Az elátkozott karosszék

By Gaston Leroux

A párizsi tudományos akadémia, mely sokkal inkább nyugodt urak gyülekezete, ahol egy-egy új akadémikus megválasztása a fpváros legkevésbé izgalmas eseményei közé tartozna, felbolydul, amikor egy új tagja, ki éppen megtartotta székfogalalóját- váratlanul meghal. Újabb tagot választ tehát a derék testület, aki büszkén és méltósággal készül székfoglaló beszédjére, ám ő is meghal. S amikor a harmadik jelölt id meghal, suttogni kezdenek a népek: a karosszék ölte meg! S megesik az a furcsaság, hogy erre a megbecsült posztra nemigen akad jelentkező... A fergeteges humorral megírt regény remek szórakozást és könnyed kikapcsolódást ígér, mire a szerző neve és művei adnak garanciát.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: May 21, 2020
• ISBN: 9789635590414

Gaston Leroux

Gaston Leroux (1868-1927) was a French journalist and writer of detective fiction. Born in Paris, Leroux attended school in Normandy before returning to his home city to complete a degree in law. After squandering his inheritance, he began working as a court reporter and theater critic to avoid bankruptcy. As a journalist, Leroux earned a reputation as a leading international correspondent, particularly for his reporting on the 1905 Russian Revolution. In 1907, Leroux switched careers in order to become a professional fiction writer, focusing predominately on novels that could be turned into film scripts. With such novels as The Mystery of the Yellow Room (1908), Leroux established himself as a leading figure in detective fiction, eventually earning himself the title of Chevalier in the Legion of Honor, France’s highest award for merit. The Phantom of the Opera (1910), his most famous work, has been adapted countless times for theater, television, and film, most notably by Andrew Lloyd Webber in his 1986 musical of the same name.

Book preview

Gaston Leroux

AZ ELÁTKOZOTT

KAROSSZÉK

fordította:

ismeretlen

BUDAÖRS, 2020

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-559-041-4 EPUB

ISBN 978-963-559-042-1 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2020

a mű eredeti címe:

Le fauteuil hanté

első kiadás: 1909

az elektronikus változat az 1918. évi

magyar kiadás felhasználásával készült

a borító antik francia karosszék fényképe

részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I. fejezet

Egy hős halála

…Ugyan mit fogunk megélni?

- Isten tudja! Mondják, hogy ez a mai ugyancsak bátor legény.

- Vannak gyerekei?

- Se gyereke, se felesége, özvegy.

- No, legalább nem szomorít meg mást.

- Persze; meg azután az ember mégis csak reménykedik, hogy nem hal meg egy-kettőre. De jó lesz sietni.

Lalouette Gáspár antikvárius barátunk épen a Quai Voltaire-en őgyelgett s a kirakatokat nézegette, mikor ez a gyászos, furcsa szóváltás megütötte a fülét. Fölkapta a fejét s épen abban a pillanatban keresztezte az útját három diáksapkás fiatalember. Élénken beszélgettek s hirtelen tempóban kanyarodtak ki a Rue Bonapartéból. Így esett, hogy egyikük alaposan megbotlott az ott ácsorgó Lalouette lábában. Annyira érdekelte, amiről diskurált, hogy még bocsánatot sem kért ügyetlenségéért.

Lalouette nem akart belekötni senkibe, - lenyelte hát haragját s igyekezett enyhítő körülményeket keresni a fiatalemberek számára abban, hegy bizonyosan valami párbajra készülnek, izgatottak s ezért se látnak, se hallanak.

Ilyen módon megbékélve önmagával és a világgal, újra a kirakat felé fordult s figyelmesen kezdett nézegetni egy liliom-díszes tokocskát, mely állítólag szent Lajos francia király uralkodása idején készült és Castiliai Blanka tartotta benne valaha az imádságos könyvét. Sajna, nem nézhette meg alaposan, mert alig vette szemügyre, a háta mögött újra megszólalt valaki:

- Akárki akármit mondjon, az az egy bizonyos, hogy bátor ember!

- Hogyne! - felelt egy másik hang. - De nem csoda, hiszen háromszor körüljárta már a földet!

- Ejh, mindegy. Én azt mondom, hogy mégis inkább vagyok a magam bőrében, mint az övében ... De siessünk, mert elkésünk…

Lalouette megfordult s látta, hogy két öreg úr halad el fürge lépésben a háta mögött s egyenesen az akadémia, felé tart.

- Mi a fene! - dohogott magában. - Az öregek is, a fiatalok is megbolondultak. (Lalouette negyvenöt esztendős volt, tehát se ifjú, se vén.) Úgy látszik, ez a két öreg is ahhoz a párbajhoz siet, ahová az a három fiatal szélkergető.

Abbahagyta a kirakatnézést, a Rue Mazarin bejáratához ballagott s bizony befordult volna ebbe az össze-vissza csavarodó utcába, ha szemközt nem találkozik négy úriemberrel, akiket rögtön fölismert a redingotjukról, magas tetejű kalapjukról és hónuk alatt cipelt nagy bőrtárcájukról. Tanárok voltak. Hangos beszéddel, gesztikulálva közeledtek.

- Mégsem hiszem el, hogy végrendeletet csinált volna - mondta az egyik.

- Ha nem csinált, nem okosan tette - felelt a másik.

- No, ez nem valami nyúlszívű ember; mikor barátai fölkeresték, hogy lebeszéljék szándékáról, kidobta őket...

- Már sokszor nézett a halál szemébe...

- Azért lehet, hogy az utolsó percben mégis meggondolja magát.

- Nem, mert nem gyáva, tudjuk.

- Ahhá! Amott jön! Itt van! Gyerünk oda!

A négy tisztes tanári alak vad futásnak eredt s keresztezve a Pont des Artst, átrohant az út másik oldalára.

Lalouette Gáspár úr ennél többet nem bírt ki. Elfelejtett minden kirakatot, el a Rue Mazarint, el azt, hogy milyen volt Castiliai Blanka imádságos könyvének a tokja. Csupán egyre volt kíváncsi: arra az emberre, aki előtte még eddig ismeretlen okok miatt és sejthetetlen körülállások között teszi kockára itt valahol az életét s akit ezért minden ember olyan különösen megdicsér.

Nekiszaladt hát ő is az utcának és követte a négy professzort. Az Institut előtt levő kis térség zsúfolva volt emberrel s senki a tulajdon hangját sem hallhatta a kocsisok és házalók lármájától. Ember ember hátán tolongott az Institut udvarába vezető boltozatos kapubejárat alatt s a tömeg közepén egy szabadulni vágyó ember éviekéit, szinte fuldokolva a körülállók viharosüdvözléseitől. A négy professzor is ott volt és harsányan kiáltozta: - Bravó, bravó!

Lalouette úr félénken megemelte kalapját és udvarias hangon megkérte, magyaráznák meg neki, mi történik itt?

- Hát nem látja? Az az ember ott a középen D’Aulnay Maximé hajóskapitány.

- Talán párbajt fog vívni az az úr? - kérdezte Lalouette megduplázott udvariassággal.

- Ugyan, ugyan! Már hogy vívna párbajt? - mondta ingerült hangon a kérdezett. - Beválasztották az akadémia tagjai közé s most fogja elmondani székfoglalóját.

Ennél többet nem mondott a tanár úr, de ha mondott volna, sem hallotta volna a jó Lalouette, mert egy pillanat alatt elszakította amazoktól az egyre növekvő tömeg. D’Aulnay Maximét minden barátja meg akarta ölelni, mielőtt bemegy a »halhatatlanok« közé. Alig bírt kiszabadulni a sok kar közül, de végre mégis elérte a főbejárást és eltűnt. Nyomában az ajtónál valóságos dulakodás támadt. Az emberek lármáztak és követelték, hogy akiknek belépőjegyük van, azokat bocsássák be. Mintha csak a falaknak beszéltek volna. Aki reggel nem fogadott magának jó pénzért valakit, hogy leültesse a helyére a gyűlés kezdetéig és ilyen módon őriztesse meg a saját helyét, az nem juthatott be a karzatra, ha mégannyi belépőjegye volt is. A pénzért fogadott emberek sem engedték magukat olyan könnyen kitessékelni s ha már odabent voltak, ott is maradtak. Lalouette úrnak azonban szerencséje volt, mert amint a birkózó tömeg nekiszorította a Halhatatlanság küszöbére őrködő barátságos kőoroszlánnak, csak megszólítja az egyik ajtónálló:

- Uram, húsz frankért kicsinálom, hogy bemehessen a karzatra.

Lalouette úrnak sem kellett több. Antikvárius ide, antikvárius oda, az akadémiát respektálta s félig-meddig odatartozónak hitte magát, mert pár évvel ezelőtt, mikor két maga-szerzette könyvet kiadott, egyiket a Képek berekesztésének művészetéről, másikat Híres festők névaláírásának fölismeréséről, - ezeknek a műveknek a kedvéért kinevezték az akadémia tisztjének... Mégis, mind e mai napig be nem tette lábát az akadémia egy nyilvános ülésére és fölöttébb csodálkozott azon, hogy az emberek kívánatosnak látják, hogy az, aki székfoglalót tart az akadémián, családtalan, özvegy ember legyen, bátor legyen s székfoglalója előtt még végrendeletét is elkészítse. Sejtette, hogy rendkívüli dolgokról van szó s nagyon fúrta oldalát a kíváncsiság.

Leszúrta hát a húsz frankot s pár perc múlva odafent szorongott a karzaton álló tömegben s nézte a szeme előtt megnyílt termet…

Alighogy nagy nehezen helyet szorított magának, odalent két rokona kíséretében megjelent D’Aulnay Maxime... A daliás hajóskapitány egy kissé sápadt volt s rokonai: Bray gróf és Palaiseaux egyetemi tanár halotthalvány képpel néztek szét, mintha keresnének valakit.

A gyülekezetben mindenki összeborzongott. A nagyszámú, elegáns hölgyközönség mély csodálattal és szánakozással nézte D’Aulnayt, egy idős mágnásasszony keresztet vetett s mindenki mély tisztelettel kelt föl helyéről, mintha halottat vittek volna arra.

Az újonnan választott »halhatatlan« végigment a termen, leült a helyére, két rokona közé, azután fölemelte férfias szeme nézését, s büszkén, bátran, nyíltszívűén körültekintett. Utoljára nézett annak az akadémikusnak a szemébe, akinek az a tiszt jutott e mai napon, hogy az akadémia nevében fogadja és beiktassa a halhatatlanok közé. Ez a hivatalos személyiség rendesen mogorva és méltóságteljes, hogy növelje az új ember lámpalázát. De az arca ma inkább a szelíd gyóntatóéhoz hasonlított, akit halálos beteghez hívtak, hogy utolsó perceit könnyebbé tegye.

Lalouette mindebből semmit sem értett, csak nézte, nézte ezt a babérkoszorús társaságot és hallgatta a tőle jobbra-balra szorongó emberek elejtett megjegyzéseit.

- A szegény Mortimar Jehan épen ilyen délceg fiatalember volt! - szólt a baloldali szomszédja.

- És hogy örült, mikor megválasztották! - felelt valaki.

- Emlékszel, mikor fölállt, hogy belekapjon a székfoglalójába?

- Hogyne! Csak úgy ragyogott a boldogságtól! Csupa élet és fiatalság volt...

- No, nekem beszélhetnek, amit akarnak: Mortimar nem természetes halállal halt meg.

- Nem hát!...

- Lalouette úr ennyi rejtelmes beszéd hallatára nem állhatta meg, hogy ki ne kérdezze szomszédját, miféle halálról beszélnek? Ekkor látta csak, hogy ugyanaz a tanár az, akit már egyszer megszólított s aki elég kurtán végzett vele. A tanár türelmetlenül nézett végig Lalouetten és ráripakodott:

- Hát nem olvas újságot az úr, hogy még ezt sem tudja?

Hát bizony Lalouette úr nem olvasott újságot s erre igen jó oka volt, de azt nem kötötte minden ember orrára. Erről majd beszélünk később; - most csupán megállapítjuk, hogy Lalouette úr nem olvasott újságot s ezért az őt körülvevő titok mind érthetetlenebbnek tetszett neki. Azt sem értette, miért vonul végig a közönségen halk zúgás, mikor az egyik fönntartott páholyban helyet foglal egy asszony, gőgös hidegséggel néz végig a gyülekezeten, azután rövid pár szót vált fiatal férfikisérőjével s szemét mereven D’Aulnayra szegezi...

- Bajt hoz ez az asszony D’Aulnayra, - mondta valaki.

- Bajt hoz D’Aulnay-ra, - ismételte a nagy, halk, nyilvános suttogás, mormogás.

A jó Lalouette szörnyen törte a fejét, miért hoz szerencsétlenséget a szép Madame de Bythinie a nap hősére s meg is kérdezte a szomszédjait, de azok vállat vontak s mérhetetlen megvetéssel néztek rá Minek él az olyan ember, aki még ezt sem tudja? Lalouette úrnak semmi egyebet sem sikerült megtudnia, csak azt, hogy a nap hősét Maximé d’Aulnaynak hívják, hajóskapitány, könyvet írt, melynek címe: »Utazás a kabinom körük s hogy most beválasztották a halhatatlanok közé, arra a helyre, amely D’Abbeville prelátus és Mortimar Jehan halálával megüresedett. Ezt még megértette Lalouette úr, de azt már nem, miért ugrál föl egyszerre helyéről a publikum és miért dobog lábával a tribünön? Azután megindul a zavaros kiabálás;

- Mint a másik! Éppen, mint a másik! Ne nyissa ki, ne törje föl! Ne olvassa el!

Lalouette előrehajolt és látta, hogy egy szolga siet a termen át egyenesen D’Aulnay felé, levéllel kezében. Ennek a szolgának a megjelenése izgatta föl olyan nagyon az embereket; mindenki kiáltozott, izgett, mozgott, csupán a hivatalos jelenlevők iparkodtak hidegvérűnek látszani. Még azok se mind, mert Patard Hyppolyte úron, az akadémia örökös titkárán látszott, hogy remeg, mint a nyárfalevél.

D’Aulnay fölkelt, átvette a levelet, fölnyitotta, körülnézett, s látta, hogy a pénztáros még nem érkezett meg, tehát a gyűlés nem kezdődhetik. Átvette hát a levelet, elolvasta, azután mosolygott.

- Mosolyog, mosolyog! A másik is épen így viselte magát! - mormogták köröskörül.

D’Aulnay átadta a levelet barátainak? akik már nem mosolyogtak. A levél tartalma pedig Körbejárt a teremben s szájról-szájra adta ki-ki a szomszédjának. Ilyenformán Lalouette úr nemsokára megtudta, hogy a levélben csak ez a pár szó állt: Vannak veszedelmesebb utazások azoknál, melyeket az ember a kabinja körül tesz.

Ez a szöveg még jobban fölizgatott mindenkit s a lármának csak két-három csengettyűszó vetett véget. A csengettyűszóra nyomban következett az elnök halk, hideg hangja; kimondotta, hogy a gyűlést megnyitja. Az egész teremre egyszerre tragikus csend ereszkedett alá.

D’Aulnay Maxime pedig fölállott bátran, halálmegvetőn és nyugodtan hordozta körül tekintetét a termen, azután elkezdte székfoglalóját olvasni.

Hangja szép, zengő, kellemes; alakja rokonszenves és férfias. Először egyszerű szavakkal és minden csúszás-mászás nélkül köszönetét mond annak az illusztris társaságnak, amely, megtisztelte azzal, hogy beválasztotta tagjai közé. Azután megemlíti az akadémia mély gyászát d’Abbeville prelátus halála miatt és hozzáfog az elhunyt méltatásához.

Beszél, egyre beszél folyékonyan, zavartalanul.

Egyideig hallgatják, később Lalouette Gáspár úr professzor szomszédja a fogai között azt mormogja:

- Hm, ez tovább tart, mint a másik.

Lalouette úr azt hitte, hogy a professzor a hosszú beszédre céloz. Csodálkozva látta, hogy az emberek annál jobban örülnek, minél odább jut beszédével D’Aulnay. Sokan föllélegzenek mintha kő esett volna le a szívükről és az asszonyok olyan tekintettel néznek egymásra, mintha valami kiállott nagy veszedelem után annak örülnének, hogy épkézláb maradtak.

D’Aulnay pedig beszél és semmi incidens nem zavarja meg a beszédét...

Végre elérkezik a szónok D’Abbeville prelátusi méltatásának végére. Tűzbe jön, lelkesedik. Beszél a szent ékesen szólásról s fölemlegeti azt a pár laikus villámcsapást, amely D’Abbeville-t életének utolsó éveiben érte. A prelátusra ráfogták, hogy nem tiszteli az emberi tudományt és fölvilágosodottságot és nagyon igazságtalanok voltak hozzá, mikor ezzel gyanúsították! D’Aulna; a napnál világosabban kimutatja, hogy a prelátus minden makula nélkül való volt ebben a tekintetben is. Lelkesedésében a szónok még érdekesebb és vonzóbb, mint beszédének elején és szikrázó szeméhez méltók imponáló és szép gesztusai. Kiegyenesedik, fejét magasra emeli, úgy kiáltja:

- Hatezer esztendeje annak, uraim, hogy az isteni harag Prometheust a sziklához láncolta! És én nem félek semmiféle emberi rosszaságtól, csupán az Úristen villámcsapásától!

Alighogy kimondta