A Teremtés előtt

By Hriszto Szlavov

Rendhagyó regényt tart kezében az olvasó. Hősei a Teremtés, az ember előtti világ „élő” és „élettelen” lényei, a mindenféle méretű, formájú és eredetű kövek. Különös, maguknak való teremtények ők – mindennél többre becsülik a nyugalmat, a csendet, a háborítatlan elmélkedést, s szívből gyűlölnek mindenfajta változást és mozgást. Megesik azonban, hogy a fülükbe suttog az örökké nyugtalan, kísértő víz, gyönyörű képeket fest eléjük, s szavaira egyesek feladják nyugalmukat és mozdulatlanságukat – hosszú, megpróbáltatásokkal teli útra indulnak az ismeretlenbe. Hriszto Szlavov allegorikus regényének fejezetei, bár kapcsolódnak egymáshoz és időrendben követik egymást, önálló történetekként is megállják a helyüket, példabeszédszerű bölcsességgel szólva különböző élethelyzetekről, melyek elé a sors egyéneket és közösségeket állít. „Egy kő nem mozdul, testvéreim, de egy folyami kő bejárja az egész világot…”

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Apr 30, 2021
• ISBN: 9789632638577

Book preview

fordítása

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Nánássy Viktória

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

Forrás

Преди сътворението

Мисъл, София, 1997

© Hriszto Szlavov, 2019

© Kovács Gergely Lajos, 2019

© Napkút Kiadó, 2019

ISBN 978 963 263 857 7

Bármiféle valós személyekkel vagy eseményekkel való hasonlatosság a véletlen műve!

A szerző

Első

A kő és a víz útra kel

Szűk rés nyílt a föld és az ég között. Reggel a Nap belepillantott, nekikészült, hogy átugorjon rajta és elfoglalja helyét a horizonton, de megtorpant. A rés csapdának tűnt számára – sötétnek, mélynek és nagyon-nagyon szűknek… Ha keresztülmegy rajta, még valahol a Föld közepén találja magát, hallja, ahogy a rés összecsukódik mögötte – s ezzel vége. Aztán majd törheti a fejét, hogyan jöjjön vissza. Így hát nem tette meg a lépést. Tovább járkált körbe-körbe, félénk pillantásokat vetve a rés felé. Mintha azt várta volna, hogy hamarosan, de tényleg hamarosan minden tisztázódik.

A rés fénylett. A nagy lótás-futásban, hogy mindent letakarjanak és elsötétítsenek, megfeledkeztek róla. S délig folyamatosan áramlott belőle a fehérség. Csak ekkor vette észre valami fekete felleg, odasietett, és nekinyomakodott a hátával.

Végleg bezárta az eget.

Jeges kis csőrök szálltak a levegőbe, és elüldözték a meleg utolsó cseppjeit. A hideg szálai befonták a levegőt, egyre sűrűbben, míg minden megfagyott.

A párahegyek egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtek, aztán szétterültek. A föld felett elejétől a végéig végeláthatatlan, fehér sík feszült.

Minden vihar ilyen síkkal kezdődött.

A hegycsúcs több százszor látta már, s több százszor támadt fel benne a vágy, hogy belevesse magát. Mindig puhának és lágynak tűnt előtte. Gyönyörűnek és hívogatónak; késznek, hogy odakínálja finom hullámait, hogy simogatóan körülölelje.

És mindannyiszor megállta, hogy ne tegye meg.

Mindig eszébe jutott, hogy a fehér sík a vihar nagy átverése.

Minden vihar átveréssel kezdődik, s azok hullanak el elsőnek, akik gyorsan a csapdájába esnek.

A vihar először egy takarót terít le. Gyönyörű, fehér takarót. És nagyot. Nagyon nagyot – a világ egyik végétől a másikig. Néz, és várja, hogy lépre menj… Hogy belevesd magad… Ha megteszed, azonnal megtudod, hogy nincs alatta semmi. Próbálsz megállni, de csak egyre gyorsabban és gyorsabban zuhansz. A pillanat töredéke alatt repülöd át a távolságot és jössz rá a csalásra. Pontosan abban a pillanatban tűnsz el, amikor mindent megértettél.

Odalent pedig, a fehér sík alatt, egyre mélyült a sötétség. A feszültségtől izzó levegőben cikázni kezdtek a villámok tüzes nyelvei. Kékespiros tűk lyuggatták át a felhőket, lángba borították őket, s mint forró rongyokat, betuszkolták a szikla hasadékaiba.

A csúcs megreccsent.

Az átverés után a vihar mindig villámokat küld.

Végül jönnek a szövetségesek – a tűz, a víz és a szél.

Tüzek perzselték a testét. A még ki nem hűlt, sötét foltokon bősz patakok futottak le, melyek feltépték a sebeit és mélyen, nagyon mélyen belé nyomultak. A szél körbe-körbejárt. Türelmetlenül ugrált egy helyben, és leste, hol lazul meg annyira a csúcs, hogy belevethesse magát, és kérges ujjaival lemorzsolhasson egy darabkát az erejéből.

Már csak egy kicsit kellett kibírnia a csúcsnak. Még egy kicsi, és a vihar ereje semmivé foszlik, s a világ erői egyelőre nem tépázzák tovább a testét. És mind nyugodni tér.

Már csak egy egész kicsit kellett kibírnia.

A felhők megremegtek.

Szétvált a fejük, aztán a testük, és visszavonultak.

A fehér sík elvékonyodott és kitisztult. Néhány helyen szétszakadozott, s onnantól egész a végéig hosszú folyosók futottak végig rajta. Alatta láthatóvá váltak a lejtők, a dombok, a mezők. A fehér sík még jobban megritkult. Fagyott kis sugarai szétszóródtak és elolvadtak. A Nap pedig már régen megjelent a horizonton, s felségesen birtokba vette a világot…

Hirtelen kivilágosodott, s odalent feltárult az igazi síkság – a föld.

A hegy legmagasabb csúcsa ellazult.

Az átélt megpróbáltatás remegései lefolytak rajta, s éppen amikor el kellett volna tűnniük, és hagyniuk, hogy élvezze a nyugalmat, egybegyűltek. Egy pontszerű valami remegett, remegett, meghosszabbodott, és kis sugárrá alakult. A sugár körülpillantott egyszer, aztán még egyszer, befordult a mélyedés sötétjébe, és lehajtotta a fejét. Valami keményet érzett maga előtt. Megfordult, megkerülte, talált egy üreget, és belevetette magát. Innen már könnyebb volt. Gyorsan megtalálta az ereket és repedéseket, és hamarosan úgy áradt végig a sötétségen, mintha már ezerszer megtette volna ezt az utat.

Valaki behatolt a hegy legmagasabb csúcsába.

Valaki egészen a szívéig férkőzött. Elvette egy részét, s most futott, óvatosan a kezében tartva azt. Valaki megjelent. Valaki mágiája szárba szökkent a sötétben, és lénnyé vált, mely bűntudatosan körül-körülpillantva távolodott…

Hogy jöhetnek létre lények a semmiből? Hogy kezdenek futni? Miért visznek magukkal?

A csúcsnak mindent meg kellett tudnia.

Meg kellett állítania, hogy kiszedje belőle – honnan jött, és miért megy el? Mit visz magával? Hová viszi? Hátrahagy valamit?

Mindent meg kellett tudnia, mert holnap megint lesz vihar. És majd az is véget ér… Lehet, hogy megjelenik egy újabb lény! És az is így fog futni, bűntudatosan körül-körülpillantva.

És ha a következő viharból… És ha minden viharból születik egy lény? És olyan napokon, amikor több vihar is van… Mindig így lesz – lények, lények, lények? És mind elragad belőle egy darabot, és elfut vele valahová…

Nem, ez nem lehet.

Meg kell állítania.

Megpróbált lehajolni, hogy útját állja. Nem sikerült.

Hogy hajolhatna le egy hegycsúcs – sehogy. Különösen, ha a legmagasabb a hegyen.

A sugár megérezte a kívánságát és megállt. Sötét, szűk helyen volt. Felszegte a fejét, majd még jobban felemelkedett, és megérezte a fényt – messze volt, messze, a barlang mélyén. Nekifeszült és ugrott, most már senki sem állíthatta meg.

A csúcs megint megpróbálta – nem sikerült.

Nem. Egy hegycsúcs valóban nem tud lehajolni.

Elfintorodott. Vége. Ezzel elillant a vágya, hogy mindent megtudjon a lényről. Elengedte magát és hagyta menni. Látta, ahogy betölti a barlang utolsó üregét. Ahogy valami erő felemeli, s ahogy megcsillan, mint e világ legderűsebb napjának egy darabkája.

A csúcsnak még sohasem volt része ilyen furcsa látványban – hogy a hegy legsötétebb barlangjában, a legsűrűbb homályban egy gyönyörű, fényes nap darabkája szülessen meg. Darabka vagy csepp, mely most reszketett a vágytól, hogy kijusson a napvilágra…

---

A hegy alacsonyabb része nyirkos volt.

A hely körül a fű mozgatta szívós ujjait, fölébe pedig a bokrok nedves tenyere hajolt. Kissé odébb magas fák állták el a véletlenül erre tévedő szelek és pillantások útját. A levegőben folyamatosan körözött valaki, figyelte, minden rendben van-e, s időnként hadonászott a kezével, hogy sikerüljön a varázslat…

A bozót alatt, a fák gyökerénél pedig volt egy üreg, melybe egy vékony, szinte láthatatlan szál mentén apró ezüst cseppek hullottak. A szál köldökzsinórként feszült, s a kis gyöngyöcskék hol felgyorsultak, hol megtorpantak, mintha a köldökzsinór valaki szívének ütemére lüktetne. A szál végén egyesültek, lepottyantak a félhomályba, és apró, tenyérnyi víztükröt alkottak. Ez a víz hol megemelkedett, hol lejjebb süllyedt – valószínűleg mert a szív, melyhez kapcsolódott, szintén hol gyorsabban vert, hol meg-megállt, hogy pihenjen. A tenyérnyi vizecske néha láthatóvá vált, majdnem a föld színéig emelkedett, sőt afölé is, de rögtön megijedt, és sietve visszatért az üreg mélyébe. Ott megült egy kicsit, de aztán ismét felülkerekedett benne a vágy a fény után, és felment a szabadba.

A hegyvidéki hideg megdermesztette. Az első pillanatban üveggé merevedett, aztán hamar ellazult, és ledobta magáról a jéghártyát. Tovább mozgott, és csendben szétterpeszkedett a helyet körülvevő kövekig. Lassan nekik nyomakodott, óvatosan elment éles szegélyük mellett, kidugta a fejét a túloldalon, de valami mélyet és üreset érzett, és visszahúzódott. Megijedt.

Ezalatt az üregben újabb szálak feszültek ki. Mindnyájukat számtalan ezüst csepp terhelte, melyek egyfelől azon voltak, hogy összefolyjanak, másfelől türelmetlenül követelték, hogy kijuthassanak a szabadba. A víz várt, várt, összegyűjtötte a cseppeket, és megint kidugta a fejét.

– Ne kukucskálj – mordult fel az egyik kő. – Még a végén megszédülsz és lezuhansz. A mélység és üresség magába szív, maga felé húz. Légy óvatos.

– Húz – ellenkezett a víz –, húz, ha hagyod magad…

– Ne csináld – hunyta le a szemét kimerülten a kő. – Ne csináld, mert nem tudod, mit beszélsz. Aki az üresség fölé hajol, azt megrészegíti a lehelete, és még mélyebbre hajol… egyre mélyebbre, míg aztán beleveti magát. Sokaknak lett már ez a veszte.

– Jól van, jól van – hagyta rá a víz, és elnyugodott a levelek alatt.

Nem volt beszélgetős kedvében. A kövekkel nem akart beszélgetni.

Eltöprengett. De a gondolatai is szétfutottak. Mind más irányba húzott. Ha valaki ebben a pillanatban odalép és rámered az alvó vízre, láthatta volna, hogy felületén számos apró pontocska pukkan szét. S ha ugyanez a valaki elgondolkodik a dolgon, valószínűleg arra jut, hogy azok a víz gondolatai, melyek, mivel nem találnak vigaszt a fejében, mindenféle irányban röpködnek, s végül elpukkannak a levegőben.

A repedésből pedig továbbra is szivárogtak és áradtak az újabb sugarak, s erővel töltötték meg a víz szívét. Meghúzódott a levelek alatt, még keményebb labdává feszült, de azok az ezüstös szálak csak ragyogtak a félhomályban, mint súlyos üvegek, és hordták felé a cseppek végtelen sorát.

Nem. Ezt nem lehet kibírni.

Valamit csinálnia kell, különben felrobban ezen a szűk helyen. Millió cseppre fröccsen szét, melyek ismét összegyűlnek és nekifeszülnek, hogy meginduljanak valamerre.

Egy ilyen roppant feszültséggel teli éjszakán valamiféle kő letört a hegycsúcsról, és szörnyű erővel csapódott be közéjük. A fák ágai rémülten húzódtak el, a bokrok reszketni kezdtek, és reggelig abba se hagyták a reszketést. A fű nem tudott rájönni, ki repül, merre repül és meddig marad, de érezte a szelet a füle mellett, az erejéből megértette, hogy valami hatalmas repül, s a félelemtől kővé dermedve várta a reggelt.

A kövek a környéken szitkozódni kezdtek; teljesen kihozták őket a sodrukból az efféle éjszakai repülések, melyek könnyen tragikus véget érhetnek valaki számára…

A leesett pedig aggódva és ijedten fúrta magát a földbe, mintha bele akarna süllyedni. Ő is tudatában volt, hogy teljesen váratlanul ért földet, s hogy komoly feszültséget okozott a többieknek. Nappal még hagyján, de éjszaka ilyesmit csinálni egészen hallatlan dolog. Hajlandó lett volna bocsánatot kérni, de úgy ítélte meg, ezzel csak még nagyobb feltűnést keltene, úgyhogy inkább hallgatott.

„De hát mi is történt valójában? – próbálta felidézni az eseményeket. – Magamtól repültem le, vagy valaki lelökött? Valaminek történnie kellett. Nem teremhettem itt csak úgy, a semmiből."

A kő összeszorította a szemét, és imádkozott, hogy ne remegjen meg, nehogy ezzel is kihívja maga ellen a körülötte lévők haragját, akik nemcsak hogy nem aludtak vissza, hanem szándékosan nyitott szemmel álltak, várva, hogy történjen valami, ami miatt nekitámadhatnak.

„A vihar tört volna le? – emlékezett vissza a legutóbbi szörnyű viharra, mely napokig tombolt a magasban. – Nem, valami történt. Ilyesmi nem eshet meg csak úgy, mint derült égből a villámcsapás" – zárta le tépelődését. Érezte, hogy valaki igen határozottan megérinti.

Úgy tett, mintha aludna.

Az, hogy valaki szándékosan megérintette, világos volt. De egyúttal áthatolhatatlanul homályos is. Hogy jöhetnél rá, ki volt az, mi célból jött oda hozzád, és mit vár tőled?

Ezért hát úgy teszel, mintha aludnál. Legalább reggelig. Míg megvirrad.

Különben komoly benyomást tett rá. Nem volt ez akármilyen érintés. Különös volt. Különös és éles – akár a villámcsapás.

A Csúcsról Jött Kő jóval később tudta meg, hogy nem volt az semmiféle villámcsapás, hanem a víz jeges keze. Egy vékony, jeges kis kéz, mely odanyúlt a homályban és megérintette…

Miután mindez megtörtént, mindenki lecsillapodott, de nem aludtak el, mintha újabb eseményekre vártak volna. A Kő is megnyugodott, de úgy döntött, egyelőre nem fog semmibe. A földbe fúrja magát, nem töpreng tovább, s így várja ki a reggelt. Akkor majd nagyobb lesz a valószínűsége, hogy megtudja, mi is történt valójában.

És valóban – a reggel hamar felragyogott.

A bokrok és fák leveleire cseppek voltak felfűzve, melyek tágra nyílt szemmel bámultak, készen, hogy bármelyik pillanatban a fejére ugorjanak. A füvön ezek a pontocskák szórakozottabbak voltak – kergetőztek, utolérték és átugrálták egymást, s csak időnként álltak meg és vetettek rá egy pillantást, azt is csak azért, hogy mutassák, tudnak nemrég történt érkezéséről.

Voltak olyanok is, akik valósággal a levegőben lógtak. A Kő rájuk meredt, de ők éppen abban a pillanatban nem bírták tovább, nyúltak-nyúltak, míg végül jégcsapokká váltak, melyek a fák leveleinél kezdődtek, és egész a földig értek.

„Nagyon sok itt a víz – állapította meg a Kő első benyomásként az új helyéről. – Folyik mindenhonnan."

Körülpillantott, hogy megnézze, meddig ér ez a vizes világ, de nem látott semmit.

Hirtelen ismét azt az éjjeli érintést érezte. Megfordult – a tenyérnyi vizecske volt az.

– Te voltál? – kérdezte tőle.

Joggal zavartatta magát, mert a víz igencsak közel jött hozzá.

– Meg akartalak nyugtatni – felelte gyengéd mosollyal a víz. – Láttam, mennyire meg vagy ijedve, és szerettelek volna megsimogatni.

„Ha te ezt nevezed megnyugtatásnak…", mondta magában a Kő, visszaemlékezve az éjjel kiállt megpróbáltatásokra.

– Miért duzzadsz fel folyton? – korholták a vizet a kövek. – Miért reszketsz? Abba se hagytad egész éjjel. Nem látod, hogy a bukás szélén állsz? Egy hajszál választ el, hogy a mélybe vesd magad.

– Nem tudom megállni – vonta meg a vállát a víz.

– Ne mondd, hogy „nem tudom" – förmedtek rá. – Próbálj olyan alacsonyan maradni, amennyire csak tudsz. Ne duzzadj fel. Különben egész életedben bánni fogod.

„Bánni fogom… – tűnődött a víz éjszaka. – Ugyan, nagy dolog! Jól megkapaszkodom a kövekben, kidugom közöttük a fejem, hogy legalább körülnézhessek, mi van odalent. Talán még el is megyek valameddig, sétálok egy kicsit. Elidőzöm egy kicsikét, aztán visszajövök. Az üresség húzhat, ahogy csak akar. Ha a kövekbe kapaszkodom, úgyis vissza tudok jönni, amikor csak kedvem tartja."

Nem tűnt bonyolultnak, ellenkezőleg.

Körülötte már mindenki álomba merült. Csak az új Kő mocorgott, fészkelődött egyre, s körülötte nem volt nyugalom.

– Te miért nem alszol? – húzódott mellé a víz.

– A kövek nem alszanak – nyitotta ki a szemét a Kő.

– Akkor mit csinálnak éjjel? –