Visszapillantás

By Edward Bellamy

E könyv célja azoknak felvilágosítást nyújtani, kik a tizenkilencedik és huszadik század közötti szociális ellentétek világos képét ismerni akarják, de a tárgy hosszadalmas fejtegetésétőln visszariadnak. Intve azon tapasztalattól, hogy a tanít

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633443606

Edward Bellamy

Edward Bellamy (1850-1898) was an American journalist, novelist, and political activist. Born in Chicopee, Massachusetts, he was the son of Baptist minister Rufus King Bellamy and his wife Maria. Educated at public school, he attended Union College for just one year before abandoning his studies to travel throughout Europe. Upon returning, he briefly considered a career in law before settling on journalism. Before his life was upended by tuberculosis at the age of 25, Bellamy worked at the New York Post and Springfield Union. After his diagnosis, he sought to recuperate in the Hawaiian Islands, returning to the United States in 1878. Thereafter, he pursued a career in fiction, publishing such psychological novels as Six to One (1878) and Dr. Heidenhoff’s Process (1880). His first major work was Looking Backward, 2000-1887 (1888), a utopian science fiction novel which became an immediate bestseller in the United States and Great Britain. Its popularity spurred the founding of Nationalist Clubs around the country, wherein readers of Bellamy’s work gathered to discuss the author’s revolutionary vision of a new American society. In 1891, Bellamy founded The New Nation, a political magazine dedicated to the emerging People’s Party. A left-wing agrarian populist, Bellamy advocated for animal rights, wilderness preservation, and equality for women. His novel Equality (1897), a sequel to Looking Backward, expands upon the theories set out in his most popular work and was praised by such political thinkers as John Dewey and Peter Kropotkin. At the height of his career, Bellamy succumbed to tuberculosis in his hometown of Chicopee Falls.

Book preview

BELLAMY EDVÁRD

VISSZAPILLANTÁS

2000-BŐL AZ 1887. ÉVBE

Fordította

RADVÁNYI DÁNIEL

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Franklin Társulat, 1892

Korrektor: Mendly András

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-344-360-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

A SZERZŐ ELŐSZAVA

A SCHAWMUT EGYETEM TÖRTÉNELMI OSZTÁLYA

Boston, 2000. december 28-án.

A XX. század utolsó évében, melyben jelenleg is élünk, a szociális rend háboríttatlan áldásainak örvendünk s e rend oly egyszerű és következetes egyszersmind, hogy alig tűnik már elő az emberi számító ész diadalaként.

Kétségen kívül igen nehéz azoknak, kik nagyobb mérvű történelmi tanulmányok birtokában nincsenek, megállapítása annak, hogy a társadalom jelenlegi szervezete alig száz esztendőt ért meg.

Pedig egy tény sem bizonyítható könnyebben, mint az, hogy a tizenkilencedik század végéig általán azon hit volt elterjedve, hogy a régi ipari rendszer, minden borzasztó szociális következményeivel, hivatva van, ha százszor megfoldva is, fennállani az idők végéig.

Idegenszerűen és majdnem hihetetlenül hangzik, hogy egy ily jelentékeny erkölcsi és anyagi átalakulás oly rövid idő alatt mehetett végbe.

A könnyűséget, mellyel az emberek sorsuk megjavításának gondolatához, mint olyanhoz, mely úgyszólván magától értetődik s mely már mint ígéret semmi kívánni valót nem hagy hátra, hozzászoknak, nem lehetne megkapóbban ecsetelni.

Mily szemlélődés lenne alkalmasabb az újítók lelkesültséget mérsékelni, kik jutalmul a jövő nemzedékek hálájára számítanak.

E könyv célja azoknak felvilágosítást nyújtani, kik a tizenkilencedik és huszadik század közötti szociális ellentétek világos képét ismerni akarják, de a tárgy hosszadalmas fejtegetésétől visszariadnak.

Intve azon tapasztalattól, hogy a tanítás a fáradságos tárgyak közé számíttatik, melyet szerző tanítói pályáján nyert, megkíséri ette a könyv felvilágosító tartalmát élvezetesebbé tenni azzal, hogy egy regényes elbeszélés keretébe illeszté, mely nézete szerint már magában is bír nemi vonzerővel.

Az olvasó, ki előtt a modern szociális berendezések és az elvek, melyekből keletkeztek, már ismeretesek, Leete doktor magyarázatait néha talán kissé unalmasaknak fogja találni, de itt arra kell tekintettel lenni, hogy ezek Leete doktor vendége előtt nem voltak ismeretesek és e könyv azon szándékkal íratott, hogy e tényt az olvasóval elfeledtesse.

Továbbá. Az íróknak és szónokoknak, akik e kétezred éves korszakot dicsőítették, művei inkább a jövőt, mint a múltat tartalmazták, nem a már eddig elért eredményeket, hanem a haladást, melyet még el kell érni, tartották szem előtt, mindig előre és felfelé, míg az emberi nem hivatását teljesen betöltötte.

És ez igen jól van így, de felfogásom szerint sehol nincs alkalmasabb álláspont az emberi nem jövőjébe tekinteni a legközelebbi ezer év folyamán, mint egy visszapillantás a legutóbbi száz év haladására.

Óhajtom, hogy e könyv oly olvasókra találjon, kik a tárgy iránti érdekből a kidolgozás hiányait elnézni hajlandók.

E kívánsággal visszavonulok, és átengedem a tért West Julián úrnak, ki meg fog felelni magáért.

Bellamy Edvárd

I. FEJEZET

Bostonban 1857-ben születtem. „Mit! felel a t. olvasó, „1857? Ez tévedés, bizonyára 1957-tet gondolja. Bocsánatot kérek, de ez nem tévedés. Körülbelül négy óra lehetett 1857-ben december 26-án, karácsony másodnapján, s nem 1957, amidőn Boston déli szelét magamba szívtam, mely biztosíthatom a t. olvasót, éppen olyan tolakodó volt, mint most a megváltás 2000. évében.

Születésemnek ez adatát mindenki koholt dolognak fogja tekinteni és az fokozódni fog, ha még ehhez hozzá teszem, hogy 30 éves férfiú vagyok. Nagyon természetes, hogy ily körülmények között, minden olvasóban elvész a bizalom és a regényt leteszi anélkül, hogy azt tovább olvasná. Azonban biztosíthatom a t. olvasót, hogy nem áll szándékomban visszaélni türelmével, hanem ha azzal még egy pár percig megajándékoz, úgy igyekezni fogok a tényeket a maguk teljes igazságában lelki szemei elé állítani. Ha szabad remélnem, hogy az olvasó szavaim igazságában nem kételkedik, úgy bocsásson meg, ha azt mondom, hogy jobban tudom, mint ő, hogy mikor születtem. Most a tárgyra.

Minden iskolás gyermek tudja, hogy a XIX. század vége felé oly társadalom, mint a mostani, vagy ehhez hasonló, habár a tényezők, melyek alapján az kifejlődhetett volna, már az erjedés útján volt, nem létezett. S emberemlékezet óta nem is történt semmi olyasmi, ami a társadalom négy osztálya közötti hézagon változást idézett volna elő.

Tényleg az osztályok közti különbség sokkal nagyobb volt, mint ahogy ma a különféle nemzeteknél fönnáll t. i. a gazdag és szegény, a mívelt és műveletlen között. Én magam gazdag és mívelt ember voltam, a sorsnak minden kedvezményeiben részesültem, épen úgy, mint azok, kik azon időben hasonló szerencsének örvendtek. Fényűzésben élve, csak az élet élvezetét és kellemét hajhásztam. A költségeket e szórakozásokhoz mások munkája után nyertem, pedig ennek megkereséséhez semmi fáradsággal sem járultam. Elődeim hasonló körülmények között éltek és végre megbarátkoztam azzal a gondolattal is, hogy utódaim, ha ilyenek egyáltalán lesznek, még könnyebb életmódot fognak folytatni.

Az olvasó azt fogja kérdeni, hogy tulajdonképp hogy élhettem anélkül, hogy a világnak valami szolgálatot ne tegyek. Miért tartson el a társadalom olyant, aki nem tett érte semmit, dacára annak, hogy arra képes lett volna. A felelet erre az, hogy ősapám egy csomó pénzt halmozott össze, melyből azóta utódai éltek. Világos, hogy ebből mindenki azt fogja következtetni, hogy ennek az összegnek nagynak kellett lennie, hogy három semmit sem dolgozó nemzedék azt kimeríteni nem volt képes. Az összeg kezdetben nem volt nagy, sokkal nagyobb volt az most, midőn három nemzedék restségét végig szolgálta. A fogyasztás e titkos használata épen olyan volt, mint a lappangó tűz, mely nem hagy maga után nyomokat, ezért sokak előtt varázsszerűleg tűnt föl a dolog; de ez nem volt egyéb, mint ravasz művészet, mely most szerencsére nincs használatban s amelyet elődeink nagy becsben tartottak, mivel jól értették, hogy miként kell az élet terheit mások vállaira hárítani. aki ezt elérte – s ez volt minden egyesnek célja, mi után törekedett – az, azt mondják, a tőke kamatjaiból élt. Sokáig kellene e tárggyal foglalkoznom, hogy a régi társadalom hogyan engedhette meg e visszaélést; most azonban csak annyit kívánok megjegyezni, hogy a tőke kamata hasonló volt a folytonosan növekedő adóhoz, melyet a pénz emberei a munkások gyártmányai után szedtek. De nincs kizárva az sem, hogy elődeink azt a kritikát, melyet mi felvilágosodottságunknál fogva e rendellenes társadalomra nézve gyakorlunk, ők maguk is ne gyakorolták volna; sőt ellenkezőleg a legrégibb idők óta a törvényhozások s más kiváló egyéniségeknek törekvése oda irányult, hogy a kamatokat eltöröljék vagy lehetőleg a legkisebb fokra szállítsák. Mindezen törekvések meddők maradtak, minthogy természetszerűleg annak is kellett, hogy maradjon a régi szociális állapotok miatt. Azon időről, melyről írok, a XIX. század végéről, a kormányok oda törekedtek, hogy ez állapotot szabályozzák.

Hogy az olvasó általános képet nyerjen, miként élt az emberiség azon időben egymással, és hogy a viszony a gazdag és szegény között milyen volt, nem tehetek jobbat, minthogy az akkori társadalmat egy óriási nagy kocsihoz hasonlítom, amelyet az emberek nagy sokasága húzott egy nagyon göröngyös, süppedékes úton végig. Éhségnek hívták a kocsist s ez nem adott pihenőt sehol sem, mindamellett mégis csak lassan tudtak előrehaladni. Mindamellett, hogy a rossz út miatt csak nehezen haladhatott a kocsi, fedélzete mégis tele volt utazókkal, kik arról még a legmeredekebb helyeken sem szálltak le. A fedélzet-ülések birtokosai nagyon kellemesen érezték magukat, mert nem voltak kitéve a poros út szeszélyének, mint a kocsi belsejében ülők, kik e mellett még a kocsi gyorsaságának bírálatával is el voltak foglalva. Nagyon természetes, hogy az ilyen helyek rendkívüli kelendőségnek örvendtek, miután minden egyesnek életcélja volt, hogy egy ilyennek birtokába jutva, azt gyermekeire hagyja. A kocsi-rendszabályzat értelmében mindenki helyét annak hagyhatta, akinek akarta; voltak azonban esetek, hol egyesek azokat örökre elveszthették.

Habár a helyek a kényelem minden föltételével bírtak, mégis igen bizonytalanok voltak, mert minden zökkenés alkalmával azokról számosan a földre pottyantak, kik azután kényszerülve voltak a kocsi kötelét megfogni és segédkezést nyújtani az előre haladásra. Ily hely elvesztése nagy csapásnak tekintetett s ezért az aggodalom, hogy őket vagy utódaikat hasonló csapás érheti, terhes felhőként lebegett az utazók szerencse-egén.

Azt fogják kérdeni, hogy ezek az emberek nem gondoltak-e egyébre, mint csak önmagukra? S vajon nem tűnt-e szemükbe a nagy teher, melyet embertársaik, kik a kocsi elé voltak fogva, vállaikon hordottak?’Nem volt-e szívükben a szánalomnak egy jele sem található, mellyel viseltettek volna azok iránt, kik a sorsnak nem voltak kegyeltjei? Oh igen, a szánalom a kocsin ülők részéről, azok iránt, kik azt húzták, mindig jelentkezett, ha az előrehaladásában akadályozva volt. Ily akadályok alkalmával megfeszített erővel húzták a kocsit s némelykor a megerőltetés miatt számosan össze is rogytak, hol aztán összetapodták őket; ilyen kínos jelenet a fedélzeten ülők között átalános részvétet idézett elő és nem hiányzott részükről a biztató, kecsegtető szó, hogy ezzel kitartásra buzdítsák a kocsit húzókat. Türelemre intve egy szebb és boldogabb élet reményét helyezték kilátásba, hol mostani fáradalmaikért gazdagon kárpótolva lesznek. Mások pedig a feltört sebeket gyógyírral kenték be. Később midőn a kocsi az akadályt legyőzte, elismerték azt is, hogy annak húzása nem valami könnyű dolog, ezért egészen könnyebbülten érezték magukat annak elhagyása után; a megkönnyebbülés ez érzete azonban nem tartott sokáig; mert képzetükben minduntalan az a gondolat rajzódott, hogy egy újabb akadály alkalmával a kocsi felborulhat s ők a földre pottyanhatnak.

Az igazságnak felelünk meg, midőn kijelentjük, hogy a kocsin ülők a nyomor látására, helyeik értékét megkétszerezve, keserves harcot folytattak egymás ellen, annak megtartásáért. Sőt tovább menve, ha az utazók, teljes biztonságban érezték volna magukat, hogy helyeiket úgy a maguk, valamint ivadékaik számára fenntarthatják, nem tekintve azon adakozást, melyet gyógyír és kötszerek fejében összegyűjtöttek, keveset törődtek volna azokkal, kik a kocsit húzták.

Jól tudom, hogy a XX. század férfijainak és hölgyeinek ez az eljárás hallatlan embertelenségnek tűnik fel; de két rendkívüli körülmény van, mely e butaságot részben megmagyarázza. Először azt hitték, hogy semmi más mód nem létezik az emberi társadalom előrehaladására, minthogy a nagy tömeg annak terheit hordja. E mellett semmiféle gyökeres gyógymód nem találtatott arra nézve, hogy a hámok, a kocsi, az út vagy a munka felosztása tekintetében a teher megosztassék. Mindig úgy maradt volna, mint volt, és mindig úgy fog maradni, mondogatták. Panaszra volt ok, de ezen változtatni nem lehetett, az élet bölcselete pedig megtiltotta szánalmat érezni azok irányában, akiken nem lehetett segíteni.

A másik körülmény még csodálatosabb volt, mert az a túlcsigázott agy szüleményeképp jelentkezett s ez a kocsin ülők egyik szabályaként szerepelt, hogy embertársaikhoz nem hasonlítanak, minthogy nemesebb anyagból vannak összerakva, mint a kötelet vonszolók, ennélfogva azt hitték, hogy ők a magasabb szellemi osztályt képezik; méltán elvárhatták tehát, hogy kényelemmel és fáradozás nélkül kocsizhassanak. Ez ugyan hihetetlen dolog, de minthogy egykor én is azok közé tartoztam, kik a kocsin utaztak s ebben a nézetben osztoztak, úgy elhihetik azt nekem. De rendkívülibb a dologban az, hogy azok, kik nagy nehezen a födélzetre följutottak, dacára annak, hogy a kötél vonszolása okozta sebek még be sem voltak hegedve, társaik még annyi figyelemmel sem viseltettek irányokban, hogy számokra egy kis helyet szorítsanak. Sőt ezeknek szülői és nagyszülői, kik azon kiváló szerencsének részesei voltak, hogy helyeiket fönntarthattak, a mellőzés és megvetés bizonyos nemével néztek az új jövevényekre. Kitetszik ebből is, hogy ezek részéről a tömeg irányában tanúsított részvét vagy szánalom nem volt egyéb, mint haszontalan ámítása az emberiségnek.

1887-ben értem el 30. életévemet. Még nőtlen voltam, azonban Bartlett Edithtel jegyben jártam. Ő is a kocsi fedélzetén utazott, épen úgy, mint én, vagy is más szavakkal – minthogy hosszabban nem akarok képletekben beszélni, mivel azt hiszem, célomat elértem, áttérek arra, hogy az olvasó általános tájékozást nyerjen afelől, hogy akkor miként éltünk – az ő családja gazdag volt.

Abban az időben, midőn pénzzel mindent el lehetett érni, ami az életben kedves volt és a művelődéshez tartozott, elég volt az is, hogy egy leány gazdag legyen, és így udvarlókra szert tehessen. Bartlett Edith azonban egyszersmind szép és bájos is volt.

Tudom, hogy t. olvasónőim ez ellen tiltakozni fognak. Mintha hallanám, hogy azt mondják: „Szép lehetett ugyan, de bájos soha: talán azon ruhában, mely abban az időben divatos volt, mint pl. a lábnyi magasságú szédítő kalap, vagy a ruhának kitömése, mely a test minden alaki szépségét eltakarta. Hát ilyen divat követése mellett lehet-e valaki szép?" Az ellenvetés helyes, azonban csak ismételhetem, hogy míg a XX. század hölgyeinek minden igyekvése oly ruhák divatba hozására irányul, melyek a nő báját és kellemét emelik, addig visszaemlékezéseim folytán dédanyáinkról határozottan állíthatom, hogy semmiféle szeszélyes ruha nem volt képes őket alakilag eltorzítani.

Esküvőnket kellett megtartanunk, mihelyt házunk a város egyik legélénkebb helyén fölépült volna, ahol majdnem mind gazdagok laktak. Mert azt méltóztassanak tudomásul venni, hogy Boston város negyedei nem természeti fekvősök, hanem az ottani emberek sajátsága és foglalkozása szerint voltak lakva. Minden osztály vagy nemzetiség az ő saját negyedében külön lakott. A gazdag, ki a szegények közt, vagy a művelt, ki műveletlenek között lakott, olyan emberhez hasonlított, aki egy elkülönített irigy faj kebelében él. Midőn házam felépítéséhez kezdettek, azt hittem, hogy 1886 telén el lesz készülve: mindazáltal a következő év tavasza befejezetlenül találta és így az én esküvőm is egy oly ténynek tekintetett, mely a bizonytalan jövőben lesz csak végrehajtható. Oka e visszamaradásnak, ami egy epedő szerelmest a végletekig bosszanthat, az volt, hogy a sztrájkok egész sora keletkezett, vagyis, általános munkamegszüntetés állott be a kőmívesek, ácsok, mázolók, bádogosok és más kézi munkával foglalkozók között, kik épen az épülendő házon dolgoztak. Arra nem emlékszem, hogy mi volt a sztrájk keletkezésének oka. A munkamegszüntetések abban az időben oly gyakoriak voltak, hogy nem is kutatták többe azoknak okait. Az ipar egyik vagy másik ágában az 1873-as nagy kereskedelmi és ipari válság óta, szünet nélkül dolgoztak. Azonban a dolog annyira jutott, hogy kivételképp jelentkezett az, hogy ha valamely munkásosztály hivatásának egy pár hónapnál több ideig megfelelt.

Az olvasó, ki ez adatokat figyelemmel kíséri, természetszerűleg az ipari válság ily neméből kifolyólag egyébre nem következtethet, minthogy egy általános nagy mozgalomnak kellett keletkeznie, melynek eredménye nem lehetett más, minthogy a modern ipari tényezők szociális követelményeikkel diadalra jutottak. Hisz ez annyira világos, hogy egy gyermek is megértheti; de minthogy nem voltunk látnokok, nem is gondoltunk e dolgok következményeire. A viszony a munkás és a munkaadó, a munka és a tőke között megfejthetetlen módon egymással viszályba keveredett. A munkásosztályoknál az általános elégedetlenség jelenségei ragályként léptek föl, mely később oda érlelődött, hogy helyzetük tarthatatlan s ideje lenne már azon segíteni; csakhogy nem volt meg a kellő eszköz, mellyel a nagy feladatot megoldhatták volna. Minden oldalról egyhangúlag fogadtatott el a nagyobb munkabér, kevesebb munkaidő, jobb életmód, jobb nevelés és az élet kényelmeinek részben élvezése: követelések, melyeknek teljesítése lehetetlennek látszott oly sanyarú világban, mint az akkori volt. Ha némileg tudták, hogy mit akarnak, azzal még sem voltak tisztában, hogy miként kelljen azt elérni, mert a rajongásig menő kapaszkodás, mellyel azok iránt viseltettek, kiktől csak némi felvilágosítást nyerhettek, alkalmat adott soknak arra, hogy a pártvezér szerepe után törekedjék, dacára annak, hogy kevés képzettsége volt hozzá. Bármennyire is agyrémnek látszott a munkások törekvése, de az odaadás, mellyel egymás irányában viseltettek, azon áldozatkészség, mellyel a sztrájk sikeréhez hozzá járultak, minden kétséget kizárt, annak őszinte és komoly volta felől.

Tekintve a munkásmozgalmak fejlődését – mert ez volt neve a mozgalomnak, melyet leírtam – azon osztály nézete, melyhez tartoztam, a vérmérséklet szerint különféle volt. A vérmes ember szentül meg volt győződve, hogy a dolog természetéből kifolyólag lehetetlen a munkások újabb óhajainak megfelelni, egyszerűen azért, mert a világnak nincs meg a kellő anyaga, hogy azzal őket kielégíthessék. S éppen azért, mert a nagy tömeg nehezen dolgozott és szűkesen élt, az emberiség végkép még sem pusztult el; már pedig helyzetük javítása, a világ szegénysége miatt, lehetetlen volt. Hiszen nem a tőke ellen vívnak harcot a munkás tömegek, mondták a vérmes emberek, hanem a szükség ellen, mely az embereket vasgyűrűként övedzi; a kérdés csak az, hogy meddig fog tartani nyakaskodások, mely ha megtörik, igazi törekvésük napfényre jön s így látni fogják követeléseik lehetetlenségét s megbarátkoznak a változatlan gondolatával, melyet épp úgy kell viselniük, mint minden mást.

Azok, kik kevésbé voltak vérmes gondolkozásnak, e nézet mellé szegődtek. A munkások reményei már csak természeti tulajdonságaiknál fogva sem teljesülhettek; mert félő volt, hogy valódi óhajokat előbb nem fedik föl, míg a társadalom egész rendszerét gonosz szándékból fel nem kavarják. Szavazati joguk megadta nekik erre a hatalmat, s ha ők akarták, meg is tehették volna, vezéreik pedig azt mondták, hogy tegyék meg. Némely könnyen hívők azt jósolták, hogy a közel jövőben minden létező szociális rend meg fog döntetni. Az emberiség művelődése, mondták ők, a legmagasabb tetőpontra hágott, most azon van, hogy a szédítő magasságból a mélység zavarába hulljon, ahonnan aztán kétségbeesett küzdelem után újból tapogatózni kezdjen a sötétségben, keresve a világosság szövétnekét. Hogy e dolgok a történelemben és a történelmi korszak előtt ismételtettek, kitűnik az emberi koponyán található dudorodásokból, melyek kelevényekből származtak. Az emberi nem történelme, mint minden nagyobb mozgalom, körforgást tesz, mely mindig a kiinduló ponthoz ér vissza.

Az eszme és annak egyenes és vég nélküli fejlődése nem egyéb, mint a túlcsigázott agy réme; mert minden természeti okszerűséget nélkülöz. Az emberi élet az üstökös pályafutásához inkább hasonlít, mint minden máshoz. A sötét éj barbarizmusából emelkedett az emberiség fölfelé a vakító nap fényességéhez, a művelődéshez a végből, hogy azon áthaladva, újból visszatérjen a zűrzavar legalsó rétegéhez.

Nagyon természetes, hogy ez mint különleges nézet jelentkezett, azonban jól emlékszem, hogy erre még nagy tisztességben álló őszinte, szókimondó emberek is, mint az idő jelére, sokszor visszatértek. Minden kétséget kizárva, az volt az általános nézet, hogy a társadalom egy oly válság elé közeledik, mely rendkívül nagy változásokat fog előidézni. A munkászavargások s azoknak okai, valamint az út egyengetése jobb helyzet létrehozására, voltak a sajtónak őszintén megbeszélt tárgyai.

A nyilvánosság ideges feszültségét semmi sem mutatta jobban, mint azon izgalom, melyet’ egy kis csoport ember csacsogása előidézett, kik magukat anarchistáknak nevezték. Ezek megpróbálták az amerikai népet terrorizálni, s fenyegetésekkel és erőszakoskodásokkal őket arra bírni, hogy elveiket elfogadják – mintha ez a hatalmas nemzet, mely nemrégen egy forradalom alkalmával polgárainak felét leöldöste, avégből, hogy alkotmányát és politikáját teljes egészében biztosítva fönntarthassa, ez alkalommal csupán félelemből majd egy új szocialista rendszert diadalra enged juttatni.

Mint egyike a gazdagoknak, kiknek érdekükben állott a jelenlegi rendszer fönntartása, osztoztam azon osztály nézetében, melyhez tartoztam. Személyes ellenszenvem, mellyel azon időben, melyről írok, a munkásosztály ellen viseltettem, azért, mert egybekelésem, boldogságom és szerencsém, a sztrájk miatt halasztást szenvedett, minden kétséget kizárva, a gyűlöletig fokozódott.

II. FEJEZET

1887. május harmincadika, hétfői napon volt. E nap a XIX. század utolsó harmadára esett, épen egy nemzeti ünnepre, melyet az északi államok egyesülése alkalmával elesett katonák emlékére tartottak. Az agg harcosok e napon polgári és katonai kísérettel, zenekarral élükön vonultak ki a temetőbe, hol az elesett bajtársak sírjait koszorúkkal és virágokkal, nagy pompa kifejtése mellett – mely ünnepélyes és megható volt – ékesítek. E csatában esett el Bartlett Edith legidősebb fivére is és a család meg volt szokva, hogy e nemzeti emléknap alkalmával Mount Auburnban sírját fölkeresse.

Engedelmet kértem, hogy őket elkísérhessem, s midőn este a városba visszatértünk, nálok maradtam vacsorára. Vacsora után a társalgó szobában egy esti lapot vettem kezembe, melyből az építőmunkások egy újabb sztrájkjáról értesültem, amely, mint látszott, házam fölépítésében továbbra is akadályozni fog. Jól emlékszem arra, hogy e hír mennyire izgatottá tett. Annyira ingerült lettem a sztrájkoló munkások ellen, hogy amennyire nők társasága megengedte, szidalmakat is szórtam rajok.

A jelenlevők teljesen osztoztak nézetemben és a nők részéről sem késtek a megjegyzések a munkások viselkedése, valamint a népámítók ellen, kiket bizonyára azon időben heves csuklás fogott el. A vélemények mind megegyeztek abban, hogy a helyzet napról-napra rosszabbul, a következményekről pedig senki sem tudott semmit mondani. „És a leggonoszabb a dologban az – mondá Bartlett asszony – hogy az egész világ munkásosztálya egy időben kezd megbolondulni. Európában még rosszabb a helyzet, mint nálunk. Ott nem is mernék tartózkodni. Múltkor azt kérdeztem férjemtől, hogy hová vándorolunk ki, ha a szocialisták fenyegetései teljesülésbe mennek. Ő azt mondá, hogy most nem is tud helyet Grönlandot, Patagóniát és a kínai birodalmat kivéve, ahol a társadalmi rend ne lenne veszélyeztetve. „A kínaiak nagyon jól tudták, hogy mit tesznek – mondá közülünk valaki – midőn a