A Burgess fiúk

By Elizabeth Strout

Jim és Bob Burgess testvérek. Évtizedek óta New Yorkban élnek, húguk, Susan maradt egyedül szülővárosukban, a Maine állambeli Shirley Fallsban. Az elmúlt idők moccanatlanságát dúlja szét Susan kamasz fia, Zach, amikor egy véres disznófejet gurít be ramadán idején a kisváros bevándorlók által alapított mecsetébe. Ezzel nemcsak saját sorsát robbantja ki a megszokott kerékvágásból, de anyja és két nagybátyja életét is gyökerestül megváltoztatja.
A Burgess fiúk visszatérnek a kisvárosba, egyszerre idézve fel a múltat és tapasztalva meg a jelent, amely egy alapjaiban más világot tár főhőseink elé, összezavarva mindent, amit véglegesnek, amit magukénak hittek.
Elizabeth Strout (Kisvárosi életek, Maradj velem, Amy és Isabelle) Pulitzer-díjas író regénye érzékenyen, tűpontosan írja le azokat a gomolygó érzelmeket, gondolatokat, amelyek akkor lepnek meg leginkább, ha a világ kifordul a négy sarkából. Egy régi trauma, bagatell tettek, viccnek tűnő segélykiáltás, ki nem mondott, önmaguknak sem bevallott érzések, emlékek alakítják a figurák életét, összeállva világokat döntenek romba és alkotnak újra sorsfordító változásaikkal.

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Nov 20, 2013
• ISBN: 9789636435790

Elizabeth Strout

Elizabeth Strout is the author of the New York Times bestseller The Burgess Boys; Olive Kitteridge, for which she was awarded the Pulitzer Prize; the national bestseller Abide with Me; and Amy and Isabelle, winner of the Los Angeles Times Art Seidenbaum Award and the Chicago Tribune Heartland Prize. She has also been a finalist for the PEN/Faulkner Award and the Orange Prize in London.

Book preview

A Burgess fiúk

Elizabeth Strout

A Burgess fiúk

GeneralPress_logo

A mű eredeti címe

The Burgess Boys

Copyright © 2013 by Elizabeth Strout

This translation is published by arrangement with Random House, an imprint of The Random House Publishing Group, a division of Random House, Inc.

Hungarian translation © Szieberth Ádám

© General Press Kiadó

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll.

Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni.

Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

SZIEBERTH ÁDÁM

Szerkesztette

KOLLÁTH NÓRA

A borítótervet

KISS GERGELY

készítette

ISBN 978 963 643 579 0

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

1138 Budapest, Viza utca 9–11. fszt. 2.

Telefon: [phone] Fax: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ

Irodalmi vezető KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA

Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN

Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA

Kiadói munkaszám E3678-13

Az e-könyv konvertálását a

Content 2 Connect Kft. végezte

co

2014

Férjemnek,

Jim Tierney-nek

Köszönetnyilvánítás

A szerző köszönetet kíván mondani azoknak, akiktől rengeteg segítséget kapott a könyv írása során: Kathy Chamberlainnek, Molly Friedrichnek, Susan Kamilnak, Lucy Carsonnak, Benjamin Dreyernek, Jim Howaniecnek, Ellen Crosbynak, Trish Riley-nak és Peter Schwindtnek, no meg Jonathan Stroutnak, és annak a sok-sok kedves embernek, akik nagyvonalúan rááldozták az idejüket, hogy jobban megismerhesse a bevándorló népességet.

Előszó

Anyámmal sokat beszélgettünk a Burgess családról. „A Burgess gyerekek, így emlegette őket. Többnyire telefonon beszélgettünk róluk, mivel én New Yorkban éltem, ő Maine-ben. De szó esett róluk olyankor is, amikor hazalátogattam, és a közeli hotelban szálltam meg. Anyám nem sok szállodában fordult meg élete során, így ez lett az egyik kedvenc időtöltésünk: üldögéltünk a szobában, a zöld falak rózsaszínű rózsasormintái között, és a múltról beszélgettünk, azokról, akik elhagyták Shirley Fallst, meg azokról, akik ott maradtak. „Eszembe jutottak a Burgess gyerekek – szokta mondani ilyenkor anyám, miközben elhúzta a függönyt, a nyírfákat nézve.

Megfogták őt a Burgess gyerekek, azt hiszem, azért, mert mindhármukat nagy nyilvánosság előtt érte sorscsapás, no meg azért is, mert anyám annak idején tanította őket a vasárnapi iskolában, a negyedik osztályos csoportban. A Burgess fiúkat kedvelte. Jimet azért, mert már akkor is érezte rajta, hogy tombol benne az indulat, de próbálja kordában tartani, Bobot azért, mert nagy szíve van. Susanért viszont nem volt oda különösebben. – Amennyire tudom, érte senki sem volt oda – jegyezte meg.

– Susan nagyon helyes kislány volt – idéztem föl. – Göndör fürtös meg nagy szemű.

– Aztán született az a dilinyós fia.

– Szomorú történet – mondtam.

– Szomorú történetekből nincs hiány – felelte anyám. Akkor már mindketten özvegyek voltunk, és ez után a mondata után rendre csönd telepedett ránk. Aztán valamelyikünk hozzátette, milyen örvendetes, hogy Bob Burgess végül talált magának egy rendes feleséget. Az asszony, Bob második, egyben reményeink szerint utolsó felesége, unitárius lelkész volt. Anyám nem szerette az unitáriusokat, olyan ateistáknak tartotta őket, akik nem akarnak kimaradni a karácsonyi buliból. Viszont Margaret Estaver maine-i lány volt, és így már megfelelt. – Bob könnyen elvehetett volna valami New York-i nőt is, olyan sokáig élt ott. Nézd meg, mi történt Jimmel, miután az a sznob connecticuti lány lett a felesége! – mondta anyám.

Jimről sokat beszélgettünk, persze: megtárgyaltuk, hogy elment Maine-ből, pedig gyilkossági ügyeken dolgozott az államügyészségen, és reménykedtünk benne, hogy elindul a kormányzóválasztáson, ugyanakkor értetlenül fogadtuk, amikor hirtelen elállt a szándékától. Természetesen beszéltünk róla a Wally Packer-per évében is, amikor Jim minden este benne volt a híradóban. Ez a per akkor zajlott le, amikor még újdonság volt, hogy a tévé bírósági tárgyalást közvetíthet. O. J. Simpson egy évvel későbbi pere sokak emlékezetében elhomályosította a Packer-ügyet, addig viszont Jim Burgessnek országos rajongótábora volt, és ezek a rajongók ámulva figyelték, hogy sikerül elérnie Wally Packer, a szelíd arcú soulénekes felmentését. Nemzedékünk legtöbb tagját Wally Packer lágy, búgó hangja (Vedd le rólam a terhet, a szerelem terhét!) fújta-söpörte át a felnőttkorba. Wally Packeré, aki állítólag lefizetett valakit, hogy gyilkolja meg a fehér barátnőjét. Jim Hartfordban folytatta le a pert, ahol a faji kérdés komoly tényező volt, és azt beszélték, hogy zseniálisan válogatta össze az esküdteket. Utána ékesszólóan, lankadatlan, könyörtelen türelemmel fejtette ki, hogy mennyire csalókák tudnak lenni a szálak, amelyek összefűzik – illetve ez esetben, állította Jim, nem fűzik össze – a bűnelkövetői viselkedés két alapvető összetevőjét: a szándékot és a cselekvést. Az országos magazinokban vicces rajzok jelentek meg. Az egyiken egy nő a rumlis nappaliját nézte, a képaláírása ez volt: „Ha szándékomban áll, hogy ebben a szobában rend és tisztaság legyen, mikor lesz itt rend és tisztaság?" A közvélemény-kutatások adatai szerint az emberek többsége, csakúgy, mint anyám meg én, bűnösnek vélte Wally Packert. De Jim remek munkát végzett, és híres ember lett. (Néhány magazinban fölkerült a legszexisebb férfiak 1993-as listájára is, és ezt még anyám sem rótta föl neki, pedig ő gyűlölte, ha bárki, bármilyen formában említést tesz a szexről.) A hírek szerint O. J. Simpson is szerette volna, ha Jim az álomcsapata tagja lesz; a tévécsatornákon sokat locsogtak erről, de mivel a Burgess-tábor nem fűzött hozzá kommentárt, arra jutottak, hogy Jim „ül a babérjain". A Packer-per beszédtémát szolgáltatott nekünk egy olyan időszakban, amikor nem sok örömünk telt egymásban. De mindez már a múlté. Most, amikor visszajöttem Maine-ből, megcsókoltam anyámat, és azt mondtam neki, hogy szeretem, és ugyanezt mondta ő is.

Egy este immár a New York-i, huszonhatodik emeleti lakásomból néztem a várost épphogy megérintő szürkületet, az épületek messzeségbe nyúló mezejét, meg a szentjánosbogarakként kigyúló fényeket, és ezt mondtam neki a telefonban: – Arra emlékszel, amikor Bobot dilidokihoz küldte az anyja? Ez volt a téma a gyerekek között a játszótéren. „Bobby Burgessnek orvoshoz kell járnia, mert dilis!"

– A gyerekek borzalmasak – mondta erre anyám. – Istenemre mondom, borzalmasak.

– Ez már régen volt – próbáltam tompítani a megjegyzés élét. – Akkoriban ott nálunk még senki sem járt pszichiáterhez.

– Hát, ma már más a helyzet – mondta anyám. – Akikkel együtt táncolunk a hagyományőrző társaskörben, azoknak a gyerekei is terapeutához járnak, és úgy veszem ki, hogy mind szed valami tablettát. És azt is el kell mondanom, hogy nem is csinál belőle titkot senki.

– Emlékszel a Burgess gyerekek apjára? – Ezt már kérdeztem anyámtól máskor is. Szokásunk, hogy ismételgetjük azt, amit tudunk.

– Igen, emlékszem. Magas ember volt. A gyárban dolgozott. Művezető volt, azt hiszem. Aztán meg magára maradt az asszonyka.

– És soha többé nem ment férjhez.

– Soha többé nem ment férjhez – ismételte anyám. – Nem tudom, milyen esélyei lettek volna akkoriban. Három kisgyerekkel. Jimmel, Bobbal meg Sue-val.

A Burgess-ház úgy másfél-két kilométernyire volt a városközponttól. Kis ház volt, de hát Shirley Fallsnak abban a részében a házak többségéről el lehetett mondani, hogy kicsi, vagy legalábbis nem nagy. A sárgára festett épület egy dombon állt, és az egyik oldalán mező terült el, amely tavasszal olyan buján zöldellt, hogy gyerekként, emlékszem, azt kívántam, bárcsak tehén lehetnék, és egész álló nap csócsálhatnám azt a nedves füvet, olyan ínycsiklandó látványt nyújtott. De a Burgess-ház melletti mezőn nem legelésztek tehenek, sőt még veteményeskert sem volt ott, épp csak egy a városhoz közeli, művelhető földterület érzetét keltette. Nyaranta Mrs. Burgess néha locsolócsövet vonszolva kerülgette az előkert bokrait, de mivel dombtetőn állt a ház, ha arra autóztunk, mindig elég messziről láttuk csak. Kicsinek látszott, és nem intett vissza apámnak, gondolom, azért, mert nem is látta, hogy integet neki.

Az emberek azt hiszik, hogy egy kisváros a pletyka melegágya, de gyerekkoromban alig-alig hallottam más családokról beszélni a felnőtteket, és a Burgess-ügyet is ugyanúgy elnyelte, magába szívta a város, mint más tragédiákat, például szegény Bunny Foggét, aki leesett a pincéje lépcsőjén, és csak három nap múlva találtak rá, vagy Mrs. Hammondét, akinek közvetlenül az után lett agydaganata, hogy a gyerekei elmentek egyetemre, vagy az akkor még mindig középiskolás, bolond Annie Dayét, aki fölhúzkodta a ruháját a fiúk előtt, pedig már majdnem húszéves volt. Inkább a gyerekek voltak a pletykafészkek – különösen a kisebbek –, méghozzá elég rosszindulatúak. A felnőttek szigorúan eligazítottak minket, és ha a játszótéren olyasmit hallottak, hogy Bobby Burgess ölte meg az apját, vagy orvoshoz küldték, mert dilinyós, a vétkes gyerek mehetett az igazgatói irodába, majd behívatták a szüleit, és tízórai-megvonással sújtották. De erre nem sűrűn került sor.

Jim Burgess tíz évvel idősebb volt nálam, és ennélfogva olyan távolinak tűnt, mintha valami híres ember lenne, és bizonyos fokig az is volt, már akkor is: amerikaifutball-játékos meg osztálytitkár, és nagyon jóképű, sötét hajú fiú, de komoly is, úgy maradt meg az emlékezetemben, hogy sosem mosolygott a szeme. Bobby és Susan fiatalabbak voltak Jimnél, és – más-más időszakban – mindketten bébicsőszködtek nálunk. Susan ilyenkor nemigen törődött velem meg a nővéreimmel, igaz, egyszer az állat formájú kekszet, amit anyámtól mindig kaptunk, ha elmentek valahova apámmal, elvette tőlünk, mondván, hogy kinevettük őt. Az egyik testvérem tiltakozásul bezárta magát a fürdőszobába, mire Susan üvöltözni kezdett vele, hogy kihívja a rendőrséget. Hogy mi történt, arra már nemigen emlékszem, csak az maradt meg, hogy rendőrök nem jöttek, és a hazaérkező anyám meglepetten látta, hogy nem fogyott el az állatos keksz. Párszor Bobby is vigyázott ránk, ilyenkor felváltva vitt minket a hátán. Abból, ahogy a fejét félig oldalra fordítva kérdezgette, hogy „jól vagy? minden oké?", érezhettük, hogy egy kedves, jó fiúba csimpaszkodunk. Egyszer, amikor az egyik testvérem elesett a kocsibejárón, és lehorzsolódott a térde, láttuk, hogy Bobby szörnyen érzi magát. Lemosta a sebet a nagy lapátkezével. – Bátor kislány vagy – mondta. – Nem lesz semmi baj.

Felnőttkorukban a nővéreim Massachusettsbe költöztek. Én viszont New Yorkba mentem, és a szüleim ennek nem örültek: elárultam a család 17. századig visszavezethető új-angliai vérvonalát. Az őseim harcias emberek voltak, és sok mindent túléltek, mondta apám, de a New York-i fertőbe soha nem tették be a lábukat. És én hozzámentem egy New York-ihoz, egy társaságkedvelő, gazdag zsidó férfihoz, ez csak súlyosbította a helyzetet. A szüleim nem látogattak meg minket túl gyakran. Azt hiszem, megrémítette őket a nagyváros; és a férjem, azt hiszem, külföldinek tűnt a szemükben, ez is rémületet váltott ki belőlük, meg, azt hiszem, a gyerekeim is, akik minden bizonnyal pimasz, elkényeztetett kölyköknek tűntek a rendetlen szobájukkal meg a műanyag játékaikkal, majd később az átlyukasztott orrcimpájukkal meg a kékes-lilás hajukkal. Így aztán hosszú éveken át rossz volt köztünk a viszony.

De amikor a férjem meghalt – ez abban az évben történt, amikor a legkisebb gyerek is egyetemre ment –, anyám, aki egy évvel azelőtt maga is megözvegyült, eljött New Yorkba, megcirógatta a homlokomat, mint kiskoromban, amikor megbetegítettek a bacik, és azt mondta, sajnálja, hogy ilyen rövid időn belül elveszítettem az apámat is, meg a férjemet is. – Mit tehetek érted? – kérdezte.

A kanapén feküdtem. – Mondj egy történetet – kértem.

Anyám az ablaknál álló székhez lépett. – Hát, lássuk csak. Susan Burgesst elhagyta a férje. Svédországba költözött, gondolom, az ősei hívó szavára hallgatott, vagy ki tudja. Ne feledd, hogy északról való, abból a New Sweden nevű parányi városkából. Ott élt, mielőtt egyetemre ment. Susan viszont továbbra is Shirley Fallsban él azzal az egyetlen fiukkal.

– Még mindig csinos nő? – kérdeztem.

– Csöppet sem.

Hát így kezdődött. Amolyan kézről kézre járó macskabölcsőként kötötték össze anyámat velem, majd engem Shirley Fallszal a Burgess gyerekek életével kapcsolatos pletyka-, hír- és emlékfoszlányok. Ezek voltak a mi támaszaink, buzgón meséltük, ismételgettük őket. Újra elmeséltem anyámnak, hogy egyszer összefutottam Helen Burgess-szel, Jim feleségével, amikor ott laktak, ahol egykor én is, a brooklyni Park Slope negyedben. A Burgess házaspár Hartfordból költözött oda a Packer-per után, amikor Jim egy nagy manhattani ügyvédi irodánál kapott munkát.

Egy este a férjemmel észrevettük, hogy Helen is ott vacsorázik egy barátnőjével a Park Slope-i kávéházban, és távozóban megálltunk az asztaluk mellett. Ittam egy kis bort – azt hiszem, ezért álltam meg –, és elmondtam neki, hogy én is abból a városból származom, ahol Jim felnőtt. Helen arcán ekkor átsuhant valami, ami megmaradt bennem: mintha meglegyintette volna a félelem. Megkérdezte a nevemet, és azt mondta, soha nem hallott rólam Jimtől. Persze hogy nem, hiszen fiatalabb vagyok nála, mondtam. És ekkor Helen egy kicsit megrázta a gyűrött vászonszalvétáját, majd közölte: – Én már évek óta nem jártam ott. Örülök, hogy láttam önöket. Viszlát.

Anyám úgy gondolta, hogy Helen barátságosabb is lehetett volna azon az estén. – Ne feledd, hogy pénzes családból való. Nyilván többre tartja magát a maine-ieknél. – Az efféle megjegyzéseket már rég megtanultam elengedni a fülem mellett. Már nem hagytam, hogy zavarjon anyám sértődékenysége, meg az ő Maine-je.

De azok után, hogy Susan Burgess fia azt tette, amit tett, azok után, hogy benne volt az eset az összes újságban, még a New York Timesban is, sőt a tévé is tudósított róla, ezt mondtam anyámnak telefonon: – Azt hiszem, megírom a Burgess gyerekek történetét.

– Az jó ötlet – helyeselt anyám.

– Azt fogják mondani az emberek, hogy nem szép dolog olyanokról írni, akiket ismerek.

Anyám aznap este fáradt volt. Ásított egyet.

– Nem is ismered őket – mondta. – Senki nem ismer senkit.

I. könyv

1. fejezet

Egy szeles októberi délutánon, New Yorkban, a brooklyni Park Slope negyedben Helen Farber Burgess a vakációra csomagolt. Az ágyon nyitott bőrönd hevert, a közeli fotelban még összehajtogatva, kupacba rakva álltak a ruhák, amelyeket a férje előző este összeválogatott. Az égen úszó felhők közt átugráló napfény beragyogta az ágylábak rézgömbjeit, és a bőröndöt mélykékre festette. Helen föl-alá járkált a hatalmas tükrök, a fehér, nyomott mintás tapéta meg a hosszú ablakot körbefutó, sötét faburkolat keretezte gardróbszoba és a hálószoba között. Ennek üvegajtaja pillanatnyilag zárva volt, de melegebb időben a kertre néző verandára nyílt. Helenen egyfajta szellemi bénultság lett úrrá, mint mindig, ha utazáshoz csomagolt, ezért megkönnyebbülést hozott a váratlan telefoncsörgés. Amikor meglátta a kijelzőn a „magánszám" szót, egyből tudta, hogy a férje valamelyik tulajdonostársának felesége az – a férje egy híres ügyvédeket foglalkoztató, tekintélyes irodánál dolgozott –, vagy a sógora, Bob, akinek szintén hosszú évek óta titkos volt a száma, de egyáltalán nem volt híres, és később sem vált azzá.

– Örömmel hallom a hangodat – mondta Helen, miközben kihúzott a komód fiókjából egy színes sálat, a magasba emelte, majd az ágyra ejtette.

– Tényleg? – Bob hangja arról árulkodott, hogy meglepték Helen szavai.

– Attól féltem, hogy Dorothy keres. – Helen az ablakhoz lépett, és kinézett a kertre. Hajladozott a szélben a szilvafa, kavarogva söpörték a földet a keserű csucsor sárga levelei.

– Miért baj, ha Dorothy keres?

– Mert pillanatnyilag fáraszt – mondta Helen.

– De éppen velük akartok elutazni egy hétre.

– Tíz napra. Igen, tudom.

– Hát igen – szólalt meg újra rövid szünet után Bob, és a lehalkított hangja azt sugallta, hogy villámgyorsan, hibátlanul átlátta a helyzetet. Ez az ő nagy erőssége, gondolta Helen, ez a furcsa képesség, hogy arra a pár másodpercre talpast tud ugrani a másik ember különálló világának rejtett zugába. Ebből adódóan Bob jó férj kellett volna hogy legyen, de a jelek szerint nem volt az: már évekkel ezelőtt otthagyta a felesége.

– Mentünk már velük vakációzni máskor is – emlékeztette a sógorát Helen. – Nem lesz semmi baj. Alan szörnyen kedves fickó. Jó unalmas.

– És az iroda ügyvezető társtulajdonosa – mondta Bob.

– Úgy van, az is! – felelte játékos, éneklő hangon Helen. – Így aztán kicsit nehéz kimondani, hogy „jaj, hát inkább kettesben utaznánk. Jim szerint az idősebbik lányuk éppen nagyon csúnya dolgokat művel – középiskolás a lelkem –, és a családterapeuta azt javasolta Dorothynak és Alannek, hogy mozduljanak ki egy kicsit. Nem tudom, miért kell „kimozdulni, ha az ember gyereke kezd elkanászodni, de hát ez van.

– Azt én sem tudom – vallotta be őszintén Bob. Aztán: – Helen, történt valami.

Helen, miközben hallgatta, összehajtott egy bő szárú vászonnadrágot. – Gyere át – vágott Bob szavába. – Majd átmegyünk vacsorázni ide szembe, ha Jim hazajön.

Ezután már vacillálás nélkül tudott pakolni. Bekerült a csomagba a színes sál is, meg három fehér vászonblúz, a fekete balerinacipő, meg a korall nyaklánc, amelyet tavaly kapott Jimtől. „Bob érdekes fickó" – mondja majd Dorothynak a teraszon, miközben citromlével savanyított whiskyt kortyolgatva várják, hogy a férfiak lezuhanyozzanak golfozás után. Talán még a balesetet is megemlíti, hogy a négyéves Bob volt az, aki a sebváltóval játszadozott, ezért indult el a kocsi, és gázolta halálra az apjukat, aki lesétált a lejtős kocsibejárón, hogy megjavítson valamit a postaládán, az autóban hagyva a három kisgyereket. Szörnyűség volt, ami történt. És hallgatás övezte. Jim harminc év alatt egyszer beszélt róla Helennek. De Bob ideges típus volt, Helen jobbnak látta, ha vigyáz vele.

– Te egy szent vagy – mondja majd talán Dorothy hátradőlve, szemét óriási napszemüveggel takarva.

Helen megcsóválja majd a fejét. – Nem vagyok szent, csak szükségem van rá, hogy szükség legyen rám. És most, hogy a gyerekek felnőttek... – Nem, a gyerekeket nem hozza szóba. Hiszen Anglinék lánya több tantárgyból is megbukott, és hajnalig kimaradozik. Hogy lehet tíz napot eltölteni úgy, hogy nem esik szó a gyerekekről? Majd megkérdi Jimtől.

Helen lement a földszintre, a konyhába.

– Ana – szólt oda a házvezetőnőnek, aki éppen az édesburgonyát sikálta egy kefével. – Ana, ma este nem itthon vacsorázunk. Hazamehet.

A tarkabarkán sötétlő, csodaszép őszi felhőket szétterítette a szél, a Hetedik sugárút épületeire hatalmas napfénycsíkok fröccsentek. A bátyja háza felé tartó Bob Burgess kínai éttermek, képeslapüzletek, ékszerboltok, meg zöldséget, gyümölcsöt, vágott virágot is árusító fűszeresek mellett haladt el a járdán.

Bob magas, ötvenegy éves férfi volt, és ami a legfontosabb: szeretetre méltó, rokonszenves fickó. Az ő társaságában úgy érezhette magát az ember, mint aki tagjává válik a „mi ketten" kis körének. Ha Bob tudta volna ezt magáról, talán másképp alakul az élete. De nem tudta, és a szívét így gyakran megérintette valami meghatározhatatlan félelem. Meg aztán hiányzott belőle az állhatatosság, a kiszámíthatóság. A barátai mind úgy tartották, hogy Bobbal az ember egyszer remekül érzi magát, máskor viszont nem érinti meg senki és semmi. Erről már Bob is tudott, mert a volt felesége közölte vele. Pam ezenkívül azt is mondta róla, hogy olyan, mint akinek elmentek otthonról.

– Jim is ilyen néha – jegyezte meg Bob.

– Most nem Jimről beszélünk.

A járda szélén álló, zöld jelzésre váró Bob szívét elöntötte a sógornője iránti hála, a „majd átmegyünk vacsorázni ide szembe, ha Jim hazajön" mondatáért. Bob ugyanis éppen Jimmel akart találkozni. Mert amit korábban, a negyedik emeleti lakása ablakánál ülve végignézett, amit a lenti lakásból hallott, az mélyen megrázta őt, és most, miután átkelt az úttesten, és elhaladt a barlangszerű, félhomályos kávézó előtt, ahol laptopjuk képernyőjét megbabonázva bámuló fiatalok üldögéltek a kanapékon, olyan érzése támadt, mintha kiszakították volna az ismerős, otthonos környezetből, amely addigi útján kísérte. Mintha nem is New Yorkban élte volna le a fél életét, és nem szerette volna a várost úgy, ahogy csak egy embert lehet, mintha soha nem hagyta volna el a vadon burjánzó fűvel benőtt, messzeségbe nyúló mezőket, mintha soha nem ismert, soha nem akart volna mást, mint a sivár, zord, vigasztalan új-angliai égboltot.

– Épp az imént telefonált Susan – mondta Helen, amikor beengedte Bobot a házba. – Jimet kereste, elég gyászos volt a hangja. – Helen, miután beakasztotta Bob kabátját a gardróbba, ismét a sógorához fordult, és hozzátette: – Tudom, tudom, neki egyszerűen ilyen a hangja. De én akkor is azt mondom, hogy volt egy eset, amikor Susan rám mosolygott! – Helen leült a kanapéra, és maga alá húzta a fekete harisnyás lábát. – Akkor történt, amikor a maine-i kiejtést próbáltam utánozni.

Bob a hintaszékben foglalt helyet. Térde ritmusosan föl-le járt.

– Egy maine-i előtt nem szabad utánozni a maine-i kiejtést – folytatta Helen. – Nem tudom, miért van az, hogy a déliek sokkal kedvesebben reagálnak erre, de ez a helyzet. Ha egy délinek azt mondod: „üdv a jó népnek!", nem érzed úgy, hogy gúnyosan vigyorognak rajtad. Bobby, te nagyon ideges vagy. – Helen most előrehajolt, és a két nyitott tenyere a levegőt paskolgatta. – Semmi baj, semmi baj. Idegeskedj csak nyugodtan, ha így érzed jól magad. Jól vagy?

Bob világéletében elgyengült, ha valaki kedves volt hozzá, és most fizikailag is érezte ezt, mintha valami folyadék áramlana a testében.

– Nem igazán – ismerte be. – De abban a kiejtés dologban igazad van. Amikor az emberek azt mondják, hogy „hé, te maine-i csoda, hogy jutsz el innét amoda?", az fájdalmas. Az fájdalmas tud lenni.

– Tudom – mondta Helen. – Most pedig mondd el, mi történt.

Mire Bob: – Adriana és Zsúrfiú megint veszekedtek.

– Várj, várj – mondta Helen. – Ja, igen. Az alattad lakó párocska, persze, persze. Akiknek folyton csahol az a kis hülye kutyájuk.

– Így van.

– Folytasd – mondta Helen, akit örömmel töltött el, hogy ez eszébe jutott. – Egy másodperc, Bob. Muszáj elmondanom neked, mit láttam tegnap este a híradóban. Leadtak egy riportot, az volt a címe, hogy „Igazi férfiak és kiskutyák". Meginterjúvoltak ilyen fura, szánalmas, buzis külsejű fickókat, akik skót mintás esőkabátba meg gumicsizmába öltöztetett kutyuskákat szorongattak a kezükben, és én arra gondoltam, hogy ez egy hír? Lassan négy éve folyik az iraki háború, és akkor ezek ezt nevezik hírnek? Szerintem azért csinálják, mert nincs gyerekük. Azért babáznak a kutyájukkal. Jaj, Bob, ne haragudj! Folytasd, amit elkezdtél.

Helen a kezébe vett egy párnát, és cirógatni kezdte. Arcát elöntötte a pír, és Bob arra gondolt, biztos hőhulláma van, ezért diszkréten lesütötte a szemét, és a kezét vizsgálgatta. Nem jött rá, hogy Helen azért pirult el, mert megjegyzést tett a gyermektelenekre, és neki, a sógorának sincs gyereke.

– Szóval megint veszekedtek – mondta Bob. – És ilyenkor Zsúrfiú, a férje, mert házasok, egyre csak ugyanazt üvölti: „Adriana, megőrjítesz, baszd meg!" Ezt üvölti újra meg újra.

Helen megcsóválta a fejét. – Gondolj csak bele, milyen lehet így élni. Kérsz egy italt? – Azzal Helen fölállt, a mahagóni pohárszékhez lépett, és whiskyt töltött egy kristálypohárba. Alacsony termetű nő volt, és még mindig formás. Fekete szoknyát és bézs színű pulóvert viselt.

Bob egy hajtásra megitta a whisky felét. – Na szóval – folytatta, és egyből látta, hogy Helen arca kissé megfeszül. A sógornője utálta ezt a szavajárását, hogy „na szóval", de ő erről most megfeledkezett, mert már érezte a kudarc előszelét. Érezte, hogy képtelen lesz érzékeltetni Helennel, milyen szomorú dolognak volt tanúja. – A nő hazajön – vágott bele. – Elkezdenek marakodni. Aztán a fickó kiviszi a kutyát sétálni. De amíg távol van, a nő kihívja a rendőrséget. Ilyet még soha nem csinált. És amikor Zsúrfiú visszajön, a zsaruk letartóztatják. Hallottam, amikor közölték vele, hogy a felesége azt állítja, megütötte őt. Meg kidobálta a ruháit az ablakon. Így aztán letartóztatták. A fickó le volt döbbenve.

Helen olyan arcot vágott, mint aki nem tudja, mit mondjon.

– Mert ő egy ilyen jóképű fickó, nagyon dögösen néz ki a cipzáros felsőjében, de most ott zokogott, hogy „bébi, soha nem ütöttelek meg, hét éve vagyunk házasok, hát mit művelsz velem? Bébi, ne csináááld!". De nem volt mese, megbilincselték ott helyben, fényes nappal, átvezették az utca túloldalára, a járőrkocsihoz, és a fogdán tölti az éjszakát. – Bob most szép komótosan fölállt a hintaszékből, a mahagóni pohárszékhez lépett, és töltött magának még egy whiskyt.

– Ez nagyon szomorú történet – mondta Helen, aki kissé csalódott volt, mert nagyobb drámát várt. – De talán elgondolkodhatott volna ezen, mielőtt megütötte a nőt.

– Nem hiszem, hogy megütötte volna – mondta a hintaszék felé tartó Bob.

Helen eltűnődve megjegyezte: – Kíváncsi vagyok, házasok maradnak-e.

– Én nem hiszem – mondta Bob, aki már érezhetően kezdett fáradni.

– Mi zavart téged a legjobban, Bobby? – kérdezte Helen. – Az, hogy szétesik a házasságuk, vagy a letartóztatás? – Helen a szívére vette, hogy Bobot szemmel láthatóan nem hagyja nyugodni a dolog.

A sógora hintázott párat a székkel. – Minden – felelte, és pattintott az ujjával. – Hogy csak így sitty-sutty megtörtént. Egy abszolút átlagos napon, érted?

Helen fölrázta a párnát, és visszarakta a kanapéra. – Nem tudom, mitől átlagos egy olyan nap, amikor az ember rendőrkézre adja a férjét.

Bob az ablak felé fordította a fejét, és már látta is a járdán közeledő bátyját. Röpke szorongáshullám söpört végig rajta Jim gyors léptei, hosszú kabátja, bőr aktatáskája láttán. Aztán elfordult a zárban a kulcs.

– Szia, drágám – mondta Helen. – Itt van az öcséd.

– Azt látom – mondta Jim, majd lerázta magáról a kabátját, és beakasztotta az előszobai gardróbba. Bob ezt képtelen volt megtanulni. „Mi a baj veled?" – kérdezgette annak idején a felesége, Pam, mi a baj, mi a baj, mi a baj? És tényleg, mi volt vele a baj? Bob ezt nem tudta megmondani. De tény, hogy valahányszor belépett egy ajtón, és nem vette el tőle a kabátját senki, szükségtelennek tűnt fölakasztani, és... és túl nehéznek is.

– Már megyek is – mondta Bob. – Még ügyködnöm kell egy tényvázlaton. – A jogsegélyszolgálat fellebbezési osztályán dolgozott, tárgyalási jegyzőkönyveket olvasott. Mindig volt egy fellebbezés, amelyhez ügyvédi tényvázlatot kellett írni, így mindig volt min dolgoznia.

– Ne butáskodj – mondta Helen. – Mondtam, hogy átmegyünk ide szembe vacsorázni.

– Ki a székemből, fafej – intett Bob irányába Jim. – Örülök, hogy újra látlak. Mióta is nem találkoztunk, négy napja?

– Fejezd be, Jim. Az öcséd délután szemtanúja volt, hogy a lenti szomszédját bilincsbe verve elviszik a rendőrök.

– Balhé volt a koleszban?

– Jim, fejezd be!

– Ugyan, ez csak a testvéri szeretet megnyilvánulása – mondta Bob. Átült a kanapéra, Jim pedig elfoglalta helyét a hintaszékben.

– Halljuk – mondta, és keresztbe fonta a karját. Mivel nagydarab, izmos férfi volt, ez a gyakori gesztusa szögletes, vitára kész külsőt kölcsönzött neki. Mozdulatlanul hallgatta Bobot, majd lehajolt, hogy kioldja a cipőfűzőjét. – Tényleg kidobálta a nő ruháit az ablakon? – kérdezte.

– Nem láttam semmit – felelte Bob.

– Családok... – merengett Jim. – A büntetőjogászoknak feleannyi munkájuk se lenne nélkülük. Tisztában vagy vele, Helen, hogy most rögtön rám hívhatnád a rendőröket azzal, hogy megütöttelek, és már vinnének is?

– Nem fogom rád hívni a rendőröket – mondta könnyed, társalkodó hanghordozással Helen, majd fölállt, és megigazította a szoknyája övszalagját. – De ha át akarsz öltözni, akkor indulj. Éhes vagyok.

Bob előrehajolt. – Jimmy, egy kicsit megrázott az eset. Hogy a szemem láttára letartóztatták a fickót. Nem tudom, miért, de megrázott.

– Nőj fel – mondta Jim. – Isss-tenem! Mégis, mit vársz tőlem? – Lehúzta az egyik cipőjét, megdörzsölte a lábfejét, és hozzátette: – Ha akarod, este odatelefonálhatok, hogy minden rendben van-e. Egy szép fehér fiúka a kaptárban...

A szomszéd szobában megcsörrent a telefon, éppen akkor, amikor Bob azt mondta: – Megtennéd, Jim?

– Ez a húgod lesz – mondta Helen. – Egyszer már telefonált.

– Mondd meg neki, hogy nem vagyok itthon, Hellie. – Jim ledobta a zokniját a parkettre. – Mikor beszéltél utoljára Susannel? – kérdezte Bobtól, miközben megszabadult a másik cipőjétől is.

– Hónapok óta nem beszéltünk – felelte az öccse. – Már mondtam neked. Összevitatkoztunk a szomáliakon.

– Miért vannak egyáltalán Maine-ben szomáliaiak? – kérdezte Helen, miközben átment a szomszéd szobába. A válla fölött még visszakiáltott: – Miért menne bárki is Shirley Fallsba, ha nem verik béklyóba a lábát?

Bobot mindig meglepte, amikor Helen így beszélt, mintha úgy érezné, hogy a Burgess család szülőhazája iránti ellenszenvének bármikor a legnagyobb nyugalommal, egy szikrányi diszkréció nélkül szabad folyást adhat. De Jim visszakiáltott a feleségének: – Ők béklyóba vannak verve! Megbéklyózza őket a szegénység! – Azzal a másik zokniját is eldobta, nagyjából arrafelé, amerre az elsőt. A dohányzóasztal sarkán landolt, ott csüngött bágyadtan.

– Susan azt mondta, hogy a szomáliak elárasztották a várost – folytatta Bob. – Hogy csapatostul jöttek. Azt mondta, három éve még csak néhány család volt, most meg kétezren vannak, és valahányszor meglátja azokat a nagy buszokat, leszáll róluk még vagy negyven. Én meg azt mondtam, hogy hisztérikusan áll a kérdéshez, ő meg erre azt mondta, hogy a nőket mindig hisztériával vádolják, és a szomáliakkal kapcsolatban nem tudom, mit beszélek, hiszen időtlen idők óta nem jártam arra.

– Jim – mondta a nappaliba visszatérő Helen. – Susan tényleg beszélni akar veled. Nagyon ki van akadva. Képtelen voltam hazudni neki. Azt mondtam, most értél haza. Ne haragudj, szívem.

A férje elmenőben megérintette Helen vállát. – Semmi baj.

Helen lehajolt Jim zoknijáért, és Bobnak szöget ütött a fejébe, hogy ha ő is szépen fölakasztotta volna a kabátját, ahogy Jim, akkor Pam talán nem haragudott volna annyira a széthányt zoknikért.

Hosszú csönd után azt hallották, hogy Jim halkan kérdéseket tesz föl. Hogy pontosan mit kérdez, azt nem tudták kivenni. Újabb hosszú csönd következett, majd újabb halk kérdések, megjegyzések. De ezúttal sem értették, hogy pontosan mit mond Jim.

Helen a kis fülbevalójával babrálva felsóhajtott. – Igyál még egyet. Úgy néz ki, maradunk egy darabig. – De nem tudtak megnyugodni. Bob hátradőlt a kanapén, és az ablakon