A sussexi vámpír

By Sir Arthur Conan Doyle

Arthur Conan Doyle utolsóSherlock Holmes-kötetében a legendás magándetektív tizenkét izgalmastörténetben csillogtatja meg valóban egyedülálló képességeit.

A legrejtélyesebb bűnesetek semmaradnak kiderítetlenül:

• Mi történhetett a neves élettanprofesszorral, amitől ennyire megváltozott Miért rejtegeticsaládja a leszerelt katonát? Miért kezdiátfesteni házát az öreg festékkereskedő, miután felesége megszökött? Valóban vámpír-e a vámpír? Miért hord fátylat az albérlő?

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633769614

Sir Arthur Conan Doyle

Arthur Conan Doyle (1859-1930) was a Scottish author best known for his classic detective fiction, although he wrote in many other genres including dramatic work, plays, and poetry. He began writing stories while studying medicine and published his first story in 1887. His Sherlock Holmes character is one of the most popular inventions of English literature, and has inspired films, stage adaptions, and literary adaptations for over 100 years.

Book preview

ARTHUR CONAN DOYLE

A SUSSEXI VÁMPÍR

Sherlock Holmes kalandjai

Fordította

Németh Zoltán és

Varga István

 [FPK:TRANSACTION_NOTICE]

[FPK:TRANSACTION_QRCODE]

[FPK:TRANSACTION_CUSTOMER_NAME]

[FPK:TRANSACTION_DATE]

[FPK:TRANSACTION_ID]

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-344-130-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Németh Zoltán és Varga István

ELŐSZÓ

Sajnos attól tartok, hogy Sherlock Holmes barátomat is könnyen elérheti annak a népszerű tenoristának a sorsa, aki a sikeres előadás után még akkor is hajlongott, amikor a nagyérdemű közönség már rég elindult hazafelé. Minden dolog mulandó, legyen az hús-vér élőlény, élettelen anyag vagy képzelet szülte teremtmény. Megfordult már az agyamban az a botor gondolat, hogy talán létezik egy fantasztikus hely valahol a világ eldugott zugában a fantázia gyermekei számára is. Olyan helyre gondolok, ahol Fielding szépfiúja zavartalanul szeretkezhet Richardson gyönyörűséges hölgyeivel, ahol Scott hősei tovább folytathatják harcukat, ahol Dickens Cockneye újabb nevetést fakaszthat, s ahol Thackeray szójátékai is túlélik az idő múlását. Ha létezne egy ilyen Valhalla, úgy nagyon remélem, hogy valamelyik szerény sarkában Sherlock Holmes és Watson barátja is meghúzódhatna egy időre. Nem tovább, csak addig, míg valami nálánál is ügyesebb detektív hű társával betölti azt az űrt, amit maguk után hagynak.

Sherlock hosszú életutat mondhat magáénak – és sorsát nem kellene feltétlenül lezártnak tekintenem – erre buzdítanak azok az öregurak, akik rendre felkeresnek, hogy közöljék, Holmes kalandjai jelentették zsenge ifjúságuk kedvenc olvasmányait, majd elszontyolodva távoznak, amikor nem kapják meg tőlem azt a kedvező választ, amit elvárnak kedvelt hősük alkotójától.

Nem kezelem valami lelkesen szülöttem személyi adatait, maradjunk csak inkább a puszta tényéknél. Sherlock Holmes két kis kötetben mutatkozott be: a Skarlátvörös dolgozószobában és a Négyek jelében. Ezek 1887 és 1889 között jelentek meg. 1891-ben a Strand Magazinban jelent meg a Botrány Csehországban című elbeszélés. Ez volt az első darabja a későbbi, hosszú novellasorozatnak. Úgy tűnt, hogy az olvasóközönség szívesen fogadja ezeket, mert egyre többre vágytak. A fenti időponttól számítva harminchat éve születnek a Holmes-novellák, melyek száma ma már nem kevesebb, mint ötvenhat történet. Ezeket a Kalandok, az Emlékiratok, a Visszatérés, az Utolsó meghajlás, valamint e néhányat, melyek legutóbb íródtak, Sherlock Holmes esetnaplója címen adtam ki.

Kalandjai az egykori viktoriánus kor kellős közepén kezdődtek, majd Edward igen kurtára sikeredett uralkodása alatt folytatódtak, és népszerűségéből még e lázas időkben sem veszített. Joggal mondhatjuk tehát, hogy akik első megjelenésük idején fiatalemberként olvasták őket, azok most megérhették, hogy felcseperedő gyermekeik ugyanazokat a kalandokat olvashatják, ugyanabban a magazinban. Véleményem szerint ez igazán jellegzetes és megdöbbentő példája a brit olvasóközönség hűséges kitartásának.

Korábban, még az Emlékiratok megírása idején elhatároztam, hogy véget vetek Sherlock Holmes kalandjainak, mivel nem szerettem volna írói energiámat ennyire egy síkra korlátozni. Ez a jellegzetes arcú, sápadt, könnyed járású figura elég alaposan kifosztogatta a képzeletemet. El is követtem ellene a merényletet, de szerencsére a halottkém nem vizsgálta meg földi maradványait, így aztán hosszabb kihagyás után nem okozott különösebb nehézséget számomra, hogy eleget tegyek az olvasótábor hízelgő követelésének) és jóvátegyem bűnös tettemet. A későbbiek során nem bántam meg a feltámasztását, mivel ezek a könnyed vázlatok nem gátoltak meg abban, hogy elkalandozzak az irodalom egyéb ágazataiba, mint például a költészet, a történelmi regény, a lélektani alkotás vagy a dráma. Ha Holmes gondolata nem fogant volna meg bennem, akkor sem lettem volna többre képes, bár bizonyos mértékig nyilván akadályozta komolyabb irodalmi tevékenységem virágzását.

Ezért hát, kedves olvasó, arra kell kérnem, hogy most búcsúzzon el Sherlock Holmestól! Még egyszer köszönöm a múltbéli állhatatos ragaszkodást, és igen remélem, hogy az itt következő néhány történet enyhíti a búcsú fájdalmának gondolatát, segít elviselni a mindennapok gondjait, és elővarázsolja azt az eredményes változást, amely csak a fantáziavilág tündérkirályságában található.

Arthur Conan Doyle

A MAZARIN DRÁGAKŐ

Dr. Watsont örömmel töltötte el, hogy végre újra itt lehet a Baker Street-i ház első emeletén lévő rendetlen szobácskában, ahol annyi feledhetetlen kalandnak lehetett tanúja. Végigfuttatta tekintetét a falra aggatott tudományos ábrákon, a kémiai kísérletek során kifolyt savaktól szétmart asztalkán, az egyik sarokban heverő hegedűtökön, s a szeneskannán, melyet eredeti rendeltetésével ellentétben, pipái és dohánya elhelyezésére használt a gazdája. Végezetül Billy fiatalos, okos, vidám ábrázatára siklott a pillantása. Ez az ifjú inas mindent elkövetett annak érdekében, hogy valamelyest enyhítse a nagy detektív komor alakját övező magányosság és elszigeteltség légkörét.

– Úgy tűnik, itt minden változatlan, Billy. Magán sem látok változást. Remélhetőleg róla is elmondható ugyanez.

Billy némi aggodalommal pillantott a hálószoba csukott ajtaja felé.

– Azt hiszem, ágyban van, és alszik.

Hét óra volt e kellemes nyári estén, ám dr. Watson sokkal jobban ismerte régi barátja rendszertelen időbeosztását, semhogy meglepődjön a hallottakon.

– Feltételezem, hogy ez valami újabb ügyet jelent, nemde?

– Bizony, uram, mostanában keményen dolgozik valamin. Aggódom is az egészsége miatt. Alig eszik valamit, nem csoda, hogy egyre sápadtabb és soványabb lesz. Legutóbb is, amikor Mrs. Hudson megkérdezte tőle: „Mr. Holmes, mikor óhajt ebédelni? Azt válaszolta neki, hogy: „Majd holnapután fél nyolc felé. De hiszen ön is tudja, milyen csökönyös, ha valami fontos ügyön dolgozik.

– Persze, hogy tudom, Billy.

– Valakinek a nyomába szegődött. A minap állást kereső munkásként távozott. Ma meg öregasszonynak álcázta magát. Jómagam is alig ismertem rá, pedig már kiismerhettem volna a szokásait. – Billy csúfondáros grimasszal mutatott a heverőhöz támasztott, megviselt ernyőre. – Ez is az öregasszony-felszerelés tartozéka – jegyezte meg.

– De mi lehet ez az egész, Billy?

Az inas suttogni kezdett, mint aki fontos államtitkokat akar továbbadni. – A lényeget elárulhatom, többet sajnos magam sem tudok. A koronagyémánt ügyéről van szó.

– Micsoda?! A százezer fontos rablásról?

– Bizony, uram. Feltétlenül vissza kell szerezni! Már maga a miniszterelnök és a belügyi államtitkár is megfordult itt emiatt a minap. Épp ott ültek, azon a heverőn. Mr. Holmes nagyon megértően fogadta őket. Igyekezett nyugtatgatni vendégeit, sőt ígéretet tett, hogy mindent elkövet az ügy sikeres megoldása érdekében. Csak hát lord Cantlemere-t nem lehet kihagyni a számításból…

– Ah!

– Igen, uram. Nyilván ön is tisztában van vele, hogy mit jelent ez. Az ilyenekre szokás azt mondani, hogy nehéz ember. Semmi kifogásom a miniszterelnök személye ellen, s a belügyi államtitkárra sem mondhatok egyetlen rossz szót sem, akit a legrendesebb emberek egyikének tartok. Őlordságát viszont ki nem állhatom, és Mr. Holmes is osztja a véleményemet. Lord Cantlemere nem bízik Mr. Holmesban, és határozottan ellenezte, hogy rábízzák az ügyet. Nem is titkolja, hogy azt szeretné, ha kudarcot vallana.

– Holmes tisztában van ezzel?

– Ó, a gazdám mindenről tud, amit tudnia kell.

– Nos, reméljük, hogy sikeresen megoldja az esetet, lord Cantlemere pedig ráfizet az áskálódására. Egyébként elárulhatná, hogy mi célt szolgál az a sötétítőfüggöny az ablak előtt?

– Mr. Holmes tette oda három napja. Igazán mókás dolog rejtőzik mögötte.

Billy odament, és félrehúzta az ívelt ablak beugróját elfedő drapériát.

Dr. Watson meglepetten felkiáltott, mert a függöny mögött egy bábut pillantott meg, ami a megszólalásig hasonlított a barátjára. A régi köntösbe öltöztetett és minden egyébbel felszerelt bábu fejét kissé lehajtva, félig az ablak felé fordult, mintha éppen valami láthatatlan könyvet tanulmányozna, miközben teste mélyen a karosszékbe süppedt. Billy levette a fejet és Watson felé nyújtotta.

– Időről-időre változtatunk a fejtartásán, hogy minél életszerűbbnek tűnjön. Persze nem nyúltam volna hozzá, ha a sötétítő nincs leeresztve. Olyankor ugyanis kintről is tisztán látható.

– Régebben is használtunk már ehhez hasonló trükköt.

– Az nyilván még az én időm előtt lehetett – vélte Billy. Elhúzta a függönyt és kilesett az utcára. – Onnan szemből figyelnek bennünket. Az imént is láttam egy fickót az ablakban. Ha érdekli, megnézheti.

Watson éppen előrelépett, amikor kitárult a hálószoba ajtaja, és Holmes magas, sovány alakja jelent meg. Bár sápadt volt és látszott rajta a fáradtság, de a mozgása és tartása ugyanolyan energikusnak tűnt, mint rendesen. Egyetlen lépéssel az ablaknál termett, és újra elhúzta a sötétítőt.

– Vigyázzon magára, Billy – mondta. – Csak semmi felesleges kockázat, még szükségem van a szolgálataira. Nos, Watson barátom, nem is hiszi, micsoda öröm újra itt látni a régi, meghitt tanyánkon. Ráadásul éppen a döntő pillanatban érkezett.

– Veszem észre.

– Most hagyjon magunkra, Billy! Nem kis problémát jelent nekem ez a fiú, Watson. Vajon milyen mértékű veszélynek szabad őt kitenni?

– Miféle veszedelmet emleget, Holmes?

– A hirtelen halál veszélyét, mivel számításom szerint, ma éjjel történni fog valami.

– Mégis, mire számít?

– Arra, hogy meggyilkolhatnak, Watson.

– Ugyan már, maga nyilván csak viccel, Holmes!

– Ennél azért még az én csapnivaló humorérzékemmel is csattanósabb tréfát tudnék kieszelni. De addig is azt javaslom, hogy töltsük kellemesebben az időt. Remélem, nincs ellenére, hogy némi szeszesitalt fogyasszunk? A gázgyújtót meg a szivart ott találja a megszokott helyén. Jó látni, amint újra elhelyezkedik a megszokott karosszékében. Remélhetőleg most sem emel kifogást a pipám és a kapadohányom ellen. Manapság ezzel helyettesítem a táplálkozást.

– De hát mi értelme ennek a koplalásnak?

– Mert az éhes ember érzékei kifinomulnak. Önnek, mint orvosnak, tudnia kell, hogy amennyit nyerünk az emésztéssel a vérpótlás terén, annyit veszítünk az agyunk működésében. Márpedig nekem az agyam a legfontosabb. Azt is mondhatnám, hogy a többi felesleges. Ennélfogva érthető, hogy főként az agyamra kell tekintettel lennem.

– És mi a helyzet a veszéllyel, Holmes?

– Nos, igen. Arra az esetre, ha netán mégis bekövetkezne valami nem várt fordulat, nem ártana megterhelni az emlékezőtehetségét a gyilkos nevével és címével. Ezt alkalmasint juttassa el a Scotland Yardra utolsó jókívánságaimmal egyetemben. Tehát a gyilkost Sylviusnak hívják. Negretto Sylvius grófról van szó. Írja már, ember, jegyezze fel! Moorside Garden 136. E. Ny. Megvan?

Watson becsületes ábrázata szinte vonaglott az idegességtől. Pontosan tudta, hogy Holmes micsoda óriási kockázatot vállalt, sőt abban is biztos volt, hogy sokkal inkább alábecsüli a rá leselkedő veszedelmet, semmint eltúlozná. De Watson mindig is a tettek embere lévén, ezúttal is alkalmazkodott a helyzet sajátosságához.

– Számíthat rám, Holmes! Pár napig amúgy is ráérek.

– Lám-lám, a kötelességérzete most is a régi, Watson. De úgy tűnik, egy gonosz füllentessél mégis bővítette a fegyvertárát. Első ránézésre olyan, mintha magán viselné a szörnyen elfoglalt orvos összes ismertetőjelét, akit minden órában kereshetlek a páciensei.

– A pácienseim nyavalyái ráérnek. De nem lenne helyénvalóbb letartóztatni ezt a fickót?

– Jól mondja, Watson! Minden további nélkül rács mögé juttathatnám. Pontosan emiatt aggódik ő maga is.

– De hát akkor miért nem teszi?

– Mert nem tudom, hogy hol van a gyémánt.

– Ah, igen, Billy már elmondta, az eltűnt koronaékszer.

– Bizony, a nagy sárga Mazarin ékkő. Kivetettem rá a hálómat, és ki is fogtam a halacskát. A követ azonban nem sikerült megkaparintani. Mi haszna lenne, ha elkapnánk a tetteseket? Kétségtelenül javítana a világon, ha hűvösre tennék őket. Nekem azonban nem ez a célom. Én a követ akarom.

– Tehát ez a bizonyos Sylvius gróf lenne az egyik hal?

– Úgy ám, méghozzá valóságos cápa. A legharapósabb fajtából. A másik Sam Merton, a bokszoló. Ez utóbbi nem rossz fickó, de a gróf felhasználta őt a céljai megvalósítására. Sam korántsem cápa, legfeljebb nagy, buta potykának mondanám. De a lényeg, hogy ő is itt vergődik a hálómban.

– Hol található pillanatnyilag ez a Sylvius gróf?

– Ma reggel ott tébláboltam közvetlenül mellette. Magának már volt alkalma látni engem öregasszony maskarában, Watson. Sosem alakítottam meggyőzőbben, mint ma. Egyszer még az „elejtett ernyőmet is felvetettem a gróf úrral. „Viszontlátásra, madame – mondta, tudja, azzal a kedves, félig olasz, délies modorával, de amúgy maga a megtestesült sátán a fickó. Hiába, Watsonom, az élet tele van efféle furcsaságokkal.

– Tragikussá is válhatott volna a dolog.

– Szó, ami szó, ez is benne van a kalapban. Tehát nyomon követtem a fickót az öreg Straubenzee gyáráig a Minoriesen. Straubenzee készített egy légfegyvert, egy kiválóan sikerült puskát. Igazán jóleső tudattal tölt el, hogy ez az érdekes szerkezet pillanatnyilag ott látható a szemközti ablak mögött. Látta a bábut? Hát persze, Billy megmutatta. Nos, bármelyik pillanatban átfúrhatja egy golyó azt a pompásan sikerült fejet. Ah, Billy, mi történt?

Az inas visszatért a szobába, és egy névjegyet hozott a tálcáján. Holmes összevont szemöldökkel, csodálkozó mosollyal olvasta el.

– Nocsak, itt az emberünk személyesen. Erre igazán nem számítottam. Ez az acélidegzetű fickó ugyancsak vergődik a hálóban, Watson! Úgy hallottam, hogy szenvedélyes vadász, és a nagyvadak Iá kedvencei. A jelek szerint épp engem szemelt ki zsákmányul. Újabb bizonyíték arra, hogy érzi, a nyomában vagyok.

– Értesítsük a rendőrséget!

– Meg fogom tenni, de ne hamarkodjuk el a dolgot. Watson, óvatosan lessen ki az ablakon, és nézze meg, van-e valaki az utcán.

Watson ügyesen kikukucskált a függöny mellett.

– Egy elhanyagolt külsejű fickót látok a kapualjban.

– Sam Merton lesz az. A hűséges, de kifejezetten öntelt Sam. Hol van az a gentleman, Billy?

– A várószobában, uram.

– Vezesd be, ha csengetek!

– Igenis, uram.

– Akkor is engedd be nyugodtan, ha netán nem volnék a szobában!

– Igenis, uram.

Watson megvárta, míg becsukódik az ajtó, aztán izgatottan a társához fordult.

– Nézze, Holmes, ez egyszerűen ostobaság. Egy ilyen elszánt ember senkire és semmire nincs tekintettel. Esetleg pontosan azért jött, hogy megölje magát.

– Cseppet sem lennék meglepve.

– Ez esetben ragaszkodom hozzá, hogy magával maradjak.

– Csak hátráltatna.

– Őt hátráltatnám!

– Nem, drága barátom, engem akadályozna.

– Akkor sem hagyhatom magára!

– De bizony, Watson! Annál is inkább megteszi, mivel eddig sosem hagyott cserben. Biztosra veszem, hogy most is végigjátssza. Ez az ember a saját céljai elérése végett jött ide, de az én céljaim miatt marad. – Holmes előhalászta a jegyzetfüzetét, és néhány sort írt egy lapra. – Menjen taxival a Scotland Yardra, és adja át a levelemet a Bűnügyi Nyomozó Ügyosztályon Younghal felügyelőnek! Ha megérkeztek a rendőrséggel, letartóztathatják a fickót.

– Ezt örömmel megteszem.

– Remélem, időközben rábírhatom, hogy elárulja a kő rejtekhelyét. – A detektív megérintette a csengőt. – Leghelyesebb, ha a hálószobán át távozunk. Rendkívül hasznos ez a vészkijárat. Szívesebben szemügyre veszem a cápámat úgy, hogy ő nem lát engem. Mint ön is tudja, ehhez minden feltétel adott.

Így történt, hogy Billy néhány pillanattal később az üresen maradt helyiségbe vezette Sylvius grófot. A híres vadász, sportember és városszerte hírhedt férfiú megtermett, sötét bőrű alak volt. Vékony, kegyetlen ajka felett dús, fekete bajusszal, és hajlott sasorral. Jól öltözöttségét erősen lerontotta az extravagáns hatású, rikító nyakkendője, fénylő nyakkendőtűje, no meg a csillogó-villogó gyűrűi. Amint az ajtó becsukódott mögötte, vad, meglepett pillantással nézett körül, mint aki minden lépésénél csapdát gyanít. Aztán hirtelen döbbenten megtorpant, amikor megpillantotta a mozdulatlan fejet és a köntös gallérját az ablaknál álló karosszék felett. Első pillanatban csodálkozó arckifejezést öltött, majd a szörnyű bizakodás fénye gyúlt sötét, gyilkos szemeiben. Újra körülsandított, hogy meggyőződjön, valóban nincs szemtanúja a tettének, aztán lábujjhegyen, ütésre emelt botjával megközelítette a mozdulatlan alakot. Már nekirugaszkodott a végső ugrásnak, felkészülve a halálos csapásra, amikor a hálószoba nyitott ajtaja felől felhangzó jeges, maróan gúnyos hang valósággal megbénította.

– Nehogy összetörje, gróf úr! Ne törje össze!

A gyilkos visszatántorodott, eltorzult arcára újra csodálkozás ült. Egy pillanatig újra ütésre lendítette súlyos botját, mintha a hamisítvány után az igazin akarná kitombolni a mérgét, de bujkált valami azokban a higgadt, szürke szemekben és a csúfondáros mosolyban, ami arra késztette, hogy leengedje a kezét.

– Igazán jól sikerült alkotás – jelentette ki Holmes a bábu felé közelítve. – Tavernier, francia szobrászművész keze munkája. Legalább olyan kiváló a viasz megformázása terén, mint Straubenzee a légpuska készítésben.

– Miféle légpuska, uram? Mire gondol?

– Nyugodtan az asztalra teheti a kalapját meg a botját. Köszönöm! Most pedig, foglaljon helyet, kérem. Bár talán nem ártana, ha a revolverét is odatenné. Ha nem, úgy is jó, ha jobban szeret azon ücsörögni. Egyébiránt remekül időzítette a látogatását, mivel a leghőbb vágyam volt kissé elcsevegni magával.

A gróf ádáz pillantásokat lövellve, fenyegető tekintettel méregette a másikat, dús szemöldökét összevonva.

– Jómagam is szerettem volna pár szót váltani magával, Holmes. Pontosan ez a jövetelem célja. Egyébként eszemben sincs tagadni az iménti támadási szándékomat.

Holmes kényelmesen az asztal szélére helyezte a lábait.

– Sejtettem, hogy efféle gondolatokat forgat a fejében – felelte. – De elárulná, miért ez a megtisztelő figyelem a személyem iránt?

– Mert beleártotta magát az ügyeimbe. Ráadásul a nyomomba küldte a kopóit is.

– A kopóimat? Megnyugtathatom, hogy nem tettem ilyet.

– Ne lódítson, Holmes! Észrevettem őket. Ketten játsszák ezt a játékot.

– Ez ugyan apróság, Sylvius gróf, de cseppet sem bánnám, ha illendő módon szólítana meg. Való igaz, hogy a hivatásomnál fogva gyakorta kerülök közvetlen kapcsolatba egy sereg gazemberrel, de csak rendkívüli alkalmakkor vagyok hajlandó eltekinteni az elemi udvariassági szabályok betartásától.

– Nos hát akkor: „Mr." Holmes.

– Nagyszerű! Ettől függetlenül megnyugtathatom, hogy a vélt ügynökeimet illetően téved.

Sylvius gróf lenéző gúnnyal felnevetett.

– Más is rendelkezhet ám olyan éles megfigyelőképességgel, mint maga. Tegnap egy meglett korú munkásember szegődött a nyomomba, ma pedig egy idősebb asszonyság. Szóval állandó megfigyelés alatt tartottak.

– Ami azt illeti, uram, mindezért kizárólag engem illet a dicséret. Nem véletlenül szögezte le az öreg Dowson báró az akasztását megelőző éjjelen, hogy amennyit a törvény nyert az én szerény személyemmel, annyit veszített a színművészet. Ezt alátámasztandó, most ön részesíti dicséretében az én kis magánfellépéseimet.

– Szóval maga… maga volt az?

Holmes vállat vont.

– Ott a sarokban láthatja az esernyőt, amit oly udvariasan nyújtott át nekem a Minoriesnél, mielőtt gyanakodni kezdett volna.

– Ha tudtam volna, akkor soha többé…

– …nem léptem volna át szerény otthonom küszöbét. Tökéletesen tisztában voltam vele. Mindannyiunkkal előfordul, hogy elszalasztunk néhány olyan alkalmat, melyeket a későbbiek során megbánunk. De miután ön akkor nem ismert rám, hát ezért vagyunk itt.

A gróf vad pillantásokkal méregette a másikat bozontos szemöldöke alól.

– Az imént elhangzottak fikarcnyival sem javítják az esélyeit. Nem az ügynöke volt, hanem saját maga alakította a szerepeket, beleütve az orrát a magánügyeimbe. Elismeri, hogy bolonddá tett. Miért?

– Mondja csak, grófom, ugye szokott oroszlánra vadászni Algériában?

– Hát aztán?

– Miért vadászik?

– Hogy miért? Sportból… a velejáró izgalom és veszélyes kockázat miatt.

– Nos, dióhéjban ugyanezek az én indítékaim is!

A gróf felpattant és a keze önkéntelenül a farzsebe felé mozdult.

– Üljön csak vissza, uram, üljön vissza! Van még egy másik, jóval gyakorlatiasabb indokom is. Nevezetesen: azt a sárga gyémántot akarom!

Sylvius gróf ördögi mosollyal az arcán visszaereszkedett a székére.

– Szavamra mondom… – kezdte, de Holmes belefojtotta a szót.

– Bizonyára tudja, hogy amiatt szegődtem a nyomába. Hiszen valójában azért is keresett fel ma este, hogy kipuhatolja, mennyit tudok a dologról, és mennyire sürgető az eltávolításom. Nos, elárulhatom, hogy a maga szemszögéből nézve halaszthatatlan, mivel mindent tudok, egyetlen dologtól eltekintve, amit viszont maga fog elárulni nekem.

– Ó, valóban? És ugyan mi ez a hiányzó tényező?

– Hogy hol található jelenleg a koronagyémánt.

A gróf éles tekintettel mérte végig a detektívet.

– Vagy úgy, tehát erre kíváncsi? Honnan a pokolból tudnám én megmondani, hogy hol van?

– Tudja, és meg is mondja.

– Na persze!

– Nem tud félrevezetni, Sylvius gróf. – Holmes összehúzott szemekkel meredt a férfira. Különös fény gyúlt a tekintetében, oly éles, mint két fenyegető acéltüske. – Átlátok a legrejtettebb gondolatain is, akár az üvegen.

– Akkor nyilván azt is látja, hogy hol van a gyémánt!

Holmes vidáman csapta össze a tenyerét, majd derűsen rámutatott az ujjával. – Lám-lám, tehát tudja! Beismerte!

– Nem ismertem be semmit sem.

– Nézze, gróf úr, ha okosan gondolkodik, köthetünk üzletet. Ellenkező esetben megbánja.

Sylvius gróf a mennyezetre emelte a tekintetét.

– És még maga beszél félrevezetésről! – kiáltotta.

Holmes elgondolkodva bámult rá, mint a sakkmester, aki a döntő lépésen töri a fejét. Aztán kihúzta az asztalfiókot, és egy vastag jegyzetfüzetet vett elő.

– Tudja, hogy mit tartok ebben a füzetben?

– Nem, uram, nem tudom.

– Magát!

– Engem?

– Bizony, uram, magát! Feljegyeztem benne gonosz, bűnökkel teli életének minden cselekedetét.

– Átkozott legyen, Holmes! – kiáltotta a gróf szikrázó szemekkel. – Az én türelmem sem határtalan!

– Mindent feljegyeztem, gróf úr. A valós tényeknek megfelelően. Szerepel benne az idős Harold asszony halála, aki magára hagyta a Blymer birtokot, amit aztán oly gyorsan sikerült eljátszania.

– Merő képzelődés!

– Aztán itt van miss Minnie Warrender teljes élettörténete.

– Bah! Ezzel ugyan nem sokra megy!

– Akad itt még egyéb csemege is bőven, gróf úr. Vegyük példának okáért a Riviérára tartó luxusvonat kirablását 1892. február 13-án! Aztán itt van még ugyanabban az évben a Credit Lyonnaris részére kiállított hamis csekkecske.

– Nem, nem, ez tévedés.

– Tehát akkor a többiben igazam van! Gróf úr, magának, mint megrögzött kártyásnak, illene tudnia, hogy időmegtakarítás bedobni a lapokat, ha minden tromf a másik kezében van.

– Végtére is mi köze ennek a szócséplésnek a szóban forgó ékkőhöz?

– Lassabban, gróf úr! Összpontosítsa a csapongó gondolatait! Hadd térjek a tárgyra a magam körülményes módján! Beláthatja, hogy már így is épp elég vád szól ön ellen, nem beszélve az elrabolt koronagyémántról, ami ugyancsak a maga és a pofozóembere lelkén szárad.

– Mit nem mond!

– Előkerítettem a bérkocsist, aki elvitte magukat a Whitehallba, sőt azt is, aki visszahozta. Kapcsolatba léptem azzal a felügyelővel, aki látta magukat a közelben, továbbá megkerestem Ikey Sanderst is, aki nem volt hajlandó feldarabolni a gyémántot. Ikeynek eljárt a szája, és ezzel a játszmának befellegzett.

A gróf homlokán kiduzzadtak az erek. Szőrös kezei görcsösen rándultak össze a nehezen elfojtott indulattól. Szólni próbált, de képtelen volt egyetlen hangot is kiejteni.

– Amint látja, jómagam nyílt lapokkal játszom – jelentette ki Holmes. – Valamennyit kiterítettem az asztalra. Egy király azonban hiányzik. Mégpedig a Gyémántok Királya. Nem tudom, hol van az ékkő.

– És nem is fogja megtudni soha.

– Nem-e? Gondolkodjon okosan, gróf úr! Vegye tekintetbe a körülményeket! Húsz évre rács mögé dugják önt is, és Sam Mertont is. Mi előnye származna így a gyémántjából? Semmi a világon. Ha viszont hajlandó átadni, akkor valamiképpen eltussoljuk az ügyet. Nem magára vagy Samre vadászunk. Az ékkövet akarjuk. Adja át szépszerével, s ami engem illet, felőlem szabadon élheti világát, amíg megfelelően viseli magát! De jól jegyezze meg, ha újra megbotlik, hát az lesz az utolsó! Ezúttal viszont csak az ékkő visszaszerzésére korlátozódik a feladatom, és nem arra, hogy elkapjam magukat.

– És ha visszautasítom?

– Hát akkor – sajnos –, maga lesz a trófeám, és nem a kő.

A csengetést követően Billy jelent meg.

– Úgy vélem, gróf úr, nem ártana, ha az ön Sam cimborája is részt venne a zártkörű tárgyalásunkon. Végtére is úgy illik, hogy az ő érdekei is képviselve legyenek. Billy, egy jól megtermett, ronda fickót talál a bejáratnál. Kérje meg, hogy fáradjon fel!

– És ha nem jön, uram?

– Tartózkodjon az erőszaktól, Billy! Ne durváskodjon vele. Ha tudomására hozza, hogy Sylvius gróf kívánja látni, biztosan feljön.

– Most mi a szándéka? – tudakolta a gróf Billy távozása után.

– Épp az imént örvendeztetett meg a látogatásával Watson barátom. Élve az alkalommal, közöltem vele, hogy egy cápát és egy kövér potykát kerítettem a hálómba, és együtt fogom kihúzni őket.

A gróf talpra szökkent, és ismét a farzsebébe mélyedt a keze. Holmes ujjai válaszul ugyancsak ráfonódtak valamire a köntöse zsebében.

– Aligha fogja ágyban bevégezni az életét, Holmes.

– Ez már nekem is többször eszembe jutott. De miért tulajdonít ennek akkora jelentőséget? Elvégre a maga halála is valószínűbb függőleges testhelyzetben, mint vízszintesen. De hát ezek a jövőbeli képzelgések meglehetősen morbid dolgok. Miért nem adjuk át magunkat a jelen korlátlan élvezetének?

A megrögzött bűnöző sötét, fenyegető szemében hirtelen vadállati fény csillant fel. Holmes alakja valósággal megnőtt a