Történetek Észak mondakincséből

By Donald a. Mackenzie

MacKenzie nagy sikerű, Skót tündérmesék című kiadványa után új MacKenzie-könyvvel jelentkezünk, ami szintén első magyar kiadás. Ezúttal Észak mondakincséből, a Viking-korból válogat történeteket a szerző. Ezúttal a történetek mind-mind valós alapúak, és a múlt ködébe vesznek, ahonnan sárkányok, varázslók, boszorkányok, bűvös hatalmú királynők harcai, ármánykodásai, és kalandjai ejtenek bámulatba bennünket. Viking-erkölcsök, keresztény hit csatázik Észak-Európa VIII. - XI. századi történelmében, Izland, Skócia, Norvégia, Dánia és Svédország rejtelmes tájain. Az északi Sagákból merített tényanyagra MacKenzie csodás történeteket épít, melyek szárnyra kapva visszarepítenek bennünket a mondák világába és a sárkányok hazájába. Bepillantunk a viking kalózkodás és harc mindennapjaiba, ahogy királyi udvarokba és történelemformáló csatákba egyaránt.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Oct 2, 2019
• ISBN: 9789634748519

Book preview

Donald A. MacKenzie

TÖRTÉNETEK

ÉSZAK MONDAKINCSÉBŐL

© Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.

© dr. Bujtor László

a mű eredeti címe:

Tales from Northern Sagas

Első kiadás: 1926, Glasgow

Első magyar kiadás: 2019

a borító Nicholas Roerich (1874 - 1947) Visitors from Overseas

című festménye részletének felhasználásával készült

fordította és a jegyzeteket írta

dr. Bujtor László

ISBN 978-963-474-850-2 PRINT

ISBN 978-963-474-851-9 EPUB

ISBN 978963-474-852-6 MOBI

Digi-Book Magyarország Kiadó

és Kereskedelmi Kft.

D I G I

BOOK

TARTALOM

Előszó

A vikingek éneke

I. fejezet. Bevezető

II. fejezet. Sigurd, az istenek fia

III. fejezet. Hódító Ragnar

IV. fejezet. Széphajú Harald király

V. fejezet. Olaf, a Pávakakas

VI. fejezet. Egy bátor viking

VII. fejezet. Gunnar utolsó harca

VIII. fejezet. Sigurd gróf csatái

IX. fejezet. A tűzhalált halt Njal története

X. fejezet. A Clontarf-i csata

XI. fejezet. Olaf Tryggvisson kalandjai

XII. fejezet. Norna Gest története

XIII. fejezet. Csata Svolder mellett

XIV. fejezet. Az Orkney-i Thorfinn gróf

XV. fejezet. Csupaszlábú Magnus

XVI. fejezet. Sigurd, a keresztes lovag

Utószó

Kisszótár

Előszó

Csaknem háromszáz év, a IX. – XI. század skandináv, angolszász, izlandi és ír történelmének legnagyobb királyai, legérdekesebb alakjai elevenednek meg kötetünk lapjain. Donald MacKenzie remekül egyensúlyoz a történelmi hűség és a lebilincselő mesemondás határán, figurái minden esetben valódi történelmi személyek, azonban MacKenzie magával ragadó mesélőtehetsége teszi ezeket a történelmi figurákat hús-vér emberekké, élő mesehősökké, olyan szereplőkké, akikkel, és akikért izgulni tudunk.

Észak zord éghajlata kemény férfiaknak ad életet, akiket tovább edzenek a tenger viszontagságai. Aki itt, a IX. – XI. század idején elérte a férfikort, az mind kemény, edzett férfivé vált. Gyorsan döntött, villámgyorsan ütött és büszkén viselte döntése következményeit. Az emberi élet olcsó volt, nemcsak háborúban, de békében egyaránt. A társadalom két részből állt: a született, szabad vikingekből és a behozott rabszolgákból. S bár egyfajta ön-kormányzat (Thing) próbált valamiféle rendet tartani, és a következmények látszatát megteremteni, a gyilkosságokat minden esetben meg lehetett váltani pénzen. Persze a felajánlott megváltást nem mindenki fogadta el, és ezek sokszor generációkon átívelő testvérháborúk kiváltó okai lettek.

Az élet általában rövid volt és kegyetlen. Dicsőséget elsősorban rablással, testi erővel, erőszakoskodással, „hadi tettekkel" lehetett szerezni. A szemet-szemért, fogat-fogért egyszerű igazsága kormányozta ezeknek az embereknek az életét. Az északi föld gyéren termett, termését keserves munkával adta, és még a hajóépítéshez szükséges fát is idegen országokból kellett behozni. A gazdagság egyetlen forrása a kalózkodás volt, mely az élő (=rabszolga) és élettelen (=ezüst, arany, fegyverek, ékszerek, díszes ruhák) javakat biztosította. Ám mégsem zárt és elszigetelt világ volt ez. A királyi vásárokon távoli népek és portékáik jelentek meg (Olaf, a pávakakas), de a viking hősök császárok és királyok szolgálatában eljutottak még Konstantinápolyba is (Gunnar utolsó harca).

MacKenzie előző könyvében¹ hőseit az égboltról választja, így azok az asztrál-lények vagy feltétlenül jók, vagy ördögien gonoszak. Ebben a kötetben a hősök hús-vér emberek, akik gyarlók, megcsalnak és megcsalatnak, és sohasem fehérek-feketék. Mélyen emberiek, ahol egy pofonnak halál a következménye (Csata Svolder mellett), egy félreértés következtében pedig két család kölcsönösen kiirtja egymást (A tűzhalált halt Njal története). S belülről látva a vikingek brutális életét, értjük meg, hogy miért voltak a partvidékek rettegett fosztogatói: hazájukban a megélhetés keserve oly nagy volt, hogy a kalózkodással járó veszélyek ellenére még mindig inkább „megérte" a halált kockáztatni, mint a földet túrva kínnal-keservvel boldogulni. Főleg úgy, hogy fejlett hajóépítési és hajózási tudásuk a kor legfejlettebbje volt – nem volt párjuk.

Érdemes azon elgondolkozni, hogy a kereszténység felvétele és elterjedése a vikingek körében mennyivel járult hozzá „megszelídülésükhöz, ahhoz, hogy a XI. – XII. századra beilleszkedtek Európa nagy kulturális-politikai szövetébe, majd sok száz év fejlődést követően jelenleg annak legfejlettebb, legprosperálóbb társadalmait alkotják. Látni fogjuk: a skandináv királyságok nem a mi királyságunkhoz hasonló intézmények voltak. Ezekben az államocskákban – királyságokban már nagyon korán kialakult a fékek és ellensúlyok rendszere, és legalább akkora szerepet játszott benne az önrendelkezés. Több mint ezer évvel ezelőtt létezett már az autonómia és önrendelkezés egyfajta szimbóluma, a „Thing (népgyűlés), ahol a peres ügyeket, vitákat egymás közt elrendezték. Ismerték a választott bíróság intézményét, s bár voltak királyaik, ám a szabad viking meglehetős szabadságban (és szabadosságban…) élhetett. Olykor még a királynak is meg kellett hajolnia a Thing döntése előtt. Ez az intézmény nem volt nemzet-specifikus: dán, észak-német, izlandi, norvég és svéd példáit ismerjük. Mindezek mellett ne feledjük azt az igen fontos természeti tényezőt, ami életüket szabályozta és keretek közé szorította: az ötvenöt-hatvanadik szélességi körön és attól északra az évszakok és a sötétség-világosság váltakozása egészen más, mint ahogy mi ismerjük. Az éghajlat mellett a napszakok váltakozása is szélsőséges a vikingek szállásterületein. Az Orkney-szigetek szélességi körén nyaranta 18 órán keresztül van világos (és mindössze 2,5 óráig tart az éjszaka), ám decemberben mindössze 6 órán át dereng némi napfény. Ez ma is meghatározza a skandináv ember életritmusát, hát még akkor, amikor az egyetlen mesterséges fényforrás a tűz és a gyertya volt.

A mai skandináv szellemiség és gondolkozás gyökereit tehát ebben a korban kell keresni: az autonóm egyéniség, az öngondoskodás és egyenlőség magvai ezekben a keserves évszázadokban hullottak termékeny talajra a vikingek lelkében. Mert a viking gyűjtőfogalom: minden olyan északi nép, vagy népcsoport mely időnként „lóra kapott", azaz hajóra szállt, hogy végigrabolja egymás területeinek partvonalait, vagy akár elmerészkedjen a Földközi-tengerre, mind jól ismerte egymást, legyen akár skót, pikt, briton, gael, ír, norvég, izlandi, dán vagy svéd.

MacKenzie történetei erről az izgalmas, érdekes, vad és kegyetlen, ugyanakkor a gyors társadalmi felemelkedésre bárkinek lehetőséget adó korról és szereplőiről szólnak: hús-vér történelmi szereplőkről, akiket ezer év ködbe vesző távlata emel a mondák hősei és a mesebeli lények közé.

Bujtor László

---

¹ Donald A. MacKenzie: Skót tündérmesék. – Digi-Book Magyarország Kiadó és Kereskedelmi Kft, Budaörs, 2017. ISBN 978-963-398-825-1. www.digi-book.hu

A vikingek éneke

Sirály hona, ingoványa szerteszórja a tengertajték foszlányait,

Ahogy a mi sós víztől csatakos habszarvasunk felriadó csordáit.

Szívem együtt dobban a hullámveréssel; szétárad az arany hajnal,

A vízpermet ajkamat nedvesíti, és a tengeri szél dús hajamba kap.

Szaporázd a formás evezőkkel, hogy szétporladjon minden hullám,

Hadd kortyoljon az üvöltő szélből, húzd fel a nyughatatlan vitorlát.

Hullámlovas hajónk gerince és bordái, akár a meztelen kardok,

Tengeri ösvényt hasítanak, mely elvezet Norvégia vízi uraihoz.

Vikingként nyugatra megyünk a kincsekért és hírnévért,

Emitt hajót fogunk el, amott egy várost gyújtunk fel.

És midőn a csata vihara üvölt körülöttünk, ordító hullámként

Ostorozva a kavicsos partot, kardcsapásaink majd ünnepet ülnek.

Shetland tajték-gyűrűvel övezett szigeteinél mutasd a bálna-csapást,

Hogy Orkney felé forduljunk, ahol Hrossey¹ kikötője mosolyogva vár.

Ott Thorfinn grófja fölkerekedik, és száz hajó felével fosztogatni kél,

És megtisztítja az utat Duncansbay-be, hogy feldúlja Caithness völgyét.

A Hebridák tengerszorosait rablósirályként bejárjuk, és várjuk, hogy

A kincsgyűjtő apátok pénzes zsákjai hajóink palánkjához ütődjenek.

Evezőink habot vernek a sima tengeren. Lehagyjuk a vágtató szeleket,

Hogy feldúljuk Mant és Erint, és főleg Walest, e kincses szigeteket.

Óh, harcos Thor boldog népe! Színezd vörösre vad és merész

Pajzsodat, és hívd ünnepre kardodat a dicsőségért és aranyért!

És amikor a háború véget ér, hazafelé vesszük utunk végre,

Hogy a scaldok a hősök csarnokát új énekkel töltsék meg.

Donald A. MacKenzie

---

¹ Hrossey: a mai Kirkwall, az Orkney-szigetek fővárosa, egyben legnagyobb települése. A város neve először 1046-ban, az Orkneyinga Sagában jelenik meg. (a Fordító megj.)

I. fejezet

BEVEZETŐ

A VIII. század utolsó éveiben hirtelen köszöntött Britanniára a Viking-kor. 793-ban skandináv tengerjárók egy bandája rohanta le Lindisfarne („Szent sziget") dagályövi szigetét és kirabolta a keresztény monostort.

A monostort Oswald király, aki 634-ben lépett Northumbria trónjára, százötven évvel korábban alapította és áldotta meg. A király néhány évig menekültként élt Skóciában, ahol elsajátította a gael nyelvet és áttért a keresztény hitre. Mint uralkodó, egyik első dolga volt beengedni a keresztény hittérítőket, akik az angoloknak gael nyelven prédikáltak, miközben a király és társai tolmácsként működtek közre. Bede,¹ „az angol történetírás atyja, azt írja, hogy Northumbria népe „tömegekben gyűlt össze, hogy az Igét hallja, és hogy hamarosan számos templomot emeltek.²

Idővel aztán Lindisfarne monostor és más hasonló jellegű vallási intézmények meglehetős gazdagságot kezdtek birtokolni a templomokban: arany és ezüstékszerek és étkészletek, nemesfémmel és drágakővel díszített ruhák és kelmék, és emellett bor és gabona, nyájak és gulyák. Ezek a javak igencsak csábították a korai vikingeket, akik egyszerű rablók voltak. Valóban, az ó-norvég szó vikingr martalócot jelent, amint azt az Egil Saga egyértelműen kifejezi, amikor azt állítja Björnről, hogy

Var stundum i viking enn stundum i kaupferđ

Néha kalózkodott, néha kereskedett

azaz elkötelezte magát a kereskedés mellett. Itt a „viking (kalózkodás) szó nőnemű, és valószínűleg nem azt jelenti, hogy „férfi (a norvégiai) Vikből, ahogy azt egyesek tévesen feltételezik.

A XII. századi angol történész, Durhami Symeon,³ aki számos krónikát írt, eleven leírását adja a Lindisfarne elleni viking (dán) rohamnak. Krónikájában azt írja, hogy a vikingek egyik pillanatról a másikra, váratlanul érkeztek meg 793. január 8-án. Nem ismert, hogy vajon közvetlenül Dániából érkeztek-e, vagy egy közbeeső bázisukról, mely az Északi-tenger ezen oldalán van, és ahol általában telelni szoktak. Ám az nyilvánvaló persze, hogy a védtelen kolostor elleni támadást alaposan megtervezték.

Az is tény azonban, hogy mielőtt a martalócok megérkeztek, vihar tört ki, és kivételesen káprázatosan tündökölt az aurora borealis (az északi fény). Ezekre a történész úgy utalt, hogy „félelmetes csodák, borzalmas villámok és sárkányok töltötték meg a levegőt és lángnyelvek csapdostak és tündököltek ide, s tova". Az elbeszélés ekként szól:

„A pogányok az északi területekről jöttek Britanniába hajóhaddal, és fullánkos lódarázsként rohanták le az országot minden irányból. Mint ádáz farkas-falka jöttek minden irányból, hogy fosztogassanak, gyilkoljanak és raboljanak, nemcsak birkát és ökröt, hanem papokat és szerzeteseket, és énekkarnyi nővért és barátot.

Jöttek ők… Lindisfarne templomában szörnyű pusztítással romba döntöttek mindent, szentségtörő lábukkal tiporták le a szent helyeket, felásták az oltárt, és a szent templom kincseit elrabolták. Néhány barátot megölték, néhányat láncra verve elhurcoltak, sokakat meztelenre vetkőztettek és inzultáltak, és néhányat a tengerbe fojtottak."

Azok között, akiket elhurcoltak, számos jól képzett kézműves is volt, akiket aztán jó pénzért eladtak a kontinens (Európa) nagy rabszolgapiacain. A dán királyok akkoriban rabszolgákat tartottak, férfit és nőt egyaránt. Saxo Grammaticus⁴ írja egy hercegnőről, hogy nem kevesebb, mint harminc rabszolgája volt. A külföldi kézművesek, akik képesek voltak „a női ruhák finom díszítéseit" megcsinálni, – ahogy Saxotól tudjuk – mindig nagy becsben álltak a dán királyi udvarnál.

A Lindisfarne elleni sikeres támadást újabbak követték különböző helyszíneken, még mielőtt a skandináv martalócok hosszú időre kiterjesztették volna tevékenységüket a nyugati vizekre. Egy régi ír, gael nyelvű költemény még ma is emlékezetünkben tartja az általuk támasztott rémületet. Egyházi és polgári emberek, akiknek bármily vagyonuk volt, nyugtalanul aludtak és a viharos időt leszámítva, sohasem érezhették magukat biztonságban. A szóban forgó versike pusztán egy négysoros versszak, de ékesszólóan írja le azokat az időket:

Ma éjjel, mikor a vihar tombol,

És az óceán fehér haját dobálja,

Nem félek az északi harcosoktól,

Akik az Ír-tengeren portyáznak.

Iona szigete volt a következő, amit a vikingek nyolc évvel Lindisfarne kirablását követően lerohantak. Ezután két újabb, katasztrofális támadás következett. A harmadikat, amelyik 818-ban esett meg, egy abbé, aki szemtanúja volt az eseményeknek, és később a Bódeni-tó melletti Reichenauba költözött, írta meg. Elbeszéli, hogy a kolostort a második támadást (806) követően kövekből újjáépítették, és legféltettebb kincse egy ékkövekkel díszített arany ereklyetartó volt, amiben Szent Kolumba⁵ megszentelt maradványait őrizték.

Egy napon a Dunii-i⁶ kolostor őrszeme riadót fúvatott, mert viking flottát pillantott meg, mely egyenesen a szigetnek tartott. A szerzetesek egy része azon nyomban fogta az arany ereklyetartót és a kincseket, és az ingovány közepén biztonságos helyen elrejtették azokat. Más szerzetesek a kolostorban maradtak, hogy őrizzék azt. A kápolnában, méltósággal várakozva az elkerülhetetlen mártírhalálra, a fehér hajú apát, Blathmac mac Flainn az oltár előtt állt és imádkozott.

Amint a vikingek partra szálltak, a kolostorhoz iramodtak. Azokat a szerzeteseket, akik megpróbáltak ellenállni, kegyetlenül lemészárolták. A kápolnában ráakadtak Blathmacra, aki mintha a nyelvükön verselt volna. Ezért azt követelték tőle, hogy mondja meg, hová rejtették a kincseket. Az idős egyházfi azt válaszolta, hogy nem tudja, majd kisvártatva hozzátette, hogy még ha tudná, akkor sem árulná el nekik. Erre a megjegyzésre aztán a felbőszült támadók abban a pillanatban megölték.

Persze nem a vikingek voltak az első rablók, akik végigfosztogatták Skócia nyugati szigeteinek, az ír partoknak, Wales-nek és Nyugat-Angliának a keresztény templomait. Az Orkney-szigetekről, Shetlandról és a Külső-Hebridákról származó pogány pikt kalózok a valódi viking-kor hajnala előtt már jóval végigrabolták a korai keresztény telepeket, azelőtt tehát, hogy a dán és norvég martalócok kalandozva átszelték volna az Északi-tengert.

Skócia déli piktjei felvették a kereszténységet Szent Ninian hittérítő munkájának hatására, aki a IV. század utolsó éveiben székhelyül kőtemplomot építtetett a Wigtownshire-i Whithornban. Az angolszász krónika, az Iona szigeti Szent Kolumba településre hivatkozva, 565-ben azt írja, hogy Whithornban „Ninian sok szent emberrel együtt telepedett le." Ninian 432-ben meghalt. Kolumba skóciai küldetését 563-ban kezdte meg, és két évvel később, az északi piktek (kiknek fővárosa Inverness volt) megtérítésével fejezte be.

565-ben Tiree kolostorát pikt kalózok rohanták le. A keresztények persze erős ellenállást fejtettek ki, és arra kényszerítették a behatolókat, hogy hagyják hátra a hadizsákmányt. A VII. században Eigg szigetét fosztották ki, és Szent Donnant⁷ és több mint ötven egyéb keresztényt is lemészároltak. Az ír partoktól mintegy 10 km-re fekvő Tory-szigetet