Jómadarak

By Nógrády László

„A választás nagyon meghatott, megköszöntem a fiúk bizalmát, de kijelentettem, hogy megkoronázásomat akkorra halasztom, ha majd ellenfeleimet legyőztem. Kijelentettem továbbá, hogy uralkodói nevem első György Tibor lesz. Felálltam egy sziklára s élje

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633761069

Book preview

NÓGRÁDY LÁSZLÓ

JÓMADARAK

EGY DIÁK EMLÉKIRATAI

Ifjúsági regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-106-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

I.

A „SAS"

Sunyók Dénes megálmodta, én (Kaaly Gyuri) megcsináltam az egyletet, s címet is adtam neki, ezt: Jómadarak egylete. Mindenki helyeselte, hogy mi, a IV/a. osztály, egyletet csinálunk, csak Lipócsi nem. De hát ő semmit se helyeselt, csak azt, amit ő maga csinált.

Az egylet két pártra szakította az osztályt.

Az egyik párt azt akarta, hogy a legjobb tanuló, tehát Kaaly Gyuri legyen elnök, a másik véleménye az volt, hogy a legerősebb fiú a legméltóbb az elnöki tisztségre, tehát Kosár Viktor.

Persze, hogy nagyban korteskedtek a fiúk. Még órák alatt is folyt a levelezés, de különösen a tízpercek alatt valóságos porfelhőket vert fel a lelkesedés. Az én pártomon a nevezetesebb fiúk a következők voltak: Lazányi (a költő), Mickievszky Sanyi (akit, mert nagyszerűen tudott célba dobni, Mohikánnak hívtunk), a kis beteges Kozma Jancsi, Fuhr, a lenhajú, Németh Peti (őt szavajárásáról Izének neveztünk el) és a kis Tukka, a tintásujjú, tudniillik mindig tintás volt az ujja. Tukka volt a legjobb barátom, hozzájuk gyakran ellátogattam, mert nagyon szerettem az édesanyját, Máli nénit és a nővérét, Évikét.

A Kosár Viktor hatalmas hívei voltak: Kubay Laci, a nagy politikus. Szakáll Pista, Zsufa, aki nagyszerűen tudott fütyülni, a Keserű testvérek (ikrek voltak s egyik épp olyan volt, mint a másik, mindig összetévesztették még a tanár urak is), nos és Sunyók Dénes, a bősz, Sunyók ugyanis elpártolt tőlem.

A kis Kozma Jancsi azt hirdette, hogy biztosan én leszek az elnök. Elmentem Tukkáékhoz s Máli néni is, Évike is azt mondta, hogy egész biztos a megválasztásom. Ellátogattam a Mohikánokhoz is. Ők a Körúton laktak s az apja nagyon gazdag volt, mégis mindig szomorú. Az egész lakás csupa bánat volt, mert a Mohikán mamája már nem élt. Legszomorúbb volt a lakásban a Mohikán nagynénje. Ezt az öreg kisasszonyt találtam csak otthon, s mikor elmondtam neki, hogy elnökválasztás lesz, úgy nézett rám, mint a jégcsap. Nem érdekelte a dolog. Tőle tehát nem tudtam meg semmit.

Innen a Mesterhez siettem. A Mester Petiéknél lakott hátul egy kis szobában. Nagyon titokzatos férfiú volt, valahányszor beléptünk hozzá, mindig egy nagy fekete könyv fölé hajolva találtuk, s a könyvet mindjárt eldugta előlünk. Peti se tudta, mit csinál a Mester, mire való az a titkos fekete könyv, csak azt mondta, hogy a Mester (mi csak így hívtuk) lángeszű férfiú, egyébként nagyon szívélyesen fogadott mindig. Borzasztóan szerettük s tiszteltük, de ő is szeretett bennünket.

Most is kedvesen látott s az elnökválasztásra azt mondta, hogy nem biztos, engem választanak-e meg, sőt valószínű, hogy Kosár győz, mert ő a legerősebb.

– De én meg a legjobb tanuló vagyok – feleltem, hogy meggyőzzem a Mestert, s pártomra hódítsam.

A Mester titokzatosan mosolygott s csak annyit mondott:

– Éppen azért nem biztos a győzelem.

Igazán rosszul esett, hogy a Mester így vélekedik.

Csodálatos, hogy édesatyám is a Mester pártján állt, de azzal vigasztalt:

– No majd meglátjuk, egyébként is nem fontos a dolog. Fontosabb az, hogy mindig te légy a legderekabb fiú.

Azt láttam, hogy édesanyám nagyon szerette volna, ha elnöknek választanak. Akárcsak én. És ha mindent elgondoltam, úgy véltem, hogy én leszek az elnök, mert a fiúk mindig hozzám fordultak, ha valami kellett, és tulajdonképpen az egyletet is én csináltam meg. Nos és olyan szép egyletet akartam, hogy annak mindenki örült volna, még a tanár urak is. Nagyszerű tervet eszeltem ki. Nekem kell elnöknek lennem!

*

Az elnökválasztás napja rettenetes volt. A német óra előzte meg, s az elnökjelölt, Kosár is négyesre felelt… És mégis, mégis ő lett az elnök!… Egy szavazattal győzött!

Atyámnak s a Mesternek igaza lett!…

A választás után kezet nyújtottam Kosárnak s kijelentette, hogy Első Viktor Győző néven fog uralkodni.

*

Első Viktor Győző uralkodásának kezdete egyszersmind kezdetét jelentette a botrányoknak s az osztály rossz hírének is. Oka az uralkodó elnök s vezérkara. Tudták ezt a fiúk is. Az uralkodóelnök s vezérkara mindig valami rosszban törték a fejüket. Csín után csínt követlek el, s még belém is belém akartak kötni, de én nem álltam kötélnek.

A Mohikán ajánlotta, hogy döngessük el az elnököt, de ebbe nem egyeztem bele. Inkább arra gondoltam, hogy ki kellene buktatni az elnöki székből. Nagyon sok fiú vélekedett így, s már bánták, hogy nem engem választottak elnökké. Láttam, hogy az egylet tönkre megy (már az osztály tekintélye úgy is oda volt) s úgy éreztem, hogy nekem kötelességem valamit tenni, valami nagyon okosat kellene kigondolni, hogy az uralkodó elnököt kibuktathassam. Verekedéssel nem akartam velük elbánni, de nehéz is lett volna. Valahogy másként kell! Sokat tanakodtunk erről Tukkával. a tintásujjúval, a lenhajú Fuhrral, meg a többivel, de semmi okosat nem tudtunk kisütni. Pedig tenni kell, kell!…

*

Március 15-én szép ünnepély volt az iskolában, beszédeket is mondtak… Igen ezen beszédek alatt megjött a borzasztóan okos gondolat, amivel Első Viktor Győző és társai hatalmát megdönthetem, a Jómadarak egyletét megmenthetem s a IV/a. osztály jó hírét, becsületét visszaszerezhetem.

Nagyot dobbant a szívem és szerettem volna indián táncba kezdeni, szerettem volna Tukkát, a Mohikánt, meg a többi fiút, meg az egész világot örömömben megölelni…

Az ünnepély után Tukkával, a Mohikánnal, Kozma Jancsival, Petivel, Fuhrral meg a költővel a Népligetbe mentünk s ott így szóltam hozzájuk:

– Nagyon titkos dolgot akarok veletek közölni, de erről ám nem szabad senkinek tudni addig, míg ki nem repül, s magasan nem száll, mint a sas.

– Mi az, mi az?… Mi lesz az?… Sas, sas? – kérdezték kíváncsiskodva a fiúk.

– A Sas, a Sas! – kiáltottam fel ujjongva. – Ilyen című újságot fogunk kiadni s ezzel fogjuk Kosárékat megbuktatni.

No, hogy mi történt erre, hát én azt nem tudom leírni: a Mohikán ugrált, Tukka feldobta a kalapját, a kis Kozma sírt örömében, Fuhr olyan büszkén állt, mint egy igazi Napóleon, Peti ezer izét mondott, a költő meg fára mászott.

– Nagyszerű, nagyszerű, éljen a Sas!

És engem is éljeneztek s megválasztottak felelős főszerkesztőnek, Tukka lett a segédszerkesztő, a többi pedig főmunkatárs.

– Most már mi szerkesztőség vagyunk, mert van lapunk – mondtam, s a fiúk szörnyen ugráltak s kiabáltak megint örömükben s én is velük ugráltam és kiabáltam, és egymás nyakába borultunk.

Nagyon boldog voltam és boldogok voltunk mindnyájan, mi, a Sas szerkesztősége. A költő a haját borzolta, Peti pedig úgy simogatta az állát, mintha nagy szakálla nőt volna… és én… No hát én, mint felelős főszerkesztő mind a kettőt csináltam, és szörnyen, de nagyon szörnyen eltöprengtem azon, hogy mit kellene hát a Sas első számába írni.

*

A Mestertől kis litográfnyomdát kaptunk, atyám nagy ollóval ajándékozott meg, mert olló nélkül szerkesztőség nincs, jó anyám papírkosarat adott, én meg kis szobám ajtajára kiszegeztem a büszke felírást: A SAS szerkesztősége és nyomdája… Csak röviden!

Most már minden megvolt, repülhetett a Sas!

A szerkesztőség minden nap öt óra után összejött s szorgalmasan szerkesztett. Munkánknak meg is volt az eredménye, mert mikor kiröppentettük a Sast, igazán nagyszerű volt, jó szüleim is meg voltak vele elégedve. A vezércikket én írtam, a címe ez volt: A Sas programja, s így kezdődött: Az egylet kuszált helyzetét akarjuk tisztázni… S így végződött: A Sas röpül a maga útján, bátran, határozottan s egyenesen, akinek tetszik, tartson velünk.

A lap másik fénypontja a Mohikán Olló című szatirikus cikke volt. Tukka is kitett magáért, nagyon érdekes elbeszélést írt A négylábú madarak címen. Mind a két cikk az uralkodó elnököt s vezérkarát csipkedte. Még egy igen érdekes rovatunk volt, a Sziporkák. Ezt a költő írta és hatalmasan csattogott-pattogott verseiben a mindenféle finom ötlet

A szellemes cikkeket a kis Kozma Jancsi illusztrálta, s olyan karikatúrákkal tette kézzelfoghatóvá, hogy a világon mindenki jól mulathatott rajta.

II.

PÁRBAJ A NÉPLIGETBEN

Persze az egylet tagjai egészen elképedtek s oda lettek a csodálkozástól. Nagyon meglepte őket a Sas. És magam se hittem, hogy hamarosan milyen nevezetes következményei lesznek a Sas kiröpülésének. Ezek a következők voltak: 1. Elneveztek bennünket sasoknak. 2. Többen bejelentették, hogy ők is sasok lesznek. 3. A jómadarak között nagy zavar támadt. 4. Kitűnt, hogy köztünk s köztük az összecsapás elkerülhetetlen. 5. Meg kellett vívnom első párbajomat.

Még más következménye is lett, de ezek a legfőbbek, különösen pedig a párbajom. Ennek előjátéka az volt, hogy a Sas megjelenését követő nap elém állt a folyosón Sunyók és feltartóztatott.

Elővette a Sas első számát (még több nem is jelent meg). Elém terjesztette s azt kérdezte:

– Te szerkeszted ezt?

– No, nevetséges, hát persze, hogy én.

– Hát, ha így van, akkor te csúfoltál meg bennünket, első Viktor Győzőt, meg a többit. Például hízott libának nevezted a Jómadarak egyletét, amely csak hápogni tud, de röpülni nem.

– Persze.

– Igen, tehát tudd meg, hogy ezért meglakolsz. Mint fő-fő jómadár párbajra hívlak.

– Rendben van.

– Majd meglátjuk a végén. Hanem olyan szamárságot ne kívánj, hogy kíméljelek, csak azért, mert jó barátok voltunk valamikor.

– Dehogy kívánom – feleltem.

Bátorságom most már bosszantani kezdte Sunyókot, s megszorította karomat. Én azonban egy csavarintással kiszabadítottam s ezt mondtam:

– Te Sunyók, ha még egyszer hozzám nyúlsz, megjárod. A párbajt elfogadom, ott majd meglátjuk.

Ezzel sarkon fordultam s tovább mentem. Bent az osztályban tanácskozásra vonultam a szerkesztőségi tagokkal. Meghánytuk-vetettük hamarjában a dolgot. A Mohikán mindenáron azt akarta, hogy ő áll ki Sunyókkal, de én nem engedtem.

– A lap főszerkesztője én vagyok – mondtam határozottan –, s én ki is fogok állni.

– De én is tagja vagyok a szerkesztőségnek – erősködött a Mohikán.

– Én mégis főbb vagyok, mint te s nem engedem, hogy azt mondják, félek. Engem is hívott ki, már csak ezért is én megyek vele párbajra.

Hiába kérlelt a Mohikán, nem engedtem, s így egész bizonyossá lett, hogy Sunyókkal meg kell párbajoznom.

A következő tízpercben lementem beszélgetni a pedellushoz, Ferenc bácsihoz. Most nem volt jókedvű, félig haragosan, félig szomorúan álldogált a fülkéje előtt. Nagy nehezen szóra fakasztottam. Így pattogott:

– Hát hiába Ferenc bácsi, maradja Ferenc bácsi. Igaz-e?

– Igaz – helyeseltem, bár nem tudtam mire céloz.

– Na hát igaz! Akár kikapja, akár nem kikapja, én csak úgy tesze, amint tette eddig, öt perc óra végiből, öt óra fejéből elcsípek. Ugye elcsípek?

– Úgy van, Ferenc bácsi.

– Na hát, enyém lélek más, nem a Széles tanár úr, enyém szíve friss vaj, én nem tud elgondolni, hogy ott most nyomorgatja öt, tíz, száz gyerek, ki sírdogál s gondolja; Ferenc bácsi csengessen. Én hallok kiáltásokat: Ferenc bácsi, segítsen! No hát, segítje Ferenc bácsi.

– Isten áldja meg, Ferenc bácsi.

– Megáldja. Én nem vagyok siket, hallok, hogy kiabálja gyerekek kétségbe esve: Ferenc bácsi csengesse. Ma épp tíz perc csípte el, s a Széles tanár úr megharagudta, beárulta és én kikapta. Nem baj, áldás szállja ezer szájból Ferenc bácsira.

– Mindenki szereti Ferenc bácsit.

– Na hát! – mondta Ferenc bácsi és borzasztóan haragos pillantást vetett