Papír karkötő

By Rachael English

Minden csecsemő papír karkötőjében ott rejlik az anya titka...
Katie Carroll csaknem ötven éven át eldugva tartott egy dobozt a szekrényében. Az 1970-es évekből való, amikor Katie ápolónőként dolgozott Írország nyugati részében, egy leányanya-otthonban. A doboz egy jegyzetfüzetet rejt, a csecsemők és anyák adataival, akik annak idején az intézmény lakói voltak. A dobozban ott lapul még sok-sok papír karkötő, amelyeken a csecsemők személyazonosságát rögzítették.
Férje halála után Katie elhatározásra jut. A birtokában levő információk révén az örökbefogadottak megkereshetik vér szerinti anyjukat, ezért Katie feltesz egy üzenetet egy internetes fórumra. Sorra érkeznek a válaszok, és miközben Katie egymás után adja vissza a papír karkötőket eredeti tulajdonosaiknak, fájdalmas és örömteli pillanatoknak egyaránt tanúja lesz.
De vajon készen áll-e arra, hogy saját életének titkairól is lehulljon a lepel?
„Végtelenül megindító, lebilincselő. És ez a nyitósor... hű! Rögtön beszippantott.” – Patricia Scanlan
„Fantasztikus színvonalon elmondott, valós eseményeken alapuló történet Írország sötét múltjáról.” – Liz Nugent
„Erőteljes, fontos, szépséges regény.” – Sinéad Crowley
„Rachael English vérbeli mesemondó, ezt a könyvet nem lehet letenni.”– Cathy Kelly
„Kivételesen érzékeny olvasmány.” – Sheila O'Flanagan

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Mar 3, 2023
• ISBN: 9786156414472

Book preview

Borító

Papír karkötő

Rachael English

Next21 Kiadó

Budapest, 2022

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Rachael English: The Paper Bracelet

Copyright © 2020 by Rachael English

All rights reserved.

Borítóterv © Headline Publishing Group

Borítókép © Plainpicture/Mohamad Itani and Shutterstock.com

Hungarian translation © Abrudán Katalin, 2022

© Next21 Kiadó, 2022

ISBN 978 615 6414 47 2

Next21 Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Szerkesztette Tegyi Tímea

Előkészítés Tóth Andrea

Korrektúra Takács Andrea

Elektronikus változat Ambrose Montanus

Eamonnak

1. fejezet

Akkor; Patricia

Úgy lopakodtak a sötétben, mint az állatok. Mindössze a bejárati ajtó fölötti világítónyíláson keresztül szűrődött be némi fény. Az apja szerint így biztonságosabb. Sosem lehet tudni, ki téblábol odakinn. Az apja óvatosan résnyire nyitotta az ajtót, és jobbra is, balra is kilesett. Az égboltot csillagok pöttyözték, az utca fölött hajóhinta formájú hold lebegett. Áprilishoz képest egész hideg idő járta.

– Remélem, nem történt baleset – mondta az apa.

– Nemsokára itt lesz – válaszolta a lány anyja. – Tíz órát mondott. És még csak öt perccel múlt tíz. Az anyja erre megfordult, hosszúkás arcára barázdákat vont az ingerültség. – Húzódj hátrébb, Patricia! Nehogy valaki meglásson.

Tessék, máris az új nevét használták, azt a nevet, amelyen Carrigbrackben szólítják majd. Állították, hogy mindezt csak az ő érdekében teszik. Így könnyebben elvonulhat. És e pillanatban létfontosságú a nyugodt elvonultság. Egyetlen véletlenül elejtett szó, és egy fiatal nő élete helyrehozhatatlanul és örökre tönkremehet. Talán sosem talál tisztességes férjet, nem remélhet rendes családi életet. A közvélemény ítélete mindenhová követné, és egyetlen rendes ember sem vállalná a saját hírneve rontását azzal, hogy szóba hozzák vele.

A lány gyanította, hogy a név megváltoztatása megkönnyítette a szülei helyzetét. Nem a lányuk hozott szégyent magára, hanem Patricia. Az ő lányuk kötelességtudó volt. A templomi kórusban énekelt, és minden vizsgát letett. Betartotta a szabályokat. Ez a Patricia viszont egy magát bajba sodró szélhámos.

A titkolózás ezzel még nem ért véget. Szereztek egy parókát: műanyag- és cigarettafüst-szagú, hosszú, fekete hajloboncot, és ráparancsoltak, hogy vegye fel.

– Arra az esetre, ha valaki meglátna Cusack atya kocsijában – magyarázta az anyja. – Nem szeretnénk, hogy az emberek kérdezősködni kezdjenek.

– Előbb vagy utóbb úgyis érdeklődni fog valaki utánam. Akkor mit csináltok?

– Azt mondjuk neki, hogy Angliában vagy.

– És a munkatársaimmal mi lesz?

– Nekik is ugyanezt mondjuk.

A lány egy ideig tagadta az igazságot. Nem szólt, mert saját magának sem volt képes bevallani a dolgot. Aztán meg alkudozni próbált Istennel, a világegyetemmel, vagy nevezzük bárminek, ami segíthetett volna. Tedd, hogy elmenjen, és megjavulok. Ígérem, hogy megjavulok. Amikor végül bevallotta, minden felpörgött. A rázáporozó kérdések, a szülei között cikázó pillantások, az anyja sírása, az apja visszafogott dühe – mind összemosódott. Megbánta, hogy nem szökött el. Fontolgatta, hogy buszra ül, aztán hajóra száll, és Londonba megy, de nem ismert ott senkit, és az a néhány megspórolt fontja nem tartott volna sokáig.

– Mit rontottunk el? – kérdezte az anyja.

– Mi semmit – mondta erre az apja. – Vannak lányok, akiket úgy nevelnek, hogy a végén csavargó lesz belőlük és többre nem viszik, de a mi családunkban ez sosem volt szokás. A gyarlóságát egyedül magának köszönheti.

Noha a szülei sosem voltak híresek arról, hogy látványosan kimutatták volna a szeretetüket, Patricia mindig is feltételezte, hogy szeretik. Ez a mindig csillogóra suvickolt cipőben, az új iskolaköpenyben, az asztalon rá váró meleg vacsorában és a tengerparti kirándulásokban mutatkozott meg. Sok szülőhöz képest az övéi kíméletesen bántak a fakanállal. Néha ugyan felemlegették, hogy micsoda áldozatokat hoztak érte. Más lányokat arra kényszerítettek, hogy tizenöt évesen hagyják ott az iskolát, és maguk keressék meg a kenyerüket. De neki megengedték, hogy letegye az érettségit. Arról is beszéltek, hogy a lányok bizony állandó aggodalmat jelentenek. Eszébe jutott néhány elkapott beszélgetésfoszlány, amikor az anyja azt mondta az egyik szomszédnak: „Az ember mindig nyugtalankodik, ha lánya van. Jobban jársz a fiúkkal. A fiúkkal sokkal egyszerűbb."

Néhány óra múlva az apja dühe alábbhagyott. Elment, majd harminc perccel később a plébánossal tért vissza. Cusack atya ősz hajából bonyolult kreációt fésült a feje búbjára, de a haja akkor sem volt elég sűrű ahhoz, hogy elfedje rózsaszín fejbőrét. Arcát a kiszáradt sárban húzódó, mély repedésekhez hasonlatos ráncok barázdálták. A lány szülei bevezették a tisztaszobába, ahol az atya leült a barna kanapéra, és rágyújtott egy cigarettára. Mélyen leszívta a füstöt, majd hosszú füstgomolyagot eresztett a levegőbe. Eltekintve a gyors megrovástól azért, hogy szégyent hozott egy köztiszteletben álló családra, a pap nem mutatott haragot iránta. Úgy viselkedett, mint az az ember, aki jól begyakorolt szertartást végez. Patricia az atya mögötti falra, a hámló zöld és narancssárga tapétacsíkra összpontosított. Kint az utcán néhány kislány ugrókötelezett. Közben szeleburdin kántálták: „Hamupipőke aranyba’, bársonyba’ szaladt csókolózni a bálba."

– Mondd csak, hány éves is vagy? – kérdezte Cusack atya. – Tizenkilenc, ugye?

– Húsz, atyám.

– És mit gondolsz, hányadik hónapban vagy?

– A negyedikben – válaszolta erősebb hangon, mint amilyennek valójában érezte magát. – Lehet, hogy az ötödikben.

– Akkor a baba augusztusra várható. És arra nincs semmi esély, hogy az apja hajlandó lenne elvenni, ugye?

– Szent ég, dehogy! Arról szó sem lehet.

– Csönd legyen! – szólt rá az anyja. – Nem vagy abban a helyzetben, hogy megengedd magadnak ezt a hangot.

– Én csak az igazat mondom.

– Rendben – vette vissza a szót a pap. – Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha kimennél a konyhába, és csinálnál nekünk egy teát.

De a lány az előszobában megállva hallgatózott. A szülei szavait könnyen ki tudta venni. Mike-ról meséltek az atyának. A pap azonban halkan beszélt, és a lány csak foszlányokat kapott el a mondókájából.

„Megbízható intézmény – hallotta, aztán valamit, hogy „elkülöníteni a jót a rossztól, majd: „meglepően gyakori, és: „holnap.

Odakint a kislányok új mondókába kezdtek. „Szavazz, szavazz, szavazz de Valerára – kántálták. „Itt áll Annie az ajtóba-a-an.

Később Patricia édesanyja elkísérte Cusack atyát a plébániára. Ott volt telefon. Az asszony felhívta a carrigbracki otthont, és beszélt egy nővel, bizonyos Agnes nővérrel. Aztán visszajött az utasításokkal.

– Egy kis bőrönd – mondta. – Két hálóing, egy mosdókesztyű, egy fogkefe. Fehérnemű, praktikus cipő. Semmi cicoma, könyv vagy smink. A lányok egyenruhát viselnek ott, így több ruhára nincs szükség. – Nem mintha a saját ruháid még sokáig jók lennének rád – tette hozzá az anyja.

Huszonnégy órával később ott álltak a szürkés fényben, és úgy tettek, mintha mindennek meglenne a maga értelme. A légkör kimondottan mérgezően hatott, minden haragjuk és csalódásuk ott lappangott a levegőben.

Patricia a homlokára szorította az ujjait.

– És mi a helyzet akkor, ha úgy döntök, hogy meg akarom tartani a babát?

A kérdés újabb dühkitörést váltott ki az apjából.

– Szépen kérlek, ne mondj semmit! Nincs szükségünk erre az ostoba beszédre – sziszegte.

– De hallottam már olyan lányokról, akik ragaszkodtak a gyerekükhöz, és megtartották. Állítólag Dublinban ez lehetséges. Itt meg senkinek sem kell tudnia róla.

– Ne foglalkozz te azzal, hogy mit csinálnak Dublinban. Ami rossz, az rossz. Meg akarod ölni az anyádat? Erre megy ki a dolog?

Ezer választ adhatott volna, de úgy tűnt, semmi értelme nem lenne. Olyan kimerült volt, mint akit kiütöttek, és padlóra került. A szeme körül tompa fájdalom feszült, a mellkasára meg mintha nagy súly nehezedett volna. Aggódott amiatt is, hogy ha vitatkozni kezdenek, megint elsírja magát. Az hiba lenne.

Hamarosan meghallották az öreg Hillman Minx pöfögését. Az apja épp csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy meggyőződhessen, valóban a pap érkezett meg.

Aztán a lánya felé biccentett.

– Jobb, ha nem várakoztatod meg a papot.

A lány egy pillanatig várt, azon tűnődött, vajon megcsókolják, vagy legalább megölelik-e. Reménykedett valami kis jelben, legyen az bármilyen csekély, hogy megbocsátanak neki. Egyik szülő sem mozdult, ő meg végül felvette a bőröndjét.

– Hát akkor megyek – mondta.

Az anyja elfordult.

– Ha Isten is úgy akarja, majd még találkozunk az év folyamán – mondta.

2. fejezet

Most; Katie

Katie Carroll az ágy szélén ült. Mindennap ugyanott ült, ugyanazokat a mondatokat ismételgette, majd mindennap ugyanúgy felállt, és elment. Vajon van-e egy konkrét szó, tűnődött, arra a feladatra, amit az ember nem tudott elvégezni? Egy különleges, konkrét leírása annak, ahogyan az ember agya iszapos péppé válik, és a végtagjai nem hajlandók működni? Ha nincs, akkor ki kellene találnia egyet.

A hálószobát tejes napfény öntötte el. Dublinban ritka forró nyár tombolt, és noha a hőmérséklet már csökkent valamennyit, a napok továbbra is ragyogóan világosak maradtak. Valahol, nem messze fűnyíró zümmögött. A Griffin Roadon olyan, hogy elhanyagolt kert, nem létezett.

Lehet, hogy Katie csak egy feladattal nem tudott megbirkózni, viszont legalább vagy száz kérdésre nem volt válasza. Két hónap telt el, és ezek továbbra is ott cikáztak a fejében. És most mihez kezdesz? Túl nagy neked a ház? Meggondolod, hogy eladod-e? Mi a helyzet a hazaköltözéssel?

Margo kérdezte elsőként a terveiről. Aztán mások is követték a példáját. Érdekes, hogy a barátok és ismerősök érdeklődését könnyű volt figyelmen kívül hagyni, Margo viszont felőrölte a türelmét. Az, ahogy a húga hangjában keveredett az együttérzés a lekezeléssel, arra késztette Katie-t, hogy valami nem odaillő választ adjon. Hogy azt mondja, fontolgatja, Thaiföldre költözik, vagy keres egy fiatal szeretőt. Természetesen nem mondott semmi ilyesmit. Inkább motyogott valamit, hogy biztos, még nem tudja és több időre van szüksége.

Bizonyos pillanatokban meg is feledkezett róla. Idegesítette a lépcső tetején nyikorgó deszka, és arra gondolt, majd szól Johnnynak, hogy javítsa meg. Megfordult az ágyban, és várta, hogy belélegezze a férfi langymeleg szappanillatát. Vagy felébredt, és egy boldog percig teljesen üres volt az elméje.

Ilyenkor aztán mindig utat talált hozzá az igazság.

Az emberek, jó szándékú emberek, állították, hogy ez a viselkedés normális.

– Ne légy túl szigorú magadhoz! – mondogatták. – Az az igazság, hogy nagyon jól viseled. Figyelembe véve a körülményeket.

Ezzel lényegében elismerték, hogy Johnny nagyon hirtelen ment el. A diagnózis napjától számítva négy hónapja maradt. Ápolónőként eltöltött ideje alatt Katie megtanulta, hogy nincs a ráknál igazságtalanabb betegség. Az egyik rákdiagnózis után egy évvel valaki már Lanzarotén üdül, és kórházi történeteket mesél a nyaralótársainak. Egy másik után meg alig marad ideje elbúcsúzni. Katie többször is elmondta magának, hogy a férje halála nem volt különösebben rendkívüli. A hetvennégy év persze nem nagyon magas kor, de tisztességes. Elég ahhoz, hogy a halála ne számítson tragédiának.

A temetésen az asszony visszafogottan viselkedett. Neveltetésének köszönhetően gyanúsnak tartotta a gyász hivalkodó megnyilvánulásait. Akkoriban ez volt a szokás. De nem őrület, hogy egy hatvankilenc éves nőt befolyásol, amit gyerekkorában mondtak neki? És mégis ez történt. Az igazat megvallva, csak egyedül akart lenni. Ó, tudta ő, hogy nem szabadna hálátlannak lennie. Igazán csodás, hogy ilyen sokan vették a fáradságot, hogy eljöjjenek, részvétüket nyilvánítsák és szép emlékekkel hozakodjanak elő! Jó néhányukat, akik a szülőfalujából, Danganstownból kerekedtek fel, hogy eljöjjenek hozzá, sok-sok éve nem látta. Mások külföldről érkeztek. Johnny egyik unokaöccse Madridból, Margo lánya, Beth pedig Londonból.

A következő hónapban Katie nagyon elfoglalt volt. Számos barátja rendszeresen beugrott hozzá, ennivalót, társaságot, közös teázást kínáltak. Köszönőleveleket írt, és megpróbált megbirkózni a végtelen papírmunkával. De az élet megy tovább. Még a legközelebbi barátoknak is akadt fontosabb dolguk, egyéb gondjaik és igényeik.

Emellett Katie sosem volt az a fajta, aki másokra támaszkodott. Már korán megtanulta, hogy ez általában csalódáshoz vezet. Élete nagy részében tökéletesen elég volt neki Johnny. A férfi ugyanezt mondta róla. A véletlen és a szándékos tervezés ötvözete folytán szűk baráti társaság alakult ki körülöttük. Az asszony mindig is jobban szerette a szerényebb összejöveteleket, mint a nagy tömeg káprázatát és zsivaját.

Most pedig itt van újra a hálószobában, minden bezsákolva, készen. Már csak annyi volt hátra, hogy összepakolja Johnny legjobb ruháit, és elvigye a Vincent de Paulhoz. Felállt az ágyról, kinyitotta a mahagóniszekrényt, és kivett egy halványkék inget. Ahelyett, hogy zacskóba gyömöszölte volna, finoman az arcához dörzsölte a szövetet. Néhány percig csak állt ott a sarkán himbálózva, és a szemében megjelent az ismerős, égő érzés. Mekkora ostobaság! A ruhák jó állapotban voltak. Sokaknak nagyon jó szolgálatot tehetnek még. De ahogy az élet megtanította neki, igen nagy szakadék tátong aközött, hogy az ember felismeri az ostobaságát, és hogy aztán tesz is ellene valamit.

Katie visszahajtogatta az inget a szekrénybe.

– Majd valamikor máskor – suttogta. – Valamikor máskor, de nem ma.

Az asszony bánata síkos, csúszós, megfoghatatlan maradt. Sokszor megbénította a kimerültség. Szeretett volna csak begubózni a veszteségével, és békében gyászolni. Máskor meg tüzesen lüktető haragot érzett. Haragudott a szomszédokra, amiért olyan közhelyekkel fárasztották, hogy az idő mindenre gyógyír. Haragudott Johnnyra, amiért magára hagyta. Boldogok voltak együtt, szükségtelen volt, hogy bármi is megváltozzon. Leginkább azonban magára haragudott. Miért nem vette észre, hogy valami nincs rendben? Miféle ápolónő az ilyen? Miért pazarolta az energiáját az évek során arra, hogy ostobaságok miatt aggódjon? Miért nem használta ki a lehető legjobban, amit kapott? Sokszor csak járt körbe-körbe a házban, mint egy őrült: rúgni, sikoltozni, üvölteni szeretett volna. Aztán hirtelen ráébredt valamire: talán nem is haragot érez, inkább bűntudatot.

Emiatt nyugtalankodott, majd eszébe jutott Beth egyik kedvenc mondása: Tedd túl magad rajta! Katie túl sokat gondolkodott. Túl kellett tennie magát rajta.

Így aztán ahelyett, hogy becsukta volna a szekrényt, inkább benyúlt a legmélyére, hátra, és kivett egy dobozt. Valamikor régen egy pár parafa sarkú szandált tartott benne. Emlékei szerint Johnny nem nagyon volt oda érte. A doboz jelenlegi tartalmára szintén vegyes érzésekkel tekintett.

– Na de komolyan, Kateser! – mondta. – Nem kellene ezzel felzaklatnod magad. Különben is, a legtöbben közülük valószínűleg már meghaltak.

De Katie ezt nem hitte el. Igen, azok a nők is megöregedtek, de hát mit jelent az, hogy öreg valaki? Az életkor, mint rájött, bonyolult ügy. Ha a hírekben egy hatvankilenc éves nőt emlegettek, Katie apró termetű, fehér hajú, rosszul illeszkedő műfogsort hordó és gyűrhetetlen poliészter meg tweedanyagokból készült ruhatárral rendelkező hölgyet képzelt el. A gyermekkorából őrizte ezt a képet, amikor a nyugdíjkorhatáron túlhaladt idősebbeket hagyták a sarokban kornyadozni egy takaróval a térdükön. De ő maga egyáltalán nem így nézett ki, és nem is így érezte magát. Az a tudat, hogy a magakorú nőktől mintegy elvárják, hogy magányosan pislákoljanak és kifakuljanak, kétszeresen elszánttá tette, hogy ő bizony nem lesz ilyen. Még a legrosszabb napjain is kirúzsozta a száját, kifestette a szempilláját. Johnny halála után két héttel elment, hogy megújítsa a szőke melírt a hajában. Szeretett erre úgy gondolni, hogy a férfi biztosan helyeselte volna.

Újra leült, levette a doboz fedelét, és átnézte a tartalmát. A jegyzetfüzet és a törékeny kis papírkarikák majdnem ötven évvel repítették vissza a múltba. Huszonkét évesen kezdett Carrigbrackben dolgozni. Akkoriban a legtöbben nem sokat beszéltek arról, ami ott történt. Ha mégis, akkor eufemizmusokkal illették. A „bajba került lányok otthona, az a hely, ahol „elgondolkodhattak a hibáikon és „visszanyerhették az önbecsülésüket".

A barna, foltos borítójú füzet lapjai törékennyé váltak az eltelt évek alatt. Katie találomra felütötte. Ott sorakoztak benne a töltőtollal írt, precízen formált betűk. 1971. október 19. – olvasta a bejegyzést. Fiú: 2 kg 76 dkg. Az anya életkora: 19 év. Lakóhelye: Co. Limerick. Név: Goretti. Az anya a Declan nevet kívánja adni a babának. A barátja Birminghamben él, és a lány oda szeretne menni a gyerekkel.

Kétségtelen, hogy Katie emlékeinek egy részét elhomályosította az idő, de még mindig fel tudta idézni a fiatal nőket és csecsemőiket. A „bukott nőket", ahogy egyesek fogalmaztak, ragaszkodva ahhoz, hogy így bélyegezzék meg őket, mintha a Biblia vagy valamilyen regény szereplői lennének. Sokszor előfordult, hogy Katie tette a dolgát, amikor egy hang vagy egy szag visszarepítette abba a másik korszakba. A bő szárú nadrágok, a vastag talpú csizmák, a fekete-fehér televíziók és Vietnám korába. A kiszámított kegyetlenség és a váratlan kedvesség korába. Sokszor még most is a fülében csengett az épületben visszhangzó magányos zokogások hangja. Érezte a fertőtlenítőszer szagát és a meleg vacsora illatát, látta a falakon terjengő nedvesedés foltjait, érezte az elszigeteltséget és a reménytelenséget.

És felidézte saját kudarcait is.

Egy kívülálló feltételezhetné, hogy Johnny megtiltotta neki, hogy bármit is csináljon a karkötőkkel. Ez nem lenne igazságos. Johnny védte, óvta, de nem irányította, nem uralkodott rajta. Katie-t a saját félelmei tartották vissza. És mégis, bármennyire is próbálta elnyomni az emlékeit, azok továbbra is makacsul a felszínre törtek. Csakúgy, mint danganstowni gyermekkora és a Johnnyval kötött házassága, a Carrigbrackben töltött idő is hozzátartozott az életéhez. És ha ez a történet most befejeződne, akkor nem úgy végződne, ahogyan ő szerette volna.

– Carrigbrack? – mormogta Beth az orrát ráncolva. – Igen, persze hogy hallottam róla. Észak-Clare-ben van, a Burren közelében. Nem egy nagy szülőotthon volt?

– Ühüm. Nem olyan hatalmas, mint egyik-másik hasonló hely, de azért elég nagy.

– Na és te mit csináltál ott?

– Ápolónő voltam – felelte Katie, és végigsimította a cipősdoboz szélét. A konyhában ültek, és a tejeskávét itták, amelyet Beth a drumcondrai főiskola melletti kávézóból hozott.

Egy hónappal Johnny temetése után Katie unokahúga végleg visszatért Írországba.

– El is felejtettem, mennyire szeretem Dublint – magyarázta elhatározását. A dokkok közelében, az egyik nagy internetes cégnél kapott állást. Megfizethető lakást találni már sokkal nehezebb volt, ezért Stoneybatterben, régi egyetemi barátainál lakott. Beth és Katie között a korkülönbség ellenére is remek kapcsolat alakult ki. Ehhez az is hozzájárult, hogy a lány anyjával ellentétben Beth egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy átrendezze Katie életét.

Éveken át csak nagy ritkán találkoztak. Katie alig járt vissza a szülőfalujába. Unokahúgát azonban mindig is kedvelte. A beszédes, élénk kisgyerek sokat kérdezgette dublini életéről. Úgy tűnt, mintha Margót kimerítette volna. De melyik hatgyermekes anyáról mondható el, hogy nem állandóan kimerült?

– Nem kellett kötelezően apácának lenni ahhoz, hogy valaki egy olyan helyen dolgozzon? – kérdezte Beth.

– A személyzet nagy része apácákból állt – felelte Katie –, de ketten vagy hárman nem voltunk azok. Mi csak… nos, azt hiszem, úgy is mondhatjuk, hogy besegítettünk nekik. Akkoriban kaptam meg a diplomámat.

– Nem akadt semmi más munkalehetőség?

– Nem nagyon. Nem volt könnyű munkát találni. És ha az összképet nézzük, Carrigbrack az otthonom közelében működött. Danganstowntól csak vagy ötven-hatvan kilométernyire.

– Értem én, de nem érezted, hogy kellemetlen lenne ott dolgozni?

Katie kezdte megkérdőjelezni, hogy bölcs dolog-e így kibeszélnie az életét Bethnek. Hát ez az unokahúga generációjának fő problémája: minden vagy fekete, vagy fehér, vagy észbontóan káprázatos, vagy megbocsáthatatlan. Olyan mély meggyőződéseik vannak a világról – és az abban elfoglalt helyükről –, amilyenekre Katie sosem tett szert. És roppant szókimondóak. Szó sincs manapság a múltban megszokott „tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne" viselkedésről. És ez Katie szerint pozitív változás. Ugyanakkor Beth nyíltságára többnyire nem volt felkészülve.

– Nem sok választásom volt – magyarázta. – Anya és apa hallott a munkalehetőségről, és kész. Az, hogy én mit akartam, senkit nem érdekelt.

– Mennyire volt ott rossz?

– Ha a testi fenyítésre gondolsz, a válaszom: olyan nem létezett. Legalábbis hivatalosan nem. De azért kemény rendszer volt. A lányoktól elvárták, hogy egészen a szülés megindulásáig dolgozzanak. Szörnyen kilátástalan körülmények között éltek. Nem lehetett valami boldog helynek nevezni.

Beth csak a fejét csóválta.

– Csak azt nem értem, miért tűrték olyan sokáig. Tényleg azt gondolták az emberek, hogy jó megoldás a lányukat intézetbe küldeni?

Katie megpróbálta rendbe szedni a gondolatait. Nem akart kitérni a felelet elől, de nem is tudott teljes választ adni. Mielőtt felelt volna, vett egy nagy levegőt.

– Sokat gondolkodtam ezen, és visszatekintve nehéz megmondani, hol végződött a félreértelmezett kötelességtudat és hol kezdődött a kegyetlenség. Az emberek féltek. Féltek az egyháztól. Féltek a szomszédaiktól. Féltek attól, hogy nem tartják őket tisztességesnek.

– Igen, de…

– Fontos, hogy megértsd, az átlagember számára az élet akkor sokkal behatároltabb volt, mint most. A mi időnkben nem létezett fogamzásgátlás. Csak óva intettek, hogy házasság előtt ne szexeljünk. Ha valaki mégis megtette, és teherbe esett, kényszerítették az esküvőre. Ha erre valami miatt nem volt lehetőség, elküldték szülni, a gyermekét elvették tőle és örökbe adták. Ez így működött, és bármennyire őrülten hangzik, a legtöbb ember elfogadta.

– Őrülten hangzik, mert az is volt. Teljesen elmebeteg eljárás!

Katie döbbenten rezzent össze Beth hangjának bántó élétől. A Londonban töltött öt év mintegy kimosta a danganstowni dialektust az akcentusából, de azért nyomokban még mindig hallatszott, különösen, ha elragadta az indulat. A „volt „vót-nak, az „elmebeteg „emebeteg-nek hangzott. Katie-nek most eszébe jutott, hogy eleinte Johnny sokat viccelődött a vidéki akcentusán. Ő viszont kinevette a férfi dublini szófordulatait és hangsúlyait. Például, amikor ilyeneket mondott: „totálkár, „krapek vagy „tűnj el a balfenéken". Mindketten csodálkoztak azon, hogy egy ilyen kis országban hogy lehet ennyi eltérő beszédmód.

Egy darabig a két nő csöndben ült. Az utcán egy csapat gyerek élvezte a nyári szünidő örömeinek utolsó morzsáit. Vidám sivalkodásuk és kiáltozásuk átütött a csöndön.

– Bocsáss meg, Katie! – szólalt meg végül Beth. – Nem szép, hogy így rád förmedtem. Igazán becsülöm, hogy elmondtad. Csak olyan komornak találom ezt az egészet, érted?

Katie előrehajolt, és megpaskolta unokahúga csuklóját.

– Minden rendben, kicsim! Nem fogom fényezni. A komor a helyes szó rá.

– Na és mi a helyzet a dobozzal?

– Á! Hát, amikor Carrigbrackben dolgoztam, úgy döntöttem, hogy valamilyen módon nyilván kellene tartanom a születéseket. – Elhallgatott, hogy kinyissa a dobozt és elővegye a füzetet. – A babák születése nem jelentett eseményt. Tilos volt az ünneplés, és bármiféle felhajtás. Az anyáknak azt mondták, hogy elmélkedjenek el a bűnön, ami ide juttatta őket. „Minél több fájdalmat szenvedsz el, annál jobb", mondogatta gyakran az egyik apáca, Sabina nővér. Különben amúgy is tudtam, mi fog történni. A legtöbb esetben az anya néhány hétig, esetleg néhány hónapig együtt lehetett a gyermekével, majd – huss – elragadták tőle a babát.

– És az anyának nem volt joga tudni, hová vitték?

– Nem. Bizonyos értelemben minél tovább maradt vele a baba, annál rosszabb helyzetbe került. Noha a lányoknak megmondták, hogy ne próbáljanak kötődni a gyermekükhöz, a legtöbben mégis ragaszkodtak a kicsikhez.

Katie itt egy percre elhallgatott, mert felvillant előtte egy kép. Annak a rémült fiatal nőnek a képe, aki öt hónapig megtarthatta a fiát. És tovább is meg szerette volna tartani. Elszántan állította, hogy meg tud birkózni a felnevelésével. Egy esős péntek délután aztán elvitték tőle a babát. Később, amikor egészen biztosan nyilvánvalóvá vált, hogy sosem kapja vissza, a padlóra vetette magát, és fájdalmában csak üvöltött.

Ez csak egy emlék a sok közül. Egyetlen csepp a történetek óceánjában. De sosem lehet elfelejteni.

Katie meglepődve vette észre, hogy könnyezni kezdett.

– Ne haragudj, kedves – mentegetőzött. – Semmi szükség rá, hogy ennyire elérzékenyüljek. Ez az egész nem arról szól.

– Nem hibáztatlak – felelte Beth. – El sem tudom képzelni, milyen lehetett. Szóval…

– Érdekel, mi van a jegyzetfüzetben? Tudod, az úgy volt, egy ponton eldöntöttem, nyilvántartást vezetek a szülésekről, lejegyzek néhány adatot az anyákról és a babákról. És ezeket is megtartottam. – Belenyúlt a dobozba, és kivett belőle két kis papír karkötőt. – A csecsemők ilyen személyazonossági pántot kaptak. Amint látod, ezek nem olyan karkötők, mint amilyeneket manapság a kórházakban adnak. Egyszerű, vékony papírszalagok az anya és a baba nevével, meg néhány adattal. Az egyiket Beth felé nyújtotta.

– Fiú. Eugene – olvasta Beth. – 1972. január ötödike. Három kilogramm, tizennyolc deka. Anyja neve: Loretta.

– Persze nem az volt az igazi neve – jegyezte meg Katie. – Az otthonban mindenki más nevet kapott. És mondhatom, rendesen megszidták őket, ha nem azt használták.

– Gondolom, Eugene nevét is megváltoztatták, miután örökbe fogadták – mondta Beth, miközben ujjával végigsimította az apró betűket.

– Valószínűleg igen. Csak a jóisten tudja, hol végezte a kis fickó.

– De bárhol is van, valószínűleg örülne neki, ha megkapná ezt a karkötőt. Talán még abban is segíthetne neki, hogy megtalálja a szülőanyját.

– Már ha szeretné. De az sem kizárt, hogy már megtalálta. Ne feledd, most már negyvenhat éves. Loretta meg úgy hetven fele járhat.

Beth kerek kék szeme gyanúsan elpárásodott. Apró szájával és keskeny orrával együtt a szemét is az anyai ágról örökölte. De míg Katie-t és Margót lapos arccal átkozta meg a sors, addig Betht apja finom vonalú arccsontjával áldotta meg az ég. Huszonnyolc évesen anyja előnyösebb változatát formázta.

– Hány karkötőd van? – kérdezte most nagynénjét.

– Negyvenhét. Másfél évet töltöttem Carrigbrackben, elég idő ahhoz, hogy láthassam több mint ötven gyermek születését. De három halva született, három másik pedig alig pár napig élt. Ja, és néhány karkötőt nem tudtam megszerezni. Természetesen nem is lett volna szabad megtartanunk őket. Ha megtalálták volna a gyűjteményemet, komoly bajba kerülhettem volna.

Katie észrevette, hogy amikor a meghalt csecsemőket említette, Beth szája összeszorult. Bár a szám a kelleténél magasabb volt, az asszony azzal próbálta vigasztalni magát, hogy más otthonokban még rosszabb arányokkal dolgoztak. Ennek ellenére el kellett ismernie, a carrigbracki gyakorlat messze megcsúfolta a képzését. Teljesen feleslegesen sújtották az anyákat ennyi szenvedéssel, és ehhez ő is hozzájárult.

– És a karkötőket mindvégig megőrizted? – kérdezte Beth.

– Az igazat megvallva, nem arról volt szó, hogy a hét minden napján elővettem és nézegettem volna őket. Egyszerűen csak nem tudtam rávenni magam, hogy megszabaduljak tőlük.

Katie már kisiskolás korában is kínosan rendszerető volt. Ő volt az a gyerek, aki azért csinálta meg a házi feladatát, hogy mások is lemásolhassák. Egész pályafutása során fontosnak tartotta a részleteket, a nyilvántartásokat és a listákat. Bármennyire is furcsának tűnhetett ez mások szemében, sosem lett volna képes kidobni a neveket tartalmazó dobozt.

Beth visszaadta a karkötőt, és egy másikat vett a kezébe.

– Lány. Jacqueline. 1971. november tizedike. Két kilogramm, hetvenhárom deka. Anyja neve: Hanora Culligan – olvasta.

– Emlékszem rá! Az ég áldja meg! Csak tizennégy éves volt, ráadásul tizennégynek is nagyon fiatal. Igazából Christine-nek hívták. Azt szerette, ha Chrissie-nek szólítjuk. Megerőszakolta az egyik szomszédjuk.

– Jézusom! – Beth kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. – Szegény lány! Remélem, jól alakult az élete, bár az biztos, hogy teljesen elcseszett lett a szerencsétlen, mire kiszabadult Carrigbrackből.

– Ezt sosem lehet tudni, nem igaz? Elképesztő, hogy az emberek mi mindent képesek túlélni. Az is lehet, hogy miután elment, soha többé nem gondolt az egészre.

– És ezt te komolyan hiszed?

– Hát, nem biztos. Bár szeretném ezt hinni.

– Jó lenne kideríteni.

– Bizony… – mondta Katie halkan. Minél többet beszéltek erről, annál biztosabban érezte. Persze ez egy kockázatos vállalkozás. Egyik-másik sors valószínűleg felzaklatja majd. Lehet, hogy olyan emberekkel kerül kapcsolatba, akiket inkább elfelejtene. Ráadásul csak homályos elképzelései voltak arról, hogyan kellene hozzáfognia mindehhez. Azt viszont tudta, ha segíthet valakinek kinyitni egy ajtót, biztos, hogy ez a helyes, ezt kell tennie. Rámosolygott Bethre. – Ahogy te is mondtad, az otthonban született férfiak és nők talán értékelnének némi információt arról, hol kezdődött az életük.

– Hacsak… – Beth itt elakadt.

– Mondd csak!

– Ne érts félre! Szerintem zseniális ötlet, de azon gondolkodtam, vajon ez a megfelelő idő erre? Nézz csak ránk! Már attól is potyog a könnyünk, ha a tekintetünk valamelyik kis papírfecnire téved. Szinte hallom is, ahogy anya kioszt minket. – Megőrültetek? – kérdezi majd. – Felvállaljátok ezt a sok gondot, ráadásul még csak most temettük Katie férjét…

– Akkor az lesz a legjobb, ha nem szólunk neki.

– Felőlem rendben, de a kérdés még mindig nyitott.

– Nem kell, hogy gond legyen. Ami pedig az időzítést illeti… igaz, hogy mindig is utáltam a halálról szóló közhelyeket, de kiderült, hogy igazak. Amikor egy hozzád közel álló személy elmegy, elkezded mérni a saját idődet. Ha most nem teszem meg, fennáll a veszélye, hogy megbánom. Néhány érintettnek talán már nem sok ideje van hátra. Különben nem tervezem, hogy nekilátok nyomozni a nők után, aztán meg zaklatom őket. Feladok egy hirdetést az újságban, és ha valaki jelentkezik, beszélek vele.

– Az új munkám csak néhány hét múlva kezdődik – mondta Beth. – Segíthetek, ha szeretnéd.

– Köszönöm, kedves. Az nagyon jó lenne.

– És mi lesz, ha valaki felveszi veled a kapcsolatot?

– Átadom a nálam lévő információt, és kész. Hidd el – mondta Katie –, nem áll szándékomban, hogy bárki életébe beavatkozzam.

3. fejezet

Katie

Beth szerint kell keresni egy online örökbefogadási fórumot, ahol közzétehetik a bejegyzésüket, amelyben tudatják az emberekkel, hogy milyen karkötők vannak a birtokukban. A végére pedig odabiggyeszthetnek egy külön erre a célra létrehozott e-mail-címet. Ha valaki bővebb információt szeretne, arra írhat.

Katie-t ez nem győzte meg.

– Ne tarts elmaradott vénasszonynak – mondta. – De úgy érzem, hogy azok, akiket el akarunk érni, nagyobb valószínűséggel találnának rá egy hirdetésre az újságban.

– Rövid távon talán igen. Csakhogy az egy nap után eltűnik. Egy örökbefogadási üzenőfalon közzétett bejegyzés a végtelenségig ott marad. Hidd el, sokkal több emberhez eljut. Ráadásul pont a megfelelő emberekhez. Egy újsághirdetésnél fennáll a veszély, hogy a családunk többi tagja is megtalálhatja. És abból, amit tegnap mondtál, úgy tűnik, inkább titokban szeretnéd tartani. Igazam van?

– Hiszen nem is gondoltam arra, hogy kiírjam a nevemet az újságban. – A „Carrigbracki ápolónő"-re vagy valami hasonló jeligére gondoltam.

– Az mindegy, ha anya meglátja a dátumokat, egyből kitalálja, hogy te vagy az. Sokkal kisebb az esélye annak, hogy észrevesz egy online bejegyzést.

– Hmm. Mutasd meg nekem ezt a fórumot, hogy megnézzem, szerintem megfelelő-e.

– Téged aztán nem könnyű meggyőzni – nevetett fel Beth.

Ekkor megint Katie drumcondrai konyhájában ültek. Néhány – diákok által bérelt – háztól eltekintve a Griffin Road a rendezett, vörös téglából épült otthonok utcája volt, ahol ragyogtak a korlátok, a rózsákat szépen megmetszették, és a kukákat a megfelelő napon tették ki, majd vitték be. Katie és Johnny az 1970-es évek közepén vásárolta meg a 89-es számú házat. A mai fiatalok nevetnének azon, milyen kicsi volt a jelzáloghitelük. Akkoriban azonban Katie szédülten járta az üres szobákat, miközben úgy hajtogatta, hogy „harmincezer font, mint ahogy ma valaki azt mondaná, hogy „egymillió euró. A birtoklás adta biztonságérzet és a félelem között vergődve rengeteget tépelődött azon, vállalhatnak-e ekkora hitelt.

Johnny, lévén Johnny, mindennel megbirkózott. Ács- és építőmesteri tehetségével szép fokozatosan átalakította a sorházat. A bútorok beszerzése, a festés és tapétázás feladata Katie-é lett. Bejárta a Roches Stores, a Clerys és a Guineys üzleteit. Bement minden tapétaboltba, részt vett az árveréseken és a raktári kiárusításokon, és minden szabadidejét festéssel és varrással töltötte addig, amíg a 89-es számú ház tökéletes nem lett. Felidézte az érzést, amikor a férje a hátára tette a kezét, ahogy megcsókolta a feje búbját. Akkoriban még hatalmas terveket szőttek.

Most, ha körülnézett, látta, hogy a konyha elavult. A kádon egy folt éktelenkedik, a lépcső tetején, az emeleti folyosón idegesítően nyikorog a padló, és két villanykapcsoló is javításra szorul. És hát igen, egy három hálószobás ház túl nagy egy egyedül élő nőnek. Egy dolgot azonban Katie biztosan állíthatott: nem fog elköltözni.

Közelebb húzta a székét Bethhez, és a számítógép képernyőjére nézett. ’67 májusában születtem Corkban – keresem a vér szerinti anyámat, szólt az egyik címszó. Egy másik ezt kérdezte: DNS-tesztet kellene csináltatnom? A harmadiknak ez volt a címe: Üzenet a lányomnak, aki 1982 januárjában született Mayóban.

Beth rákattintott a következő bejegyzésre. Egy Richie nevű férfi tanácsot kért. Az édesanyja temetésén megjelent egy ismeretlen nő, és a hátsó sorban ülve végigsírta a szertartást. Később odament a családhoz. Elhunyt anyjuk az ő vér szerinti édesanyja volt, mondta. Már korábban megtalálták egymást, de az idős asszony félt elmondani a családjának. Bizonyítékként az idegen megmutatta nekik a születési anyakönyvi kivonatát. És valóban az édesanyjuk neve szerepelt benne. Az a helyzet, írta Richie, hogy anyának nagyon gyakori neve volt. Honnan lehetünk biztosak abban, hogy ez a nő valóban a testvérünk?

– Tudod, mit, Richie? – fortyogott Beth. – Te aztán ritka nagy seggfej vagy! Gondolod, hogy a szerencsétlen nő direkt élvezi, hogy járja az országot, és vadidegenek temetésén sírdogál?

– Talán tényleg meg kellene mondanod neki – jegyezte meg Katie. – Csak némileg diplomatikusabb stílusban.

– Ne aggódj! Már vagy fél tucat ember megtette.

– Ezek szerint nézelődtél már itt korábban is?

– Itt is. És számos más oldalon is. Őszintén szólva, fel vagyok háborodva. Fogalmam sem volt, hogy ennyire nehéz megtalálni a vér szerinti szülőket. Sőt, nemcsak nehéz, de sok esetben lehetetlen. Úgy tűnik, hogy az akták fele a rejtélyes tüzek és áradások során megsemmisült. A hivatalos csatornákon pedig egy örökkévalóság bármit is megtalálni. Akár hónapokig is parkolhatsz a várólistán, és még akkor is nagy az esélye, hogy nem jutsz semmire. Nem csoda, hogy az emberek a saját kezükbe veszik a dolgokat.

Katie csak nézte, ahogy unokahúga válla megfeszült a dühtől. Beth most először tapasztalta meg, miként rezonál körülöttük a múlt bűneinek visszhangja. Rájött, hogy a történet nem korlátozódik fekete-fehér filmekre és kifakult polaroidokra. A nők nem múzeumi kiállítási tárgyak.

– Elképesztő a feljegyzések és adatok hiánya – mondta Katie –, mert ahogy én emlékszem, mindent katalogizáltak és rögzítettek. Akár egy pelenkáról, akár egy darab szappanról volt szó, valahol mind szerepelt valamelyik listán.

– Na szóval, kipróbálod az üzenőfalat? – kérdezte Beth. – A kedvemért?

– Rendben, meggyőztél. De ha mégsem működik, akkor