A királyné

By Kabos Ede

Kabos Ede neve nem igazán ismert, még a magyar irodalomtörténet iránt oly fogékony bölcsészhallgatók körében sem. Hacsak Az Érdekes Újság Dekameronja kapcsán nem. Ez a tízkötetes mű, amely 100 kortárs (20. század eleji) novellistát mutat be egy-egy írásuk

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633745144

Book preview

KABOS EDE

A KIRÁLYNÉ

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Papp Norbert

978-963-374-514-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

A KIRÁLYNÉ

1.

Timon Menyhért a bankett után, melyet tiszteletére, negyvenesztendős színészi jubileuma és nyugalomba vonulása alkalmából barátai és kis barátnői rendeztek, hajnali négy óra tájban egyedül maradt Kádárral, akit írótársai az éjszaka karmesterének neveztek. Kádár, aki többet ivott, ilyen tájban a borozó egyik szeparéjában szokott elrejtőzni, hogy egy novellával megszerezze a holnapi éjszaka költségeit, de ma valamivel fáradtabb vagy mámorosabb volt, s hirtelen azzal a kijelentéssel lepte meg az öreg színészt, hogy elmegy lovagolni.

– Lovagolni? Hát szoktál te lovagolni?

– Bolond kérdés. Minden hajnalban kilovagolom magamat.

– Februárban és hajnali négy órakor?

– Hát csak nem lovagolok este hét órakor, mikor a közönség az operába igyekezik.

Timon Menyhért értelmetlenül bámult az íróra.

– Mi köze az opera közönségének a te lovaglásodhoz?

– Az a köze, hogy ott szoktam lovagolni az opera előtt.

– Az opera előtt?

– A szfinxen. Más lóhoz nincs bizodalmam. De a szfinxet szeretem. Szép asszonyfeje van, és kemény melle. Ostoba fráterek kérdésekkel szokták ostromolni a szfinxet, én inkább a hátára ülök és lovagolok, míg alaposan ki nem fárasztottam magamat.

– Hát persze, a szfinx nem vethet le a hátáról – nevetett az öreg színész.

Kádár dacosan vágott vissza:

– Csak azért is levetett, nem is egyszer. Az egyik oldalon felkapaszkodtam rá a lépcsőkről, a másik oldalon legurultam a lépcsőkön. De én azt csak másnap este tudtam meg, mikor felébredtem és a fejemet borogatták.

A fizetőpincért hívta, fizetett, és belebújt a bundájába. Aztán kezet nyújtott Timon Menyhértnek.

– Na öreg, isten áldjon.

– Megyek én is.

– Lovagolni? A másik oldalon nyergelve vár a másik szfinx is. Jöhetsz.

Timon Menyhért csendesen válaszolt:

– Becsöngetek Tankóczy Demeterhez, és elkártyázok vele reggelig.

– Még mindig haldoklik?

– Ötödik éve. Mért nem jössz fel hozzá sohasem? Éjszakánként rendesen fellátogatnak hozzá a barátai egy kis beszélgetésre, mert aludni úgyse tud, s jót cselekszenek vele, ha nem hagyják magára. Én már csak akkor megyek, mikor a többiek elmentek, s akkor elpikétezünk reggelig. Hadd azt a bolond lovaglást, gyere velem.

Kádár egy kis undorral hárította el a meghívást:

– Nem szeretem a halálszagot.

– Hadd el – sietett Timon megjegyezni –, Tankóczy sohse volt harapósabb és frissebb, mint amióta koporsója lett az ágy. A testéből annyi se maradt már, amennyit egy becsületes fügefalevéllel el lehet takarni, de az agya olyan mérgesen dolgozik, mintha az utolsó dacos ágyú volna egy rommá lőtt erődben. Nagyon bírja az eszét.

Kádár a vállát vonogatta:

– Annál rosszabb reá nézve. Akit az isten meg akar verni, annak nyitva hagyja a szemét, hogy lássa, hogyan pusztul darabonkint. Ha én egyszer el akarok pusztulni, előbb becsukom a boltot idefenn, a koponyámban. Meghalni ostobán muszáj, élni kell okosan.

Indult.

– Hát isten áldjon, öregem, nagyon türelmetlenül nyihog már a paripám.

Kissé bizonytalanul botorkált ki a február végi havas hajnalba, s a borozó lányai közül egyik-másik utána próbált nézni, mert akkor is ők szedték fel a mámoros írót, mikor a szfinx egyszer olyan haragosan vetette le a hátáról. Timon Menyhért még rágyújtott egy friss szivarra, kiosztogatott a lányok közt egy kis szerencsepénzt, s aztán elindult ő is, hogy becsöngessen Tankóczy Demeterhez…

2.

Egy villanykörte fénymezőjéből zöldes fényben vált ki a sorvadásos újságíró csontos arca. Az erős orr, a dacos száj s a két lobogó szem szinte elnyomta magát a fejet, mely a hosszú betegség alatt összezsugorodott. Különösen a lázas, égő szemek tüzeltek ki a padlásszoba éjszakájából. Mintha egy vadmacska szemei világítottak volna az erdő leshelyéből. A mély csöndet csak egy ébresztőóra erőszakos tiktakja szelte darabokra. Tankóczy Demeter szerette számolgatni utolsó perceit, amikor egyedül volt.

– Halló – állított be lármásan Timon Menyhért.

– Te vagy, szellemi csecsemő? – köszöntötte kemény, recsegő hangján a beteg.

– Én vagyok, apám. Eljöttem szabadságom hajnalán, hogy üdvözöljelek, és szokás szerint elnyerjem utolsó garasaidat.

Tankóczy Demeter felült ágyában, s felsrófolta a padlásszoba villanylámpáját. A hirtelen világosságból könyvekkel megrakott székek, asztalok, egy nagy könyvállvány, néhány régi kép és sok-sok szőnyeg bukkantak fel. Az egyik sarokban parasztcseléd aludt egy ócska zsöllyébe kuporodva. A padlásszoba fölfelé nyitható ablakát most leszögezett berlini kendők takarták.

Az öreg színész egy kis asztalkát húzott a beteg ágya mellé. Széket nem keresett, inkább leült maga is az ágy szélére.

– El fogom nyerni a vagyonkádat, Demeterkém. Tudod, hogy milyen szerencsém van.

– Én is ott leszek, kiskorú barátom. Elő, elő a vagyonkákkal. Ne csaljuk meg egymást. Először is lássuk, mit nyerhetünk egymástól.

Keresgélni kezdett az éjjeliszekrény fiókjában, s lassan rakosgatta ki az ágy takarójára zsákmányát. Nem valami gazdag zsákmány volt. Hat fillér, három aszpirin és öt veronál. Gúnyosan nevetett Timon Menyhért arcába.

– Ettől ugyan nem fogsz meghízni.

A színész komoran összeráncolta homlokát, s ridegen, mint egy uzsorás, jegyezte meg:

– Vékony vagyonka, nagyon vékony. Természetesnek fogod találni, apám, hogy a te rongyos aszpirined ellenében nem kockáztathatok aranyakat, de még ezüstöcskéket sem. Ha jól meggondolom, még a nikkel is könnyelműség volna.

Keresgélt a zsebeiben.

– Majd megpróbálunk valami méltó ellenértéket találni. Hm… mit szólnál három cigarettához? Ugyanannyit ér neked, ha elnyered tőlem, mint nekem a te aszpirined. Van négy szivarom is, és nem vagyok annyira uzsorás, hogy latolgassam, a szivar ér-e többet, vagy a veronál. Hat fillért persze én is kockáztatok, mert nem vagyok huncut.

Tankóczy Demeter ravaszul hunyorgott.

– Ha délután felébredsz, hátulgombolós ifjú, ne sajnáld fölkeresni a szemorvost. Megvakultál, barátom, hogy nem tudod észrevenni új vagyonomat, mely tegnap délután óta díszíti szobámat. Csodálatos vagyon.

A színész körülnézett a padlásszobában, de semmi különöset nem látott. A beteg gúnyosan nevetett.

– Hát nem látod itt, az éjjeliszekrényemen a telefont?

– Csakugyan. Hogy jutott eszedbe?

– A kiadó ajándékozott meg vele.

– Megőrült, hogy egyszerre dobálni kezdi a pénzét?

– Fenét őrült meg. A fiúk kényszerítették rá a redakcióban. Nekik van az én telefonomra szükségük, nem nekem. Én a halállal telefon nélkül is nagyszerűen tudok diskurálni. De ők éjfél után csak telefon útján beszélhetnek velem, és szegényeknek akkor van legnagyobb szükségük rám.

– Miért?

– Mert én vagyok a lexikonnak az a kötete, mely nem jelent meg. Mindenfajta lexikonnak van egy olyan kötete, mely tévedésből nem jelent meg. Abban kellene meglenni mindennek, amit a szamár lexikonszerkesztők kifelejtettek. A legritkább kötet. Raritás. Unikum. És szerencse, hogy vannak beteg állatok, akik nem mozdulhatnak az ágyból, tehát minden ostobaságot is elolvasnak, tehát mindent tudnak, és tehát el tudják indítani a tudatlan újságírók eszét, mikor az megáll. Ez a raritás, ez a beteg állat én vagyok az én redakciómban, s arra jó a telefon, hogy amikor a Távirati Iroda éjfél után valami értelmetlen jelentést ad le Villa tábornokról, legyen mód megkérdezni Tankóczy Demetert, enni szokás-e ezzel a Villával, vagy mexikói generális.

A színész nyugodtan kérdezte:

– S te a telefont is el akarod kártyázni?

– Az a kérdés, mi ellenében a tét? A te nyugdíjad az én telefonom ellenében – ez például olyan tét, amiről lehet velem beszélni.

– Rendben van, beszélünk róla, ha rákerül a sor – jegyezte meg Timon Menyhért, és keverni kezdte a kártyákat.

A hangos beszélgetésre felébredt a parasztcseléd, és morogva kezdett rakosgatni a padlásszobában. Tankóczy odaszólt neki, hogy főzzön egy kis teát, s a lány hangos dohogással gyújtott a szamovár alá, aztán közelebb ment az ágyhoz, és Timon Menyhért mögé állva, bizalmaskodó hangon szólt neki:

– Már megint el fogja nyerni az aszpirint. Maga uzsorás, emberrontó. Hát van magának lelke?

Timon bemondta a kilencvenesét, és nyugodtan szólt hátra:

– Mire kellene az nekem?! Mit vásárolhatnék a lelkemen? Aztán meg, tudod, Borbála, szeretek gavallér lenni, s ha nem nyernék néha néhány aszpirint, nem is tudnám, mit adhatnék neked borravalónak. Csak nem kínálhatlak meg szivarral. Az aszpirin pedig mindenkor a tied.

Borbála rácsapott a színész vállára.

– Nagy gyerekek maguk. Kártyáznak, veszekednek, s elnyerik egymástól a semmit.

– A semmit! – pattant fel Timon. – Egy gramm aszpirin három órával hosszabbítja meg a gazdád életét, s te azt mondod, hogy semmi!

Megnyerte a játszmát, s Tankóczy fizetett az aszpirinnal. Timon Menyhért magasra emelte az aszpirint, mintha húszkoronás arany volna, és gavallérosan átnyújtotta a parasztcselédnek.

– Lásd, hogy úrral van dolgod.

Borbála elkapta az aszpirint, és mindjárt odacsúsztatta a gazdája vagyonkája közé.

– Hopp – tiltakozott a vén színész –, ez csalás, így nem játszunk.

– Osszál – türelmetlenkedett Tankóczy Demeter. – Nem azért vagyunk itt, hogy Borbálával évődjél. Maga főzze meg a teát, te pedig keverj és osszál. Több komolyságot kérek, tisztelt barátom.

Játszottak, közben megittak egy csésze forró teát, aztán megint játszottak és a színészt elhagyta szokott, szerencséje. Tankóczy már a harmadik cigarettát söpörte be, és Timon Menyhért ravaszul hunyorított Borbála felé.

– Jó dolga lesz ma a baka úrnak. A hetedik öregapja se szítt ilyen finom cigarettákat.

– Eh – duruzsolt a cseléd. – Van is még