Mrs. England

By Stacey Halls

KULT Könyvek
A Familiárisok - A pendle-dombi boszorkányok és A lelenc című Sunday Times bestsellerek szerzőjétől.
SUNDAY TIMES BESTSELLER
2021 legjobb könyvei – Waterstones
Women’s Prize – FUTURE 10 – jelölés
„Remek az atmoszférája. A feszültség tetőfokon.” – Richard Osman
„– Valami itt nincs rendjén.
Tudatában voltam, hogy Mr. Booth rám függeszti a szemét, és mintha
visszatartotta volna a lélegzetét.
– Ezt hogy érti?
– A házban. A családdal.”
Yorkshire megye, 1904. Ruby Mayt, a frissen végzett dadát felveszik Charles és Lilian England négy gyermeke mellé. Ruby reméli, hogy ez az a kiugrási lehetőség, amelyre mindig is várt, ugyanis Englandék befolyásos gyártulajdonos dinasztiából származnak, jelentős vagyonnal rendelkeznek. De az új dada számára, amint megszokja az élet rendjét az eldugott Hardcastle House-ban, világossá válik, hogy a titokzatos és szépséges Mrs. Englanddel valami nincs rendjén.
A zárkózott és visszahúzódó Lilian csekély érdeklődést mutat gyermekei és elragadó férje iránt, és távolról sem az „a ház angyala”, akinek Ruby gondolta. Bár a barátságos, élénk Charles örömmel fogadja a dadát a családban, Rubyt egy sor különös esemény arra kényszeríti, hogy kérdőjelezzen meg mindent, amit addig tudni vélt. A cselédek által kiközösített, és magát egyre kényelmetlenebbül érző dadának szembe kell néznie a démonaival, megelőzendő, hogy a történelem megismételje magát.
Elvégre nem létezik tökéletes család – ezt neki igazán tudnia kell.
„Egyszerűen lenyűgöző. Vészjósló, csodálatosan megírt és kitűnő, hátborzongató Edward-kori történet.” – Daily Mail
„Ott dereng benne a fenyegetés… csábítóan és gyönyörűen megírt történet.” – Sunday Express
„Kitűnő. Nem hagy nyugodni, lenyűgöző, hangulatos.” – Emma Stonex, A torony őre című bestseller szerzője
„Megbabonázó, elbűvölő, lebilincselő regény érzelmekről és rejtélyről, és egy hősnőről, aki belekeveredik egy elferdítésekből, váratlan fordulatokból és hazugságokból szőtt, képtelen világba. Az utolsó oldalig magával ragadó.” – Kate Williams
„Ez a gótikus fenyegetésekkel és rejtélyekkel teli Edward-kori történet meggyőző és teljességgel lebilincselő.” – Louise Hare, a This Lovely City szerzője
„Egyszerre elkápráztató és sötét, ugyanolyan gyönyörű, mint amennyire felkavaró. Magával ragadó, érzékeny regény.” – Inga Vesper, a The Long, Long Afternoon szerzője
„Precíz és a múltat felidéző prózájával Stacey Halls sokkoló, lenyűgöző és teljes mértékben valós világot varázsol elénk. Elejétől a végéig fogva tartott.” – Joanna Glen, a The Other Half of Augusta Hope Costa-díjra jelölt szerzője
„Lélegzetelállítóan briliáns. Pompásan megírt, hihetetlenül hangulatos, a feszültségfokozás magasiskolája. Daphne Du Maurier és Henry James finoman függőséget okozó szerelemgyermeke.” – Liz Hyder
„Ragyogó. Rendkívül megkapó feltárása a nehézségek között is megmutatkozó női lelkierőnek, állandóan előrevivő, hangulatos cselekménnyel. Ruby csodálatos főszereplő.” – Caroline Lea

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Aug 18, 2022
• ISBN: 9789635682416

Stacey Halls

Stacey Halls was born in 1989 and grew up in Lancashire, England. She studied journalism at the University of Central Lancashire and has worked as a journalist since the age of 21, writing for publications including The Independent, Fabulous magazine, Stylist and Psychologies. She lives in London with her husband. The Familiars is her first novel. 

Book preview

BorítóEx Libris Stacey HallsStacey Halls: Mrs. England21. Század Kiadó

Budapest, 2022

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Stacey Halls: Mrs England

Copyright © 2021 by Atticus Jones Ltd.

All rights reserved.

Hungarian translation © Simonyi Ágnes, 2022

© XXI. Század Kiadó, 2022

borítóterv © Bonnier Books UK

ISBN 978 963 568 241 6

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Kiadványfelelős Kovács-Rényi Anna

Szerkesztette Benedek Anna

Előkészítés Takács Andrea

Korrektúra Harrach Judit

Elektronikus változat Ambrose Montanus

Ezt a regényt az NHS1 dolgozóinak ajánlom.

Köszönet mindazért, amit tettek, és tesznek továbbra is.

Ni, testét csinosítja épp

a krokodilgyerek,

sikálja arany pikkelyét,

önt rá Nílus-vizet.

Ni, szép karma hogy szétmered,

be vígan somolyog!

Száját tátja, és így rebeg:

„Kis hal, isten hozott!"

Lewis Carroll

Alice Csodaországban(Kosztolányi Dezső fordítása)

Fortis in arduis.

(Nehézségek közt is erősen)

A Norland Intézet mottója

Az éjszakai erdő korántsem volt csendes. Lappantyúk és baglyok rikoltozták furcsa szólóikat, és magas szárú cipőm talpa meg-megcsikordult az ösvényen szétszóródott kavicsokon. Körös-körül víz csörgedezett: zajos patakocskák és csermelyek ereszkedtek le szakadatlanul bugyogva, fecsegve és mormolva a folyóhoz. Az eső elállt, és a hold kikandikált homályos fátyla mögül. Szorosabban összehúztam a nyakamnál a köpenyemet, fejemre borított kendőmből csak az arcom látszott ki.

Az út könnyebb volt lámpa nélkül, amelynek a fénykörén túl minden mintha még sötétebbnek hatott volna. A hold derengő sugara épp elég fényt adott, és a szemem nehézség nélkül hozzászokott a sötéthez. Elhagytam a gyárudvart, és megálltam a melléképületek mellett futó lovaglóösvényen, ahol elnéztem balra a láp, jobbra pedig a város felé. Befordultam balra és elhaladtam a malomtó mellett, amelynek sima, üvegszerű felszíne mintha tükröt tartott volna az éjszakának. Fenyők kapaszkodtak fel a völgy mentén kísérteties szalagként kanyargó ösvény fölött magasodó domboldalra, én pedig igyekeztem visszaemlékezni, hogyan lehet eljutni a lápvidéken álló alacsony, magányos házikóhoz.

A gyerekeket bezártam a gyerekszobába; ezúttal nem lesz szökés. Ha minden jól megy, észrevétlenül be tudok majd surranni. Ha az úr után térnék vissza… Nem, mondtam magamnak, ne gondolj erre! Csak menj tovább! A lábam felfelé vitt, balra tőlem úgy derengtek fel a kőszirtek, mint megannyi kísértet.

– Ruby?

Egy összetéveszthetetlen suttogás.

A döbbenettől kis híján megbotlottam. Dermedten néztem a karcsú fatörzseket és a feketéllő ágakat. A fülemben úgy dübörgött a vér, hogy alig hallottam. Néhány másodperccel később újra felhangzott.

– Ruby? Maga az?

1. fejezet

dekor

London, 1904 augusztusa

Georginát a szokásos útvonalon vittem haza: keletnek, a Kensington Gardensen keresztül a Hyde Park felé. Egy maréknyi százszorszéppel a kezében elaludt, és ahogy végigtoltam a babakocsit a lovaglóösvényen, oda-odabiccentettem a többi dadának. Cipőcskéi bökdösték a párnázott kocsi végét; hamarosan kinövi, én pedig egy pillanatra fájdalmat éreztem az egykori kisbaba után. Már egyedül fel tud ülni, amit a szép napokon, amikor a kocsi teteje le van hajtva, meg is tesz; imádja nézni a zsinóros uniformist és tolldíszes sisakot viselő Királyi Lovastestőrséget, a hölgyek pedig napernyőjüket leengedve őt csodálják.

Leguggoltam, hogy felvegyek egy plüssmackót, amely egy babakocsi mellett hevert a homokban. A kisbaba dadája egy padon ülve regényt olvasott, és nem vette észre. Mögötte kisfiúk kusza csapata rohangált összevissza, s közben vékony faágakkal püfölték egymást.

– Ó, köszönöm – hálálkodott a dada, amikor átadtam neki a mackót. Szemügyre vette az egyenruhámat, amely elütött a többi dadáétól – kifejezetten azzal a céllal tervezték, hogy megkülönböztesse a Norlandben végzetteket a többiektől. Az elegáns barna köpeny alatt sűrű szövésű, őzbarna pamutruhát viseltem csipkével szegélyezett, fehér batisztköténnyel. Habos, krémszínű nyakkendő egészítette ki nyári egyenruhámat. Télen könnyű kék gyapjúszövetet hordtunk, és a nehéz munkákat, mint például a gyerekszoba takarítása és a tűz megrakása, egész évben strapabíró, rózsaszín csíkos pamutruhában végeztük.

– Bárcsak ő is így aludna – folytatta a dada, fejével a babakocsi lakója felé intve: a vékonyka, komoly tekintetű, Georginánál kicsit idősebb gyerek haragosan bámult rám fehér napvédő sapkája alól. – Mennyi idős?

– Tizenhét hónapos – feleltem.

– És nézzenek oda, micsoda bájos loknik! Kár, hogy ennek ilyen egyenes a haja. Hiába csavarom fel rongycsíkokra, kihúzkodja őket.

– Megpróbálhatná úgy, hogy álmában teszi be őket. Ha előbb benedvesíti a csíkokat, így fog megszáradni.

A dada felderült.

– Jó ötlet!

Elköszöntem tőle, ő pedig visszatért a könyvéhez. Áthaladtunk az Albert-kapun, ahol fekete bronzszarvasok álltak őrt a park kerítésén, és rámosolyogtam a színes papírforgókat és játék léggömböket áruló idős asszonyra. A papírforgók mereven várakoztak a ládáikban, hogy egy szellő megrebbentse őket azon az augusztusi délutánon, és az asszony tessék-lássék megpörgette az egyiket. Nem mosolygott vissza, de feltételeztem, hogy az ő szemében ugyanúgy festettem, mint a többi dada. Ebéd után csapatostul elleptük a parkot a ránk bízott kisdedekkel, elfoglaltuk a pázsitot és a padokat, takarókat terítettünk le a földre, megetettük a kacsákat, és áttoltuk a babakocsikat a rózsakerteken. Egy-két óra múlva ismét elhaladtunk mellette, amikor hazaindultunk, hogy lefektessük a gyerekeket és pástétomos szendvicset adjunk nekik, mielőtt levisszük őket a földszintre, hogy találkozzanak a szüleikkel.

Georgina Audrey és Dennis Radlett egyetlen gyermeke volt, ámbár Mrs. Radlett újból viselős volt. Kimosva-kivasalva előkészítettem Georgina csecsemőholmijait, és a katalógusokban bekarikáztam a kiságyakat, hogy megmutassam Mrs. Radlettnek; Georgina nyugodtan alhat a sajátjában, amikor a baba megérkezik. A kis jövevény izgalomba hozott, bár a szülést követő időszakra még keresnem kellett egy ápolónőt, aki ellátja a babát és az anyát, és a kilátás, hogy meg kell osztanom valakivel – még ha csak néhány hétre is – a gyerekszobámat, enyhe nyugtalansággal töltött el. A Perivale Gardens hatos szám legfelső emelete ugyanis az én királyságom, az én felségterületem volt: az volt az irodám, a tantermem és a műhelyem. Olykor teázóként is szolgált, amikor Georgina frissítőt óhajtott adni a játékszereinek, alkalmanként pedig dzsungellé alakult át, és oroszlánokra meg tigrisekre vadászva mindketten négykézláb csúsztunk-másztunk a szőnyegen.

Georgina keze szétnyílt, emiatt a százszorszépek szétszóródtak a takaróján. Gyakorlott kézzel összesöpörtem őket, és betettem a zsebembe. A gyerekszoba ablakpárkányán csuprokban rendeztem el a parkban szedett virágokat, és tanítgattam Georginának a nevüket. A kislány már imponáló szókinccsel büszkélkedhetett, szép nyugodtan szívta magába a szavakat, ahogy rámutattam az egyes tányérokra és kanalakra, játékokra és bélyegekre. „Szajvas!", jelentette ki néhány héttel ezelőtt egyik délután, és nyújtózkodva kihajolt a kocsijából, hogy rámutasson az Albert-kapu szarvasaira. Elöntött a büszkeség és a szeretet ez iránt a vidám, magabiztos kicsi lány iránt, akiért mindenki rajongott, amikor találkoztak vele, és aki ugyanúgy rajongással fordult az emberek felé.

A Knightsbridge-en gépkocsik haladtak el brummogva a hintók mellett, és fojtogató füstöt pöfögtek az útra. Körülnéztem, vetettem egy pillantást a vörös téglás bérházakra, a sültkrumpli-árusra, a zöld Bayswater omnibuszra és a kínai mosodásra, aki épp akkor rakodta ki a frissen mosott vászonneműt a kordéjából. Az utcaseprők félreálltak, hogy elengedjék az áruházakból hazafelé tartó, széles karimájú kalapokat viselő hölgyeket, akik mögött ott iparkodtak dobozokkal felpakolt cselédlányaik. A Perivale Gardens jókora, csendes tér volt, alig néhány percnyire esett a forgalmas főúttól. Húsz ház állt körül egy téglalap alakú gyepet, amelyet fekete vaskerítés védett, és cédrusfákkal meg rododendronokkal volt beültetve. Radlették otthona magas, stukkódíszítéses épület volt, fényes fekete ajtaját sima fehér oszlopok szegélyezték. A legfelső emeleten lévő gyerekszoba a hosszúkás, napsütötte kertre, és mindkét oldalon a szomszédok udvarára nézett. Bowlerék tyúkokat tartottak, és néha megengedték Georginának, hogy összeszedje a tojásokat.

Az előcsarnok üres volt, és csendes. Felvittem Georginát az emeletre, ahol hagyta, hogy levegyem róla krémszínű bőrcipőjét, és egy röpke sóhajjal elhelyezkedett a kiságyában. Becsuktam a zsalut és behúztam a függönyt, közben egy pillanatra kikukkantottam az utcára, és megláttam a hentes legényét, aki a házakat járta a kosarával. Lement a lépcsőn, ott az alagsor ajtajában egy konyhalány megvizsgálta a kosara tartalmát, és a csomagokat egymásra halmozta a könyökhajlatában. Apám Damsonnal, engedelmes póninkkal végezte a szállításait, a kocsija oldalára nagy, fehér betűkkel ez volt felfestve: A. May, elsőrendű gyümölcs- és zöldségkereskedő. Az öcséimmel veszekedni szoktunk azon, hogy ki üljön mellette a bakon, miközben ide-oda integetve végighajtott az utcákon. „Te fogd a gyeplőt, Rhubarb", mondta mindig, és a kezembe tette.

Behúztam a függönyt.

Fél négykor Ellen hozott nekem egy sonkás zsömlét és egy kanna teát, én pedig odaadtam neki a Young Woman egy számát, amelyet már elolvastam, és a ponyvaregényt, amelyet még nem. Leültem az eresz alatt lévő asztalhoz, hogy meguzsonnázzam, és közben körülnéztem, miről kell letörölgetnem a port; nyáron alig telt el egy-két óra a reggeli takarításom után, és máris mindent újból ellepett az ablakon beszállingózó szutyok. A könyvespolcon a szolgálati bizonyítványom arany betűi kacsingattak a könyv fekete gerincéről. A bizonyítványosztás napján a Norland Intézet igazgatónője, Miss Simpson – akit mi magunk között szeretettel Simnek neveztünk – egy csillogó halomból adta át őket. A könyvek mindazt tartalmazták, amire szükségünk volt pályafutásunk elején, az egyenruhánk anyagától kezdve a referenciák számára fenntartott üres oldalakig. Az elejére be volt ragasztva a fényképem, az én ízlésemnek túl nagy méretű; szigorúnak és mosolytalannak látszom rajta, és egyik kezemmel idegesen a mellettem lévő asztalra támaszkodom. Három hónapos próbaidőm végén Mrs. Radlett a kézimunkámat nagyon jónak, a pontosságomat kitűnőnek, az ápoltságomat kitűnőnek, a tisztaságomat kitűnőnek, a rendszeretetemet kitűnőnek, a természetemet kitűnőnek, a látogatók iránt tanúsított magatartásomat nagyon jónak, a gyerekek irántit kitűnőnek, a szolgákkal kapcsolatosat nagyon jónak, a gyerekek szórakoztatására és a kezelésükre való képességemet kitűnőnek és az általában vett alkalmasságomat kitűnőnek értékelte. A bizonyítványomat ősszel kaptam meg, és az utazóládámban tartottam. Némelyik dada hazaküldte a sajátját a szüleinek, hogy kereteztessék be, de én elképzeltem, ahogy odaadom anyámnak, magam előtt láttam, mennyire elképed attól, hogy létezik olyan bizonyítvány, amely gyerekek gondozására jogosít fel.

Miután megettem a zsömlémet, épp nekiláttam rendet rakni, amikor halkan kopogtak az ajtón. – Gyere be, Ellen! – kiáltottam, közben picit jobbra toltam a miniatűr földgömböt, és beállítottam az egyenlítőjét. Nem érkezett válasz.

– Mrs. Radlett! – egyenesedtem fel azonnal. Fiatal úrnő volt, csupán néhány évvel idősebb nálam, talán huszonhárom-huszonnégy éves, nagyon szelíd és nőies. Természeténél fogva a szája mindig széles mosolyra húzódott, és csinos ruhái meg csillogó brossai előnyösen kihangsúlyozták telt alakját és hamvas bőrét. A hajának olyan színe volt, mint a tűzhelyen hűlő tejkaramellának, és a magazinokból másolt legújabb divat szerinti frizurákban hordta. Az én hajam sötét és vékony szálú, és semennyire sem hagyná magát feltornyozni. A bőröm könnyen lebarnult, és mivel a Norland egyenkalapja egyáltalán nem árnyékolta az arcot, ügyeltem, hogy ne legyek napon.

– Jó napot, May dadus – mondta Mrs. Radlett. Jó természetű volt, és szeretett ugratni másokat; egyik kedvenc játéka az volt, hogy úgy tett, mintha előkelő és finomkodó volna, bár rólam jószerivel lepergett a tréfa. – Amikor lesz egy perce, csatlakozna hozzám a szalonban?

– Természetesen, asszonyom. Máris jövök. Miss Georgina most szundikál.

Lementem utána a ház lakóterébe. A földszint meglehetősen távol esett az én nyugodt szintemtől, és megvoltak a saját szabályai, előírásai és időbeosztásai, amelyek alól nem kis örömömre én mentesítve voltam. A dadák nem szolgák, kényes helyet foglalnak el a cselédség és a család között, egyikhez sem tartozva. Sim figyelmeztetett bennünket, hogy ez a hivatás magányos tud lenni: ő társtalannak nevezte. De hát én életem java részében társtalan voltam, örömöt csak az elfoglaltsággal töltött, békét pedig a csendes órákban leltem. Reggelente levittem Georginát az ebédlőbe, esténként pedig a szalonba, ahol Mr. és Mrs. Radlett vacsora előtt egy órát szenteltek a szórakoztatásának. Mr. Radlett zongorázott, Mrs. Radlett pedig táncolt a kislányával, a levegőbe emelgette, és dundi lábacskáit körbe-körbe igazgatta a szőnyegen. Úgy örültek, hogy látják, mintha egy hétig távol lettek volna, és megesett, hogy amikor visszavittem a szobájába, Georgina zokogva nyújtogatta hátrafelé a két karját a mamája felé. „Up the wooden hill and down Sheet Lane"2, szoktam dúdolni neki, amíg megmásztuk a lépcsőt, és gyakran, mire becsukódott mögöttünk a gyerekszoba ajtaja, már el is felejtette a bánatát. Amikor fáradt volt, szopta a hüvelykujját, én pedig mindig kivettem álmában nyáladzó szájacskájából, amikor Mrs. Radlett feljött, hogy jóéjt-puszit adjon neki.

A szalon a ház elejében helyezkedett el, ritkán használt és nyáron levegőtlen helyiség volt, mivel az ablakait szorosan csukva tartották, hogy kirekesszék az utca porát. A zsalukat behúzták a hőség ellen, a csipkefüggöny petyhüdten lógott előttük. Radlették háza ízlésesen volt berendezve, és tele volt antik darabokkal; az úrnőnek még saját könyvtára is volt. Intelligens, a politika iránt érdeklődő pár voltak. Gyakran hívtak vendégeket, és a barátaik sűrűn beugrottak hozzájuk. Szivarfüsttel töltötték meg a házat, sherryspoharaik ragacsos karikákat hagytak a tálalókon, és a tollakkal és a szalagokkal teli kalaptartó úgy festett, mint egy furcsa fa, amelyre egzotikus madarak telepedtek le. Tetőtéri birodalmamban ebből nem sok zavart, de Mrs. Radlett alkalmanként megkért, vigyem le Georginát, hogy lefekvés előtt megpuszilgassák és körbeadogassák. Mindig alkalmazkodott hozzám, és udvariasan érdeklődött a lánya étkezései és napirendje iránt; a legcsekélyebb kétség sem fért hozzá, hogy ki a főnök.

– Üljön le – mondta most. Helyet foglaltam egy cserepes páfrány mellett álló, tömött karosszéken.

– Szenzációs hírem van. – Mrs. Radlett egyik kezét gömbölyű hasára tette. Várandóssága nemrég kezdett megmutatkozni az övszalagja alatt, és Ellen kiengedte a szoknyáit. – Már hetek óta alig vártam, hogy elmondhassam magának, de Mr. Radlett megtiltotta, amíg nem született meg a végleges megegyezés, amire tegnap este került sor, így most már megoszthatom magával.

Izgalom cikázott át rajtam, és lesimítottam a kötényemet.

– Ahogy maga is tudja, Mr. Radlett ragyogóan teljesít a Dalberg és Howardnál. Annyira ragyogóan, hogy – lassan beszélt, és itt megállt, mintha drámai hatást akarna elérni – a cég Chicagóba küldi, hogy a főépítészükként dolgozzon ott. Egy egyetemet tervez, May dadus, hát nem csodálatos? – tapsikolt, alig tudott uralkodni magán.

– Természetesen – folytatta gyorsan – szeretnénk, ha velünk jönne, és ott is Georgina dadusa volna. Remélem, egy másodpercig sem gondolta, hogy maga nélkül mennénk el! Ó, kérem, mondja, hogy eljön! Mr. Radlett most keres házat számunkra, el sem hinné, miket lehet kapni Amerikában – valódi kúriákat, jóformán fillérekért! És csodálatos parkok meg üzletek vannak ott, és állandóan újabb épületeket húznak fel. Egek, a következő gyerekünk már amerikai lesz! Ehhez mit szól? Eddig erre nem is gondoltam. Milyen különös! – Gyerekesen csodálkozó kifejezés futott át az arcán.

– Chicago – mindössze ennyit tudtam kinyögni. Még az én számból is idegenül, mégis varázslatosan csengett. Én, aki Birmingham egyik füstös elővárosából jöttem, Londont a föld legizgalmasabb helyének tartottam, Chicago azonban olyan távolinak tűnt számomra, akár a Mars. Számolgattam, mennyi időbe telne, mire oda megérkezne hozzám egy levél, mennyi időbe telne hazajönni, és formálódni kezdett valami a gyomromban, pici és kemény, akár egy kavics.

– Igen – mondta Mrs. Radlett –, össze kell pakolnunk a házat, hajóval elszállíttatni a holminkat, úgyhogy ez beletelik némi időbe. De reméljük, hogy egy-két hónap múlva mi magunk is gőzhajóra szállhatunk; tudom, hogy Dennis már alig várja, hogy munkához láthasson. A hajó New Yorkba megy, és onnan vonattal mehetünk tovább. Valószínűnek tartom, hogy kis időre New Yorkban maradunk; hát nem volna remek? Mindig szerettem volna elmenni oda. May dadus, jól érzi magát? Olyan furcsán fest.

– Igen, asszonyom.

– Ó, mondja, hogy eljön! Eljön, ugye?

– Attól tartok, nem tehetem.

Csend. Az úti óra ketyegett, és a porcelánspánielek békésen figyeltek a kandallópárkányról. Mrs. Radlett nem erre a válaszra számított tőlem, és most, a hasán automatikusan végigsimítva, megkísérelte összeszedni magát.

– Mi a csudáért nem? Természetesen ki kell vennie néhány nap szabadságot, mielőtt elindulunk, hogy otthon elbúcsúzhasson.

Nem tudtam a szemébe nézni, inkább a szőnyeget bámultam.

– May dadus? Azt hittem, örülni fog.

– Ó, örülök én, asszonyom. Örülök önnek és Mr. Radlettnek.

– De magának nem. Boldogtalan minálunk?

– Nem. Nagyon boldog vagyok itt.

– Akkor mi az ördögnek nem akar velünk jönni? Egyszerűen fel nem foghatom, hogyan mehetnénk maga nélkül, May dadus. Ez fel sem merült bennem! Nem is akarok gondolni rá. Maga szinte családtag számunkra, és Georgina rajong magáért, én is rajongok magáért, és Dennis is. – Megremegett és egyre erősebb lett a hangja, és rémülten döbbentem rá, hogy az úrnőm menten sírva fakad.

Az én torkomban is gombóc nőtt, és az orromat csiklandozta a sírás.

– Köszönöm, asszonyom. Ön is, és Mr. Radlett is nagyon jók hozzám. És nagyon szeretem Miss Georginát.

– Akkor hát miért nem akar jönni? A fizetésével van baj? Beszélek Dennisszel, hogy emelje fel, ha ez a gond.

Megráztam a fejem.

– Nem erről van szó.

– Akkor talán nincs jól? Vagy esetleg… jegyben jár? – Elárasztotta a megkönnyebbülés. – Eljegyezett menyasszony?

– Semmi ilyesmi.

– Egek, akkor hát mi az oka?

– A testvéreim – válaszoltam. – Nem hagyhatom itt őket.

Riadt volt, de égett a kíváncsiságtól.

– Bocsássa meg a tapintatlanságomat, de úgy hittem, hogy élnek a szülei.

– Így van, asszonyom.

– Valamelyikük megbetegedett?

– Nem.

– Munka nélkül maradt?

– Nem.

– De hát akkor mi a csudáért nem hagyhatja itt őket?

Elcsuklott a hangom a szomorúságtól.

– Rettentően sajnálom, Mrs. Radlett.

Döbbenten ült vissza. A tér túloldalán egy bérkocsi bocsátotta ki magából utasait, aztán folytatta körútját; az ablak alatt felerősödött a lovak patáinak dobogása, majd elhalkult. Az emeleten alvó Georginára gondoltam, és az ablakpárkányon sorakozó lekvárosüvegekre, valamint a zsebemben mostanra már tönkrement százszorszépekre. A teára gondoltam, amelyet Ellen hozott nekem, és amely egyre jobban kihűl, és a félig elolvasott Woman’s Signal magazinra, amelyet összehajtva a karosszék mellé tettem későbbre, és arra, hogy sosem ismertem kényelmesebb helyet a gyerekszobánál egy-egy esős estén a gázégők sziszegő hangjával és pislákoló fényével. Georgina nemsokára felébred, és engem hív majd, mert biztosan tudja, hogy kiveszem a kiságyából, és adok neki egy mandarint vagy egy cukrozott kekszet. Képtelen voltam ránézni az édesanyjára, mert könnyek homályosították el a látásomat. A szoba olyan csendes volt, hogy hallottam, ahogy megszakad a szívem, és ez úgy hangzott, mint amikor egy százszorszép szára kettétörik.

2. fejezet

dekor

May nővér. – Az igazgatónő hangja semleges volt; ő maga nyitott ajtót.

Kilenc hónap telt el azóta, hogy utoljára találkoztam Simmel, amikor ellenőrző látogatásra érkezett hozzám a Perivale Gardensre: Ellen kávét és madeleine-t szolgált fel, Mrs. Radlett pedig ott ácsorgott, miközben az igazgatónő jegyzeteket készített. Most, hogy szemtől szemben álltam vele, az az idő semmivé lett; ugyanúgy verítékeztem, és ugyanolyan ideges voltam, mint kezdő koromban, de ellenálltam a késztetésnek, hogy megtöröljem a homlokomat. Beléptem utána az épületbe, és becsuktam magam mögött a súlyos, fekete ajtót.

A fehérre meszelt bejáraton túl ismerős illatok fogadtak: friss kenyér, karbolszappan, tiszta vászonnemű és ceruzaforgács. Nyomasztó volt a nőiesség illata, a szobákból ki-be járkáló, parfümözött és izzadó lányok szaga. Számomra ez a tanulás szagát jelentette. A Pembridge Square-en álló ház csillogó palota volt a Balsall Heath-i iskolaépülethez képest, amely unalmas, nyomorúságos hely volt, ahol krétapor táncolt a koszos ablakokon beszűrődő fényben. Odahaza az oktatásom az iskolacsengő megszólalásával véget ért; a szüleimet túlságosan lekötötte az üzlet, nem értek rá tanítgatni bennünket, így esténként én ültem le az öcséimmel a könyveink mellé. A nálam három és öt évvel fiatalabb Ted és Archie meglehetősen szívesen jött, de végigcivakodták az óráimat. A nálam tizenöt hónappal fiatalabb Robbie lassú és kelletlen volt, és az írása még most is tele volt hibával.

A Norland Intézet egy jókora, fehér családi házban kapott helyet a Pembridge Square-en, bérkocsival tízpercnyire északra a Perivale Gardenstől. Aznap reggel jöttem el, és jobban szerettem volna egyedül végiggyalogolni a Kensington Gardensen, Radlették azonban ragaszkodtak hozzá, hogy kocsiban üljek, amikor integetve búcsút vesznek tőlem; az utazóládámat majd utánam küldik az új címemre. A búcsú pontosan olyan szörnyű volt, ahogyan vártam: Georgina zavartan ráncolta a homlokát az édesanyja karjában. Mrs. Radlett felemelte a lánya egyik kezét, és azzal integetett, Georgina pedig bömbölt, amikor a kocsi elindult. Ez már túl nehéz volt; elfordítottam a fejem, és zsebkendőmet az arcomra szorítottam.

Az intézet volt az első ilyen jellegű hely: gyerekgondozók számára létesített iskola, otthon és ügynökség. Kicsit több mint két évvel ezelőtt megpályáztam a Maud Steppings-ösztöndíjat, és valami csoda folytán megkaptam. Jóformán semmit sem értettem a kérdésekből: mesélje el Enoch Arden történetét; ecsetelje, hogy merre találhatók a következő utcák és üzletek Londonban; írja le a narancsdzsem receptjét. Enoch Arden ismeretlen volt számomra, és mivel életemben mindössze egyszer hagytam el Birminghamet, a Gooch’s, a Harrods és az Urquarts elhelyezkedéséről éppúgy nem volt fogalmam, mint arról, hogy hol van a Buckingham-palota és a Tower. Azt viszont tudtam, hogyan kell narancsdzsemet készíteni: lejegyeztem a nagyanyám receptjét, majd letettem a ceruzát a padra, és komor pillantást vetettem a többi lányra, akik mind elszánt tekintettel körmöltek, mintha vizsgáznának. Azon a délutánon azt gondoltam, hogy sosem látom többé Londont. A szomszéd utcában lakó Mr. és Mrs. Granville volt a gardedámom, akik gyerekkorunkban egyszer-kétszer vigyáztak ránk; vettek nekem egy szárcsagyökérteát a Whiteley’sben, mielőtt visszakísértek a vonathoz, én pedig ólomnehéz szívvel tértem vissza Közép-Angliába. Én lepődtem meg a legjobban, amikor megérkezett a levél a Longmore Street-i ház lábtörlőjére, tudatva, hogy a harminchat fontos tandíj grátisz, e szó jelentésének utána kellett néznem a közkönyvtárban. Anyagot is kellett rendelnem – saját költségemre – az egyenruháimhoz egy Debenham & Freebody nevű szövetáru-kereskedésben; erre felhasználtam a félretett pénzemet, és épp csak annyi maradt, hogy füzeteket és ceruzákat vásárolhassak. Hamarosan rájöttem, hogy a többi lány tollat használ.

A Norlandben töltött kilenc hónapom szinte mérhetetlen boldogságban telt. Először nyugtalan és visszahúzódó voltam, mert közel sem voltam olyan tanult vagy magabiztos, mint a két tucat osztálytársam. Egyvalaki beszélt csak olyan tájszólással a Norlandben, mint én: az egyik cselédlány. A ház hátsó részben lévő hálószobán egy Bridget nevű ír lánnyal osztoztam, akinek fekete haja volt, és szigorú sasorra. Barátságos és egyenes lány volt, és miközben közös erővel beilleszkedtünk, az aggodalmam elpárolgott.

Most azonban visszatért, ismerősen borult rám, akár egy régi köpeny, amikor Sim becsukta mögöttem az ajtót. Apró termetű és karcsú volt, már-már babaszerű, de az arcára ez nem volt igaz; göndör, barna frufruját acélszürke szálak csíkozták, és a viselkedése is acélos volt. Ezzel együtt igazságos és nagylelkű igazgató volt, akinek nem derogált elrakni az ottfelejtett teáscsészéket, vagy szétválogatni a postát. A tantestületből egyedül ő lakott az intézetben, noha mindig csak a takaros szerzsruhájában láttam, csuklóján az arany karórájával; a növendékek számára rejtély volt, hogy mikor fürdik. Az volt a búcsútanácsa, hogy új otthonunkban tegyük közszemlére az ezüst hajkefénket, hadd lássák a cselédek. Nekem csak egy fésűm volt, ám Simnek semmi nem kerülte el a figyelmét; a bizonyítványosztás előtti héten egy William Comyns ezüstműves nevét viselő dobozt találtam a fésülködőasztalomon. Egy ezüsthátú hajkefe lapult benne, súlyos, akár egy pisztoly, a sörtéi olyan kemények, mint a gombostűk.

A ház hátsó része felé vezetett, az irodájába, s útközben elhaladtunk két, a lépcsőn lefelé tartó, egyenruhás növendék mellett. Szemügyre vették a köpenyemet és a kalapomat, és félénken rám mosolyogtak. Balra volt az ebédlő, ahol további, őzbarnába és fehérbe öltözött lányok hajoltak tolluk végét rágcsálva a könyveik fölé. Átjárt a nosztalgia, amikor ráébredtem, hogy vizsgaidőszak van. Szombatonként nem voltak órák, és az előadóterem ajtaja nyitva állt – a magas mennyezetű helyiségben üveges könyvszekrények és frissen kötött virágdíszek sorakoztak, amelyekbe tavasszal a Norland jelképét, kék veronikát fontak. A tanári asztal mögött az egyik falon a Brit-szigetek térképe díszelgett, mellette egy pianínó állt. A könyvszekrények fölött egy dombra felfelé kaptató oroszlánt ábrázoló, négy-öt láb magas faliszőnyeg lógott.

Egy M. Simpson igazgató feliratú tábla jelezte az irodáját, amelynek ajtaját becsukta mögöttünk. Az udvarra néző ablak nyitva volt, az íróasztal telezsúfolva teáscsészékkel, újságokkal, gyertyacsonkokkal és tollhegyekkel. Egy begónia kókadozott egy festett kerámia papírnehezék mellett álló cserepében. A falon egy London kerületeit ábrázoló térkép lógott, a rátűzött piros gombostűk a dajkák helyét jelölték. Mellette egy másik térkép az intézet tágabb hatókörét ábrázolta, a legtávolabbra beszúrt gombostű Indiát jelölte, a legközelebbi Párizst. Könyvek és folyóiratok halmai voltak véletlenszerűen beszuszakolva a falakat szegélyező könyvespolcokra, és az egyik polcon egy bekeretezett fényképet láttam az első Norland-dajkákról, öt, főkötőt és kötényt viselő, félénk lányról, mellettük kétoldalt Simmel és Mrs. Warddal, az intézet alapítójával, akinek kerek arca jóindulatúan kukucskált ki egy széles kalap alól. Az igazgatói iroda összességében bohém hangulatú volt. Sim egyetemet végzett, nem volt férjnél, és félelemmel vegyes irigységet keltett bennem. Mindenkinél jobban csodáltam.

– Csalódást okozott, amikor megkaptam a levelét – közölte, egyenesen a tárgyra térve, miközben eltávolította a székéről a reggeli újságot. – A Norlandben szigorúan vesszük a felmondásokat. Várom, hogy halljam az indokát, de előtte – meghúzta az asztala mellett lógó csengőzsinórt – teázunk.

Ez volt számomra az első ilyen alkalom: jártam már egyszer-kétszer Sim irodájában, de még sosem kínált frissítővel. A lelkem mélyén arra számítottam, most, hogy már nem voltam próbaidős, a szalonban beszélget velem, amelynek bútorzata kizárólag az ügyfélfogadás célját szolgálta, és ahová a növendékek nem tehették be a lábukat, kivéve karácsonykor, amikor az ablakmélyedésben álló hangversenyzongorát körülvéve karácsonyi énekeket énekeltek. Ennek ellenére a cselédek napjában kétszer letörölték róla a port.

A hőségről beszélgettünk és a Pembridge