Mackó úr kalandjai II. kötet

By Sebők Zsigmond

Újból és újból fölfedezzük Sebők Zsigmondot és az ő emberi tulajdonságú állatfiguráit. Joggal, hiszen az 1861-ben született szerző, az ifjúsági és gyermekirodalom meghatározó személyisége komolyan veszi olvasóit. A millennium és az első világháború k

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633763988

Book preview

SEBŐK ZSIGMOND

MACKÓ ÚR KALANDJAI

II.

Mackó úr a szárazon

Mackó úr vízen

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Sostarics Yvette

978-963-376-398-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

összkiadás: 978-963-329-595-3

MACKÓ ÚR A SZÁRAZON

Mackó tekintetes úr az orrára tette az ujját és gondolkozott.

– Menjek-e Budapestre? – tűnődött.

Aztán ezt mormogta:

– Tavaly sem voltam Budapesten. Az idén se menjek? Idehaza penészedjem meg? Az én kis ismerőseim el is feledkeznek rólam. Meg aztán sok kisgyerek megtanult azóta olvasni, amióta itthon kuksolok. Be kell mutatkoznom az új olvasóknak is. Hopp, utazom!

Kopogtattak az ajtón.

– Bújj be! – kiáltotta Mackó úr.

Az ajtó kinyílt, és egy fiatal, nyalka mackó lépett be, panamakalap volt a fején, szivar a kezében.

– Jó napot kívánok, Mackó bátyám! – kiáltotta.

Mackó úr ránézett a jövevényre, de nem ismerte meg. Az orrára tette a pápaszemét, és úgy vizsgálta a nyalka vendéget.

– Szervusz, szép öcsém! – üdvözölte. – De akárhogy töröm a buksimat, nem emlékszem, hogy valaha láttam volna bájos ábrázatodat.

– Nem ismer, bátyám?

– Nem én.

– Én vagyok a Zebulon.

Mackó úr nagyot kiáltott, és megölelte a jövevényt.

– Mellemre, fickó! Ej, be megnőttél, be megváltoztál! Ha agyonütnek, se ismerem meg benned azt a kópé Zebulont. Hadd lássalak!

Végignézte Zebulont, és megelégedetten rácsapott a vállára. (Közönséges halandó összeroskadt volna ettől a vállveregetéstől, Zebulon meg se moccant.) Aztán így szólt:

– Helyes mackó lett belőled, Zebulon. Kicsi korodban is csúf voltál, de most még rútabb vagy. A szájad akkora, mint egy kapu, a fogad, akár a lapát. Szóval, helyre mackó vagy! Hadd öleljelek meg!

Úgy megölelte Zebulont, hogy csak úgy ropogott minden csontja. Aztán leültette a vendéget, és ezt kérdezte tőle:

– Hogy van az édesapád?

– Köszönöm kérdését – felelt Zebulon –, jól érzi magát. Kissé bántja a vénség, de azért még vígan csoszog. Tegnap is megkergetett egy vadászt.

– No nézd az atyust! – kiáltotta vígan Mackó úr. – Jóvérű mackó volt őkelme mindig, van is becsülete a famíliában. Remélem, öcskös, te is az apádra ütöttél!

– Ahogy szerény tehetségemtől telik, rajta leszek, hogy méltó legyek őseimhez – szerénykedett Zebulon, aztán hozzátette: –Tegnap is szereztem egy zsák almát.

Mackó úr nevetett, és ezt kérdezte:

– Talán a huszti piacon vásároltad?

– Nem, hanem az uradalmi gyümölcsösben vettem, de a gazda nélkül csináltam a vásárt – felelt Zebulon.

– Mindjárt gondoltam – mosolygott Mackó úr. – Drága volt?

– Elég jutányos volt az ára. Csaknem két golyót kaptam a hátamba, mert a csősz kétszer utánam lőtt. De egyszer sem talált el! – tette hozzá dicsekedve.

– Hát most mi szél hozott erre?

– Az erdész borjújára alkuszom. Minthogy az utam erre vitt, gondoltam, benézek bátyámuramhoz, és megkérdezem, hogy mint szolgál a drága egészsége.

– Köszönöm, fiam – felelt Mackó úr –, az egészségemmel meg volnék elégedve, csak az unalom gyötör. Azért el is határoztam, hogy Budapestre utazom.

– Budapestre! – kiáltott föl Zebulon, és a szeme fölcsillant. – Mackó bácsi a kedves, szép Budapestre utazik?

– Oda bizony. Tán te is velem jönnél?

– Örömmel mennék. Boldog lennék, ha a bátyámmal tarthatnék!

– De én azonnal utazom.

– Megyek én is rögvest.

– Hát a borjú? Hiszen te, öcsém, az erdész borjára alkuszol. Hát hiába várakoztatnád az erdészt, mikor bizonyára nagy örömmel várja a jó vevőt?

Zebulon somolygott.

– Hát, hogy az igazat mondjam – felelt –, nemigen vár engem az erdész, legföllebb puskával.

Mackó úr harsányan fölnevetett.

– Ezt is gondoltam, öcsém! No hát, üsse kő, elviszlek Budapestre. Szaladj haza, pakold össze az úti cókmókodat, és gyere. Egy óra múlva indulunk.

Nemsokára vonaton ült a két utas. Zebulon úti málhája csak egy zsákból való volt. Mackó úr megkérdezte:

– Mi van abban a zsákban, öcsém?

– Egy kis hús. Két comb, aztán a szegye húsa, meg a gerincéből is valamelyes.

Mackó úr fél szemmel hamiskásan rápislantott Zebulonra.

– Miféle hús az? – kérdezte.

– Borjúhús – felelt Zebulon.

– Hát sikerült a vásár az erdésszel?

– Sikerült – felelt Zebulon. – Mikor hazamentem atyusékhoz, útközben belátogattam az erdészlakba a vásár kedvéért.

– Ej, te lurkó! – kiáltotta Mackó úr. – Az alatt az egy óra alatt, amíg távol voltál, erre is ráértél?

– Rá én! De az erdész kutyája is ráért arra, hogy a lábamban hagyja a foga nyomát. No de ilyen a mackóélet!

– De ha velem jössz, öcsém – mondotta komolyan Mackó úr –, alább hagyj a mackóvirtussal. Tudod, hogy én nem szeretem az ilyen olcsó vásárt!

Még egy utas telepedett be abba a vasúti kocsiba, melyben Mackóék ültek.

– Szerencsés jó napot kívánok! – üdvözölte útitársait. – Honnan, honnan, atyámfiai?

Az utas vadászruhába öltözött férfiú volt. A puskáját a sarokba tetet.

– Máramarosból jövünk – felelt Mackó úr.

– Az szép megye – mondotta az utas. – Onnan jövök én is. Be hatalmas rengeteg van ott, abban sok medve!

– Nekünk mondja! – súgta Zebulon Mackó úr fülébe.

– Aztán lőtt uraságod medvét? – kérdezte a tekintetes úr.

– Csaknem lőttem – felelte a vadász.

– Hehe, arra mifelénk mindig csaknem meglövik a vadász urak a mackót – mondotta Zebulon –, de valósággal ritkán.

– Csitt, Zebi! – súgta Mackó úr.

– Órahosszat kergettem egy hatalmas öreg medvét – folytatta a vadász.

Zebulon fölpattant.

– Engedelmet kérek! – kiáltotta. – A máramarosi mackót nem szokta a vadász kergetni, hanem az kergeti a vadászt. Tiltakozom a Mackó család nevében.

– Fogd be a szádat, Zebi! – súgta Mackó úr heves útitársának. – Elárulod magadat!

Zebulon elhallgatott. Különben is a vonat ebben a pillanatban megállt. Az utasok kidugták a fejüket a vonat ablakán, és ijedten kérdezték:

– Mi történt? Miért állt meg a vonat?

A kalauz elősietett, és ezt mondotta:

– Egy ember ül a síneken. A vonatvezető szerencsére idején észrevette, és megállította a vonatot.

Az utasok közül sokan kiszálltak, a vadász útitárs is. Zebulonnak is kedve szottyant leszállani.

– Maradj veszteg! – mordult rája Mackó úr. – Igazi mackó nem ugrál föl minden kis eseményre. Majd elmegy az az ember a sínekről.

Zebulon tehát nem szállt le a vonatról, de mivel a kíváncsiság nagyon fúrta az oldalát, kikönyökölt, az ablakon. Onnan jelentette Mackó úrnak, mi történik odakünn.

– A kalauzok a vonat elé sietnek... De ni, mi ez?

Futván futvást loholnak vissza a vasutas bácsik. Vajon miféle méhecske csípte meg őket?

Künn harsány kiáltás hallatszott:

– Vissza mindenki a kocsiba! Zárják be az ajtókat! Nem ember ül a síneken, hanem egy nagy medve!

Az első, aki a kocsiban termett és az ajtót maga után gyorsan bereteszelte, a vadász volt.

Zebulon nevetve kérdezte az ijedt férfiútól:

– Hát miért nem méltóztatik a medvét kergetni?

A vadász elpirult.

– A puskámért futottam vissza – felelt hebegve.

– De hiszen a vállán a puska!

A vadász most vette csak észre, hogy mikor leszállt a vonatról, a puskát a vállára akasztotta.

– A puskáról egészen megfeledkeztem – motyogta mentegetőzve.

Most megszólalt Mackó úr:

– Hát medve van a vonat előtt?

– Mégpedig óriási mackó. A kalauz mondotta.

Mackó úr fölcihelődött helyéről, és így szólt nyugodtan:

– Hát majd megnézzük a komát!

– Csak nem megy ki?! – hüledezett a vadász.

– Ki én! Már miért ne mennék ki?

– Hiszen fegyvere sincs. Vigye legalább magával az én puskámat!

Mackó úr megvető tekintetet vetett a fegyverre.

– Kell is nekem az a pattogtató!

Ezzel félretolta a reteszt, és kinyitotta az ajtót.

– Széttépi a medve! – kiáltotta a vadász.

– Majd meglássuk! – felelt Mackó úr, és kicammogott.

A tekintetes úr nyitva hagyta az ajtót. A vadász fölugrott, hogy becsukja, de akkor meg Zebulon állott elébe:

– Hohó, vadász uram, én is itt vagyok! Majd csak utánam zárkózzék be.

– Uraságod is a medvéhez megy? Csak nem?

– De bizony éppenséggel hogy éppen oda!

– Megbolondultak az urak?

– Eszünk ágában sincs. Vadász uram pedig csak bújjék az ülés alá, meg ne moccanjon egy várért, azután majd beszélje el fűnek-fának, hogy megint megkergetett egy mackót!

Zebulon Mackó úr után sietett. Nagyot néztek az utasok, mikor az ablakon át látták, hogy a tekintetes úr leszállt a vonatról, és vígan cammogott a kocsik mellett a lokomotív felé. Még nagyobb volt a csodálkozás, mikor megjelent Zebulon úrfi, és ő is hetykén a medve felé lépegetett.

– Hova, nagy jó uraim? – kiáltott utánuk a kalauz, az egyik kocsi ajtajából.

– Beszélünk a mackó fejével! – felelt a tekintetes úr.

A kalauz ijedten kiabált utánuk:

– Ne menjenek az urak! Összetépi a medve! Mindjárt megindul a vonat, és elgázolja őkelmét.

– Kár lenne – felelt Mackó úr.

A vonat elé kerültek. Hát a síneken csakugyan ott guggolt egy nagy barna bundás atyafi. Mackó úr megszólította:

– Mit keressz itt, rokon?

– Láthatod, pihenek – felelt a guggoló mackó.

– Látom. De azt hiszem, hogy alkalmasabb fekvőhelyet is találhattál volna magadnak.

– Jó ez nekem, pajtás!

– De hiszen elgázol a vonat!

– Vagy én gázolom el a vonatot.

Ezt felelte az idegen medve, és meg se moccant. Mackó úr is, Zebulon is nevetett. A tekintetes úr tréfásan barackot nyomott a rokon buksijára.

– Nagy bikfic vagy, atyámfia! – mondotta. – Hiszen a vonat mind a hármunkat palacsintává lapítna, ha ránk másznék.

– Kötve hiszem – mondta a heverésző Mackó. – Van énnekem jó markom. Úgy pofon ütöm a vonatot, hogy leesik az a hosszú kalapja!

– Miféle kalapja? – kérdezte Zebulon.

– Az, amelyik a fején füstölög.

– Hahaha, hiszen az a kéménye! – kiáltott kacagva Zebulon.

Az idegen medve sanda szemmel nézett a nevetőkre. Nem tetszett neki, hogy kikacagják. Morogva kérdezte:

– Voltaképpen kihez van szerencsém, irgum-burgum?

– Mackó Muki vagyok Máramarosból – szólt a tekintetes úr.

– Az a híres, nevezetes utas?

– Tulajdon az!

Az atyafi erre fölugrott, és nagy tisztelettel meghajlott Mackó úr előtt.

– Üdvözlöm kedves rokon urat, és bocsánatot kérek, hogy az imént félvállról beszéltem és tegeztem!

Zebulon is bemutatta magát.

– Én pedig Tányértalpú Zebulon vagyok, Mackó bácsi híres, nevezetes öccse.

Az idegen végignézte Zebikét:

– Még eddig nem volt szerencsém hírét, nevét hallani – mondotta.

– Nagyon hiányos lehet uraságod műveltsége – méltatlankodott Zebulon.

Mackó úr most vette észre, hogy az idegen orrában karika van. A vállára csapott:

– Aha! Megszöktél, ugye pajtás, a táncból?

Amaz nevetett.

– Meg én! Túljártam a gazdám eszén, most ütheti a nyomomat. De itt az ideje, hogy én is megmondjam, mi fán termettem. A nevem Topogó Marci.

– Aha! Az erdélyi Topogó famíliából való vagy?

– Abból.

– Hiszen akkor te világot járt mackó vagy! Mégsem tudod, hogy a vasúttal nem jó komázni?

– Instálom, az én gazdám engem sohase vitt vasúton. Faluról falura jártunk, és táncoltunk, énekeltünk. A gazdámat aztán cserbenhagytam, és azóta erdőben, berdőben, tengerzöld mezőben csatangolok. Így kerültem ide, a vasúti sínekre. Nagyon elfáradtam, hát mondok, ledőlök egy kicsit. Hát gyün ám a füstölgő vasló azzal a sok házzal! Fölkeljek, ne keljek? gondolom magamban. Nem kelek én föl! mondom. Úr vagyok, nincs gazdám, térjen ki nekem az a vasló!

– Én pedig azt mondom neked, Topogó pajtás – mondotta Mackó úr –, hogy topogj el innen íziben, mert ha keresztülmegy rajtad a vasló, azt se mondod: Nyekk! Véged van.

– No, ezt nem tudtam. Megyek is. Isten megáldja, Mackó rokon! Ha még egyszer találkozunk, megszolgálom a szíves jóindulatát.

Majd rávigyorgott Mackó úrra:

– Hát most hova, merre utazik, kedves rokon?

– Budapest felé tartok.

– Majd elolvasom az utazását. Elolvasom én, ha nem is tudok olvasni.

– Miről, te?

– A falevélről. Mert arra mifelénk Mackó sógor utazásáról susog minden falevél. Aztán arról énekel a madár is, arról döngicsél a méhecske, és arról dirmeg-dörmög a Mackó család.

Mackó urat nagyon meghatotta, hogy ilyen nagy a népszerűsége. Odaadta a mancsát Topogó rokonnak, aki belecsapott:

– Viszontlátásra, rokon!

– Viszontlátásra!

Topogó a vasút mellett húzódó erdő felé haladt, melyben el is tűnt.

Az utasok, akik nem látták, mi történt a vonat előtt, elszörnyedve kiáltottak föl:

– Ott szökik a medve! Bizonyosan széttépte már a mi szegény két útitársunkat!

A vadász is kidugta az orrát az ablakon:

– Hehe – gondolta magában nevetve –, az én hetyke útitársam sem eszik több gombócot.

Egyszerre nagy zaj támadt. A vonat ablakaiból ezt kiáltották:

– Itt jönnek! Kutya bajuk! Éljen, éljen!

Mackó úr sétálva közeledett a lokomotív felől. Utána Zebulon nagy kevélyen. A tekintetes úr kivette a szivartárcáját, és leharapta egy szivarnak a végét.

– Van-e gyújtód, Zebulon? – kérdezte.

– Szolgálatjára, kedves bátyám!

Elővette a gyújtós iskátulyát, és tűzzel szolgált a termetes bácsinak. A kalauzok és az utasok leugráltak a vonatról, és száz kérdéssel rohanták meg a két hőst.

– Hogy történt? Hogyan kergették el a medvét?

Mackó úr szívta a szivart, és eközben foghegyről felelt a kérdésekre:

– Hát azt mondtam őkelmének… tartsd jobban azt a gyújtót, Zebulon!… azt mondtam: Eredj innen, bundás, amíg jó dolgod van!

– És elment?

– El az! Még pacsit is adott.

A hallgatók nevettek, mert azt hitték, hogy Mackó úr tréfál. Nem is sejtették, mily igazat mondott az öreg. Mindenki ezt kiáltotta:

– Éljenek a bátor medvevadászok! Puszta kézzel elkergették a medvét!

– Nem olyan puszta az én mancsom, csak látnátok a körmömet! – gondolta magában Mackó úr, de bölcsen hallgatott arról.

Most fölhangzott a kalauz kiáltása:

– Beszállani! Mindjárt indul a vonat.

Mackó úr és