Az utolsó szavak

By Czap Ferenc

Többéves titkot tartasz a kezedben. A mű a szerző, Czap Ferenc első írása. A novella témája fikció, egy realisztikus utópia, amely kegyetlen őszinteséggel, vagy inkább őszinte kegyetlenséggel tárja elénk, hogy mi várhat ránk, ha így élünk tovább. A hatalomért és az anyagi javakért folyó állandó küzdelem könnyen elvezethet ahhoz a sivár, és haldokló világhoz, amiben a megmaradó kevesek számára nem marad más, mint az örökös harc a túlélésért és a vágyakozás a békéért. Globális hő, fajok pusztulása, éhínség… Ez mind semmi, ahhoz képest, ami megelevenedik majd lelki szemeid előtt. De ne aggódj! „Van még remény, hogy nem rontjuk el újra, van még remény, hogy mindent helyrehozhatunk.” Néhány lépéssel. A megfogalmazott kérdés, pedig igen aktuális: van-e még remény arra, hogy megmentsük, ami a legfontosabb? Saját jövőnket. Kezdetnek elég egy izgalmas, meglepetésekkel teli, gondolatébresztő történet. Íme.

 

Cserpák Gabriella

Majláth Orsolya

 

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó Czap Ferenc
• Release date: Aug 1, 2011
• ISBN: 9789630811613

Book preview

szavak

(Első Fejezet)

ZIAL

1.

Békét akarok. Olyan békét, ami örökké tart, és mindenki átéli. Átélik azok az emberek is, akik nagyon sok rossz dolgot tettek az emberiséggel, és még mindig hirdetik az ürességet, az értelmetlen, áldolgokat, gondolatokat. Még mindig hirdetik. Így a harmadik világháború után is. Nem tanultak a történtekből, nem gondolkodtak, nem törődtek semmivel. Mármint az emberiség…

Olyan békét akarok, amit elfogadnak az emberek, őszintén. Felismerik az átverést, és igaz lélekkel harcolnak ellene. A múlt világ megfoghatatlan, legfőbb parazitái ellen: a hazugság, a hatalomvágy, a pénzéhség, a természetpusztítás ellen. Őszintén. Felismerik a békét örök lélekkel. Ahol a felismerés gyors és világosan hatékony, nevetségessé téve a még megmaradt próbálkozó, szánalmas, magát hatalomnak vallókat.

Már nem maradt politikus, nem maradt katona. Már nincs kit kihasználni, már nincs miért embereket gyilkolni. Már lassan nincs mit tüdőnkbe szívni, habár kezd kitisztulni az égbolt, oly sok sötét nap után.

Azt vettem észre mostanában, reggelente egyre több megmaradt embertársam gyönyörködik abban az elég ritka, de számomra még mindig csodálatos dologban: a napfelkeltében. Van még remény, úgy érzem. Van még remény, hogy nem rontjuk el újra, van még remény, hogy mindent rendbe hozhatunk. Úgy érzem, kaptunk még egy esélyt valakitől. Hogy kitől, nem tudom, mert az elmúlt időkben minden és mindenki járt ezen a földön, csak a jóság és a könyörületesség nem.

Építkeznünk kell. Nagyon sok munka vár még ránk. A lélekkel kell kezdenünk, aztán a testünkkel és környezetünkkel.

Talán kezdeném a felismeréssel. Egy régvilági író gondolatával indítanám soraim:

*„Azt ami csupán ésszerűtlen, de megfér a szeretettel és a szabadsággal, és elvileg nem ellenkezik az intelligencia érvényesülésével, feltételesen elfogadhatjuk olyannak, amilyen."*(Aldous Huxley, Visszatérés a szép új világhoz)

Szép gondolat, és elég utópikusnak tűnik, és napokig képezhetné vita tárgyát beszélgető emberek között. Ésszerűség? Szeretet? Szabadság? Intelligencia? Óriási jelentőséget hordozó szavak. Pontosan ezek az emberi érzések, jellemtulajdonságok hiánya tette majdnem tönkre világunkat, élőhelyünk szépségét, egymáshoz való kötődésünket, mert mindezeknél egyvalami sokkal, de sokkal fontosabb volt mindenki számára: a pénz és a hatalom. Uralkodni mások felett:

*„…Az istenek és a halandók közti osztályharc nem csillapodott. Az istenek emberbarátok mindaddig, amíg az ember alázatos és engedelmes, de könyörtelenek és bosszúállók, mihelyt egy esetleges vetélytársat fedeznek fel…"*(Alberto Savinio, Emberek, meséljetek magatokról) és a világtörténelem folyamán, mármint a régvilág idejében elég sok vetélytársa akadt az isteneknek…

Uralkodni a természet törvényei felett:

*Az ember mérhetetlen gőgjében és hiúságában hajlandó elhinni, hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat és büntetlenül lázadhat ellenük. De az ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak, éppen olyan romlandó anyag, mint a tej vagy a medve húsa, mint minden, ami egy pillanatra megjelenik a világ nagy piacán s aztán a következő pillanatban a szemét vagy a pöcegödörbe kerül. Csak a lelkünk erősebb és maradandóbb, mint a kő és a fém, ezért soha nem szabad másképp látnunk magunkat, mint lelkünk térfogataiban. Az erő, mely kifejezi magát, nemcsak alkatrésze, hanem értelme a világnak. Minden más, amit a világban jelentünk és mutatunk, nevetséges és szánalmas*(Márai Sándor); és a világtörténelem folyamán, mármint a régvilág idejében elég sok romlandó anyag került a világ nagy piacáról egyik pillanatról a másikra a pöcegödörbe…

Uralkodni minden felet, mert ugyebár ez hoz megnyugvást lelkünknek, ez hoz hatalmat és pénzt. Mint már a világtörténelem, vagyis a régvilág kezdetén is. Ugye emlékeznek?

Visszatérve legelső idézetünkhöz: a felismerés kulcsa talán-talán e néhány sor értelmében rejlik. Szerintem is.

Hisz a régvilág utolsó éveiben, pillanataiban vagy már sokkal korábban is sok minden volt csupán csak ésszerűtlen, ami megfért a szeretettel és a szabadsággal, és elvileg nem ellenkezett az intelligencia érvényesülésével. A baj csak ott kezdődött, hogy mi nem feltételesen fogadtuk el az ésszerűtlenséget, hanem teljes egészében. De elfogadtunk még nagyon sok mindent: ésszerű dolgokat, olyat is, ami nem fért meg a szeretettel, olyat is, ami nem fért meg a szabadsággal, és volt olyan is, hogy az intelligencia nem is létezett. Teljes egészében elfogadtunk mindent. Mindenevők lettünk. Megelégedésünk felsőfokára hágott: műétel, művilág, műlélek, művirág, műszerelem, digitális világ, plázazene, múló emlékek. Egyvalami közös mindezekben: nincs igazi értékük, könnyen emészthetők, nehezen felejthetők, ezáltal mindig kívánja szervezetünk, és a legfontosabb: az istenek nem tekintenek ránk úgy, mint vetélytársra. Ez egyfajta megnyugvást is jelentett az embereknek.

Ezekben az időkben már rég nem számított az a gyönyörű napfelkelte…

2.

Most már elég ennyi, szólt Davinia, menjetek aludni. Zial komolyan nézett Daviniára és tudta, hogy igaza van. Pet és Hanna is helyeselte a dolgot, mert már eléggé fáradtak voltak. Egész nap az apjuk mesélt nekik arról, hogy milyen volt ez a világ nem is olyan régen, és hogy milyen szerencsések, hogy sikerült életben maradniuk. Vagy talán mégsem? Ezt nem tudták eldönteni,