Sötét utcák

By C. F. Reka

Dr. Roványi Edit ügyvédnő levágott feje egy utcai szemetesből kerül elő. Élve lefejezték, pont mint az általa védett baltás bérgyilkos az áldozatait. A rendőrség ezen az alvilági szálon kezdi el a vizsgálódást. A gyilkossági csoport új nyomozója, Makó Zsolt hadnagy egyedül marad az elméletével, miszerint egészen más a tettes indítéka.

• Language: Magyar
• Publisher: C. F. Reka
• Release date: Jan 14, 2023
• ISBN: 9798215496039

C. F. Reka

#iro #regenyiro #fordito #muszaki #szakfordito#angol #magyar #nemet #kinai #mandarin#vilagjaro #koffeinfuggo #gondolkozo#utazo #krimirajongo #zeneorult

Book preview

Sötét utcák

© C. F. Reka

Smashwords Edition

www.rekairasai.hu

1

Bella arcán elkenődött a rúzs, vérszín foltokat mázolva az ajka szegletébe. Szénfeketére festett szeme alatt is szürke vízcseppek csorogtak. Az eső órák óta zuhogott, függönyként omolva alá, megtöltve az Erdő utca rozsdásodó csatornáit. A szennyes víztömeg végigbugyogott az aszfalton, és ólomszínű gyűrűket vetett az út kátyúi körül. Csak néhány autó suhant el, de azok sem sűrűn lassítottak le megnézni a lányt, aki magányosan állt a tetőeresz nyújtotta csekély fedezékben.

Bella kezdte egyre kevesebb értelmét látni, hogy ilyen időben is kinn legyen az utcán. Tizede annyi kuncsaft sincs, mint szebb napokon... Minek ázzon itt még órákig? Mégsem merte elhagyni a helyét, mert tudta, hogy Horváth emberei figyelik az eső vízfalán túli ablakokból. Magában viszont egyre kevésbé szívesen gondolt az este hátralevő részére, és arra, hogy megint verést fog kapni, amiért nem szerzett elég bevételt.

Egyik lábáról a másikra nehezedett, tűsarkú, piros cipőjét igazgatva a lábán. A cipő cuppogva ragadt meztelen talpához, és szúrós sárszemcsékkel telt meg. Bella néha megpróbálta előrébb vagy hátrébb tolni benne elgémberedett lábfejét, de kísérletei hiábavalónak bizonyultak, nem enyhítettek kényelmetlenségén.

Egy autó lefékezett, de nem őt nézte ki a sofőr, csak kirakott egy másik lányt az Erdő utca szakadó esőjébe, aztán továbbhajtott.

- Cassandra! – szólt oda Bella a társának, akit csak ezen a „művésznéven" ismert, mire a lány odafutott mellé, az eresz alá. Cassandra rikítóan szőke haja szöges ellentétben állt Bella hollófekete hajzuhatagával. Bár a két lány majdnem egyforma magas volt, és a rengeteg smink még az arcvonásaikat is hasonlóan maszkszerűnek mutatta, mégis más képet keltettek. Bella évek óta dolgozott az utcán, Cassandra viszont nemrég kezdett, ő még megőrizte ártatlan kisugárzását. Bella kába volt, a pupillája óriásira tágult csillogó feketén. Arcát beesett vonások keményítették meg, amit a bronz púder sem tudott elrejteni. Fekete hajából egy széles sáv előre volt fésülve, eltakarta fél szemét, mintha minél kevesebbet akarna látni a világból.

Cassandra odahúzódott reszketve mellé.

- Pocsék éjszaka – vacogta a szőke lány. Bella megölelte, és átlátszó blézerét odaterítette félig a társa vállára is. – Köszi – mosolyodott el Cassandra.

- Milyen volt a mercis pasas? – kérdezte Bella valódi érdeklődés nélkül. Nem sok újat tudtak mondani egymásnak.

- Smucig. Alig tudtam megszabadulni tőle, borravalót meg persze nem adott. Nálad mi volt?

- Nem sok. Egy kalapos vénember kujtorgott körülöttem, de nem tudott fizetni.

A szőke lány felnyögött:

- Reménytelen este. Alig lesz bevételünk, és Horváth dühöngeni fog.

- Majd felviszem hozzá én a pénzt – ajánlotta ekkor Bella.

- Jól meggondoltad? Megint rajtad fogja kitölteni a mérgét. Mi lenne, ha most rásóznánk a feladatot Izára?

Bella megrázta a fejét. A mozdulatra esőcseppek szitáltak fekete hajából.

- Amúgy is fel kell keresnem, mert berendelt magához az éjszaka második felére. Elviszem a pénzt is.

- Köszi. Te vagy az egyetlen, aki kezelni tudja az őrjöngéseit. Ha te nem lennél...

Bella tekintete elrévedt az eső sötétjébe, és nem válaszolt.

- Mit nézel ennyire? – kérdezte meg Cassandra egy idő után.

Bella még mindig némán odamutatott az egyik szemetes konténerre.

- Mi van ott? – Cassandra a jelzett irányba pillantott.

Bella lehúzta magáról a blézerét, és odaadta a szőke lánynak:

- Várj itt! Megnézem közelebbről.

Odafutott a fémfedeles szeméttárolóhoz. Közelről már jobban ki tudta venni, hogy elázott hajtincsek lógnak ki a fedő alól, mintha csak kidobott paróka kócos, rendezetlen fürtjei lennének. Bella felnyitotta a szemetest. Megállt a keze a mozdulat közepén, ugyanis a kidobott chipses zacskók és csomagolóanyagok között egy levágott emberi fej hevert. Két tincse beakadt a szemetest összetartó fémcsavarokba, így a fedélen kívül maradt néhány szál. A szakadó eső pedig mostanra kimosta a szeméttároló külső oldalára az egész hajcsomót. Az üvegesen kidülledt szemű, ráncosodó asszonyfej fehérre ázott a becsorgó esőben, csak a papírok maradtak rozsdaszín véresek körülötte. A barnásvörös foltok koszorúként vették körbe a fejet a szemét között. Nyaka szaggatott szegélyű, lilás sebben végződött.

Bella előrehajolt, és megmarkolta a hajat. Majd kiemelte a tárgyat a körégyűlt, feketén hemzsegő rovarok közül az utcai lámpák fényébe.

- Jézusom, mi az? – Cassandra hangja elhalt a háttérben.

- Egy fej – állapította meg Bella, és elindult szerzeményével az ereszcsatorna alá, hogy legalább félig védve legyen a vihartól.

- Pfuj, ne már! Ne hozd közelebb!

- Akkor mit csináljak vele?

- Dobd el!

- Ki kellene hívni a rendőrséget. - Bella elmélázva megforgatta a kezében a fejet a hajánál fogva.

- Megőrültél? – Cassandra hátrált. – Horváth kinyír, ha szólunk a zsaruknak. Tuti, hogy ő daraboltatta fel a nőt.

Bella megvonta a vállát, és a szabad kezével előhalászta a táskájából a mobilját.

- Mégsem tehetjük vissza a szemétbe. – Felnyitotta a telefontok kopott rózsaszín fedőlapját, és benyomta a 112-t.

Cassandra sarkon fordult, és elrohant. Eltűnt a sötét utcák labirintusában, magára hagyva telefonáló társát.

*

Makó Zsolt rendőrhadnagy kitöltötte az előtte fehérlő formanyomtatvány utolsó sorát is. Ilyenkor, amikor a rengeteg papírmunkát igyekezett elvégezni, sokszor éjfélig benn ült a kihalt irodában. Ahogyan ma is, a gyéren világító takarékos égők fényénél körmölve. Rásózták az összes létező adminisztrációs feladatot a hónapra, de Makó hadnagy nem akarta azzal kezdeni a pályafutását a gyilkossági csoport új nyomozójaként, hogy elégedetlenséget fejez ki. Szeretett volna hasznos munkaerőnek bizonyulni, úgy talán gyorsabban elfogadják a kinevezését. A régi kollégái közül többen is pályáztak ugyanerre a pozícióra, és nem akart kétségeket. Egyáltalán, semmiféle kérdést nem akart.

Amikor végre pontot tett az utolsó elektronikus jegyzet végére, és elküldte a rendszerben, felkelt a székéből. Kinyújtóztatta sajgó hátát, végigfuttatta tenyerét kopaszra borotvált tarkóján.

Makó Zsolt tudta, hogy különböző találgatások keringenek a kollégák között arról, hogy miért van ilyen gondosan borotválva a feje. „Halljátok, én tudok róla, hogy a drogügyeseknél évekig dolgozott beépített zsaruként is. Szóval, megtippelem, hogy egy borbélyszalon vendégkörébe kellett beilleszkednie a fedett akciója során, és úgy megunta a frizuravágatást, hogy azóta inkább ledúrja otthon magának. „Nem, nem, én tudom, miért. Szélsőjobboldali érzület az oka. Nem látjátok, hogy még a tűzőgépe is piros-fehér? Mint az árpádsávos zászló. „Hülyék vagytok? Kemoterápia. Már biztosan meggyógyult, de a haja nem nő vissza. „Á, kétlem, ez inkább valami buddhista tradíció. Úgy hallottam, kezd megint divatba jönni. Mintha nem rég posztolt is volna valami légzőgyakorlatos videót vagy mit... Ja, nem, az lehet, hogy a Tomi volt, az informatikusunk. De akkor is, buddhista szokás, na! És, ahogyan lenni szokott a légből kapott pletykáknál, mindegyik téves volt.

Makó azt hitte, hogy már üres az épület folyosója. A szürkeséget csak egy-egy kiragasztott papírhirdetmény törte meg. Feltételezte, hogy a portafülkében szunyókáló ügyeletesen kívül senki sem tartózkodik a gyilkossági csoport székhelyén. Amint azonban elérte a kijáratot, két kollégájába botlott. A férfi és a nő éppen esőkabátot húzott.

- Hová készültök? - mutatott érdeklődést Makó, de azért több lépésre megállt, hogy ne tűnjön túl kíváncsinak.

Az egyikük, a borostás képű, túlszteroidozott izomzatú Lukács nyomozó odabiccentett felé:

- Jó, hogy itt vagy még. Az alezredes a múltkor amúgy is levelet küldött körbe, hogy gyakrabban vonjuk be az újakat a szervezett bűnözéssel kapcsolatos ügyekbe. Biztosan amiatt a kínos kifőzdés incidens miatt írta... De a lényeg, hogy velünk jössz az Erdő utcába!

Makó elrejtette az „Én nem vagyok ma ügyeletes üzenetű kimerültséget, és felöltötte a „lelkes újonc címkét viselő arckifejezését.

- Most kaptuk a riasztást a központból – magyarázta közben Lukács, miközben felcsatolta a nadrágszíjára a jelvényét. – Egy prosti levágott női fejet talált. Mivel azon a részen Horváth seftel, nagyjából tudjuk is, mire számítsunk.

Nem kellett mást mondania. Horváth nevét mindenki hallotta már nem egyszer az irodában, tekintve, hogy bűnügyek egész lajstromával fonódott össze.

Makó felkapta a kabátját, és csatlakozott a többiekhez.

- Hogyhogy még benn voltatok? – kérdezett rá, mert azt hitte, semleges beszédtéma lesz. Rögtön meg is bánta azonban, hogy megszólalt, ugyanis észrevette a kollégái által váltott futó pillantást.

Mivel Makó mindkettőjükről tudta, hogy házasok, és egyébként is ütközött az előírásokkal az irodai viszony, nem várta meg a választ, hanem egyhangú monológba kezdett a hosszúra nyúlt adminisztrációs feladatairól, hogy kitöltse az időt, amíg a kocsihoz érnek. Kellően unalmas volt a mondandója, így sikeresen elterelte a figyelmet a kérdéséről - és ezzel együtt magáról is.

Kitették a vészvillogót, bekapcsolták a szirénát, és padlógázzal száguldottak át az éjszakai városon. Makó két kollégája még élvezte is a viharban szinte repülő autó sebességét, viccelődtek a lehúzódó pár szál sofőrön.

Makó hadnagy azonban émelyegve dőlt a jármű ajtajának. Gondolatban meg is jegyezte magának, hogy legközelebb megpróbál ajánlkozni a vezetésre. Ha ő vezetett, sosem fogta el hányinger, csak utasként.

Amikor végre kikászálódhatott a kocsiból, hálás volt a kinti zord időjárásért. A levegő frissítően csapta meg az arcát. Fellélegzett, és körbenézett a szmogszürke házak alkotta, keskeny Erdő utcán.

A gyilkosságiakat kihívó járőr két helyszínelővel együtt éppen a helyszín biztosításán fáradozott. Az utcalány pedig, aki vélhetően a bejelentést tette, a felfordulástól nem messze állt, az egyik falnak támaszkodva. Haja ázottan tapadt arcára, és kitágult, fekete szemével nézte a fel-alá mászkáló rendőröket. A lány csak farmer miniszoknyát és felsőként egy semmit sem takaró vörös csipkét viselt.

Lukács csettintett a nyelvével.

- Hogy lásd, milyen jó szívem van, te veheted fel a kiscsaj vallomását - bökte vállba Makót, mintha az bármiféle jelét adta volna zavarnak vagy tinédzseres nyálcsorgatásnak az alulöltözött lány láttán.

Makó a drogügyektől jött a gyilkosságiakhoz, és a szervezett bűnözés vagy a lecsúszott prostituáltak látványa már rég nem váltott ki belőle semmiféle különösebb reakciót. Nem is a lány munkaruháján akadt meg a tekintete, hanem az alkarját borító gyulladt sebeken. Egyből felismerte, hogy a nem túl steril tűhasználattól keletkeztek. Miközben levonta néma következtetéseit, félszeg mosolyt erőltetve magára elviselte, hogy Lukács cinkosan lapogassa a vállát.

Amikor úgy döntött, hogy már elég ideje tűrte, ellépett a kollégái mellől. Odament az utcalányhoz. Elővette az esernyőjét, és kinyitotta a lány fölé.

- Hogy hívnak? – kérdezte meg tőle.

- Kovács Bella – válaszolta a lány, továbbra is elnézve a semmibe.

- Ha jól értem, találtál egy levágott fejet.

- Aha. A kukában volt.

- Biztosan kérdezték már, de el tudnád mondani nekem is, mi történt?

- Semmi. – Bella vállat vont. – Sétáltam itt, és észrevettem, hogy lóg valami izé abból a szemetesből ott, amit a kollégáid épp most szednek szét. Egy nő feje volt benne.

- Hány órakor találtál rá?

- Hát, nem figyeltem, de egyből felhívtam a 112-t. A hívásnak nyilván maradt nyoma, szóval, ott meg lehet nézni az időt.

- Nem tudod, mióta lehetett a feje a szeméttárolóban?

- Passz. Három-négy órája voltam itt. Azelőtt kellett, hogy bedobják, mert én nem láttam senkit a szemetes körül.

Makó végigmérte az ázott lányt:

- Kinek dolgozol?

- Tessék? – tettetett Bella egyből értetlenséget. – Hiszen én csak erre sétáltam.

- Félig meztelenül, szakadó esőben, órákon át...

- Ki akartam szellőztetni a fejem.

- Ez a környék Horváthé. Te is neki dolgozol?

- Én nem dolgozom senkinek, csak sétáltam.

- Tudsz mutatni igazolványt?

Bella előtúrta a táskájából a személyijét, és a hadnagy kezébe nyomta. Makó odaadta a lánynak az esernyőjét, hogy tartsa, amíg ő rögzíti az adatokat.

- Jól bánik veled? – kérdezte aztán. – Horváth.

- Nem tudom, miről beszélsz.

Makó odafirkantott egy telefonszámot a notesza lapjára.

- Ez egy menedékház közvetlen, éjjel-nappal hívható száma. Nem képmutató szövegekkel jönnek, a vezető maga is sokáig élt az utcán. Sokszor találkoztam vele a munkám során, tudja, mit csinál...

Elhallgatott, ugyanis Bella üres tekintettel elnézett az úton, mintha a férfi már nem is hozzá beszélne. A hadnagy belátta, hogy semmi értelme a próbálkozásnak. Nem adta át a lánynak a számot.

- Vállalod, hogy bejössz velem a rendőrségre? – javasolta inkább. - Felvennénk a vallomásodat egy száraz, fűtött szobában.

- Felőlem, mehetünk. – Bella engedelmesen követte a nyomozót az autóhoz, és beült a hátsó ülésre.

Makó még odalépett a kicsit arrébb álló járőrhöz, aki a gyilkossági csoportot értesítette:

- Hozzá tudsz esetleg valamit tenni a lány által elmondottakhoz?

- Azt hiszem, sejtem, ki az áldozat.

- Igazán? – Makó nem számított ilyen korai azonosításra. – És mégis kicsoda?

- Dr. Roványi Edit, a Roványi és Tsa. Ügyvédi Iroda vezetője. Láttam párszor a hírekben. Az elmúlt hónapokban zárult az Örsi Baltás tárgyalása, és az ő védőügyvédjeként többször is nyilatkozott. Akkor ugyan mindig szoros kontyban hordta a haját, és szemüveg volt rajta. De szerintem mégsem lehet más, ő az. Megszólalásig hasonlít a fej Roványi Editre, az Örsi Baltás védőjére.

Egy hosszúra nyúló pillanatig nem hallatszott más, csak az ereszcsatornákban rohanó víz csobogása.

- Az Örsi Baltás? – Makó ismerte az esetet, bár akkoriban még nem dolgozott a gyilkosságiaknál. Nagyjából egy évvel ezelőtt fogták el az Örsi Baltás néven elhíresült bérgyilkost, a legalább hat gyilkosság elkövetésével megvádolt bűnözőt, akire éveken át hiábavalóan vadásztak. Amikor végre kézre kerítették, mindenki meg volt győződve arról, hogy véres rémtetteiért megkapja majd a legszigorúbb, tényleges életfogytiglant, és sosem szabadulhat. Végül azonban két eljárási hiba következtében és dr. Roványi Edit kemény, kérlelhetetlen ügyvédi munkájának köszönhetően több vádpontot ejteni kellett. Az Örsi Baltás megúszta öt év letöltendő börtönbüntetéssel. Országos felháborodást váltott ki, hogy a kegyetlen gyilkosságsorozat elkövetője nem nyerte el méltó büntetését. Az ügy kimenetelében döntő szerepet játszott dr. Roványi ügyvédi tevékenysége.

- Elég ironikus, nem gondolod? - szólalt meg Lukács nyomozó a háttérben.

- Hogy érted?

- Emlékszel még rá, hogy a Baltás hogyan végezte ki annak idején az áldozatait? Élve lefejezte. Hát, így értem.

*

A Szent Albert kápolna egyetlen, kerek rózsaablakán behulló reggeli napsugarak zöld és kék fénypászmákat vetettek a kőpadlóra. A madarak csiviteltek a vidéki templomot körülölelő vadrózsaindák ágain, de a vastag falak és zárt ablakok nem engedték be az éneküket. Egy árva hang sem hallatszott az épületben, csak Pál atya léptei, ahogyan fel-alá sétált. Az oltárszekrény körül pakolászott a holnapi szertartáshoz.

Az idős, hórihorgas pap lekapart egy viaszfoltot az egyik állvány talapzatáról, aztán elcsoszogott tiszta terítőért. Kétévente egyszer, ha akadt a kápolnát érintő nagyobb rendezvény a környéken. A holnapi esküvő ritkaságszámba ment, a templom szinte mindig üresen állt.

Nem csoda, hogy Pál atya megkeseredett a magányban töltött évek során. Csak bolyongott a sötét falak között. Nagy ritkán gyóntatott, a miséket négy-öt főnek celebrálta, de jobbára egyedül ült a kápolna melletti szegényes paplakban.

Örülnie kellett volna, amiért megúszta a régi botrányt annyival, hogy az érseki hivatal száműzte ide, kihalt vidékre, ahelyett, hogy szégyenszemre kizárta volna a közösség soraiból. Pál atya azonban nem így érzett. Ahogyan telt, múlt az idő, úgy vált egyre komorabbá, és sötét harag kezdett dagadni a szívében, először csak bizonyos személyek, végül az egész világ iránt.

Milyen magasra vihette volna az egyházi ranglétrán! Akárki is lehetett volna belőle, ha nincsen az a sekrestyés. Az egész az ő hibája. A kotnyeles sekrestyés, aki az egyházi továbbképzési program keretein belül beiratkozott OKJ-s számviteli tanfolyamra, és egy szép tavaszi délután, hogy gyakoroljon közelgő vizsgájára, belenézett az atya könyveléseibe...

De majd egyszer! Egy napon ő, a félreállított, elfelejtett Pál atya mégis gazdag lesz, és maga mögött hagyja ezt a porfészket! Utolsó éveit fényűzésben, pompában fogja tölteni. Azok, akik idejuttatták, irigykedve nézhetik. A nyomába sem érhetnek majd.

Pál atya nem csak hiú ábrándot dédelgetett, mert tudta, közeleg a pillanat, amikor a terve végre meg is valósulhat. Elindult az odavezető úton, és megtette a szükséges lépéseket. Már csak várnia kell, ideje pedig bőségesen van. A várakozást megszokta az értelmetlenül eltelt évek során. Egy kis türelem igazán nem a legnagyobb megpróbáltatás, miután annyi mindent el kellett veszítenie.

Kitette az új terítőt a Biblia-tartó állványra, aztán elindult seprűért. Úgy döntött, hogy összehúzza a port a hívek ülései körül, hogy senki ne tehessen rosszindulatú megjegyzést arra, milyen állapotban tartja a kápolnát. A kritika önmagában nem érdekelte volna, de ha túl sok panaszt tesznek, és netán ideirányítják az egyházvezetők figyelmét, annak beláthatatlan következményei lehetnek így, a siker kapujában.

Az első padsor mellé ért, ekkor vette észre a földön fekvő nőt. Egy szakadt, zöld szövetkabátba burkolózó hajléktalant,