt. Még olyan messze is, mint Teafalva, belebotlottam Tropicana Sitába, aki épp egy hűtőajtót hegesztett egy fémkunyhóra. Feltolta a maszkját a homlokára, és odaintegetett nekem. A fenébe! Multivitamin Sita unokanővére volt, márpedig Multivitamin minden csütörtökön együtt ivott az anyámmal a Fekete Kanócban.

Amikor Teafalvából továbbálltam, már nyolc napja voltam úton. Kezdtem elég érett szagot árasztani. Szemétváros darabkái és cafatjai borították a ruháimat, de nem szedhettem rendbe magamat. Ezek a szabályok. Láttam Villanyváros kék szikrázását a gazdag Kávékerület fölött. Akkumulátorok és elemek tornyai emelkedtek a magasba sivatagi ingókövek tornyaiként – AA, AAA, 12 voltos, DD, autóakksi, napelem, lítium, amit csak akarsz. Papagájok és pelikánok rikácsoltak az elemszurdokokban, karmaik AAA-kat rúgtak le a magasból, amelyek úgy gurultak le, akár a kőlavina. Álmos generátorbuckák duruzsoltak kedvesen egy drótokból, hosszabbítókból és HDMI kábelekből álló folyó mellett. A szellőben törékeny villanykörték mezői csengtek-bongtak. Minden itt lakott, aminek működött a motorja. Amiben még volt kakaó. Ha Szemétvárosnak volt szíve, akkor az Villanyváros volt. Villanyváros hajtott mindent. A hatalmat és a privilégiumokat.

Villanyvárosban még égtek a Segghülyék világának fényei.

4. JÓ ÉJT, SZEMÉTVÁROS

– Hé, Tetley! Húzz haza a sötét lyukadba! Itt elegünk van a kis picsákból!

És így kaptam a nevemet. Alig jutottam túl Villanyváros akkumulátortornyain, amikor egy kövér, gázt eregető seggfej áramzsoké kis picsának nevezett. Ugyanakkor Tetley-nek is. Egy telefonpiramisból ordította le nekem, a barátai pedig röhögtek és házi főzésű szeszt nyakaltak egy üvegkancsóból, aztán folytatták a semmittevést. Lenéztem – a blúzomra, nadrágomra, hátizsákomra és hajamra tapadt szemétdarabok között, a mellkasomon ott volt egy élénk kék teásfilter-csomagolás, rajta vidám fehér betűkkel: TETLEY KLASSZIKUS FEKETE TEAKEVERÉK.

Próbáltam megérezni új nevem erejét. Az énségemet. Próbáltam elképzelni az anyámat és az apámat fiatalkorukban, amikor fenekükre ragadt, a Life és Time magazinokból kitépett lapokkal ébredtek, amit észre sem vettek mindaddig, míg valaki gúnyból el nem kurjantotta a teljes életüket. Én azonban nem éreztem semmit, miközben a voltosok továbbra is úgy bámultak, mintha egy elhasznált krumplielem lennék. Azt sem tudtam, hogy Villanyvárosban a legrosszabb káromkodás a sötét. Nem tudtam, hogy azt akarják látni, mennyire dühödök fel attól, hogy az otthonomat sötét lyuknak nevezték. Nem érdekelt. Tévedtek és buták voltak. Kivéve a lyukat. Gyertyalyuk még sosem látott olyan sötétséget, amit ne tudott volna elperzselni.

Talán akkor haza kellett volna mennem. Megkaptam a nevemet! Ideje visszabaktatni, csajszi, át a folyón és az erdőn. De még sosem láttam Villanyvárost, és reggel volt, és ha még egy kicsit távol maradok, talán hiányozni fogok nekik. Talán aggódnak majd. És talán most szeretni fognak, mert olyan személy lettem, akinek neve van. Talán még egypár elemet vagy egy bögre benzint is le tudok nyúlni, és felturbózott dicsőségben állíthatok be a szüleimhez. Minden kalandomat elmesélném a testvéremnek, aki úgy nézne rám, mintha én lennék a megtestesült varázslat, és minden jó lenne, örökkön-örökké, ámen.

Így aztán tovább császkáltam. Bámészkodtam. Olyan volt, mint az iskolában, amikor a Segghülye dalt tanultuk, csakhogy most egy Segghülye dalon belül járkáltam, és az egész éppen most zajlott körülöttem. Villanyváros éppúgy csacsogott és pöfögött és csattogott és böfögött és füstölgött, mint a szörnyű régi világban, mielőtt minden kék lett volna. Mindenkinek olyan finom holmijai voltak! Láttam egy lányt, aki mesekönyvből szabott báli ruhát viselt, csupa zöldet, csillogósat, kilométernyi fodrokkal, és még csak nem is ment sehová. Csak a benzinkertjét gondozta a kis vityillója mögött, ami nem gyertyákból vagy képeskönyvekből vagy macskakajás konzervekből épült, hanem igazi házdarabokból! Főleg ajtókból és zsalugáterekből és rengeteg ablakból, de úgy összeillettek, mintha soha nem lett volna szükségük a ház többi részére. A zöld csillámos lány pedig nagy, piros locsolókannát cipelt körbe a kertjében, és üzemanyag-stabilizátort permetezett a szájukat nap felé táró benzineshordók és olajoskannák takaros soraira. Miért ne viselhetne ruhát mindig? Elég egy borospohárnyi abból, ami a kertjében nevelkedett, és szinte bármit meg lehetne venni belőle Szemétvárosban. Szégyenlősen rám mosolygott. Gyűlöltem. És olyan akartam lenni, mint ő.

Délután már London felé tartottam, és olyan éhes voltam, hogy a Temze összes angolnáját felhabzsoltam volna. Villanyvárosban nem hever étel szanaszét. Gyertyalyukban bármelyik szemétdombról felmarkolhattam volna egy cukorkát, vagy egy rizsgombócot, vagy némi szárított húst. Itt azonban mindenki igazán, könyörtelenül tisztán tartotta a portáját, és nem osztozkodott senkivel. Leültem egy rozsdás Toyota motorra, és morzsák után kutatva a hátizsákomba túrtam. A motor egy hatalmas dróthálós kerítés egyik oldalán hevert. Még sosem láttam egy kerítést sem teljesen összeszerelve. Persze, szakadt drótkerítésdarabokat lehet találni, de ez rendesen fel volt húzva, lakatokkal és láncokkal. Az volt a célja, hogy Kívül Tartson. Odabent éhes kutyák, hordók, fagyasztók, hengerek és tartályok, ameddig csak a szem ellátott, rajtuk agresszív feliratok, mint VEGYIANYAG vagy VESZÉLYES HULLADÉK, vagy RADIOAKTÍV vagy VIGYÁZAT vagy VESZÉLY vagy ILLETÉKTELENEKNEK TILOS.

– Van benne bármi jó? – kérdezte egy fiú hangja. Körülnézve egy magamkorú gyereket pillantottam meg. Hullámos, fekete haja és nagy, barna szeme volt, a homlokán pedig három kis anyajegy. Még sosem láttam fiún ilyen szép ruhákat – egy kék öltönyt, ami majdnem, majdnem illett rá. Nyakkendővel.

– Á – feleltem. – Csak egy száraz pulóver, egy üres sajtszószos konzerv és Madeline Brix Szupercsúcs válogatása ’97. Az a szerencsehozó talizmánom. – Megmutattam neki az imádott kazettát. Madeline Brix az i betűk összes pontját szívnek rajzolta. Ez totál Segghülye dolog volt, és szerettem érte, akkor is, ha már halott volt, és nem érdekelte, hogy szeretem-e vagy sem.

– Klassz – mondta a fiú, és hallottam a hangján, hogy komolyan gondolja. Még csak kis picsának se hívott, meg semmi. Kisöpörte arcából sűrű haját. – Figyelj, igazán nem kellene itt lenned. Senki nem fog mondani semmit, mert te nem vagy villanyos, de ez tökre veszélyes. Az összes ilyen holmit egy helyre gyűjtik, hogy ne jusson ki, és ne árthasson senkinek.

– Villanyos?

– Közülünk való. Helyi. – Volt benne annyi jóérzés, hogy elszégyellte magát. – Szóval, láttalak, és azt gondoltam, ha egy őrült sötétlány piknikezni akar a Vegyifenyéren, legalább abban segíthetnék neki, hogy ne haljon bele.

A fiú kinyújtotta a kezét. Egy gázálarcot tartott benne. Megmutatta, hogyan rögzítsem a hajam alatt. A nap kezdett rózsásan lehanyatlani egy alaplapokból álló kusza sövény mögött. Minden rózsaszín és aranyló lett, lassú és álmos. Lemásztam a zsámolyként szolgáló motorról, és a kerítés alá heveredtem az öltönyös fiú mellé. Magának is hozott egy maszkot. Egymásra néztünk a szemüvegén keresztül.

– A nevem Jóéjt Hold – mondta.

– Az enyém… – És akkor megéreztem, ahogy az új nevem felkavarodik bennem, mint a jó tea, mint a tejszín és a kockacukor, mint önmagam esszenciája. – Tetley.

– Bocsánat, amiért sötétlánynak neveztelek, Tetley.

– Miért?

– Nem szép dolog ennek nevezni valakit.

– Nekem tetszik. Szép a hangzása.

– Nem az. Tuti. Meg tudsz bocsátani?

Megrángattam a gázálarc ormányát. A beszűrődő levegő nikkelízű volt. – Persze. Szuper vagyok megbocsátásból. Egész életemben gyakoroltam. Különben is… – Most rajtam volt a sor, hogy elvörösödjek. – A Fekete Kanócban valószínűleg fényfiúnak neveznének, és az sem olyan szép, mint amilyennek hangzik.

Jóéjt Hold barna szeme rám meredt a vastag üvegen át. Sosem voltam még ilyen közel fiúhoz, aki nem az ikertestvérem volt. Nem osztoztunk ugyan soha egy méhen, de a sírunk még lehet közös. A nyakkendője burgundivörös volt, zöld örvényekkel. Nem kötötte meg valami jól, ezért láttam a nyaka bőrét, ami nagyon tiszta volt, és valószínűleg nagyon puha.

– Hé – mondta –, szeretnéd meghallgatni a kazettádat?

– Hogy érted, hogy meghallgatni? Nem hallgatni kell, ez szerencsét hoz.

Jóéjt Hold nevetett. A nevetése úgy robbant szét körülöttem, mintha pillangóbombák lettek volna. Az öltönye zsebébe nyúlt, és elővett egy vastag fekete téglalapot. Én átadtam Madeline Brix Szupercsúcs válogatása ’97-ét, ő pedig megnyomott a doboz oldalán egy gombot. Az kinyílt; Jóéjt Hold beleillesztette a kazettámat, és átnyújtotta egy hosszú zsinór egyik végét.

– Tedd a füledbe – mondta, és úgy tettem.

Egy férfi hangja töltötte meg a fejemet az államtól a koponyám lemezeiig. A legszebb és legszomorúbb hang a világon. Olyan hang, mint Gyertyalyuk alkonyati kivilágításban. Olyan hang, mintha a régi világ felkiáltana a tenger mélyéből. Madeline Brix válogatáskazettáján a férfi azt mondta, boldog, és hogy reméli, én is boldog vagyok.

Jóéjt Hold a kezem után nyúlt, épp amikor az égbolt elfeketült és telepettyezték a csillagok. Sírtam. Ő is. Könnyeink kicsöpögtek a gázálarcokból Villanyváros rozsdás útjára.

Amikor a kazetta lejárt, a hátizsákomba nyúltam egy gyufáért és egy gyertyacsonkért: sötétpiros volt, Karácsonyi Emlék illatú. Épp abban a pillanatban gyújtottam meg, amikor Jóéjt Hold kivett a zsebéből egy kis zseblámpát és bekapcsolta. Magunk között tartottuk az izzó fényeket. Ugyanolyanok voltunk.

5. FÉNYKURVA

Multivitamin Sita meglátogatott a minap. Kora reggel megkocogtatta a kopogtatómat, olyan korán, hogy biztosra vehettem, le sem feküdt aludni. Kinyitottam neki, mert muszáj megtennem. Szeme, mint két golyó ütötte nyom, és rátámaszkodott a viaszos ajtózsanérra, a FÉNYKURVA R betűjére, amelyet gondosan, látszólag emberi ürülékkel mázoltak fel a kunyhóm bejáratára. A FÉNYKURVA bűzölgött, de Multivitamin Sita még jobban. A lehelete hamarabb orrba vágott, mint ő. Beszívtam a tüdőmbe azt, amit Diétás Sprite a Fekete Kanócban optimistán „konyaknak" nevezett: azt a sűrű, rózsaszínes piát, amit akkor kapunk, ha kivonjuk a gyertyákból az illatos olajokat és a tartósítószert, és elkeverjük a faszesszel, amit a Bútorbirtokban élő kölykök főznek étkezőasztalokból és tálalószekrényekből. Olyan a szaga, mintha virágokkal hányták volna le az Új Autót, aminek a hátsó ülésén megöltek egy borzot. Multivitamin Sita úgy nézett ki, mint aki annyi konyakot nyakalt, hogy ha egy hajszálát meggyújtják, nyolc napig ég.

– Te rohadt kurva – motyogta.

– Köszönöm, néni, a tanítást – válaszoltam halkan.

Van egy hely az elmémben, ahová behúzódom, amikor olyan látogatóim vannak, akik nem szulák vagy hibiszkuszok. Egy kis ház csupa ajtóból és ablakból, ahol zöld flitteres ruhát hordok mindennap, meglocsolom benzineskanna-kertemet és villanyfénynél olvasok.

– Gyűlöllek, gyűlöllek. Hogy tehetted? Mi neveltünk és etettünk, és így hálálod meg. Te hálátlan mocsok.

– Köszönöm, néni, a tanítást.

Gondolatban végighúzom ujjaimat egy drótkerítésen, és a túloldalon minden hordón ÉLET és SZERETET és MEGBOCSÁTÁS és MEGÉRTÉS áll.

– Mindannyiunkat megöltél – nyögte Multivitamin Sita. Fukszialila konyakot okádott a küszöbömre. Amikor végzett, öklével újra meg újra megütött. Nem fájt nagyon. Multivitamin kis termetű asszony. De az fájt, amikor az arcomat és a mellemet karmolta a körmeivel. A vér úgy bugyogott fel, akár az olvadt viasz, és amikor végzett, kidőlt, félig a házamban, félig azon kívül.

– Köszönöm, néni, a tanítást – mondtam eszméletlen testének. A vérem rácsöpögött, de a fejemben gázmaszkban feküdtem a két nagy templomajtóból ácsolt tetőmön, és egy férfit hallgattam, aki azt énekli, hogy soha nem tett velem semmi rosszat, és reméli, hogy boldog vagyok, hogy boldog vagyok, hogy boldog vagyok.

Leárazás bánatosan felbődült, és a bájos tető úgy olvadt el, mint a szavak az ajtómon. Elefántfóka barátom hánykolódott és toporgott. Amikor az arcomat támadják, nem ismer fel, és ez szörnyen zavarja a fókalelkét. Szőlőlé, a szulám soha nem aggódik olyan butaságok miatt, mint az arcsérülések. Csak halat és szép köveket hoz nekem. Amikor rátaláltam, egy műanyag sörháló volt a nyakára tekeredve, benne egy utolsó dobozzal, amelyet vaskoloncként vonszolt maga után. Leárazás egy reklámújságtól fuldoklott. Valószínűleg valami régi sülthalzsírt szagolt ki a főcímek között. Csak azért szeretnek engem, mert megmentettem őket. Ez nem mindig működik. Mindenki mást is megmentettem, és csak vért, szart és magányt kaptam cserébe.

6. REVLON SUPER LUSTROUS 919:

VÖRÖS VESZEDELEM

Szorosan feltűzött új nevemmel indultam haza. A sötétlányok nem maradhatnak Villanyvárosban. Nem élhetnek ott, hacsak nem ott születnek, de én amúgy is csak tízéves voltam. Jóéjt Hold megcsókolt, mielőtt útnak indultam volna. Még mindig rajta volt a gázmaszk, ezért jobbára csak a légzőormányaink csavarodtak össze, mint az elefántoké, de én akkor is csóknak nevezem. Égett ózon-, fém-, paraffin- és reményillata volt.

Néhány hónappal később Villanyváros kerítést húzott fel a hely körül. Kiakasztott egy új táblát, rajta az ELNÉZÉST KÉRÜNK A RENOVÁLÁSSAL JÁRÓ KELLEMETLENSÉGEKÉRT felirattal. Senki se ki, se be nem mehetett, csak ha kereskedni akart, és annak is a kerítés sötét oldalán kellett megesnie.

Az anyám és az apám nem kezdtek el szeretni, amint hazaértem, bár hat AA elemet vittem haza, amiket Jóéjt Hold kazettalejátszójának hátuljából vettem ki. Az öcsémnek egy ramenes zacskó ragadt a hajába valahol az Élelmiszersziget környékén, és minden ízében Maruchan lett. Néhány évvel később hallottam, ahogy Life és Time azt mesélik az egyik unokatestvérüknek, hogyan indult nevet keresni az ő szorgalmas és eszes fiuk, és hogyan hozott vissza hat ezüst elemet, ami elég volt, hogy bármit működtethessenek, amit csak akarnak. Micsoda gyerek! Micsoda fiú! Úgyhogy azt gondolom, menjenek a fenébe.

Maruchan azonban mégiscsak visszahozott valamit. Nemcsak a szüleinknek. Amikor azon az első estén bemásztunk a Mi-erődbe, kényelmetlenül feküdtünk egymás mellett. Ugyanazok voltunk, és mégsem. Most először volt részünk más-más kalandban, és Maruchan soha nem értette meg, miért akartam attól fogva gázálarcban aludni.

– Tetley, mi akarsz lenni, amikor nagy leszel? – suttogta Maruchan babakocsi-labirintusunk sötétjében.

– Felvillanyozott – súgtam vissza. – És te mi akarsz lenni?

– Biztonságban lévő – mondta. Maruchannal is történtek dolgok, és éppúgy nem osztozhattam bennük, mint ahogyan ő sem hallgathatta meg Madeline Brix dalait.

Az ikertestvérem előhúzott valamit a zsebéből, és a kezembe nyomta. Ujjaim ösztönösen összezárultak körülötte. Kemény volt, műanyag és meleg.

– Én is szeretlek, Tetley. Boldog születésnapot!

Kinyitottam az öklömet. Maruchan egy rúzst lopott nekem. Revlon Super Lustrous 919: Vörös Veszedelem, ami majdnem teljesen elkopott már egy halott nő ajkán.

Azután sok-sok év telt el, de egyik sem volt különleges.

7. HA ISTEN ELJÖNNE VACSORÁRA

Tizenhét éves voltam, amikor a Brightoni Móló Szemétvárosba érkezett. Magas voltam, a hajam a kiömlött olaj színe; elég jól énekeltem, és tudtam fejben számolni, és szinte bármiből gyertyát tudtam önteni. Az emberek olykor feleségül akartak venni, de én nem akartam hozzájuk menni, ezért azt gondolták, fenn hordom az orrom. Ki ne akarna egy jóképű Cukor Ocampóhoz hozzámenni, és hátrahagyni Gyertyalyukat, hogy tiszta, új életet kezdhessen Szappanszálláson, ahol egész nap buborékok pukkannak az ember hajában, akár a gyémántok? Hát például én nem, mert sosem csókolt meg gázálarcban, és olyan szaga volt, mint a fenyős tisztítószereknek és nem olyan, mint az égett ózonnak.

Life és Time a szemünk láttára változtak kisgyerekekké. Kuncogtak, sutyorogtak, és mama vagy kilencszer mosott hajat a tengerben, majd olajba áztatta. Papa beledugott terjengős, fénylő frizurájába egy gyertyacsonkot, amely pont megfelelően, rózsaformájúra olvadt, aztán, mintha teljesen normális dolog lenne, felöltött egy mintegy száz, különféle nyakkendőkből varrott köpenyt. Úgy festettek, mint egy herceg és egy hercegnő.

– A Brightoni Móló legutóbb kislánykoromban járt itt, mielőtt még rátaláltam volna a nevemre – mondta nekünk Time vihorászva és pirulva, mintha nem is lenne az anyánk. – Ez a legcsodálatosabb dolog, ami történhet.

– Ha Isten eljönne vacsorára, és desszertnek magával hozná az összes szárazföldet, az sem lenne feleolyan jó, mint egy nap a Brightoni Mólón – rikácsolta Life. Fölkapott a karjába, és megpörgetett a levegőben. Korábban egyetlenegyszer sem tett ilyet, és a szíve olyan szorosan be volt csomagolva, hogy még csak meg sem torpant, nem döbbent rá, hogy mit tett, nem üresedett ki a tekintete, és ment el hosszú időre, hogy valamire rámeredjen. Csak megszorongatott, megpuszilt, mintha máshonnan érkeztem volna, és bár nem tudtam, mi a fene az a Brightoni Móló, de máris szerettem.

– Mi az? Mi az? – vinnyogtuk Maruchannal, mert a vidámságot is el lehet kapni, mint egy fertőzést.

– Jobb, ha első alkalommal még nem tudjátok – nyugtatott meg minket mama. – Pénteken köt ki Villanyvárosban.

– Tehát egy hajó? – kérdezte Maruchan. De papa csak hunyorgott, és ajkára tette az ujját, hogy bent tartsa a titkot.

A Mólónak Villanyvárosban kellett kikötnie. A szívem lesüllyedt a gyomromba, feloldódott, és sisteregve szétáradt az egész testemben. Hát persze hogy ott; Villanyvárosnak volt a legjobb, legstabilabb, legszebb dokkja. De számomra úgy tűnt, az életemet egy bizonyos cél mozgatja, és Villanyváros többé nem zárhat ki egy sötétlányt. Osztozniuk kell, mint a többieknek.

– Mi akarsz lenni, ha nagy leszel, Maruchan? – kérdeztem az ikertestvéremtől a sötét éjszakában, mielőtt elindultunk volna megnézni, mi az, ami még Istennél is jobb. Maruchan szeme csillogott a karácsonyi csodavárás izgalmától.

– A Brightoni Móló – suttogta.

– Én is – sóhajtottam, és mindketten azt álmodtuk, hogy gyönyörű Segghülyék vagyunk, akik igazi fenyőkből álló erdőben rohanunk nevetve, meg-megállva, hogy almát együnk, majd továbbrohanva, és csak közvetlenül ébredés előtt vettük észre, hogy valami üldöz bennünket, valami nagy és elektromos, ami London felé tart.

8. MUTÁNSNEMZET POLGÁRAI

Amint Villanyvárosba léptünk, Jóéjt Holdat kerestem a tekintetemmel. A kerítés eltűnt, és Szemétváros beáramlott, és semmi sem különbözött attól az alkalomtól, amikor megszereztem a nevemet az akkumulátortornyoknál, hiába állt ott olyan sokáig a tábla, miszerint Villanyvárost renoválják. Szörnyű játékot játszottam mindenkivel, aki csak eltülekedett mellettem, minden arccal az ablakokban, minden sikátorokban végigtáncoló árnyékkal, és a játék így szólt: ő vagy? De mindig veszítettem. Csak akkor hagytam abba a játékot, amikor először megpillantottam a Brightoni Mólót.

Nem bírtam bejárni sem a tekintetemmel. Szörnyű, gyönyörűséges bálna volt fényből és színekből és zenéből és idegenségből. Egy deszkasétányon zsonglőrök táncoltak, énekesek daloltak, kürtök harsogtak, és harmonikák húzódtak össze, és az egészet túlsivította és túlzihálta valami démoni motor. Nagy üvegkupolák, tornyok, zászlók és sátrak izzottak az alkonyatban, de a Brightoni Móló mellett a naplemente is szürkének és szerethetetlennek tűnt. Egy nagy, rózsaszín és smaragdzöld fényekkel telehintett kerék forgott lassan a langyos szélben, de nem ment semerre. Emberek szökdécseltek, szaltóztak és álltak egymás vállára, mindezt olyan puha, élénkszínű mezekben, mintha egy olyan képeskönyvből vágták volna ki őket, amely túl szép ahhoz, hogy egy magamfajta elolvashassa. Az artisták Villanyváros dokkjához kötötték ki a mólót, és azután nem volt semmi más, csak zene, olyan sűrű és finom, hogy az ember ki tudta volna zabálni a levegőből.

Life és Time megölelték Maruchant, és Szemétváros többi részével együtt éljeneztek. Könnyek csorogtak végig az arcukon. Mindenki arcán.

– Amikor elolvadt a jég, és a folyók fellázadtak, és a Segghülyék világa a tenger alá süllyedt – suttogta papa zokogva –, nagy csőcselék vágta le a Brightoni Mólót Brightonról, motorokat kötöttek rá, és hajózni kezdtek a kékségen. Azóta is úton vannak. Körbe-körbehajózzák a világot, azokra a helyekre, ahol élnek még emberek, és a szépségüket élelemre és üzemanyagra cserélik. Van a Brightoni Mólón egy hely, ahonnét, ha megfelelően néz az ember, olyan, mintha semmi nem süllyedt volna el.

Egy ezerszínű csengettyűs kalapot viselő, jóképű férfi lépett föl egy pulpitusra, és egy hosszú, világos tölcsért emelt a szája elé. Villanyváros polgármestere húsos karjaival átölelte, és feltette rettenetes, ostoba, megbocsáthatatlan kérdését: – Látott szárazföldet?

A jóképű férfi így válaszolt: – A saját két szememmel.

Olyan ordítás támadt, mintha angyalok haldokoltak volna. Fülemre szorítottam a kezem. A polgármester nem találta a szavakat, szájára szorított kézzel sírva fakadt. A jóképű férfi esetlenül megveregette a hátát, majd felénk fordult.

– Helló, Szemétváros! – kiáltotta, és a hangja mindenki szíve legtitkosabb vágyainak hangján szólt.

Olyan hangosan kiáltoztunk, hogy Szemétváros valamennyi madara az égre menekült, őrülten tapsoltunk, és néhányan a földre vetették magukat, és az elemekbe temették az arcukat.

– A nevem XI. William Shakespeare császár, és én vagyok a Brightoni Móló ura! Ma este hét órakor előadjuk a Vízkeresztet a nagyszínpadon, majd tízkor az Amalfi hercegnőt (benne vérfarkasokkal), éjfélkor pedig akrobata-előadásra kerül sor! Tessék csak, tessék! Hadd mondjon madame Reflektor önöknek JÖVŐT! Tegyék PRÓBÁRA erejüket a Boszorkányok Pörölyével! TEKINTSÉK meg a Segghülye világ csodáit az Emlékpalotánkban! Kapjanak leveleket és híreket a világ UTOLSÓ EMBERI POSTAFIÓKJÁTÓL! ÁMULJANAK Mutánsnemzet polgárain a Szörnyszülöttek Sátrában! Nézzenek EGY TELJES PERCET az igazi televízióból, ami ennyi év után is még mindig nagy felbontású! Tizenöt perc múlva koncertek kezdődnek a Kristályudvarban! Kukucskaműsorunkban csakis a LEGJOBB színésznők olvasnak fel VALÓDI Segghülye történelmi feljegyzésekből! Szemétváros, mi ELKÁPRÁZTATUNK!

Olyan nyögés tört fel, mintha minden szemétvárosi épp elveszett szerelmét ölelte volna, és egy emberként törtek a fények, a színek, a kürtök és hangok, a selyem és áram és a hullámzó élet felé, mely kis szemétdombunkhoz kötve ringott.

Valaki kézen ragadott, és visszatartott, miközben a szüleim, az ikertestvérem és a világom elhömpölygött mellettem a Móló felé. Senki sem nézett vissza.

– Te vagy? – kérdezte Jóéjt Hold. Magasabb és soványabb volt, de nem igazán idősebb. A nyakkendőjét viselte.

– Igen – mondtam, és semmi nem különbözött attól az alkalomtól, amikor a nevemet megszereztem, kivéve, hogy most egyikünkön sem volt maszk, és a csókjaink nem szelíd elefántokat idéztek, hanem egy fiút és egy lányt, és elfeledkeztem az erőmről, a jövőmről, a csodálatos fénykerékről, amely csak forgott, forgott, és nem ment sehová.

9. TERRORSZAJHA

A színészek hazudnak. Az írók úgyszintén. Valamennyien, még a kürtösök és a jövendőmondók és a szörnyszülöttek és az erőemberek is. Még az orrukban gyűrűt, lábukon magas sarkú cipőt viselő hölgyek is, akik a móló teljes hosszát végighegedülik, és a hazugság, amit mindannyian énekelnek és táncolnak és hangoztatnak, a következő: vissza tudjuk hozni a régi világot.

Ma reggel az ajtómon a TERRORSZAJHA szó állt. Megöntöztem a krumplinövényeimet és a hibiszkuszomat, és elgondolkodtam azon, vajon fogok-e még szexelni valaha. Nem tűnt valószínűnek. Leárazás is egyetértett ebben.

Jóéjt Hold és én a Kukucskasátorban vesztettük el a szüzességünket, miközben egy zöld neccharisnyát és levendulaszín harisnyatartót viselő hölgy felolvasott nekünk a Dorchester Hotel vacsoramenüjéből, amely kábé 2005-ből származhatott.

– Egészben sült, töltött berkshire-i csirke, fekete szarvasgombával, dióval, konfitált kacsával és burgonyagratinnal – dorombolta a hölgy. Jóéjt Hold csókokkal, harapásokkal, vággyal borította el a nyakamat. – Balzsamecet redukcióval és rozmaringmézzel.

– Mi az a méz? – ziháltam. Láttuk a nőt, de ő nem látott minket, és jobb is. Az üvegablak csak az egyik irányban eresztette át a fényt.

– Fogalmam sincs, kölyök – vont vállat a hölgy, és most a másik irányban keresztezte a lábát. – Valami, amivel csöpögtetni szoktak. – Folytatta. – Tejkaramella-puding tejszínnel és sóskaramell-mártással, passiógyümölcs-szuflé pisztáciafagylalt-gombócokkal…

Jóéjt Holdnak épp olyan illata volt, amilyenre emlékeztem. Égett ózon és fém és paraffin és remény, és amikor bennem volt, az olyan volt, mint amikor életemben először meghallottam a nevemet. Nem tudtam elkerülni az énségemet, a miségünket, a hangunk és a formánk a jövőnkké idomult.

– El sem hiszem, hogy itt vagy – suttogta a mellemnek. – El sem hiszem, hogy ez mi vagyunk.

A hölgy hangja ellebegett fölöttem. – Báránykotlett fűszeres tökpüréágyon, párolt leveles zöldségekkel, és tésztakosárban szervírozott, kézzel szedett gombákkal és kecskesajttal…

Jóéjt Hold megcsókolta a hajamat, a fülemet, a szemhéjamat. – És most, hogy a szárazföld visszatért, Villanyváros mindenkit meg fog menteni. Együtt hazatérhetünk, és házat építhetünk, és minden ablakban gyertya lesz, hogy mindig otthon érezd magadat…

A dorchesteri vacsoramenünek hirtelen vége szakadt. A hölgy neccharisnyás térdére ereszkedett, és átlesett az üvegen, ragyogó, csillogó haja leomlott, flitterekkel körberagasztott szeme minket kutatott mögötte.

– Húha, édesem, lassíts – mondta. – Így elriasztod a lányokat.

A világból nem láttam többet, csak Jóéjt Hold barna szemét és a barna mellkasára száradó verejtéket. Barna, mint a föld és annak minden ígérete. – Nem érdekel – mondta. – Te félsz, Tetley? – Megráztam a fejem. – Már semmi sem rémíthet meg minket. Shakespeare császár azt mondta, földet látott, igazi szárazföldet, és van egy tervünk, és mindent visszaszerzünk, és boldog, kövér Segghülyék leszünk, amiknek mindig is lennünk kellett volna.

A kukucskaműsoros lány flitteres szeme megtelt könnyekkel. Tenyerét az üvegre simította. – Ó… ó, kicsikém… ezt csak úgy mondjuk. Mindig ezt mondjuk. Mindenkinek. Ez a legjobb műsorunk. Reményt ad az embereknek, tudod? De nincs odakint semmi, cukorfalat. Semmi, csak az óceán és még több óceán, és egy maroknyi koszos mentőcsónakváros, mint a tiétek is, amik úgy kerülik meg a földet, mint a lovak egy elromlott körhintán. De nincs semmi más, csak kékség.

10. OLYAN SZERENCSÉSEK VAGYUNK

Jó érzés lenne, ha azt tudnád mondani, hogy érted. Szeretném ezt legalább egyszer hallani. Jóéjt Hold nem mondta. Nem hitt a hölgynek, és nem hitt nekem sem, és a végén elárult a gázmaszkok, a csókolózás és Madeline Brix és a férfi ellenére, aki azt dúdolta a fülünkbe, hogy boldog, mert csak XI. William Shakespeare császárt hallotta, amint a nagy hazugságát dalolja. FELTÁMADÁS! MEGVÁLTÁS! ÚJJÁÉLESZTÉS! FÖLD A LÁTHATÁRON!

– Nem – sírta a kedvesem a deszkasétányon, miközben a kerék szédítőn forgott a feje mögött, mint egy elektromos cukorkorona –, mert nem érted? Van egy tervünk. Olyan sokat dolgoztunk. Meg kell történnie. A polgármester azt mondta, amint hírt kapunk a szárazföldről, abban a szent percben beindítjuk, és elsőként érünk oda, és a kontinensek a mieink, szemétvárosiaké lesznek, megörököljük majd a Földet. Mindenkinek elmondja majd, miután a Móló elhajózott. A búcsúünnepségen.

– Mit indítotok be?

Feltámadást. Megváltást. Renoválást. Mindazon évek alatt a kerítés mögött Villanyváros nem tétlenkedett. Szétszerelték azt a rengeteg felhalmozott motort, hogy egy nagyobbat készíthessenek, a világon a legnagyobbat. Üzemanyagot gyűjtöttek irdatlan tartályokba. Gyakorolták a begyújtás elemeit. Felosztották a fényfiúk és csillámlányok között a vidéket, amit még csak nem is láttak soha, és mi is kaphatunk belőle, ha jól viselkedünk.

– Nyomorhajóvá akarjátok változtatni Szemétvárost – mondtam neki. – Hogy csak elpöfögjünk a semmibe, megőrüljünk, és egyetlen, forró pillanatban elhasználjuk az összes benzint és elemet, amivel még egy évszázadig vidám kazettákat hallgathatnánk.

– A császár azt mondta…

– Ő azt is mondta, hogy a neve Orsino, Illíria hercege. Aztán Roderigo a vérfarkas-darabban. Elhiszed? Ha földet találtak volna, nem gondolod, hogy ott maradtak volna?

De meg sem hallott. Mint ahogy Maruchan sem, amikor megpróbáltam elmondani neki a kukucskaműsorban hallott igazságot. Csak zöldet láttak. Zöld, leveles fákat és zöld füvet és zöld borostyánt egy parkban, amely a tenger fenekén feküdt. Már más-más álmokat álmodtunk a fivéremmel, és az én álmaim lángoltak.

Mondd, hogy megérted. Muszáj volt. Nem vagyok nihilista, sem dögpicsa, sem terrorszajha. Szemétváros minden csepp energiáját felhasználták volna, hogy eljussanak a seholba semmit tenni, és ahelyett, hogy kimérték volna a jóféle benzint, hogy kitartson, és mindannyian kitartsunk, a világon semmi nem indult volna be többé, és sötétbe vesztünk volna, igazán sötétbe, mindörökre. Olyan sötétbe, mint egy gödör alján. Nem volt joguk hozzá. Ők azok, akik nem értik. Mert ez van. Ez a jövő. Szemétváros és a tenger. Nem tudunk visszamenni, soha többé, egyetlen percre sem. Olyan szerencsések vagyunk. Az élet olyan jó. Folytatjuk és élünk, és néha szemetek vagyunk, máskor meg csodásak, pont, mint mindig, és csak egy Segghülye nem képes ezt felismerni.

Addig vártam, amíg a Brightoni Móló el nem oldozta magát, és meg nem indult a lebegő hülyék hajóinak következő rozoga kikötőjébe zenészeivel, kürtjeivel, csillogó kerekeivel, dorchesteri menüivel és friss levélhegyeivel, amelyekre még húsz évig senki nem olvassa el a válaszokat. Addig vártam, míg mindenkit mélyen el nem nyomott az álom, hogy senkinek ne essen baja, csak a morgó-ziháló, szörnyű motornak, amely egy üres, pokoli ígéret sötét, sós semmijébe vitt volna minket.

Villanyvárosban nem nehéz bombát készíteni. Minden ott hever a kerítés mögött, ahol egy fiú először fogta meg a kezemet. Csak egy gyufára van szükség.

11. EZÉRT JÖTTÉL

Olyan szép az idő idekint. A hibiszkuszom egyszerűen gigantikus, piros, akár egy kukucskatáncosnő haja. Ha várni szeretnél, Leárazás később, délután visszajön sziesztázni. Szőlőlé este általában egy heringet hoz. De megértem, ha máshol is dolgod van.

Minden rendben. Most már megüthetsz. Ha akarsz. Ezért jöttél. Már alig érzem.

Köszönöm a tanítást.

Kleinheincz Csilla fordítása

EZÜSTFONÁS

Naomi Novik

Naomi Novik (www.naominovik.com) New Yorkban született 1973-ban, első generációs amerikaiként. Lengyel népmeséken, Baba Jagán és Tolkien művein nevelkedett. Angol irodalmat tanult a Brown Egyetemen, később informatikából írta a szakdolgozatát a Columbia Egyetemen, azután részt vett a Neverwinter Nights: Shadows of Undrentide című számítógépes játék tervezésében és fejlesztésében. Első regénye, az Őfelsége sárkánya (His Majesty’s Dragon) 2006-ban jelent meg angol nyelven, és nem sokkal később folytatásokkal is jelentkezett: előbb A jádeköves trónnal (Throne of Jade), majd a Puskapor és sárkányvérrel (Black Powder War). Sárkányos sorozatát huszonhárom nyelvre fordították le, meghozta neki a legjobb új írónak járó John W. Campbell-díjat, a legjobb első regénynek járó Compton Crook-díjat, és a legjobb első regénynek járó Locus-díjat. Temeraire kalandjaival még négy további kötetben foglalkozott, legutóbb a League of Dragonsban. Egykötetes fantasy-opusza, a Rengeteg (Uprooted) 2015-ben látott napvilágot, és elnyerte a Nebula-díjat, valamint jelölést kapott a Hugo-, a World Fantasy- és a British Fantasy Díjakra is. Az írónő New York Cityben él férjével és nyolc számítógépével.

Az igazság feleannyira sem szép, mint ahogy feltüntetik. A molnár hosszú, aranyszőke hajú lánya valójában egy fejedelemre ácsingózik, esetleg valami herceget vagy gazdag fiút akar magának fogni, ezért elmegy a pénzkölcsönzőhöz, hogy legyen miből gyűrűt és nyakláncot vennie, amelyekkel felékesíti magát az ünnepre. Csinossága felkelti a fejedelem, a herceg vagy a gazdag fiú figyelmét. A legény táncol vele, majd a tánc végeztével felviszi magával a csendes szénapadlásra. Utána viszont hazamegy, és feleségül veszi a gazdag lányt, akit a családja szemelt ki neki. A molnár csalódott lánya azt híreszteli, hogy a pénzkölcsönző az ördög cimborája, mire a falubeliek elkergetik a szerencsétlent, talán meg is kövezik. Így a lány legalább az ékszereket megtarthatja, és a kovács feleségül veszi, mielőtt a gyanúsan korán megfogant első gyermek megszületik.

Mert valójában erről szól a történet: megúszni valahogy az adósság visszafizetését. Nem így mesélik, de én jól tudom. Apám ugyanis pénzkölcsönző volt.

Nem lehetett ügyesnek nevezni. Senkinek sem rótta fel, ha nem fizette vissza a pénzt időben. Csak akkor járta körbe lógó orral a házakat, ha teljesen kiürültek a szekrényeink, leesett a cipő a lábunkról, és anyám halkan elbeszélgetett vele, miután lefeküdtem. Úgy kérte vissza a pénzt, mintha bocsánatot kérne, holott mások tartoztak neki. Ha volt mit aprítanunk a tejbe, és valaki kölcsönkért tőle, utált nemet mondani, pedig a betevőt vette el a szánktól. Ezért az összes pénze – vagyis inkább anyám pénze, hiszen az ő hozományából került ki – más emberek házába szóródott szét. Azoknak meg ez jó volt így, nem is röstellték magukat, mi több, gyakran mesélték a történetet, még az én fülem hallatára is, sőt főleg úgy.

Anyai nagyapám is pénzkölcsönző volt, de ő ügyesen művelte a mesterséget. Nagyszüleim harminc kilométerre éltek tőlünk, egy városban. Anyám gyakran elvitt hozzájuk, amikor ki tudta fizetni a szekér- vagy szánhajtót, bár így is ötször vagy hatszor át kellett szállnunk. Minden alkalommal kaptam egy egyszerű, meleg és jól szabott új ruhát nagyanyámtól, pukkadásig tömött étellel, és a távozásunk előtti utolsó estén mindig megsütötte a sajttortát, a saját receptje alapján, kívül ropogósra és aranyszínűre, belül tömött, fehér, morzsolódós tésztájúra, kissé almaízűre, és