Halállista

By Chris Carter

„Válasszon, nyomozó: tűz vagy víz.”Robert Hunter, a Los Angeles-i rendőrség gyilkossági osztályának nyomozóját egy ismeretlen telefonáló arra kéri, hogy látogasson el egy honlapra, amely élőben közvetíti egy üvegtartályba zárt, megkötözött férfi utolsó perceit. A hívó azonban nem elégszik meg azzal, hogy Hunter tanúja legyen a szerencsétlen haláltusájának: azt akarja, hogy részt vegyen az áldozat kivégzésében. A nyomozónak kell eldöntenie, hogyan érjen véget a férfi élete. Hunternek nincs más választása, mint hogy tehetetlenül végignézi a gyilkosságot, a rendőrség ugyanis az FBI-jal karöltve hiába próbálja meg lenyomozni az adást vagy a telefonáló tartózkodási helyét.A gyilkos igazi informatikus zseninek bizonyul, aki minden lehetséges nyomot eltüntet maga után, így Hunter és a társa, Garcia nyomozó számára óriási fejtörést jelent, hogyan kezdjen neki a tettes kézre kerítésének. A telefon azonban hamarosan újra megszólal. Ugyanaz a hang, de egy másik honlap és egy másik áldozat. Ráadásul a gyilkos ezúttal változtat a játékszabályokon: egyfajta morbid valóságshow-t talál ki, amelyben a weboldal minden látogatója szavazhat az áldozat sorsáról...

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Mar 23, 2023
• ISBN: 9789634527497

Book preview

cover.jpg

Chris Carter

HALÁLLISTA

img1.jpg

A mű eredeti címe

One by One

Copyright © Chris Carter, 2013

Hungarian translation © Szabó István

© General Press Könyvkiadó, 2023

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

SZABÓ ISTVÁN

Szerkesztette

KISS BÉLA

A borítót

KENYÓ ILDIKÓ

tervezte

A borító Stockis fotójának

felhasználásával készült.

ISBN 978 963 452 749 7

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő HORVÁTH ANNAMÁRIA

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

1. fejezet

Egyetlen lövés a tarkóba, tipikus kivégzés. Sok ember különösen kegyetlen halálnak tartja, pedig igazság szerint egyáltalán nem az. Legalábbis az áldozat számára.

A kilenc milliméteres golyó behatol a koponyába, és háromtízezred másodperc múlva már el is hagyja a másik oldalon. Olyan gyorsan szétloccsantja az agyat, hogy az idegrendszernek nincs ideje a fájdalom érzékelésére. Ha a lövedék bemeneti szöge megfelelő, akkor az keresztülmegy az agykérgen, a kisagyon, még a talamuszon is, az agy egyből leáll, az eredmény pedig azonnali halál. Ha a bemeneti szög nem pontos, az áldozat akár életben is maradhat, bár természetesen borzalmas agykárosodást szenved. A behatolás helye nem nagyobb egy szőlőszemnél, de a kimeneti nyílás – a golyó méretétől függően – akár egy teniszlabda nagyságát is elérheti.

A férfi áldozat, aki a fényképen szerepelt, amelyet Robert Hunter, a Los Angeles-i rendőrség rablási és gyilkossági osztályának nyomozója nézett, valószínűleg azonnal meghalt. A golyó átlósan ment végig a koponyán, áthaladt a kisagyon, a homlok- és a halántéklebenyen, végzetes károsodást okozva a másodperc háromtízezred része alatt. Egy másodperc sem telt bele, és a férfi holtan terült el.

Az eset nem Hunterhez tartozott, hanem Terry Radley-hez az általános ügyek részlegén, de a helyszínen készült fotók tévedésből Hunter íróasztalán landoltak. Éppen visszatette a fényképet a dossziéba, amikor megszólalt a telefonja.

– Hunter nyomozó, speciális ügyek részlege – szólt a kagylóba, arra számítva, hogy Radley hívja az eltévedt anyag miatt.

Csend.

– Igen?

– Robert Hunter nyomozó? – szólalt meg végül egy nyugodt, érdes hang a vonal másik végén.

– Igen, Robert Hunter nyomozó vagyok. Miben segíthetek?

Hunter hallotta, ahogy a férfi kifújja a levegőt.

– Nos, az majd kiderül.

A nyomozó felvonta a szemöldökét.

– Szeretném, ha néhány percig nagyon figyelne rám – folytatta a férfi.

Hunter megköszörülte a torkát.

– Elnézést, nem értettem jól a ne...

– Ne pofázzon annyit, hanem figyeljen rám! – vágott közbe a hívó még mindig nyugodt hangon. – Ez nem egy baráti beszélgetés.

Hunter elhallgatott. A Los Angeles-i rendőrségre naponta több tucat, sőt időnként több száz idióta hívása érkezik: részegek, módosult tudatállapotban lévő drogosok, bandatagok, akik próbálnak nagyon keménynek tűnni, pszichopaták, olyan emberek, akik egy kormány-összeesküvésre vagy földönkívüliek inváziójára akarnak figyelmeztetni, vagy akár olyanok, akik azt állítják, hogy látták Elvist a sarki bisztróban. De ennek a telefonálónak volt valami a hangjában, a beszédstílusában, ami azt sugallta Hunternek, hogy hiba lenne, ha nem venné komolyan, ezért aztán úgy döntött, hogy ad neki egy kis időt, és meghallgatja.

Carlos Garcia nyomozó – Hunter társa – a szemközti íróasztalnál ült a kis irodában, a Rendőrségi Igazgatási Központ ötödik emeletén, Los Angeles belvárosában. A férfi copfba fogta félhosszú, sötétbarna haját, és éppen a számítógép monitorján olvasott valamit, oda sem figyelve a társa beszélgetésére. Kissé eltolta a székét az asztaltól, és kényelmesen összekulcsolta a kezét a tarkóján.

Hunter csettintgetni kezdett, hogy magára vonja Garcia figyelmét, rámutatott a fülénél tartott telefonra, majd a mutatóujjával köröket írt a levegőbe, így jelezve, hogy rögzíteni kellene a beszélgetést, és le kellene nyomozni a hívás helyét.

Garcia azonnal az asztalán lévő telefonért nyúlt, beütötte a belső kódot, amellyel kapcsolatba léphetett a műveleti osztállyal, és öt másodpercen belül beindította a dolgot. Intett Hunternek, aki visszajelzett neki, hogy ő is hallgassa meg a hívót a saját telefonján. Így aztán Garcia is belépett a vonalba.

– Gondolom, van számítógép az asztalán, nyomozó – mondta a telefonáló –, és feltételezem, internetkapcsolattal is rendelkezik.

– Így van.

Egy ideig kínos csend telepedett rájuk, aztán a férfi folytatta:

– Helyes. Mondok egy honlapcímet, szeretném, ha begépelné a keresőbe. Készen van?

Hunter habozott.

– Bízzon bennem, nyomozó! Higgye el, szeretné látni, amit mutatni akarok!

Hunter a klaviatúra fölé hajolt, és behozta a böngészőjét. Garcia is így tett.

– Oké, diktálhatja – mondta Hunter nyugodt hangon.

A hívó bediktált egy honlapcímet, amely csak számokból és pontokból állt, betűk egyáltalán nem voltak benne.

Mindkét nyomozó begépelte a címet a keresőbe, majd nyomtak egy Entert. A két monitor villogott néhányszor, mire az oldal betöltött.

Aztán mozdulatlanná dermedtek, az irodára halálos csend borult.

A telefonáló halkan kuncogott.

– Gondolom, most már tényleg figyel rám.

2. fejezet

Az FBI központja Washingtonban található, a Pennsylvania Avenue 935. szám alatt, mindössze pár utcányira a Fehér Háztól, a legfőbb ügyész hivatalával szemben. Ezenkívül az FBI mind az ötven amerikai államban rendelkezik területi irodával, összesen ötvenhattal, amelyek legtöbbje további helyi irodákat irányít.

A Los Angeles-i Wilshire Boulevardon található területi iroda az egyik legnagyobb az egész országban, és tíz helyi iroda tartozik alá. Azon kevés területi iroda egyike, amelyben kiberbűnözés elleni részleg is működik.

Ennek feladata felderíteni a csúcstechnológiát felhasználó bűneseteket, például az online térben szerveződő terrorizmust, a számítógépes rendszerekbe történő illegális behatolásokat, a szexuális jellegű bűncselekményeket vagy éppen az online csalásokat. Az Egyesült Államokban az utóbbi öt évben megtízszereződött a kiberbűncselekmények száma. Az amerikai kormányt és számítógépes rendszereit naponta több milliárd támadás éri a világ különböző részeiről.

2011-ben a szenátus kereskedelmi, tudományos és közlekedési bizottsága elé került egy jelentés, amelyben a szakemberek úgy becsülték, hogy évente mintegy nyolcszázmillió dolláros jogtalan jövedelem keletkezik csak a belföldi kiberbűnözésből, így ez az Egyesült Államok legjövedelmezőbb üzlete, amely még a drogkereskedelmet is megelőzi.

Az FBI által üzemeltetett több ezer keresőrobot – amelyeket gyakran „botnak vagy „póknak neveznek – naphosszat böngészi az internetet, olyan gyanús jelek után kutatva, amelyek akár az Egyesült Államokban, akár annak területén kívül megvalósuló bűncselekményekre utalhatnak. Ez persze hatalmas munka, és az FBI is tisztában van vele, hogy amit ezek a keresőrobotok találnak, az csak a jéghegy csúcsa. Minden egyes feltárt fenyegetésre sok ezer észrevétlen jut. Így fordulhatott elő, hogy azon a szeptember végi napon egyetlen FBI-keresőrobot sem futott bele abba a honlapba, amelyet Hunter nyomozó és társa nézett éppen a Rendőrségi Igazgatási Központ épületében.

3. fejezet

Hunter és Garcia tekintete a képernyőkre tapadt, próbálták felfogni a szürreális látványt. A képen egy hatalmas, átlátszó, négyzet alapú tartály volt. Úgy tűnt, üvegből készült, de lehetett plexi vagy bármilyen hasonló anyag is. Hunter úgy saccolta, hogy az oldalai másfél méter szélesek és legalább egy méter nyolcvan centi magasak. Felül teljesen nyitott volt, és valószínűleg egyedi gyártmányról lehetett szó. Fémkeret és vastag, fehér tömítés fogta össze az oldalait. Úgy nézett ki az egész, mint egy megerősített zuhanykabin. Odabent, bal és jobb oldalon egy-egy, nagyjából hét és fél centiméter átmérőjű fémcső húzódott az aljától a tetejéig, és fent elhagyta a tartályt. A csövekbe ceruzavastagságú lyukakat fúrtak. Két dolog aggasztotta Huntert. Az egyik, hogy úgy tűnt, élő közvetítést néznek. A másik pedig az, amit a tartály közepén, a két cső között látott.

Egy huszonévesnek látszó, fehér férfi ült benne egy súlyos fémszékhez kötözve. Világosbarna haját rövidre vágták, és semmi mást nem viselt, csak egy csíkos bokszeralsót. Pufók alak volt, kerek arccal, vastag karral. Nagyon izzadt, és bár úgy tűnt, nem bántották, az arckifejezése rettegésről árulkodott. Riadt szeme elkerekedett, zihálva szívta be a levegőt a szájába gyűrt rongyon keresztül. A hasa gyors ütemben emelkedett és süllyedt, amiből Hunter tudta, hogy alig kap levegőt. A férfi reszketett, és rettegve pillantgatott körbe, mint egy megzavarodott kisegér.

Az egész kép zöldben úszott, amiből nyilvánvaló volt, hogy a kamera éjjellátó üzemmódban megy. Akárki volt is ez az ember, egy sötét helyiségben üldögélt.

– Ez most komoly? – suttogta Garcia a szája elé tartva a kezét.

Hunter vállat vont, és közben nem vette le a szemét a képernyőről.

Mintha csak végszóra tette volna, a telefonáló megtörte a csendet.

– Nyomozó, ha kétségei vannak afelől, hogy ez valóban élő adás, akkor hadd bizonyítsam be!

A kamera jobbra fordult egy jellegtelen téglafal felé, amelyen egy hagyományos falióra délután két óra ötvenhetet mutatott. Hunter és Garcia egyszerre nézett a saját órájára: délután kettő óra ötvenhét. Aztán a kamera lefelé fordult, ráfókuszált a fal aljánál heverő újságra, majd ráközelített a címlapra és a dátumra. A Los Angeles Times aznapi száma volt.

– Na, meg van elégedve? – kérdezte kárörvendő hangon a telefonáló.

A kamera visszatért a tartályban ülő férfira. Folyt az orra, és könnyek csorogtak le az arcán.

– A tartály edzett üvegből készült, elég erős ahhoz, hogy egy golyó se tudjon áthatolni rajta – magyarázta a telefonáló dermesztő hangon. – Az ajtó is speciális, légmentesen záródik, és csak kívülről nyitható. Azt kell mondanom tehát, hogy a képernyőn látható ember igazi csapdában van. Nem lehet kijutni onnan.

A rémült férfi most egyenesen a kamerába nézett. Hunter gyorsan megnyomta a Print Screen billentyűt, ezzel elmentette a képernyőképet. Remélte, hogy sikerült felismerhető képet szerezni a férfiról.

– Nos, azért hívtam önt, nyomozó, mert szükségem van a segítségére.

A képernyőn látható férfi még jobban zihálni kezdett, már az egész testét beborította az izzadság. Látszott, hogy bármelyik pillanatban pánikroham törhet rá.

– Rendben, beszéljünk világosan! – felelte Hunter, és ügyelt, hogy a hangja nyugodtnak, de hivatalosnak tűnjön. – Mondja el, miben lehetek a segítségére!

Csend.

Hunter tudta, hogy a telefonáló még vonalban van.

– Bármit megteszek, hogy segítsek, csak árulja el, hogyan.

– Nos – kezdte a férfi –, maga döntheti el, hogyan haljon meg.

4. fejezet

Hunter és Garcia nyugtalanul egymásra pillantott. Garcia azonnal kilépett a vonalból, gyorsan beütötte a belső kódot, és megint hívta a műveleti osztályt.

– Nagyon kérem, mondja, hogy lokalizálták ezt a patkányt! – szólt bele rögtön, amikor valaki felvette a telefont.

– Sajnos még nem sikerült – válaszolta egy női hang. – Még nagyjából egy percre van szükségünk, próbálják meg szóval tartani!

– Már nemigen akar csevegni velünk.

– Rajta vagyunk, de kell még egy kis idő.

– A francba! – Garcia Hunterre nézve megrázta a fejét, és jelezte neki, hogy próbálja még egy kicsit húzni az időt. – Abban a pillanatban szóljanak, ha bemérték! – mondta ismét a nőnek, majd bontotta a hívást, és visszatért az ismeretlen telefonálóhoz.

– Nos, mit mond, nyomozó? Tűz vagy víz? – kérdezte a férfi.

– Micsoda? – kérdezte Hunter a homlokát ráncolva.

– Tűz vagy víz? – ismételte meg a telefonáló, és hallani lehetett, hogy felettébb szórakoztatja a dolog. – Lát két csövet, amelyek alkalmasak rá, hogy akár tüzet, akár vizet juttassanak a tartályba.

Hunternek egy pillanatra elállt a szívverése.

– Na, válasszon csak bátran, Hunter nyomozó! Mit szeretne látni, tűzben vagy vízben haljon meg az emberünk? Megfojtsuk, vagy elevenen elégessük?

Nem úgy tűnt, mintha tréfálna.

Garcia a székébe süppedt.

– Várjon egy kicsit! – mondta Hunter, és megpróbált nyugodt maradni. – Nem kell ezt tennie!

– Tudom, hogy nem kell, de meg akarom tenni. Jó buli lesz, nem gondolja?

A közömbös hang egészen ijesztő volt.

– Gyerünk már, mi lesz? – morogta a fogai közt Garcia, a készülékre bámulva. A műveleti osztály még mindig nem jutott semmire.

– Na, válasszon már, nyomozó! – utasította Huntert a telefonáló. – Azt akarom, hogy maga döntsön.

Hunter nem felelt.

– Javaslom, hogy válasszon valamit, mert garantálhatom, hogy a harmadik opcióval sokkal rosszabbul járna a szerencsétlen.

– Tudja, hogy nem hozhatok ilyen döntést...

– VÁLASSZON!!! – üvöltötte a férfi a telefonban.

– Rendben – felelte Hunter nyugodtan. – Egyiket sem választom a kettő közül.

– Ez nem választás.

– De igen, az! Beszéljünk erről egy kicsit!

A férfi cinikusan felnevetett.

– Ne beszéljünk! A beszélgetési idő rég lejárt, most már dönteni kell. Ha maga nem teszi meg, én majd igen. Akárhogy is, mindenképp meghal.

Piros fény villant fel Garcia telefonján, aki gyorsan átkapcsolt a másik vonalra.

– Megvan?

– Igen, megvan! – szólt bele a nő izgatottan. – Éppen... mi a... – Egy pillanatra megállt, majd folytatta: – Mi a fene?

– Mi van már, hol a fickó? – kérdezte Garcia türelmetlenül.

– Nem értem, mi történik! – Garcia hallotta a nő hangját, de tudta, hogy nem hozzá beszél. Kivehetetlen suttogások jöttek a vonal másik végéről. Valami nem stimmelt.

– Valaki mondjon már valamit! – követelte Garcia, és a hangja most fél oktávval feljebb kúszott.

– Nem megy – mondta végül a nő. – Azt hittük, Norwalkban van, de a jel hirtelen Temple Citybe ugrott, aztán El Montéba, most meg úgy tűnik, hogy Long Beachből beszél. Öt másodpercenként továbblépteti a jelet. Ha egy órán át tartják szóval, akkor sem tudjuk bemérni. – Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt folytatta volna: – A jel most éppen Hollywoodból jön. Elnézést, nyomozó. Ez a fickó nagyon is tudja, mit csinál.

– A kurva életbe! – Garcia visszakapcsolt Hunter beszélgetésére, és közben bosszúsan rázta a fejét. – Továbblépteti a jelet – suttogta. – Nem sikerült megtudni, hol van.

Hunter szorosan lehunyta a szemét.

– Miért csinálja ezt? – kérdezte a telefonálótól.

– Mert ehhez van kedvem – válaszolta a férfi. – Három másodperce maradt, hogy meghozza a döntést. Tűz vagy víz? Ha akarja, feldobhat egy érmét. Vagy kérdezze meg a társát! Tudom, hogy ő is hall minket.

Garcia egy szót sem szólt.

– Várjon egy kicsit! – mondta Hunter. – Hogyan dönthetnék egy olyan emberről, akiről azt sem tudom, kicsoda, és hogy miért van a tartályban? Na gyerünk, meséljen róla, mondja el, mi ez az egész!

A férfi megint felnevetett.

– Ezt magának kell kitalálnia. Két másodperce maradt.

– Ne csinálja már ezt! Mi segíthetnénk egymásnak.

Garcia tekintete most a monitorról Hunterre siklott.

– Egy másodperc.

– Na, meséljen valamit! – próbálkozott újra Hunter. – Biztosan találunk egy jobb megoldást erre a helyzetre.

Garcia még a lélegzetét is visszafojtotta.

– Hányszor mondjam még, hogy a megoldás vagy a tűz, vagy a víz? Egyébként meg lejárt az ideje. Nos, mi legyen?

– Nézze, biztosan van valami más módja, hogy...

Tak, tak, tak.

A hang olyan erővel robbant Hunter és Garcia telefonjába, hogy elkapták a fejüket, mintha valaki pofon vágta volna őket. Mintha a férfi háromszor hozzáverte volna a telefonját egy kemény felülethez, hogy magára vonja a figyelmet.

– Úgy hallom, nem figyel rám, Hunter nyomozó. A beszélgetést már lezártuk, egyetlen szót szeretnék már csak hallani: tűz vagy víz. Semmi mást.

Hunter nem válaszolt.

– Ahogy akarja. Ha maga nem választ, majd megteszem én, és a tüzet fogo...

– Víz! – vágta rá határozottan Hunter. – A vizet választom.

A férfi egy darabig nem szólt, aztán nevetve folytatta:

– Tudtam, hogy azt választja.

Hunter csendben maradt.

– Egyértelmű volt. A két lehetőséget mérlegelve a vízbe fulladás nem tűnt olyan szörnyűnek, sokkal humánusabb és kevésbé fájdalmas, no és gyorsabb, mint ha valaki elevenen elég. De kérdeznék magától valamit, nyomozó: látott már bárkit is megfulladni?

Csend.

– Látta az illető kétségbeesett arckifejezését, ahogy próbálja visszatartani a lélegzetét, ameddig csak tudja, miközben tisztában van vele, hogy a halál nagyon gyorsan eléri?

Hunter beletúrt a rövid hajába.

– Látta már valaha, ahogy egy fuldokló őrjöngve, zavartan néz körül, hátha történik valami csoda? Ami persze sosem történik.

Még mindig csend.

– Látta már, amikor az áldozat végül feladja, és belélegzi az első adag vizet, a teste pedig úgy rázkódik, mintha villamosszékben ülne? Amikor a szeme szinte kiesik a koponyájából, ahogy a víz a tüdejébe ér, és megkezdődik a fulladás? – A férfi mintegy illusztrációképpen hangosan kifújta a levegőt. – Tudta, hogy lehetetlenség csukva tartani a szemet, amikor az ember fuldoklik? Automatikusan kinyílik, amikor az áldozat agyába már nem jut elég oxigén.

Garcia tekintete visszatért a képernyőre.

A férfi még egyszer felnevetett, ezúttal azonban kifejezetten felszabadultan.

– Figyelje csak a képernyőt, nyomozó! Csak most kezdődik igazán a műsor.

Aztán megszakadt a vonal.

5. fejezet

Hirtelen hatalmas sebességgel kezdett ömleni a víz az üvegtartály belsejében álló fémcsövek lyukain keresztül. A székhez kötözött férfit ez váratlanul érte, és egész testében vadul reszketni kezdett. A szeme tágra nyílt a kétségbeeséstől, amikor ráébredt, mi történik. A szájába tömött rongy ellenére őrjöngve visított, de a képernyőre meredő Hunter és Garcia semmit sem hallott.

– Uramisten! – suttogta Garcia, és a szájához emelte ökölbe szorított jobb kezét. – Ez nem viccel, meg fogja tenni! Vízbe fojtja a pasast.

A férfi vadul kapálózva, tekeregve próbált szabadulni, de a kötél nem engedett. Akárhogy is próbálkozott, semmi esélye nem volt, mert a széket stabilan hozzácsavarozták a tartály aljához.

– Ez egy őrült! – mondta Garcia.

Hunter mozdulatlanul állt, nem vette le a szemét a képernyőről, még csak nem is pislogott. Tisztában volt vele, hogy innen, az irodából semmit sem tehetnek a férfiért, kivéve, hogy megpróbálnak nyomokat gyűjteni.

– Van valami módja, hogy rögzítsük ezt az egészet? – kérdezte.

– Nem tudom – vonta meg a vállát Garcia. – Nem hinném, hogy lehetséges.

Hunter a telefonjáért nyúlt, a rendőrség központja jelentkezett be.

– Kérem, kapcsolja a számítógépes bűncselekmények részlegét, nagyon sürgős.

Két másodperc múlva hallotta, hogy kicseng a készülék. Négy másodperccel később már egy kellemes bariton hang szólt a vonalba.

– Dennis Baxter, kiberbűnözés elleni részleg.

– Dennis, itt Hunter a gyilkosságiaktól.

– Üdv, nyomozó! Miben segíthetek?

– Tudni szeretném, hogy fel tudok-e venni egy webkamerás élő közvetítést, amit éppen most nézek.

– Nocsak, ennyire jó a kiscsaj? – nevetett Baxter.

– Fel tudom venni, vagy nem?

Úgy kérdezte, hogy Baxternek nem volt kedve tovább viccelődni.

– Csak akkor, ha van a gépeden képernyőfelvevő program.

– És van?

– A céges gépeden? Hát nem alapfelszerelés, de ha kéred, akkor az IT-részleg egy-két nap alatt telepíti.

– Az késő, nekem most kell rögzítenem, ami a monitoron megy.

Baxter egy pillanatig elhallgatott, majd így szólt:

– Nos, én felvehetem. Ha a neten nézel egy élő közvetítést, és megadod a címet, én felmegyek az oldalra, és felveszem neked. Ez hogy hangzik?

– Elég jól, próbáljuk meg!

Hunter gyorsan bediktálta az ismeretlen telefonáló által megadott számsort.

– Tehát egy IP-cím? – kérdezte Baxter.

– Igen. Azokat le lehet nyomozni, ugye?

– Persze, pont ez a lényege. Minden számítógép, ami kapcsolódik a nethez, rendelkezik ilyennel; igazából ez egy azonosító. Ennek segítségével elég valószínű, hogy meg tudom mondani a gép pontos helyét.

Hunter felvonta a szemöldökét. Lehetséges lenne, hogy a telefonáló elkövet egy ilyen amatőr hibát?

– Akarod, hogy azonnal megkezdjem az azonosítást? – kérdezte Baxter.

– Igen.

– Rendben, visszahívlak, amint megtudok valamit – mondta, és bontotta a vonalat.

A víz a tartályban már a férfi derekáig ért. Hunter úgy számolt, hogy ha ilyen sebességgel ömlik, akkor másfél-két perc múlva ellepi a szerencsétlent.

– A műveleti osztály azt mondta, hogy nem tudja lenyomozni a hívást? – kérdezte Garciától.

– Igen. A fickó összevissza ugráltatta a jelet.

A víz elérte a férfi hasát. Továbbra is próbálta kiszabadítani magát, de egyre jobban fogyott az ereje. Most még jobban remegett, Hunter szerint ennek oka a kontrollálhatatlan félelem és a víz hőmérséklete lehetett.

A két nyomozó nem tudott mit mondani, így aztán dermesztő némaságba burkolózva néztek a képernyőjükre, ahol a halál centiméterről centiméterre haladva ölelte át a férfit.

Aztán megszólalt Hunter telefonja.

– Hunter, ez most komoly? – kérdezte Dennis Baxter.

– Pillanatnyilag semmi okom nincs rá, hogy azt mondjam, nem az. Veszed a képet?

– Igen.

– És sikerült már beazonosítani a helyszínt?

– Nem, még kell pár perc.

– Jelentkezz, ha van valami!

– Jó.

A víz a férfi mellkasáig ért, és a kamera az arcára közelített. Zokogott. Már nem látszott a szemében a remény, kezdte feladni.

– Én ezt nem bírom nézni! – mondta Garcia, felállt az asztalától, és járkálni kezdett.

A víz már ellepte a férfi vállát, egy perc múlva eléri az orrát, és a következő levegővétel a halál érkezését jelenti. Lehunyta a szemét, és várt. Már nem próbált kiszabadulni.

A víz az álláig ért, aztán egyszer csak megállt. A csövekből egyetlen csepp sem jött.

– Mi az isten?

Hunter és Garcia egymásra néztek, majd vissza a képernyőre. Az arcukon ideges mosoly jelent meg.

– Átverés volt – mondta Garcia Hunter felé közelítve, zavartan mosolyogva. – Valami dilinyós szórakozik velünk.

Hunter nem volt meggyőződve erről.

És abban a pillanatban megszólalt az asztalán a telefon.

6. fejezet

A telefoncsörgés villámként hasított az iroda csendjébe.

– Hunter nyomozó, maga nagyon okos ember – mondta a férfi.

Hunter gyorsan intett Garciának, aki ezt a hívást is rögzíteni kezdte.

– Már majdnem sikerült átvernie – folytatta a telefonáló. – Nagyon megható volt, ahogy aggódott az áldozatért. Amikor rájött, hogy nem mentheti meg, a kevésbé szadista, kevésbé fájdalmas és gyorsabb halálnemet választotta számára a két lehetőségből. De ez csak a történet egyik fele, nem igaz?

Garcia arcán látszott, hogy nem érti, mire céloz a férfi.

Hunter nem szólalt meg.

– Nyomozó, rájöttem, mi áll a döntése hátterében.

Hunter továbbra sem reagált.

– Amikor meghallotta, hogy én a tüzet szánom neki, azonnal közbevágott, és a vizet választotta. – A férfi magabiztosan felnevetett. – A víz reményt adott volna magának, igaz?

– Reményt? – lehetett leolvasni Garcia szájáról, ahogy kérdőn Hunterre nézett.

– A reményt, hogy ha esetleg egyszer majd rábukkannak a holttestre... – a férfi ekkor elváltoztatta a hangját, és gúnyosan folytatta: – ...akkor a szuperfejlett, csúcstechnológiát felvonultató vizsgálólabor esetleg talál valamit. Mondjuk az áldozat bőrén, a haján, valami nyomot a körmök alatt vagy a szájában. Ki tudhatja, hogy milyen mikroszkopikus nyomokat hagytam hátra, ugye, nyomozó? De a tűz ezt lehetetlenné tette volna. Az egész test elszenesedett volna, minden rajta található nyommal együtt. És akkor semmi támpontjuk nem marad, se mikroszkopikus, se másmilyen.

Garciának ez nem jutott eszébe.

– De ha vízbe fullad, akkor a test sértetlen marad – magyarázta tovább a telefonáló. – Ha fulladás a halál oka... akkor a bőr, a haj, a körmök... nem károsodnak, ahogy semmi más sem. Minden rendelkezésre áll, hogy vizsgálat alá vegyék. – A telefonáló lélegzetnyi szünetet tartott, mielőtt folytatta. – És nyilván millió dolgot találhatnak. Még a tüdőben maradt víz is ad némi kapaszkodót, ezért is választotta ezt a halálnemet, igaz, nyomozó? Ha már nem tudjuk megmenteni, akkor legalább próbáljunk nyomot találni. – A férfi élénken felnevetett. – Maga mindig úgy gondolkodik, mint egy nyomozó. Ez elég szomorú!

Hunter alig láthatóan csóválta a fejét.

– Az első gondolata volt a helyes, azt akartam, hogy az áldozat ne szenvedjen annyit.

– Hát persze! De... tudja, mit? Tudtam, hogy így lesz, és fel is készültem rá.

A képernyőn a férfi kinyitotta a szemét. Még mindig reszketett. A sötétség ellenére körülnézett, és várt... figyelt.

Semmi sem történt. Egyetlen hang sem hallatszott. A víz nem folyt tovább.

A férfi félénk mosolyra húzta a száját, már amennyire a rongy engedte. A remény visszatért a tekintetébe, mintha az egész csak egy rossz álom lett volna... egy beteges tréfa. Nagyokat nyelt, becsukta a szemét, hátrahajtotta a fejét, talán hálát mondott Istennek. Könnyek indultak meg a szempillái közt, és lecsorogtak az arcán.

– Figyeljen csak, nyomozó! – mondta a férfi büszkeséggel a hangjában. – Most jön csak az igazi világszám! – tette hozzá, majd megszakadt a vonal.

A képernyőn látni lehetett, hogy a vízszint csökkenni kezd a tartályban.

– Leengedi a vizet – szólalt meg Garcia.

Hunter bólintott.

A vízszint gyorsan csökkent a tartályban, néhány másodperc múlva már csak a férfi mellkasáig ért.

Aztán a csökkenés megállt.

– Mi a fenét művel? – kérdezte Garcia, a magasba lendítve a karját.

Hunter a fejét ingatta, és nem vette le a szemét a képernyőről.

A kamera kissé távolodott a férfiról, és lehetett látni, hogy a két cső vízfelszín alatti része hirtelen életre kel. A lyukakból áradó folyadék hatására a tartályban lévő víz pezsegni kezdett, mintha csak egy jakuzzi lenne. De valami mégis furcsa volt benne. Ahogy a színtelen folyadék elhagyta a csöveket, és összekeveredett a vízzel, különös hatást keltett, sűrűbbnek tűnt, mint a korábban összegyűlt víz.

Hunter előrehajolt, hogy még közelebbről figyelje a képernyőt.

– Ez nem víz – mondta.

– Micsoda? – kérdezte Garcia a társa mögött állva. – Hogy érted ezt?

– Más a sűrűsége – felelte Hunter a monitorra mutatva. – Nem tudom, mit pumpál a tartályba ez az őrült, de az biztos, hogy nem vizet.

– Hát akkor mit?

Abban a pillanatban valami villogni kezdett a kép jobb felső sarkában. Négy betű egy zárójelben. Az első, a harmadik és a negyedik nagybetű volt.

(NaOH)

– Ez valami képlet? – mutatott rá Garcia.

– Igen – válaszolta Hunter nagyot sóhajtva.

– Minek a képlete? – kérdezte Garcia, és egyből vissza is rohant a saját számítógépéhez, hogy megnyisson egy új keresőablakot.

– Nem kell megnézned, Carlos – mondta Hunter szomorúan. – Ez a nátrium-hidroxid képlete... marószódának vagy lúgkőnek is nevezik.

7. fejezet

Garciának elszorult a torka. Évekkel korábban, még egyenruhásként ő ment ki egy riasztásra egy családi veszekedéshez, ahol a féltékeny férfi úgy fél liter lúgkövet öntött a barátnője arcába. Az elkövető megszökött, de öt nappal később sikerült elfogni. Garcia sosem fogja elfelejteni, ahogy segített a mentősöknek a guruló hordágyhoz szíjazni a nőt: az egész arca egy nyers húscafat volt, megégett bőrdarabokkal. Az ajka mintha ráolvadt volna a fogaira. A jobb füle és az orra teljesen szétmállott, az oldat még az egyik szemgolyóba is lyukakat égetett.

Garcia a monitorja fölött átnézett Hunterre.

– Az képtelenség! Biztos vagy benne?

– Igen – bólintott Hunter.

– A rohadék!

Újra megszólalt Hunter telefonja, ezúttal Dennis Baxter hívta.

– Robert – szólt bele izgatott hangon a férfi –, az NaOH a nátrium-hidroxid képlete, a lúgkőé!

– Igen, tudom.

– Bassza meg, ez egy rendkívül maró anyag! Sokkal erősebb, mint a sav. Ennyi vízben persze felhígul, és nem olyan erős, de egy idő után... – Elharapta a mondat végét.

– ...az egész egy lúgos fürdővé változik – fejezte be helyette Hunter.

– Így van. És azt is tudod, ebből mi következik?

– Sajnos igen.

– Úristen, Robert! Mi folyik itt?

– Nem tudom. Sikerült lenyomoznod az adás helyét?

– Igen, Tajvanról jön.

– Micsoda?

– Ahogy mondom. Akárki is ez az illető... nagyon profi. Vagy egy IP-címet lopott el, vagy egy tajvani szerverközponttól szerzett egyet. A lényeg az, hogy nem tudjuk lenyomozni.

Hunter letette a telefont.

– Az internetközvetítés helyét sem tudjuk bemérni – mondta Garciának.

– A francba, ez hihetetlen!

A képernyőn a férfi megint remegni kezdett, de Hunter ezúttal pontosan tudta, hogy nem a félelemtől vagy a hidegtől, hanem a kínzó fájdalomtól. Az oldat egyre erősebb lett, és elkezdte marni az áldozat bőrét. Nagyra nyitott száját velőtrázó sikoly hagyta el, amit azonban a két nyomozó nem hallott. És titokban örültek, hogy nem jutnak el hozzájuk a szenvedés hangjai.

Ahogy egyre több lúgkő került a vízbe, úgy lett a folyadék egyre sűrűbb, homályosabb, tejszerűbb.

A férfi lehunyta a szemét, és rázni kezdte a fejét jobbra-balra, olyan vadul, mintha valami roham jött volna rá. A lúgos víz elkezdte lemarni róla a bőrt, mintha csak egy marógép tenné. Néhány másodperc múlva az első bőrdarabok le is váltak a testéről.

Hunter mindkét kezével megdörzsölte az arcát. Sosem érezte még magát ennyire tehetetlennek.

Egyre több bőrfoszlány lebegett a tartályban, és a folyadék színe ismét változott. Kezdett átmenni rózsaszínbe, mert a férfi egész teste vérzett.

A kamera ráközelített valamire a tartályban.

– Mi az? – kérdezte Garcia, és vágott egy grimaszt.

Hunter két ujjával megszorította az alsó ajkát, majd megszólalt:

– Egy köröm. A test elkezdett szétbomlani.

Aztán a kamera újabb körmökre közelített rá. Az oldat már lemarta a kutikulákat és a körömágyak nagy részét a kéz és a láb ujjairól.

A víz egyre véresebb lett, már nem lehetett átlátni rajta. A férfi feje azonban még mindig a felszín fölött volt.

Aztán teljesen elveszítette a kontrollt a teste felett, amely a fájdalom hatására most már megállás nélkül remegett. A szeme kifordult, mintha a saját fejébe nézne be. A szája egészen furcsa, gyötrelmes alakba torzult. A fogai újra és újra egymásnak koccantak, vérzett az ínye, az orra és a füle is.

A víz forrni kezdett.

A férfi még rángott egy utolsót. A mellkasa olyan erővel rúgott előre, mintha valami odabentről próbálná szétrobbantani a testét. Az álla a mellkasára esett, az arca pedig lemerült a véres folyadék felszíne alá.

Nem mozdult többé.

A kamera kissé kizoomolt, és most az egész tartályt látni lehetett.

Hunter és Garcia nem tudtak megszólalni, és a szemüket sem voltak képesek levenni a monitorról.

Néhány másodperc múlva egy felirat jelent meg a képernyőn.

REMÉLEM, ÉLVEZTÉK AZ ELŐADÁST.

8. fejezet

Barbara Blake, a rablási és gyilkossági osztály kapitánya olyan régóta szolgált a testületnél, hogy nagyon nehéz volt bármilyen esettel is megdöbbenteni, de ezen a napon hitetlenkedő arckifejezéssel, némán ült a rendőrség ötödik emeletén található irodájában. A helyiség meglehetősen tágas volt. A déli falat könyvekkel borított polcok foglalták el, az északit bekeretezett fényképek, oklevelek, díjak. A keleti fal tulajdonképpen egyetlen hatalmas, a South Main Streetre néző panorámaablak volt a padlótól a mennyezetig. Az íróasztala előtt két, kényelmesnek látszó bőrfotel állt, de a három férfi közül senki sem ült le.

Hunter, Garcia és Dennis Baxter a kapitány asztala mögött álltak, és a monitoron nézték a Baxter által néhány perccel ezelőtt rögzített videót. A műveleti osztály már elküldte Hunternek a rejtélyes hívóval folytatott telefonbeszélgetés felvételének a másolatát.

Blake kapitány egyetlen szó nélkül hallgatta meg a telefonbeszélgetést és nézte végig a felvételt. Amikor befejeződött, felnézett Hunterre és Garciára, de az arca sokkal sápadtabb volt, mint néhány perccel korábban.

– Ez valóban megtörtént?

Baxterre nézett, aki nagydarab férfi volt, de egyáltalán nem izmos. A negyvenes éveiben járt, a haja göndör, szőke, arca kövér, amit még inkább kikerekített a hatalmas toka és a vékony bajusz, amely inkább csak amolyan pelyhedző szőrcsíknak tűnt.

– Számítógépes animációval manapság már bármit valódinak lehet láttatni – folytatta a kapitány. –